Észak-Magyarország, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-05 / 3. szám
1985. január 5. szombat ÉSZAK MAGYARORSZAG 9 PAPP LAJOS Biztatásul Fehér asztal négyszög-mezejében alkoholgőz borfoltok között vergődött torz kábulatban rángva két összecsukló férfi-könyök két kar csápolt - összetartozásért égi vágyért földi támaszért szavakért mik elvesznék a zajban megnyugtató biztos válaszért így láttalak támolyogni testvér bukdosni a sárban egyedül sorsod példa — nem ember csak árnyék aki megtört s elfut menekül szemeid elhamvadnak az estben csillagokkal nem vetekszenek v.álladon a hol ló-napok resten némán ülnek nem verekszenek füst és gőz száll sűrűn körülötted eltakarja régvolt alakod ha szépen szólsz itt nem hallja senki ha duhajkodsz kidob a csapos én is néha úgy ülök a csendben céltalanul várva valamit minta ház mely kiégett belülről nincs már benne se lámpa se hit de majd átfog karjával a másnap s új házakig szépen elvezet hol más dala1' virágai várnak megérintnek erős más kezek próbáld meg! a fű ha dalra sarjadt együtt dúdol veled és az út mentén a fák kanosszád megértve feléd hajtják büszke sudaruk Bálványos romantikus romjai Kézdivásárhelytől alig 20 kilométerre, a Csanád-hegy lábánál, a Torja, a Büdös és a Bálványos patak ösz- szefolyásánál 850 méteres tengerszint feletti magasságban épült ki Bálványos gyógyfürdő. A teleppel szemben 1040 méter magas hegyormon dacol az idővel a.romantikus Bálványos-vár romja. Bálványoson kitűnő eredménnyel 'kezelik a szív- és érrendszeri betegségekben, a gyomor- és emésztőrendszeri bántalmakban, a mozgásszervi és periférikus idegrendszeri megbetegedésben szenvedőket. Az üdülőhelytől öt kilométerre található a világ legnagyobb természetes gázömlése; a Torjai Büdösbarlang. Számadócsikós Méltóképpen emlékezik meg Karcag nagy szülötte és a „két kun város” Győr- ffy István születésének századik évfordulójáról. Bel- lon Tibor, a karcagi múzeum igazgatója szerkesztette és írt magvas utószót a kötethez, amelyet Benyov- szky István festőművész ihletett rajzai illusztrálnak. Az egyik pedagógiai főiskolánkon megkérdezték a hallgatókat, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek. Megdöbbentő, de a fiatalok nem tudtak válaszolni. Félő, hogy hasonlóan járnánk a kunokkal is, mert a történelem tankönyvekben csak néhány utalás olvasható. IV. Béla királyunk idején telepedtek le az Alföld akkor még lakatlan területén. A krónikák 40 ezer családot emlegetek, s ez az adat elgondolkodtatta Győrffy Istvánt. Hogyan lehetséges, hogy ez a földterület la- ! katlan volt a XIII. században? Mivel foglalkoztak, hogyan éltek a letelepedett kunok? Milyen hagyományokat őriztek meg? Maga a tudomány sokáig nem foglalkozott a kérdéssel, s éppen Győrffy István érdeme, hogy (azóta) a telepü- lésföldrajz- és néprajztudósok figyelme is az Alföld felé fordul. Olyany- nyira, hogy ma már ez az egyik legalaposabban feldolgozott terület. (Gondoljunk csak a hajdúk néprajzára, történelmére, vagy Erdei Ferenc munkáira.) Történt egyszer, hogy a rádióban felolvasták a 'kun Miatyánkot, mire is a Szovjetunióból levél érkezett, mert valaki felismerte, megértette a szöveget. Ezek szerint a kunok ivadékaiból még élnek valahol „Kumániában”, s ott , még beszélik is ezt a nyelvet. A mi kunjaink azonban a Berettyó és a Körösök mentén (Nagykunság), valamint Kecskemét környékén (Kiskunság) már lég elfelejtették Köttöny király nyelvét. Feledésbe merültek a hajdani életmód : a szilaj pásztorkodás, csi'kászás, pákászás