Észak-Magyarország, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-19 / 15. szám
1935. január 19., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Serfőző Simon: A kappannak végképp megpecsételődött a sorsa. Mikor reggel fölkeltem, már összekötözött lábbal feküdt a nyári'konyha gádorban, a rossz asztal alatt. ■— Kézre kerültél? — szóltam hozzá. — Én innen a helyedben rég megszöktem volna. Nagy volt aztán a meglepetésem, hogy mikor felöltöztem, egy alumínium kanál nyelével felsegítettem lábamra a cipőt is, kiállva az ajtóba, már nem láttam sehol. A helye hűlt csak a sarokban. Mintha megfogadva a tanácsom, valóban nádaknak, ereknek eredt volna. — Valaki megszöktette a kappant — újságoltam anyámnak. Pohár hideg írót hozott ki épp a nagyház kamrájából. Köpült tegnap, a vajat viszi majd a piacra, a köpülésből visszamaradt írót pedig mi megisszuk. — Megszöktette a kappant? Kicsoda? — kérdezte anyám, letéve a teli poharat az asztalra. — A lába, nyilván. Nézze meg, hogy nincs a helyén! — Keressed már akkor! Bebújhatott valahova. De hova? Hiába ténfe- regtem, nézelődtem jobbra- balra, nem volt sehol. Már el akartam köszönni tőle, én nem járkálok utána, mikor véletlenül megpillantottam, ahogy kívül a kerítésnél gyalogolt az üres, beomlott répaverem mellett. Hogy tudta leoldani lábáról a spárgát, ki tudja. — Hé, állj csak meg! — kiáltottam neki, s utána vetettem magam. Kakast, tyúkot kergetni, megfogni engem nem kellett biztatni. Erre az egyre kapható voltam bármikor. Egy kört már megtettünk a ház körül, mire észrevettem, hogy az éjszaka leszállt harmattól csupa víz volt a fű, a kazlak mögötti gaz. De hát tehettem én arról? Jól kinéztünk aztán, a kappannal együtt, mire sikerült behajtanom a kapun, s megkaparintottam a fészerben. Vizesek, sarasak voltunk tetőtől talpig, megnézhettük magunkat. A kappannak persze mindegy volt, de nekem! Hogy megyek én így iskolába? — Jézusom! — ijedt meg anyám is, mikor meglátott. S ahogy vette volna el tőlem a kappant, az ráadásul rúgott egyet, a sarkantyúja beleakadt a nadrágomba, s arasznyi hosszan kiszakította. Ez már sok volt! — Mit képzel ez? — ragadta meg anyám a nyakát, s megrázta istenigazából. Azt hittem, rögtön megfojtja. — Azt képzeli, neki mindent lehet?! Vett egy darab spárgát, s olyan szorosan összekötötte a lábát, mindjárt megzöldült, vér abba nem ment több. Aztán a nylon* Részlet egy készülő regényből. hálóba rossz szalvétát tett, s belenyomta a kappant. Utána kiakasztotta az eresz alá. Ott jajgatott a gerendán. Ekkor már nagyon el voltunk késve, sietni kellett volna az állomásra. Anyám gyorsan, jó nagy öltésekkel összevarrta valahogy a nadrágomat, lecsutakolta róla a nagyja sarat, majd a nylonháló fülét nyomta a kezembe, hogy én vigyem a kappant. Én meg gyorsan letettem, hogy én aztán nem! — Hogy néz ki, én így nem viszem! — tiltakoztam. — Miért? Hogy nézne ki? — s igyekezett valamit igazítani rajta, de nem volt sok látszata. Tehetetlenül álltam szemben vele: hát nem látja? A hálóban összevissza bor- zolódva a tolla, a lába kilóg, kivan a hátsó része. Apám a szekeret húzta ki a fészerből, hogy majd fogja a járomba a teheneket, a levágott napraforgószárat hazahozni velük valamelyik földünkről, mikor meglátta, hogy már itt, a túlsó faluban füstöl a vonat. — Ti meg még mindig itthon vagytok? — szólt ránk. S az állomáshoz még másfél kilométert kell gyalogolni. — Hogy akartok így odaérni? — S látva, hogy menynyire sietni kellene, a horogfával ő kapta vállára a két kanna tejet, s kocogott kifelé a dűlőre, hogy segítsen