Észak-Magyarország, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-12 / 9. szám
1985. január 12., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 . .. óvodás korú gyermekeinknek nem kellene a születésnapjukkor 35 személynek való tortát és üdítő italt vinniük a gyermekkertészetbe? Mert én már gondolkodtam rajta. Tetszik tudni, mi történne akkor? Az hogy a jövő nemzedékéből talán sikerülne kiölnünk az ősi magyar dzsentroid természetet. Azt, amely még mindig megköveteli, hogy felnőtt korunkban a saját pénzünkért ünnepeltessük magunkat, azt, amely a rongyrázásra kényszerít bennünket, immár évszázadok óta. Mert manapság még mindig az a szokás járja — ki ne élte volna már ál —. hogyha névnapunkat üljük, vagy kitüntetésünknek örülünk, akkor, bogy jó kívánságokat is kapjunk melléjük, bizony, meg kell vennünk a munkatársaink fogára és poharába valót, ami majd minden esetben többe kerül a tőlük kapott ajándéknál, s nemegyszer túllépi a kitüntetéssel járó boríték tartalmát is. Hogy úgy kell annak, aki hajlandó ezt megfizetni? Nos, ha valaki népszerűségvágyból fizet boldognak és boldogtalannak. s a pohárnyi pezsgőért el is hiszi, hogy őszintén gratulálnának neki — egyetértek —, fizessen a hiú. De mint bevezető kérdésem mutatja, e szokás nem az emberi hiúságból fakad, hanem valami egészen másból. Tételezzük fel: tisztességes szándékból. Hiszen az óvó néni Pistikénknek örömet szerezni, a csoport életébe pedig egy kis színt vinni akar, amikor kitalálja: üljenek ünnepet a gyerekek. Csakhogy ehhez hiányzik a pénz, s ezért kéri a szülőket, hogy fedezzék az ünnepség költségeit. Arról, hogy 35 gyerek jár egy csoportba az óvodába, s ezért kicsit sokba kerül a zsúr, nem ő tehet. A csoport létszámáról valóban nem lehet az óvó néni. Csak arról, hogy az ünneplésnek ezt az eszem- iszom fajtáját választotta. E választást nemcsak a szülőkre rótt tetemes költségek miatt kell szóvá tennünk, hanem azért is, mert az ünneplésnek és örömszerzésnek ez a fantáziátlan módszere — meglehet, dugig jóllakatja a 35 kisgyereket —, harmincnégyet mégis megfoszt valami jó dologtól. Attól, hogy kifejlődjön bennük a készség arra, hogy a maguk elképzelése szerint szerezzenek örömet társuknak. Attól, hogy végig kelljen gondolniuk, mit is rajzoljanak, énekeljenek, meséljenek Pistikének, attól, hogy egy kicsit az ünnepelt helyébe képzelve magukat, azon is elgondolkodjanak, hogy vajon ők mit szeretnének társaiktól jelképes születésnapi ajándékként kapni, vagyis az adományozás örömét felejti el kifejleszteni bennük. Olvastam egyszer egy tárcát arról, hogy az óvodás gyermekek hétfő reggelenként rendszeresen koccint- gatnak a kakaós bögrékkel, mintegy akaratlanul is azt bemutatva, hogy mit csinálnak a hétvégékkor otthon a szüleik. És ennek kapcsán azt is olvastam, hogy ez milyen nagy baj. Tessék mondani: az nem baj, ha az óvoda biztatására visszük a kólát a négyéveseknek, hogy az óvó néni vezényszavára koccinthassanak csemetéink? Az nem baj, hogy csak ilyen aktus mellett mondják nekik totyogó társaik: egészségedre, sok boldogságot!? Számoljunk csak: egy évben 52 hét van, az óvodai csoportban pedig 35 gyermek. Vagyis másfél hetente ünnepelnek ily módon a kicsik. E rendszeressé vált szertartással, ha eleinte nem is az italért és annak hatásáért, de mindenképpen megszokássá