Észak-Magyarország, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-13 / 241. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 ■■■■■■■■■■■■■■■■ 1984. október 13., szombat Ági van! és egyebek A ■ Borsod megyei Rónai Sándor Művelődési Köz­pont az elkövetkező napok­ban — többek között a kö­vetkező rendezvényeire vár­a a látogatókat:.................... Alii “vari! címmel október fő-ért. hétfőn 18 órai kéz­ié ttel rendezik meg a szín­ia zteremben Voith Ági vi­tám, zenés műsorát Kallai. Iona, Gallai Péter, Köves íliklós és Döme Zsolt köz­ém úkódeséveL . 3 Róiüta A gyermekeket T4-én, v»J sárnap délelőtt 9.30-kor bábkészítésre és bábjátékra várják, lO.SO-tól pedig a Czizmás kandúr című me­sefilmet vetítik nekik. / A külpolitikai érdeklődé­sű közönséget október 17- en, szerdán 18 órára várják a klubhelyiségbe, ahol Kon­dor Katalin es Sándor Ist­ván, a Magyar Televízió A Hét című műsorának mun­katársai adnak tájékozta­tást. Az ismeretien Már délután megindult a hazafelé tai-tók karavánja a kocsik tetején a szörfök­kel, gumicsónakokkal, pléd­del fedett ormótlan csoma­gokkal. Gondosain zárt aj­tókat, ablakokat, kertkapu­kat és lakatokat hagytak maguk mögött a hazaindu­lók, meg az idei nyár ne­hezen egybefogható öröme­it. A sokszor utolsónak hitt szezonzáró hétvégék közül ez volt a legutolsó, amikor már didergető hideggel rontott a völgyre az este. Hirtelen jött a sötét elfed­ve a közeli tó vizének csil­logását, az üde zöld bci.or- csoportokat, a féri}'teleli ab­lakszemeket. Elment az utolsó vonat is, a rövid szerelvény úgy csattogott el az elhagyott állomásépület előtt, mint­ha az ott sem lett volna. Nem füttyögött a mozdony sem, mint fülledt nyári na­pokon, amikor ilyen tájt még nótáztak a sörkertben, versenyt hangoskodva a kö. zeli kertmozi embermagas­ságú hangszóróinak égig­érő decibeljeivel Itt maradt a csend, a sötét, a hideg. A férfi az elmúlt hetek­ben fokozatosan adta föl nyári hadállásait, már a fűnyírásban, a rózsák köz­ti foglalatosságban sem ta­lálta örömét. Viseltes tri­kójában fázott a napon, és egy ideig még a nagy te­rasz nyújtott menedéket a forgolódó, hűvös szelek elöl. Amikor a sötét teljesen ha. talmába kerítette a völ­gyet, egy ideig még azzal tornáztatta a memóriáját, hogy a.z emlékek alapján elhelyezte a környezetben a bezárt kapu mögött álló öreg autóját, a közelebbi és a távolabbi házakat, az ál­lomás gondozatlan épületét. A játszó gyerekeket, akik egész nap a labdát kerget­ték olyan odaadással, amit később nagykorukban a legadakozóbb menedzser sem tudna már felszínre hozni belőlük. Most iólne­velten, jóllakottam az el­ső hétfői órákra gondolva, lappangó bűntudattal ül­nek a tévé vasárnap esti krimije előtt. Kihűlt a falaktól védett terasz is, a kő, a vaskos oszlop elveszítette körülöt­te minden melegét, amit nappal gyűjtött. Csak bent a téglaház óvó-védő falai őrizlek meg valamit az ősz utolsó melegéből. Nem kapcsolt villanyt, sót kihúzta az üresen ma­radt hűtőgép zsinórját is. Beleroskadt a puha fotel­ba, és amikor egy mély .lé­legzetet vett, valami 1 ülö- nösre lett figyelmes. A só­haj visszhangtalanul halt el. A csend, amely ebben a pillanatban született meg, teljességgel lenyűgözte. Bármilyen feszülten gyeit, nem hallott semmit sem. Nem jártak még csak