legalább az előjelző szemaforig elvinni. Anyám újságpapírt keresett, hogy majd abba csomagolja a kappant, s be se csukva az ajtót, szaladtunk apám után a tanyából. A tehénbőgés már csak kint a vasút mellett ért utol. Az újságpapírt azonban az állomás peronján nem volt idő a kappanra tenni. A vonatra föllépni is alig. — Majd ha leszállunk — ígérte anyám. A kappan már az utazás közben is izgett-mozgott, biztosan fájlalta a lábát. Én is fájlaltam volna az ő helyében, ha olyan szorosan összekötik. Ekkor azonban még sikerült lecsillapítani. Zörgött, lötyögött a vonat, nemigen mert mocorogni. Hanem, amikor leszálltunk, tovább nem türtőztette magát. Elkezdett hánykolódni, szaggatta a hálót. Tekergette benne a nyakát. A sok ember ott ment mellettünk keresztül a vágányokon. Anyám a kappant csillapította. Én meg csak álltam, s szerettem volna elsüllyedni. Szégyelltem magam, hiszen mindenki csak bennünket nézett. Az egyik micisapkás ember oda is szólt anyámnak : — Máskor majd a tyúkólat is hozzák magukkal! Legszívesebben, mint a hörcsög, nekiugrottam volna. Mit gúnyolódik! Jobb dolga nincs? Közben egy másik ember szólt, hogy a hálóba legközelebb majd az öreg disznót tegyük bele. — Inkább téged kellene, te! — vágta oda anyám, bár szerintem nem elég hangosan, mert föl se vette. Az is lehet, hogy nem hallotta meg. Vagy nem akarta. Ki tudja? — Tegye már bele azt a kappant a papírba! — próbáltam rávenni anyámat. — Mindenki megszól, hallhatja! — Várjál kicsit, hadd érjünk ki a vágányok közül. Most éppen nyugton van. De meddig? Tudtam előre, hogy ez a nyugodtsága úgyse sokáig tart. Mindezt nem volt nehéz megjósolnom. Igaz, hogy azt még én se gondoltam, hogy a legelső háznál, ahol megálltunk, fél liter tejet kimérni, ötven méterre se lehetett az állomástól, a hálóból olyan el- szánóssal akar kiszabadulni, hogy ketten is alig tudtuk lefogni. S hogy olyan jajveszékelésbe kezd, aki aludt még a környéken, attól biztosan felébredt. Ráadásul ennek a jelenetnek megintcsak szépszámú nézője akadt. Akkor érkezett be egy másik személyvonat, s a leszálló utasok tódultak kifelé a portás-kapun. Épp a legjobbkor! — Én mindjárt itt hagyom anyut! — szóltam elfojtott hangon, s föl se mertem nézni. Bújtam volna a földbe, hogy ne lásson senki. A kappan ugyanis, mintha csak dacból, azért se hagyta abba a kiabálást. S ha már kiabál, úgy gondolhatta, mért ne rugda- lózzon is? Hiába határozia el anyám, hogy most már becsomagolja, nem lehetett vele bírni. Sőt, valahogy talpra állt a hálóban, s ugrálva a járdán, menekülni próbált. — Fogják meg! — hallatszott erről is, arról is a kiabálás. Valaki az egyik kapualjban érte utol. — Na, nekem ebből elegem van! — szóltam, és sarkon fordultam. — Hova mész? Gyere vissza! — sziszegett utánam anyám. — Nem megyek! Én nem röstelkedem többet! De vagy tíz lépés után csak megálltam, bevártam, amíg odaér hozzám, akkor fakadtam ki: — Mindenki csak minket nevet. Miért kell nekem ezt csinálni? Itt szé- gyenkeztet engem mindenki szeme előtt! Mért nem tudta azt a francos kappant kosárba tenni, lekötni a tetejét, hogy ne lássa senki? — Mert nem volt rá idő — húzott vissza a csomagokhoz —, nem értem rá. Azért! Mert mindig tele van az a piszkos tanya dologgal! Sosincs idő semmire. Hiába kelek föl mindig fél négykor, három órakor. Nálunk nem úgy van, mint máshol! — De mért nem úgy Van? — okvetetlenkedtem. — Mások is laknak tanyán, mégse csinálják azt, amit maga. Egy héten egyszer- kétszer mennek csak a piacra. Mi meg mindennap jövünk, szakadásig megpakolva ! — Mert nekünk muszáj jönni! Mi szegények vagyunk, ha nem tudnád, nem úgy, mint más! Ezt nem értettem. — Mért, mivel vagyunk mi bárkinél is szegényebbek? Van házunk, földünk, tehenünk kettő is. — De nem lenne, ha nem dolgoznánk! — mondta szenvedélyesen anyám. — Nekünk semmink nem volt, jó rajtunkvaló ruha sem, mikor apáddal összekerültem. Nekünk mindent magunknak kellett előteremteni. Rajtunk senki nem segít, mint ahogy eddig se segített: nem adott se az apám, se az apósom egy darab földet se, semmit. Nem is adhattak, mert nem volt miből, a nagy család miatt nem tudtak egyről a kettőre jutni. Nekünk járnunk kellett munka után az országot, kőműveseknek hordtuk a téglát, maltert. Míg mások, sokan úgy kezdték az életet, hogy összeházasodtak, s mindenük volt. Azok megengedhetik maguknak, hogy ne dolgozzanak annyit, mint mi. Elég nekik belőle kevesebb is. De hát nekünk is van már annyi földünk, mint másnak, ha régebben nem is volt, akartam mondani. S hogy akkor mért hajtanak ugyanúgy tovább, mint eddig? Minek dolgoznak annyit? De hagytam, nem akartam ott a sarkon tovább vitatkozni. Ketten is álltak körülöttünk, szájtát- va, hogy mit lehet haliam. A kappan ez idő alatt moccanatlanul, egy mukk nélkül gubbasztott a hálóban. S mivel mindegy volt mór, úgyis lejáratott, megszégyenített eléggé, csak segítettem elvinni ahhoz a házhoz, ahová kellett. Ám azzal a biztos tudattal váltam el anyámtól, hogy ez volt az utolsó, amikor én neki valamit "Vinni segítettem. Az rólam végképp letelt. Bulgária északkeleti részén, Ravna falu közelében régi kolostorközpont romjait tárták fel a régészek. A két méter magas templomfalak, a 35 méter hosszú szerzetesi írószoba, a lakó- helyiségek és a fürdő maradványai nem egészen egyhektárnyi területen helyezkednek el. A templom és más épületek falain a puha mészkőben, a megmaradt vakolatban és q tetőcserepeken mintegy 200 feliratot és 600 rajzot fedeztek föl. Megtaláltak kilenc olyan íróeszközt is, amelyekkel a szerzetesek viaszlapokra vagy mészkőre írtak. A feliratok közül kettő a templom felszenteléséről tudósít. Ezek szerint a kolostortemplomot 889-ben avatták fel. A feliratok paleográfiai sajátosságai arra engednek következtetni, hogy a IX-X. századból származnak. Az előkerült. írásos emlékek többnyire görög nyelvűek, de van köztük latin betűs görög szöveg és cirillbetűkkel írt szöveg is. Az írások egy része világi tartalmú. Figyelmet érdemelnek a rajzok is. A szerzetesek a falfestményeken megörökítettek sámánokat, lovasfigurákat, lerajzoltak néhány görög szentet. Meglepően sok az állatábrázolás. Egyes töredékeken vadászjelenetek is láthatók. A mészkőtöredékeken megtaláltak olyan mintákat és fejléceket is, amelyek régi kéziratok díszítéseiként ismertek. A kolostor háromórai lovaglásra volt a régi bolgár fővárostól, Pliszkától. Amikor Francois Roche- foucauld-tól megkérdezték, miért nem veszi feleségül azt a hölgyet, akit szeret, és ráadásul gazdag, szép, okos, ezt válaszolta: — Nem vehetem el, mert féltékeny lennék rá. — De miért kellene fél- tékenykednie? — Miért ne? Hiszen megcsalna ! — Miért tenné? — Mert rászolgálnék. — Mivel? — Azzal, hogy elvettem. Sátoraljaújhely Teliinger István linómetszete Virágok, gyümölcsfák Ezen a tavaszon lesz 325. esztendeje az egyik legjelesebb történelmi személyiségű magyar asszony, Lorántffy Zsuzsanna halálának. Alakja úgy él a tudatunkban, mint aki szerette a tudományokat, művelte — ha szerényebb formában is — az irodalmat, támogatta a tanulni vágyó, tehetséges ifjakat, ezért patronálta a kolozsvári, gyulafehérvári, debreceni, mindenekelőtt