Észak-Magyarország, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-12 / 9. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. január 12., szombat-1 Miskolcon, két helyszínen az életmű-kiállítás A Nemzeti Galériában ezrek látták Kondor Béla életmű-kiállítását. A tihanyi posztumusz kiállítás óta több mint tíz esztendő telt el, s ez alatt a tíz esztendő alatt — miként a legendákkal az lenni szokott —. tovább duzzadt a Kondor-legenda, így érthető és természetes is, hogy az idősebb és a fiatalabb korosztály egyaránt kiváncsi volt az együtt ritkán látható teljes életműre, a teljességet a szó legszorosabb értelmében véve. Nemcsak grafikái, festményei kerültek a nézők, a kiállításlátogatók elé, de fotói is, s minden, amit kipróbált — dolgozott fára és fával is —, hogy ezúttal csak érintsük hallatlanul intenzív technikai érdeklődését, mely beszüremkedett a grafikai lapok témái közé is. Az életműre rövid ideje volt, a főiskolai diploma- munkaként készített Dózsa- sorozattól (talán ez a sorozat a legismertebb, híres, a műterme falán levő angyalfestmény mellett) mindössze tizenöt év állt rendelkezésre haláláig. De ez a másfél évtized emberöltő idő volt számára. Miként ez a mostani kiállítás is mutatja: a művek, az alkotások oly hatalmas anyagot adnak, hogy a torzó-életműből semmiképp sem érezzük a torzót. Kondor Béla lezárt életműve a mai kiállításlátogatóra a teljesség erejével hat, ma is érvényes mondanivalóval. Kondor művészete, gondolatai — akár a megfogalmazás, akár a közlés szándékát tekintjük, akár kétségeit nézzük — születhetnének akár napjainkban is, s ha belegondolunk, hogy alkotójuk már tizenhárom éve halott, s a bemutatott alkotások az ötvenes-hatvanas években születtek, méginkább érthető, hogy miért kötjük nevéhez a magyar grafika megújulását. Kondor Béla életművének, a magyar művészetben elfoglalt helyének megítélése avatottabb művészetkri- tiRusok feladata, tiszte, s az életmű-kiállítás kapcsán számosán újra is fogalmazták, erősítették a Kondoréletmű jelentőségét. A Kondor-legenda valóságtalajának kitapintása — meggyőződésem — legalább annyira fontos, mint maga a legenda, mert a mítoszokból végül is az ember, a mű a legfontosabb. A Kondor-életmű pedig kiállja a legendával való szembesítés próbáját. Ebben rejlik a nagysága, művészi hitele, máig szóló érvényessége. Miként a már említett 1973-as tihanyi posztumusz kiállítás után, ezúttal is Miskolcon láthatják először vidéken az érdeklődők e nagyszabású, nagy formátumú kiállítás anyagát. Nem véletlen — legalábbis hiA Dózsa-sorozat egyik lapja. A bal alsó sarokban levő alakban önmagát mintázta a művész szünk benne! — ez a sorrend. Kondor ezer szállal kötődött Miskolchoz, barátokat talált itt, s munkalehetőséget nem egyszer. A miskolci művésztelep először főiskolás korában fogadta be, később sokszor, s számos grafikai munkáját nyomtatta a művésztelep gépén. A barátok közül — akik szellemi társai is voltak — már sokan elmentek; Csohány is, Lenkey is. De mind a mai napig rangja van a grafikai biennálénak, melynek nemcsak egyik alapító tagja volt, nagydi- jasa is, hiszen a második alkalommal ő nyerte el a nagydíjat. Kondor szerette Miskolcot és talán mondhatni, a város is szerette őt. A Herman Oltó Múzeum Miskolci Képtárában — a Kossuth utcán — rendezték be emlékszobáját, budapesti műtermének minden lényegesebb berendezési tárgyával, az általa gyűjtött népművészeti alkotásokkal és természetesen műveivel. Több mint kétszáz Kondormű van a múzeum tulajdonában, melyjek egy része grafika, így bemutatásuk folyamatosan