válik a maguk koccintással egybekötött ünneplésük. Csoda hát, hogy mire felnőnek, az is természetes, hogy csak akkor várhatnak el jó szót, ha ezt étellel, itallal fizetik meg közvetlen környezetüknek? Most ugye, haragszanak, rám, kedves óvó nénik, mert önöket hibáztatom az alkoholizmus továbbterjedéséért, dzsentri szokásaink ápolásáért? Nos, akinek nem inge, ne vegye magára. Akire viszont rászabtam, az jól tenné, ha minél előbb levenné magáról. Aki pedig az ovo- 1 dai programot kidolgozza, és apró részletességgel fejti ki benne, hogyan is kell a magas matematika tudományára felkészíteni apró gyermekeinket. az nem ártana, ha elgondolkozna azon is, hogy milyen módszerrel tanítsák meg az óvó nénik szemünk fényeit a másoknak való örömszerzésre. Aki meg felügyeli a gyermekintézményeket, az jól tenné, ha hatalmi szóval tiltaná meg az óvodákban e hejehujázás gyakorlását. Gyanítom: nem ítélnék el kemény vezetői módszere miatt, ami által nemhogy szegényebbekké, hanem igen is gazdagabbakká válnának gyermekeink. Mérő Miklós < — ... tizenhat, tizenhét, vagyis összesen tizenhét — fejezte be a kartonok számlálását a l'aügyi szakember. A tizenhét karion tanúsága szerint tizenhét darab fa maradt a nagyváros körüli hegyen. Hajdanában állítólag valamivel több volt, azt mondják, egész erdőségek, de hát ez már régen volt, ha ugyan egyáltalán igaz volt. Az öregemberek mindent képesek eltúlozni. Aztán az erdőség fokozatosan elkopott. Némely fákat favágók vágtak ki, s nem ültettek helyükbe újat, s mivel a madarak éppen úgy eltűntek, mint a fák, hát nemigen akadt közöttük vállalkozó, aki, mint hajdanán, bikmakkot kapjon a csőre közé, néha esetleg többet is, amelyek közül egy-egy darab mindig elpotyogott, míg végre összefüggő erdőségek keletkeztek a makkból kihajtott magoncokból. Más fákat meg a rossz levegő tett tönkre, megint másokból faszenet égettek, mert ezért, még a nagy erdőségek idejében, igen jó pénzt adtak a külhoni piacokon. Szóval az erdő szép lassan elkopott, míg végre tizenhét fát tudott már csak megszámlálni a számlálóbiztos, akit egy szép napon azzal a feladattal küldtek ki a Makk-hegységbe, hogy mérje föl az erdők állapotát. A számlálóbiztos külön kartont fektetett föl minden egyes fáról, s ezek a kartonok kerültek aztán a l'aügyi szakember asztalára, aki maga is meglepődött a számlálás ilyetén végeredményén, ám mindezt természetesen nem mutatta ki, nem akart indokolatlan pánikot kelteni. Aztán meg, gondolta, minek is az a sok fa, az erdővel is csak baj volt és gond, és utóvégre, ha meggondoljuk, ez a tizenhét remek l'aóriás is egészen helyre kis erdőcskét alkot. Eddig ért a faügyi szakember gondolataiban, mikor megszületett az ötlet. Váratlanul, hirtelen pattant ki, mint szikra a kályhából, s mint látni fogjuk, legalább olyan hatásosan fejtette ki áldásos működését. (Ami csak első hallásra tűnik borzasztónak, ám nagy hidegben a kályhákból kipattanó szikrák is jó meleget csinálnak. NB. igaz, hogy a ház rendszerint leég, ám tüze sokáig parázslik.) Megszületett hát az ötlet, amely nem volt más, mint egyetlen remek idea, az utókorról való gondoskodás csodálatos példája, vagyis: az erdőcske képét igenis meg kell őrizni az eljövendő korok emberei számára! Elvégre nekik ugyanúgy joguk van hozzá, hogy ne csak a természettudományi lexikonokból ismerjék az erdőt, mint ahogyan a korábbi nemzedékek természetes jogai közé tartozott, hogy az erdőben hóvirágot, ibolyát, gyöngyvirágot szedjen, rendszerint nem egyedül. A gondolatot pedig tett követte. A pallérozott pallérok kiszámították, hogy az erdőt megörökítendő emlékmű elkészítéséhez tizenhat fa éppen elegendő lesz. Nemes vonalú kilátót terveztek, amelyet a legszebb panorámát ígérő helyen, a hegyek között megbújó völgy mélyén kívántak fölállítani, ahonnan a nagyközönség remekül megfigyelheti majd a Makkhegység oldalát. És mivel a pallérok remek munkát végeztek, bár egy kissé elszámították magukat, hiszen a kilátó építéséhez csak két fára volt szükségük, ám a munka kezdetekor már mind a tizenhatot kivágták, hát a torony mellé emeltek egy hatalmas múzeumot is, amelynek oldalára érdekes fényképeket akasztgattak. Valamennyi a hajdani erdőket örökítette meg. Így tűnt el az utolsó erdőcske a Makk-hegységből, ám a múzeumot és a kilátót sűrűn látogatták az ifjak, akik végül is csak tudomást szerezhettek a fényképek segítségével, milyen volt hajdan az erdő. Hát eddig a mese, ám adós vagyok még a tizenhetedik fa sorsával. Jut eszembe, miután a múzeum és a kilátó megépült, még mindig maradt egy csöpp fa. Hát abból egy rusztikus stílusú vendégházat építettek, arra az esetre, ha a kilátó megtekintésére fő-fő faügyi előadók érkeznek, legyen hol elszállásolni őket. És mivel — bár erdő már nem volt, ám a faügyi felügyelők természetesen továbbra is végezhették munkájukat, hát hébe-hóba csak került vendég is a házba, amelynek használatáért természetesen, bár mérsékelt díjat, de fizetni kellett. A vendégházba pedig kandallót is építettek, s ha télen jött a vendég, hát, mivel a tizenhetedik fa ott állt felfűrészelve a fészerben, egynéhány hasábbal befűtöttek, így a szakemberek meggyőződhettek róla, milyen kellemes meleget képes adni az eltüzelt fa, miközben — remek illatot kibocsátván — lassan elhamvad a kandalló mélyén. Csendes Csaba „Nincsen-háza” (ahogy én magamban útban hazafelé elneveztem) az, ahol minden vap. Tágas szobák, parkettát borító bolyhos szőnyegekkel, hatalmas, fényt bezuhogtató ablakok, habos csipkefüggönyökkel, amelyek mögül ki lehet lesni a zúzmarás téli hidegbe, tisztára súrolt, kőkockás, steril főzőkonyha, és van külön teakonyha is, katonás rendben sorakozó tápszeres dobozokkal, meleg, barátságos ebédlő, és a szobákban rengeteg rácsos kis ágyacska puha derékaljakkal,, a polcokat roskadásig borítják a plüss-, szőr- és műanyag játékok, és fehérköpenyes, mosolygós gondozónők sürögnek-forognak itt szeretettel a gyerekek körül. „Nincsen-házán” nagy ünnep az ünnep, december hatodikén ide piros palástos Mikulás is érkezett degeszre tömött zsákkal, és villogtak a vakuk, és még szebben mosolyogtak a gondozónők, és december 24-én három karácsonyfa is szórta a fényt, és csilingeltette kis csengőit az épület különböző pontjain a rácsos kis ágyak lakóinak, és a körben álló NAGYOK mind-mind elérzékenyültek. a gyerekek ámultak és bámultak, csak éppen az anyák fűtött szállása kongott az ünnep estéjén az ürességtől, mert „Nincsen-házán” minden van. csak apák és anyák NINCSENEK. . . Lehet ezt pótolni? Dr. Apáti Anna, az Aba- újszántói Anyás Csecsemőotthon vezetője fiatal kora ellenére már nagymama. A kérdésre okos érvek özönét zúdítja rám. Figyelmesen hallgatom fegyelmezett mondatait, ám a toll csak akkor kezd szánkázni a noteszlapon, amikor hirtelen megáll, s a perc adta csöndben megtörli bekönnyese- dett szemét, lemondóan legyint és halkan ezt mondja: — Mindnyájunknak nem sikerül. Csak annak és csak úgy, ha az ember szíve, ne nevessenek ki ezért a banális hasonlatért, óriásira tágul, amelybe .nemcsak a SAJÁT, hanem az összes 56 gyerek is belefér, az ágyban rúgdalózó, tápszert büffentő csecsemőtől a mesét hallgató háromévesig. Éppen eny- nyi férőhelyes az otthonunk, amely valóban OTTHONT igyekszik adni a gondozónők segítségével ezeknek a csöppségeknek ... Egy ideig. — Meddig? — Hároméves korig. — És azután? — Azután ... jön a nagy szakadás. Aki időközben nem „kelt el”, az innen Sétára, a 150 kilométerre fekvő óvodás otthonba kerül. Vagyis járja tovább az állami gondozás grádicsait. De erről inem szívesen beszélek, mert ez nálunk nagy sírás-rívás közepette történik. Ilyenkor ütközik ki a legélesebben, hogy (szerencsére?) a legtöbb gyerek valamelyik gondozónő szívéhez nőtt, jobban is, mint kellett volna, mint szabad lett volna, és felrakni őket a buszra, beterelni, mint a kislibákat, majd rájuk csapni az ajtót, és soha többé nem látni őket. hát az valami borzasztó ... Ma már másképpen is próbáljuk csinálni; fokozatosabban, előzetes látogatásokkal, ismerkedéssel, de az eredmény az, elválás így is ugyanaz marad . . . — Mi történik az „elkeltekkel”? — Az ő útjuk másfelé vezet. Vagy magához veszi a gyereket az anya. vagy örökbe fogadják, vagy nevelőszülőkhöz kerül. — Melyik a leggyakoribb a három közül? — Egyik sem. Az állami .gondozott többnyire állami gondozott is marad. Amióta itt vagyok, ez alatt az egy év alatt három anyuka vitte haza a gyerekét, négyet fogadtak örökbe, hét került nevelőszülőkhöz, és 17 lett állami gondozott. — Ezek szerint nincs túl jó véleménye az anyákról ... — Nézze... mit mondhatnék erre ... Hoztak már ide rendőri ölben is utcára kitett csecsemőt. A legtöbb mama persze lábon érkezik, szabályos beutalóval, bár papír nélkül is bárkit befogadunk, ha a helyzete úgy kívánja. Aztán a várandós nők itt laknak szülésig.. Legalábbis az, aki nem szökik meg egy szól melegítőben, mert ez gyakori. Megszökik terhesen ... nagy hassal neki a világnak, pszichológus lennék, ha tudnám, miért. Sokan Szikszóról, a szülőotthonból lépnek le ..az után”, néhányan pedig tőlünk pár napos csecsemőjük mellől. — Miért kell szökni? — Fogalmam sincs. Ez nem börtön, innen bárki elmehet. aki menni akar. A szívem csak azért fáj. hogy ezek a gyerekek tápszert szívnak pár napos koruktól, pedig a legtöbb mamának annyi teje volna, hogy jutna belőle másnak is. Legalább a hat hetet bírnák ki, de nem ... — Hogy szűnhet meg egyik napról a másikra az annyit hangoztatott „anyai érzés”...? — Talán azért, mert a legtöbbje maga is állami gondozott volt, vagy még az, aki' ugyebár nem az anyja kebelén nevelkedett. Ennek ellenére is ez bonyolultabb dolog, mintsem egy mondattal vázolni lehetne, ami bonyolítja a gyerekek jövőjét is. Mert szüléskor, a fájdalom pillanataiban ne adj’ isten, hogy egyikőjük, is lemondana a gyermekéről, és aláírná azt a papírt. És ez az első, legfőbb gátja a későbbi örökbefogadásnak. Nem mond le, nem ír alá semmit, jóllehet aztán kámforrá válik. Ha egy évig nem látogatja és semmilyen formában nem érdeklődik, elvileg ismét nincs akadálya a legideálisabbnak mutatkozó örökbefogadásnak. De ha csak egy-két telefont ereszt meg egy évben, amit nekünk rögzítenünk kell. vége az egésznek. És ez a legjellemzőbb. Az egy-két telefon ... Pedig ... szeretet az ilyen, anya az ilyen...? — A jogszabályok ... Élesen közbevág: — Rosszak a jogszabályaink és elavultak. Tulajdonképpen az államnak és a gyerekeknek sem hasznosak. A mi intézményünk éves fenntartási költsége csaknem 5 millió forint. El lehet ezen filozofálni, mihez viszonyítva sok vagy kevés ez a pénz, és mire lehetne éppen 'költeni, de a jogszabályok módosításával véleményem szerint kevesebb állami otthonra lenne szükség, mert megkönnyítenék akár az örökbefogadás, akár a nevelőszülőkhöz kerülés útját-módját. Nekünk például mindössze egy anyánk van, aki havonta rendszeresen látogatja a gyerekét. De azt sem értem, miért csak hároméves kor fölött mehet nevelőszülőkhöz a gyerek, miért nem lehet ez a korhatár az egyéves kor, amikor még könnyebben kialakul a kötődés... A GYIVI-nél sorban állnak a gyerekekért, mi pedig itt nagy zokogás közepette felrakjuk őket a buszra ... De ebbe ne bonyolódjunk bele. — Van-e olyan anya, aki már többször volt itt? — Hogyne! Nálunk szabályos dinasztiák alakultak ki. Vagyis sorra szülik nekünk a gyerekeket, aztán „viszontlátás”. Prózai igazság, hogy sokan kivárják, az állam pénzén felnőjön a gyerek, s aztán eléje állhassa- nak: „Én vagyok az anyád, tessék rólam gondoskodnod!” Éppen egy ilyennel beszélgettem nemrégiben. Két gyerekét már mi gondozzuk, a harmadikat a hasában hordja, és természetesen egyről sem hajlandó lemondani. tgy persze könnyű anyának len- ni_. .. — Családból is jöhet ide kisgyerek? — Jöhet, de az minden, csak nem család. Az ilyen esetek a legszomorúbbak. Mint a riadt kis állatkák, bújnak a sarokba, két-há- rom éves korukban alig beszélnek, testileg és szellemileg leromlottak. És mi elkezdjük értük a harcot, hogy ne kerüljenek Boldogkőváraljára ... Tavaly két kislányt is sikerült ettől megmentenünk. * A tekervényes, melegre fűtött folyosókon az anyák szállása felé igyekszünk. Az udvarán összébb húzzuk a kabátot, és én sorra bámulom a dermesztő hidegben a rácsos kiságyakban alvó csomagokat. Bundazsák, homlokkötés, párolgó leheletek, szuszognak behúnyt szemmel, fel-felnyöszörögve, némelyik még a zsákban is ülve kuporogva szunyókál, mint az öregek ... Szegény kisöre- gek ... Mig az épület hátsó traktusa felé tartunk, Apáti Anna panaszkodik, öt éve húzódik itt egy építkezés, és tavaly ugyan elkészült az új szárny, viszont a szennyvízrendszer a mai napig nem működik rendesen, melegebb időkben penetráns illat terjeng, és a gyerekeket egész nyáron nem tudták kivinni a nagy udvarba, mert úgy nézett ki, mint egy holdbéli' táj. Most sem különb, csak a hó jótékonyan takarja a csatanyomokat. Az anyák szállásán a csöndet csak a csövekben áramló meleg víz sziszegése töri meg. A 16 fekhelyből kettő mellett találni reklámszatyrot, ruhaneműt, az ittlét jeleit ... Ha minden igaz. hamarosan három újabb anyuka érkezik Szikszóról gyermekével. Hogy itt legyenek, és ellássák, szoptassák és szeressék a gyereküket. És Apáti Anna nem is titkolt „apátiával” sóhajt fel: — De meddig, meddig...? Keresztény Gabriella