pedig a sárospataki református kollégiumot. A tudo- mányszeretete abban is megnyilvánult, hogy Come- nius kívánságára Sárospatakon nyomdát létesített, amely azóta mindmáig működik, az eltelt több mint 300 esztendő alatt felbecsülhetetlen szolgálatot téve a magyar kultúrának. Kevéssé ismeretes azonban Lorántffy Zsuzsanna gazdasági és gazdasszonyi tevékenysége. Pedig nagy része van abban, hogy férjével, I. Rákóczi György- gyel, a későbbi erdélyi fejedelemmel együtt szorgalmas, takarékos munkájuk eredményeként megvetették annak a hatalmas Rákóczi- vagyonnak az alapjait, amely 27 erdélyi és felvidéki vármegyében 466 falura és városra terjedt ki. A magyar családanyák példaképeként is nagy tiszteletnek örvendett a maga korában és a későbbi századokban is Lorántffy Zsuzsanna. A kor szokásának megfelelően a sárospataki és a gyulafehérvári udvarában valóságos „leánynevelő intézetet” tartott fenn, ugyanis állandóan 25—30 nemes leány „nevelkedett” a keze alatt, akiket a legszükségesebb háziasszonyi tudnivalókra: a sütés-főzés, varrás, hímzés ismereteinek elsajátítására tanította meg. Ennek emlékeként néhány saját maga és a „tanítványai” által gyönyörűen hímzett terítő ma is látható a pataki iskolamúzeumban. Messze földön híres kertész is volt a fejedelemasszony, aki a virágokat és gyümölcsfákat nagyon szerette, s értett is a gondozásukhoz. A királyhelmeci birtokukon szelídgeszte- nyéskertet létesített, s az ottani egykori Csűröskert hatalmas gesztenyefái még az 1900-as évek elején is bőséges termést hoztak. A régi írások szerint a legkiválóbb hazai és külföldi kertészeket fogadta fel a borsi és a sárospataki gyümölcsösök és virágoskertek gondozására, de amikor csak tehette, a munkákat mindig maga irányította. Sárospatakon a várkertben „narancsházakat” építtetett. Igen büszke volt arra, hogy ezekben a gondozott „olaszfák” pompás narancsot, citromot, datolyát, gránátalmát érleltek. Egy 1636-ban I. Rákóczi György, nek küldött levelében boldogan lelkendezik: „Kegyelmednek Patakon termett gránátalmát küldtem. Adja Isten, édes uram, sok esztendeig ehessék kegyelmed ezután is benne.” Nem is késett a férje válasza, amelyben „nyugtázza”, hogy megkapta a Patakon termett gránátalmát, s hogy azt a környezetében levő főurak ugyancsak megcsodálták. Különösen kedvelte a pataki vár területén levő hatalmas virágoskertjét. A harctereken tartózkodó férjének rendszeresen beszámolt leveleiben az uradalmak állapotáról, gazdasági helyzetéről, de mindig említést tett a gyümölcsös-, veteményes- és virágoskertekről is. A jellegzetes hazai virágokon: a levendulán, zsályán, bazsarózsán, rozmaringon, harangvirágon, csillagvirágon, izsópon és sok-sokféle rózsán kívül kertjében meghonosított több külföldi fajtát is. Elsősorban Hollandiából hozatott magvakat, hagymákat, így az akkor nálunk még alig ismert tulipánt és teljes nárciszt. Kora tavasztól ősz végéig színözönben és illatárban pompázott Patakon Lorántffy Zsuzsanna híres virágoskertje. A 325 évvel ezelőtt, 1660 tavaszán bekövetkezett halála után súlyos történelmi események, véres szabadságmozgalmak színhelye volt a pataki vár. A nehéz idők semmiképpen sem kedveztek a kertészkedésnek. Így aztán nem meglepő, hogy a fejedelemasz- szony szépen gondozott egykori virágos- és gyümölcsöskertje teljesen elpusztult. A mai várkert már annak az angol stílusú kertnek a maradványa, amelyet a múlt század derekán a hajdani Rákóczi- birtok osztrák tulajdonosai építtettek. Hegyi József Loránlffy Zsuzsanna kertjében Régi bolgár kottrköpl Féltékenység