történik. A Nemzeti Galéria-beli kiállításon is láthatóak voltak tárgyak ebből a gyűjteményből, melyek most visszakerültek eredeti helyükre. A miskolci kiállításlátogatónak így az a különleges élménye is lehet, hogy együtt láthatja az életmű-kiállítás és az emlékszoba anyagát. A hatalmas anyag ugyanis nem fért ei egyetlen miskolci kiállítási intézményben sem, így a Miskolci Galéria és a már említeti Miskolci Képtár termeiben mutatják be, remélve. hogy az egy utcányi távolság az igazi érdeklődőt nem tartja vissza, hogy a teljes anyagot megnézze. A kiállítást egyébként pénteken délután a Miskolci Galériában nyitották meg, s egy hónapon át látogatható. Alighanem sokan keresik fel. S nem ünneprontásnak szánva, hadd mondjuk el, talán ez az életmű-kiállítás újra felhívja a figyelmet arra, hogy Miskolcon van Kondor Béla emlékszobája. Látogatottsága koránt sincs arányban azzal az érdeklődéssel, ami tapasztalható a Kondor-életmű iránt. Lehet persze, hogy ebben a túlságosan halk propaganda is ludas. Most itt az alkalom, hogy ne csak a ritka életmű-kiállításokon szembesülhessen a legenda és a valóság. Mert a valóság legalább olyan izgalmas, értékes, mint a legenda. Csutorás Annamária Az Orosz Irodalom- és Nyelvtanárok Nemzetközi Szövetségének adatai szerint csaknem száz országban tanítják az orosz nyelvet. A nyelvoktatás valamely formájában több mint 20 millióan vesznek részt. Az oroszul tanulók számára 140 országban jelenteti meg tankönyveit a Ruszkij Jazik Könyvkiadó. A cég egyik legnépszerűbb kiadványa Az élő orosz nyelv című tankönyv, amelyhez munkafüzet, módszertani segédanyag, társalgási és olvasókönyv, lemez, illetve magnó- kazetta is tartozik. Új nyelvkönyvek A Szovjetunióban tanuló külföldi diákok részére tervezte meg a kiadó az úgynevezett Start-programot. Ebben figyelembe veszik a hallgatók nemzetiségét, jövendő szakmáját, s azt, hogy milyen fokon ismerik az írott és beszélt orosz nyelvet. Az új kiadványok egyike a Játékok az orosz nyelvórán című kötpt, amelyet a nyelvtanulás legkülönbözőbb szakaszaiban alkalmazhatnak az oktatók. Egyébként valamennyi, nyelvtanuláshoz szükséges kiadvány tartalmaz olvasókönyvet, amelyben megfelelő nyelvi szinten ismertetik a Szovjetunió külpolitikáját, népgazdasági, tudományos és kulturális eredményeit. . . . három dohánygyári kisasszony és egy öreg, fekete fejkendős néni, gróf Széchenyi Béla páholyában. Történelmi pillanat. A riporter tudja ezt, beszámolója fölött ott a dátum: „Budapest, 1919. március 27-én.” Ezen a napon ment el Móricz Zsigmond a Nemzeti Színházba, ahol új közönséget látott. „Az egész zsúfolt színházban proletár-érzék izzott” — írja. A riport felelevenítése után belelapoztam a Nemzeti Színház „Iratai”-ba. (Pukánszkyné Kádár Jolán — MTT 1938). Érdekes módon 1919. március 27-én lát napvilágot a következő rendelet is: „Hétfőtől, azaz március 31-től fogva a színházak jegypénztárai minden előadásra szóló jegy kétharmadát, az illető előadást megelőző két nappal esti öt órakor, tartoznak jegyzék mellett a szakszervezeti tanács központi jegypénztárába beszolgáltatni ...” A közoktatásügyi népbiztos megbízásából dr. Balázs Béla írta alá a rendeletet. Miért fontos mindez?' Mert nyilvánvalóvá teszi, hogy a nép soha nem spontán módon veszi birtokába a kultúrát, hanem valakik — a forradalmi élcsapat legjobbjai, a Tanácsköztársaság idején Lukács György, Reinitz Béla, Bá- nóczi, Balázs és mások — lehetőséget teremtenek számára; megnyitják a kultúrához, a művészetekhez vezető utakat. Megkezdődhet a szellemi honfoglalás. Nem kétséges tehát, hogy