ritkán sem az autók, el­fogyott a környékről min­den zene és ének, néma volt a sötétben a tévé, és még a hűtő zümmögésére sem számíthatott, amint az időről időre kis kattanás- s'al újrakezdődik, mint bármikor máskor. Nem szusszant egyetlen család­tag sem a szobákban a má­sik oldalára fordulva, nem zizzentek a könyvlapok fordításkor a későig agy­ban olvasó fia kezében. Mindenki hazaköltözött már, vissza a zajos világba, ahol a legkésőbb hazajáró minden éjjel szétrebbenti házgyári szomszédainak ál­mát, ahol a legkorábban munkába indulók készülő­dése cserepekre töri az al­vás nyugalmat. Nappal meg visszhangjait áraszt­ja megannyi konyha es W. C. bejövő, felszálló és lecsatlakozó vezetéke, ve­rik a gyereket a szomszéd­ban, boldogra és boldog­talanra ömlik a kilencedik­ről a délutáni kívánság­műsor, kettőtől ötig. Nines vége. mert öt órától lele van a háztömb a gya­korló fuvolás sánta kis ak­kordjaival, meg a lecke után az utcán motorozó gyerekek virtuskodásával. Este a horkanva ürülő W. C.-tartályok, a csattog­va, locsogva telítődő fürdő­kádak következnek. A csönd, azt hitte nincs jelen már sehol sem. Egv- , szer fiatal korában járt ugyan egy úgynevezett csendszobábam, amit a legjobb akusztikusok tudo­mányos mérések elvégzésé­hez építettek meg, amit kibéleltek minden puha hangszigetelővel, az ered­mény azonban szánalmas­ra sikerült. A barátja un­szolta : állj jae. a közepébe és figyeld; nem haliassz ■sehonnan semmit. Ez az abszolút csönd. Még utó­lag is mulatságos, hogy mennyire hallani lehetett az épület másik szárnyának átalakításán dolgozó kőmű­vesek kopácsolását, egy fá­radhatatlan szú robotját a gerendában. A csöndre csak áhítozunk, az a csönd, amit az a mérnök menni akart, nincs is. Legfeljebb ez rW. ez * bársony símasagú hatalmas csönd, amiben dobhártyán keresztül számolható a pul­zus. Amiben a hirtelen tá­madt hitetlenségünkben máris vonatfüttyre, egérka- parászásra, szűnyogdön- gésre, egy vágyakozó nő sóhajára vár az ember" Az ~ elet megannyi zavaró, in­gerlő, zsongitó és megnyug­tató neszeire. Amíg el nem érkezik az ismeretlen csönd. Nagy József |1 ; Lowicz — csöndes, fes­ti tói városka Varsó és Lodz : között, úgy a félúton. Ré­ti gebben kizárólag szép és értékes műemlékeiről volt j] nevezetes, tizennégy éve li azonban a lengygl zenei élet egyik központja, a ze­li nebarátok kedvelt találko­zóhelye. Lowiczban minden i; évben megrendezik ,,A ll barokk muzsika napjai” el- j nevezésű koncertsorozatot. A kisváros ideális hely P zenei programok, külörsö- Sj sen barokk művek előadá- ; sara. A számos barokk mű. p emléki épület, a káptalani !: templom, a piarista temp- jf lom. s az egykori kolostor íj látványa mintegy előké- í; szíti a látogatót a zenei 1 élményre. A hatást azután íj tovább, fokozza az épületek | belső berendezése, a ba­il rokk stílus legnemesebb je­li gyeit hordozó bútorok, !j freskók, díszítő elemek, li Ráadásul az épületek mindegyikében kiváló akusztikájú nagytermek találhatók, s így minden 1 feltétel adott a zene élve­it zetéhez. Jí A szervezők külön fet­il hívják a látogatók figyel- ; rrtét a levéltárra és a ko- [j lostori múzeumra, amely- j ben a Lengyel Nemzeti Mú­lj zeum kihelyezett részlege j működik. A levéltár azért :: is nevezetes, mert a kuta- í; tók sok