emlékei is. Győrffy István még az utolsó pillanatban (a század elején) gyűjtötte össze idős emberek elbeszéléseiből, elsárgult oklevelekből azokat az emlékeket, adatokat, amelyek évszázadokon keresztül meghatározóak voltak ezen a vidéken. De nemcsak ezért élvezetes olvasmány ez a könyv. Győrffy István kitűnően tudott írni. ízesen, fordulatosán, szemléletesen, ahogyan ezt a hajdani pásztoroktól, a réti és vízi emberektől tanulta. A mai olvasó (és utazó) már elképzelni sem tudja ezt a világot. A folyók hatalmas árterületein kialakult lápos-vizenyős, erekkel, tocsogókkal tarkított legelőket, az ezernyi madárfajtával, a vizekben hallal, csíkkal, teknősbékával; a már kiveszett ridegmarha gulyákkal, a félig vaddisznó 'kondákkal, szilaj ménesekkel, természetesen a Petőfi-versekből is jól ismert betyárokkal. Romantikus világ ez? Igen, a mai olvasónak már mindenképpen az, de Győrffy István, aki belülről is, de a tudós szemével is látta őket, a szépségek mellett megmutatja ennek az életmódnak és történelemnek a keserves vonásait* is. Százhatvan évig volt itt úr a török, s a dúló tatárseregek többször is letarolták a vidéket. A török kiűzése után a Habsburgok egyszerűen eladják a Jászkun-ka- pitányságot a német lovagrendnek, ám a szabadságukat nem feledő kunok megváltják magukat a jobbágysorból. Kemény és rátarti népség volt ez mindenkor (nem véletlenül mondják „vastagnyakú kunnak”), amely makacsul ragaszkodik „szokásaihoz”, hitéhez (a kálvinista) és kiváltságaihoz. Hogy milyen emberek voltak? A tíz tanulmányból megtudhatjuk. Káromkodtak például — a kun atyafiak, pedig kemény botütésekkel próbálták illendő beszédre kapatni őket. (Káromkodók.) Kálmán király ide vagy oda, itt biz’ még a XVIII. században is égettek boszorkányt. (Kuruzslók, boszorkányok), mert á kun menyecskék száját sose lehetett befogni, s persze a férfiakét sem. Ebből mindig nagy bajok származtak. Igen tanulságos olvasmány a könyv a nyelvésznek is, hiszen sok ma már feledésbe merült, vagy csak ezen a tájon ismert szemléletes kifejezést használ a szerző. Itt csak a lopás, eltulajdonítás néhány szinonimáját idézem (ez ugye ma is, máshol is aktuális). (A régi szóbeszéd.) A tyúkot „összeszedték”, a lovat „elkötötték”, az ökröt „elhajtották”, a bundát „kiakasztották” az egyik atyafitól, aki „magát borral megterhelte.” Juhot „elsikkasztották”, a csikót „eliktatták”, a malacot „kiszi- nelték”, ám a lopott disznó előbb-utóbb „megröfögte” magát, és így tovább. Mert lehet, hogy a szokásaik pogányák voltak, de a dolgok megnevezésében szemérmesek, elegánsak és mindenkor szemléletesek kun atyámfiai. Horpácsi Sándor Te ismersz engem, és tudod, hogy szeretem az állatokat. A kutyákat is persze. No, nem nagy dolog, mondanád, hiszen a kutyákat ki nem szereti, pedig hidd el, vannak azért, akik fenntartással viseltetnek a négylábúak iránt. Például egy háziasszony ismerősöm szerint büdös a szájuk, még kicsik, nyúladzva szétrag- nak .mindent, ami az útjukba kerül: cipőt, szőnyeget, lábtörlőt, no meg oda- pisilnek minden létező sarokba, mert farkcsóváló, szervilis lényükben nincs annyi önfegyelem, mint a hozzájuk képest arisztokrata macskákban, szóval a kutyákról ugyanannyi jót is el lehetne sorolni, mint rosszat, de semmi értelme az összehasonlítgatásoknak, mert ki-ki egyéni vonzalma alapján készíthetné a lajstromot értük éppúgy, mint ellenük. A múltkor például, hogy dolgozni mentem, egy ködös reggelen, mellém szegődött egy kutya. Amolyan földszintes kis korcs, a tacskónak és még tudj’ isten, hányféle fajtának a zűrös keveréke, ha a pedigréje felől érdeklődtél volna, még tán tarka szőrzete alatt is vörössé válik az ábrázata, és zavartan köhintene, mint a Kék fényben egy lebukott vállalati főkönyvelő, szóval, mellém szegődött ez a fehér és zsem- lyeszín, leffedt fülű kis lény, és körmei bánatosan kocogván, egészen a villanylámpáig kísért. A szánalom és a kényelmetlen érzés viaskodott bennem, és zavarni éppúgy nem mertem, mint megszólítani, mert az előzőhöz nem volt szívem, az utóbbinál pedig talán végképpen magamhoz kötöm, és ugyan mit kezdjek én az irodában egy csatakos kiskutyával... Nem tudom, miért éppen engem szemelt ki, de a lámpánál illedelmesen fenékre ült, rutinosan, mint egy afféle nagyvárosi eb, és szorosan a lábaimhoz húzódva, türelmesen kivárta a zöldre váltást. A megállóban már keményebben néztem rá, bár agyamban száguldoztak a gondolatok: mi lenne, ha megfordulnék és hazavinném, hiszen télidőben nagyobb jót tenni ilyen számkivetett lénnyel nem lehet. Kapna ételt, pokrócot és meleg zugot, otthont és gazdát, és visszabogozhatná azt a szálat, azt az ember nevű lényhez fűződő köteléket, ami nélkül érdekes, a kutyák meglenni képtelenek. De aztán a ködből elő- sejlett a busz, én léptem egyet, és ez az értelmes jószág, anélkül, hogy szót váltottunk volna, visszaindult a .túloldalra. És közben valami vékony, lehetetlen tű-hangon sírni kezdett. Másképpen ezt úgy mondanák, nyüszített, de ez nem fedné a valóságot, mert ez a kutya, ez a földszintes, zsemlyeszín kis korcs síirt, anélkül, hogy könnyei a zebrára hullottak volna, anélkül, hogy megtörölte volna a szemét, sírt szegény vékony, kétségbeesett, nyápic jajgatással, ami kiszakadt pár kilós testéből, siratva kereste eltűnt és meg nem lelt világát, békéjét és nyugalmát... Ha azt mondod, kegyetlen vagyok, mert nem szántam meg és vittem haza, nincs igazad. A mi házunkban, kérlek, egy kutya nagyobb pánikot váltana ki, mintha a tömeg közé engednének egy böjti oroszlánt. Társtulajdonosunk vadul és szívből gyűlöli a kutyákat. A tulajdonos alatt most csak egy embert érts, egy nőszemélyt, mert férje — békés és közömbös természet lévén — békésen és közömbösen viseltetik általában a természet lényeivel, ám feleségében valami született, vad iszonyat él a kutyák iránt. Ne szakíts félbe! Ezt biztosan tudom. Mi több, a felismerés dátumát is megmondhatnám neked, ha volna értelme, ám nincs, mert teljesen mindegy, hogy hányadikán történt az az ESET, ami teljességgel lehetetlenné tette minden további kutyatartásunkat. Mindez szorosan kapcsolódik Dönci nevéhez, aki ereje teljében levő, kifejlett bokszer férfiú volt, amikor a férjem a házhoz hozta. Törzskönyvezett is, természetesen, de nemes viselkedését alig Íriszem, hogy csupán a papíron írottak igazolták volna, egyszerűen csak jól sikerült és jól nevelt példánya volt fajának, sok nyugalommal, nagy méltósággal és kevéske megvetéssel azok iránt, akikről szagról megérezte a sunyiságot vagy az ellenszenvet. Dönci, hozzánk kerülve, nem lett szobakutya (nincs is nagyobb gazság, mint négy fal közé zárva tartani egy állatot), szabadon járt-kelt, amerre neki tetszett, legtöbbször a férjemet is elkísérte, és akár az utcán, akár a hozzánk érkezett vendégekkel szemben. minden alkalommal kitűnő magatartást tanúsított. Míg el r,em jött az a bizonyos decemberi nap, amit azóta se nagyon értünk. Ezen az estén Dönci, szükségét érezvén, kiké- redzkedett az udvarba. A dolog máskor is megesett. Ilyenkor kiment, majd néhány perc múltán kaparászva jelezte az ajtón, részéről végeztetett, ám ezúttal másként akarta a végzet, hogy az események alakuljanak. A VÉGZET, Dönci alakjában, türelmesen várakozott a küszöb rongyszőnyegén, időnként megemeli.ntve fenekét, mert a rongyon át is sütötte a kő hidege, és kapart néhányat az ajtón, majd csak kinyitják neki. A fenti helyett azonban a lenti, a lépcsőházi nyikordult, és a fagyos levegővel, együtt betüremkedett rajta a társtulajdonosnő. (A továbbiakban csak T.) Egy pillanatig meghök- kenten meredtek egymásra. Szemtől-szembe, egyedül még sohasem találkoztak. Pedig képzeld el, amikor KÉT BOKSZER találkozik. Mert ha hinnék a lélekvándorlásban, bízvást állítanám, T. korábbi életében csak bokszer lehetett, s ennek külsődleges jegyeiből jócskán örökített is mostani ábrázatába, vagy esetleg ló volt, ilyenformán viszont gondold el, milyen lehet egy fordított kentaur, aki FELÜL LÖ és ALUL EMBER, bár a hasonlat végső soron sértő — a lovakra nézve. A lépcsőházi gyér világításban egymásba döfött a két sötét, fullánikos szempár, majd Dönci — világéletében jól nevelt lévén — üdvözölte a jövevényt. — Hrrrr... — mondta Dönci, és szája felfodrozódott, előbukkantva vérvörös ínyét és diadalmas fogsorát. Erre T. válaszképpen rátette kecses, bakancsos lábát az első lépcsőfokra. — Hrrr... krrrr... — gyűrte még feljebb bőrredőit Dönci, és szemében fellobbant az a bizonyos sárga, gonosz lángocska, ami csalhatatlan jele a kutyák cselekvési szándékának... Odabent a ricsajra lettünk figyelmesek. Egy si- valkodó szopránra, melybe bele-belebődült egy hörgő basszús, pillanat múltán pedig egy nagy test puffanása hallott, s a férjem, amikor feltépte az ajtót, a megdöbbenéstől szinte beleragadt a keretbe. T. a földön feküdt, rajta a mindenkivel nyájas Dönci és — nem egészen helyeselhető módon —, megfosztani igyekezett T.-t e dermesztő téli estén prémes kabátjától. — Mit csináltál? Miért tetted? — estünk neki később, már a konyhában, mire Dönci lesunyta fejét, és .magában, mintha ezt dünnyögte volna: „Mit tehettem... Rossz volt a szaga, nem bírtam, neki kellett mennem...” Hát kérlek szépen, azóta nem tarthatunk kutyát. T. nem egyezne bele. ö aztán tudja, miért... Keresztény Gabriella Yeti, Uvagy? Nem telik el év anélkül, hogy valahol a sajtóban fel ne bukkanna egy-egy „hiteles” értesülés a havasi emberről, akit állítólag láttak az Egyesült Államok vagy Kanada, Argentína és Nepál hegyeiben... A titokzatos yetivel kapcsolatban a szórakoztató magazinok különösen emlegetik Nepált. Egyes emberek hisznek a havasi emberben, mások nem. Az utóbbiak közé tartozik többek között Edmund Hillary új-zélandi alpinista is, aki 1953-ban elsőként mászta meg a Cso- molungmát. Hillary meg van győződve arról, hogy a „yeti nyomai” a hóolvadáskor képződnek. Az ember lábnyoma a hótakarón néhány óra múlva a napsugarak hatására elveszíti formáját és ugyanolyan alakot ölt, mint amilyet a serpák a yeti nyomainak tulajdonítanak. A helybeli lakosok azt bizonygatják, hogy az embertől eltérően a yeti nagylábujja szemben áll a többi ujjal. Hillary azonban maga is találkozott a Himalájában olyan hegyi lakókkal, akiknek ilyen eltorzult lábfejük volt. A kolostorban őrzött ritkaságokat tudományos vizs- . gálatnak vetették alá. A yeti skalpját Chicagóban, Párizsban és Londonban tanulmányozták, s a szakértői vélemények egybehangzóan arra a következtetésre jutottak, hogy nem más, mint egy meglehetősen ritka antilopfajta bőréből készített ügyes utánzat. / / I /