ama dohánygyári kisasszonyok — mint szervezett munkások — a szakszervezeti tanácstól kapták a jegyeket, hiszen már 27-e előtt is fontosnak tartotta a tanácskormány a proletariátus színházlátogatását. „Meg voltam hatva és el voltam bűvölve” — írja Móricz a színházi est friss élményének hatása alatt. S >gy fejezi be riportját: „ ... valami magas és tiszta érzések keltek föl bennem a művészet feladatáról.” Hatvanhat évvel a Tanácsköztársaság és negyven esztendővel a felszabadulás után, érdemes ezen elgondolkodni. Kétségtelen, hogy a Széchenyi Bélák páholyának elfoglalása (a parlamentben éppen úgy, mint a színházban) hatalmas történelmi tett. Móricz rajongása őszinte és természetes. Csakhogy — bizonyos történelmi távlatból nézve a dolgokat, bevallhatjuk — a páholyok elfoglalása sajnos még nem jelenti sem a politikai, sem a színházi kultúra igazi birtokbavételét. Magyarán: a szellemi honfoglalás — megannyi sikeres nagy offenziva után — még most sem fejeződött be. Talán nem is fejeződhetett, talán minden nemzedéknek újból és újból biztosítania kell a pozícióit. Mert az idegen ideológiák, az ízléstelenség és az igénytelenség gerillái itt is, ott is tért nyerhetnek. A permanens forradalom mostani szakaszában már nem kell, nincs értelme, részletező rendeletekkel biztosítani a nép kultúrához való jogait. Nincs szükség arra, hogy a szak- szervezetek biztosítsák a jegyek kétharmadát a dolgozóknak, hiszen biztosak lehetünk abban, hogy nem vásárolják .fel előlünk a kultúra csarnokainak belépőit sem az arisztokraták, sem a burzsoák. Minden hely, minden páholy a miénk, s minden jegy árához jelentős támogatással járul hozzá kulturális kormányzatunk. Ennek ellenére sokszor és sok színházban, hangversenyteremben, moziban maradnak üresen a helyek. A közművelődési és művészeti intézmények az elmúlt 4—5 év alatt százezres tömegeket vesztettek nézőik közül. Ezek — kár lenne tagadni — a dekonjunktúra jelei. Nem vitatom, hogy gazdasági okok is befolyásolják az érdektelenséget, ámbár abban az országban, ahol egy doboz cigaretta áráért lehet színházjegyet kapni, az érdektelenség legfőbb oka nem a stagnáló életszínvonal. Hát akkor?' Akik gyorsan — mondhatnám gondolkodás nélkül — akarnak választ adni, ezt mondhatják: Művészeti műhelyeink — az alkotás szabadságával némiképp visszaélve — arisztokratikus, experimentális, a szocialista értékeket mellőző, sőt tőlünk idegen filozófiai elveket és retrog- rád világnézetet sugalló műveket mutatnak be. Megfeledkeznek arról, hogy a szórakoztatás is az alapvetően fontos feladatok közé tartozik. Nem vitatom, hogy a fentieknek van (vagy lehet) némi igazságtartalmuk, de abban is biztos vagyok, hogy ezen az úton haladva, nem a művészetek fényes csarnokába, hanem a demagógia sötét labirintusába jutunk. Említsek riasztó példákat? Mi az oka annak, hogy a Lady Chatterley című francia—angol filmet heteken át — viszonylag magas helyárakért — tömegek nézték, s miért nem volt a Vassza című szovjet filmnek szinte egyáltalán nézője? (Művészi értékeit tekintve, az utóbbi — mindenütt a világon — a legjobbak közé sorolta- tik.) Miért nem kíváncsiak a borsodi városokban Örkény világhírű remekére, a Totókra — amit, többek között, a Tovsztonogov színháza évekig játszott — s miért törték egymást a miskolciak Vaszary .Bubu- sáért? (Környékünkön legközelebb Egerben látható majd a Bubus, az önálló színház műsorán.) Megpróbálok válaszolni a szónokian hangzó „miért”- re. Nem arról van-e szó, hogy elmulasztottunk néhány nemzedéket megtanítani az értékek felismerésére, értésére, befogadására és tiszteletére? A művészek? A művészek is mulasztottak, de nemcsak a művészek! Mert színházi páholyba még nem lehet hároméves gyereket beültetni, de a költészet iránt már fogékonnyá lehet tenni. Csak legyen, aki dalol és mesél neki. Persze nem mindegy, hogy mit és hogyan. S aztán az iskola .. . Mennyi értékünk kopott le a folytonos tananyagcsökkentéssel a tudás fájának törzséről. S ha csak lekopott volna, de meg is nyestek azt a fát alaposan. Most viszonylag kevesen ülnek a gyári kisasszonyok közül a színházban, és többen lehetnének az egyetemi hallgató kisasszonyok is. Egymásra mutogatunk- morgunk. A színházi ember hallgatja a dörgedelmeket, s eszébe jut ások száz képesítés nélküli pedagógus, aztán az értelmiségiek nélkül maradt falvak, az avult ízlést konzerválok, a háromezer forintos fizetésű színész, aki kezdetben fáklya akar lenni, de haknistává válik. Eszébe jut, hogy Móricz Zsigmond a szellemi elmaradottságért, a század elején felelőssé tett minden tanítót, minden papot, minden szolgabírót, minden vármegyei hivatalnokot. De hát azok nem voltak, nem lehetlek a nép emberei. Mi azok vagyunk. Így hát nagyobb a felelősségünk! Nemcsak a múltat kell bevallani, hanem a jelent is. Gyarmati Béla Zemplén vármegyei esküszövegek A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltári Füzetek sorozatában tizenkilencedik kötetként jelent meg a Zemplén vármegyei esküszövegek című tanulmány, illetve szöveggyűjtemény, Hőgye István munkája. A tanulmány, illetve' szöveg- gyűjtemény meghatározás azért helyénvaló, mert Hőgye István bevezetése tanulmányértékű, s a szakmán kívüli érdeklődőnek is igen részletes és sokoldalú tájékoztatást nyújt a különböző XVII. és XIX. század közötti eskü szövegeiről, s mindazon tudnivalókról, amelyek az esküszövegek jobb értéséhez szükségesek, tehát azokról a társadalmi körülményekről, hivatali és birtokviszonyokról, amelyek között az adott személy az esküt tette és amire magát azzal elkötelezte. Megállapítja Hőgye István, hogy egyre nagyobb igény mutatkozik a különböző levéltári forráskiadványokra, s ezért vállalkoznak szívesen ilyen helyi vonatkozású szövegközlésre most és a jövőben is. A szöveggyűjtemény egyébként százötven esküszöveget tesz közzé, külön csoportosítva a különböző vármegyei tisztségviselők, mezővárosi tisztségviselők, törvényszéki tisztségviselők, iskolai tisztségviselők és a tisztséget nem viselő idegenek számúra előírt esküszövegeket. Nem érdektelen talán azt sem tudni, hogy a vármegyei, de különösképpen a mezővárosi tisztségviselők skálája rendkívül széles volt, az első alispántól a pásztorokig terjedt és belefért a piaci bíró meg a kisbíró esküje csakúgy, mint a jegyzőé, vagy a kukoricapásztoré. Például Tárcái, Tállya, más hegyaljai települések, egykori mezővárosok tisztségviselőinek esküszövegei nagyon sok érdekességet mondanak el arról, mi mindenre voltak figyelemmel az eskütételnél, hogy az általános esküszöveg helyett menynyire a konkrét feladatkör ellátására vonatkozott az eskütétel, és hogy a különböző idegen nemzetiségűeknél, vagy más vallásúaknál milyen gondot fordítottak az adott személy hite vagy nemzeti hovatartozása következtében jelentkező, súlyosabb következményekkel járó esküszegési kitételekre. Az esküszövegek ismeretében érdekes még egyszer átolvasni Hőgye István kis tanulmányát, mert így együttesen kortörténeti kép is rajzolódik fel az esküszövegek mögé. A sorozatot Se- resné Szegőfi Anna szerkesztette, a kötetet Tóth Péter lektorálta és a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár adta ki. (bm)