régi barokk kori |j kottát fedeztek fel az itt íj őrzött iratok között. A fél­ti lelt műveket újra és újra j előadják, s ezek a progra­I mok jelentik a zenei estek fénypontját. [! A lowicziafe maguk is 5 kitűnő muzsikusok. A vá­roskában és környékén több ÍT zeneiskola és sok-sok ze- cjnei szakkör működik. A tervek szerint Lowiczban, fia barokk zene városában a jövőben nemzetközi feszti­válokat is rendeznek. Tavasszaí anyäm vagy harminc-negyven na­poscsirkét a piacon, s ott­hon a kosárból kiöntötte a spar heti alá. Majd azt mondta: — Most mór csak kottás kellene, lenne nekik any­juk. Kimentünk az istállóba, szétnéztünk a fészerben, de nem ült, nem kotlott egyet­len tyúk sem. Mit tegyen ? Átküldött a szomszédba, a vasút melletti nagy fedelű bakterházba: — Eriggy, kérdezd meg Manci nénédet, van-e ne­ki? Nem adna-e kölcsön? Kotlósa azonban Manci nénémnek se volt. Illetve, ami volt, azt napokkal az­előtt elültette. Az istálló­ban virtyogtak ránk, mikor kinyitottuk a nehéz, kát­rányos ajtót. Ültek a kosa­rakban, mindegyik húsz­huszonöt tojáson. Kotlós tehát nincs. Ne­künk maszáj pesztonkáini a kiscsirkéket: etetni őket., vigyázni rájuk, betakargat­ni őket. Másnap reggelre meg is döglött belőlük három. Megfulladtak a nagy posz­tókabát alatt, amit éjsza­kára ' rájuk terítettünk. Erre én megint körbe­néztem a portán, a jászol alatt, az üstházban, ólban, s addig járkáltam, hogy kotlóst leljek, míg a szárí- zikkazal alatt csakugyan •«észlet egy toéazase negény­róbtrkkantam egyre: Béni kuksolt egy lukban. Először azt hittem, vzéa­mi vadállat ül odabent, ak­korát csapott a kezem fe­jére. Már azt néztem, mer­re induljak el. Hát ha nem is vadállat;, de eléggé vad tyűk fész­kelt be oda. Még csak egy­két napja kotyoghatott, azt se nagyon. Nagyon „kezdő” kotlós volt még. Elkapva a szárnyát,, ne csapkodjon világba, boldog, megdicsőült arccal vittem anyámnak, hogy nézze, mit találtam! — örül-é? — kérdez­tem. De még mennyire! Lát­tam rajta. Be is ültette azon nyomban a csirkék közé, s egy spárgával oda­kötötte a sparhelt lábához, ki ne szaladjon az ajtón, ha mégis úgy gondolná. Egyelőre azonban de­hogy gondolkozott az a sza- ladáson! Azon volt inkább, hogy mielőbb teleegye ma­gát. Nekilátott a kiscsir­kéknek készített vizes da­rának. A csirkék csak nézték, hogy nékik nem is marad. Kimentem hát az istálló­gádorba, hogy daráljak egy bádogbögrényi kukoricát, amit aztán tettem a kot­lós elé, arrébb se kelljen lépnie, hadd tömje meg a begyét. S utána lásson a dolgához: beszélgessen a kiscsirkékhez, engedje a szárnya alá őkét, hadd ma- tegedjeneit Be asni&ar megette aefc a kukoricadarénak i* a felét, s mór vizet is ivott ra, elkezdte rángatni a lá­bait, amelyik ki volt kötve, hogy most már odébb áll. Jóllakott, mit • keresne á meg itt egyáltalán? A csőrével odavágott az egyik csirkének, másiknak is, amelyik a közelébe mert menni, s belefogott lármáz­ni : olyan kotkodácsolásl csapott, az egyik kakas tüstént előkerült valahon­nan, s le-föl szaladgált az ajtó előtt, meg leselkedett befelé az ablakon, hogy tudna bejönni, a tyúknak segíteni; azt hitte, bántjuk. — Elkotródsz innen, tel — zavarta ei anyám a sep­rűvel, majd a kotlóst vágta hátba, hogy nyekkent, s benyomta a tűzhely alá, hogy üljön most aztán nyu­godtan, aűnig szépen van, mert, kaphat még többet is. De bizony, nem akart az maradni egy percnél se to­vább. Bújt kifelé, a gacsos lábával gyalogolt rá a csir­kékre, vágta a csőrével őket. Erre elkapta anyám, s kihajította az udvarra, kettöt-hármat is sendergett a földön. Ott vofturik megint, kot­lós nélkül. Ám másnap anyám, mi­kor hazaért a vonattal, dél­előtt fél tízre általában megjárta a várost, itthon voít a tejhordásbófl, moso­lyogva, boldogan jött befe­lé« Japan, Serfőző Simon: — Csak nem kotlóst hoz? — kérdeztem tőle, s keres­tem a szalvétával letakart kosárban. De nem volt ab­ban csak túrós ruha, üres tejfölös üveg, tejszínes bögre. — Azért csak lesz kotlós — mondta, mikor látta a csalódottságot az arcomon. — Honnan? Ad valaki? — Csinálunk. — Miből? Szárizikből? — s majd elnevettem magam. — Kakasból, fiam! — Kakasból kotlóst? Azt se hiszem el! — Pedig elhiheted. Any- nyi különbséggel csak, hogy nem kotlós, hanem kappan lesz. — ßs majd kotyog js? — Azt mondták az asz- szonyok a vonaton. Ki kell heréi ni, s utána berúgafcni pálinkával. — Akkor- az dalolni fog, meg táncolni a spai'helf alatt! Csakhogy még annál is különbet csinált! De először még kakast kellett fogni. Anyám be­csukhatta velem a három léckaput, amelyik a vasút, t kert, s a kaz&ak feieiiyíl­taTt, majd hfvtfl kezdte 8 tyúkokat, s velük együtt a három kakast: — Csire-csire, estre-csrre: Télen, ha már a kamra­ajtót meghallották nyílni, egymást taposva szaladtak eíő. Most a kiabálásra is alig szállingóztak. Ráadá­sul a kakas óvatosabb jó­szág, mint a tyúk. Nem is jött egyik se a közeliinkbe. — Eriggy, s fogjál meg egyel;! — szalajtott utánuk anyám, mikor látta, hogy fölöslegesen szórja a kuko­ricát. Tavasszal, mikor már mindenfelé kaparhatnak, találnak maguknak enni­valót, s nem éhesek. Eki szaladtam is, de ami­kor ötször-hatszor is meg­kerültem a tanyát, s a ka­kasok még mindig úgy fu­tottak, mint az első körnél, kezdtem lemondani róla, hogy én valamelyiket is utolérem. Főleg, mikor az egyik már ki is repült a kerítésen. A következő pillanatban viszont a másik a farakás közé bújt be. — Jó helyen van már! nyomta a réshez anyám a seprűt, hogy ki ne tudjon menekülni. — Amoda meg tedd a deszkát I Az hatóvá! yúről vetette k> vekgn, ami azért volt mindig rajta,' ne tudjanak benne fürödni a galambok. Telepiszkolnák, -szórnák tollal, állandóan takaríthat­nánk. Különben nem in­nának belőle a tehenek, csak az ínyüket húznák föl­felé, s a szomjúságtól bőg­nének aztán. Mikor minden rési; el­zártunk, a seprű mellett bebújtam a kúpba rakott fák közé, hogy el markol­jam ökeünét. Addig nem adott az egy hangot se, míg . hozzá nem értem. De azután, hogy megfogtam, rázendített háti Még odaát, a bakterház- ban is ugatták a kutyák! A nyakánál fogva húz­tam ki, majd adtam oda anyámnak, hogy tessék, itt van a kappannak való! Csak annak sehogyseaka- ródzott kappannak lenni! Csapkodott, rúgott, össze kellett kötni a lábát, mert a körmével, hegyes sarkan­tyújával össze-vissza kar­molt bennünket. Ott bir­kóztunk vele az istállógá­dor alatt, ahová már oda volt készítve apám borot­vája, tű cérnával, s egy darab fehér ruha. — Nem döglik meg? — kérdeztem, mikor anyám készen volt az „operáció-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents