Észak-Magyarország, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-13 / 241. szám

1984. október 13., szombat ESZAK-MAGYARQRSZAG 7 AKÁC ISTVÁN VERSEI A Vénuszra Mindig bizonygattam, igazam van, de igazamat nem hitte el senki. Aztán kezdtek végképpen nem szeretni, s szinte már én sem bíztam igazamban. Most aztán össze-vissza kiabálnak: — Gazember volt! „Rendes volt!” (És még mindenféle nótát fütyülnek szívem ütemére.) Konok hiány Deresedik az ég betonja — s elhasznált, szegény arcomat perzselő tenyerére vonja. Deresedik az ég betonja: mindent legázol a huzat! hanyatt zuhanok, arcra fekszem, s az idő, ez a telhetetlen, riadt szemem előtt bevágja az arany-kapukat Dal 'Milcént egy ősi szőttesen »- fekszem a földön; szétesem. Szállongó, őszi levelek takarják be a szívemet.:^ Á véletlen hozott í @ össze minket, a vé­letlen, ami az ő szempontjából nem volt éppen szerencsés, mert az „öregmama” gyengélkedett. A lépcsőházban az orvos­nő suttogva összegezte, amit e pár lépés alatt le­hetett ... Dragovitsch Je­nemé, az „öregmama” 83 éves, a lánya, Lakatos Ivá- rolyné 63 ... a házból évek óta ki sem lépnek ... egyi­ket a magas kora, a mási­kat a csípőprotézise szege­zi a lakáshoz... a bérház földszintes ablakában élik az életüket, szemben a Sze­rencsi Csokoládégyárral... megszokott látvány, meg­szokott mindennapok ... az utca napsütésben, hóban és esőben .. . egybeolvadnak a hetek, hónapok évszakok... Halom recept marad az asztalon, s a csendes, sá­padt kis öregasszony gyer­meki engedelmességgel bó­logat; hogyne, beszed ö ez­után is mindenféle patika­szert. ... így kezdődött a' találko­zásunk Jenci nénivel, aki, 1— hogy az írásra terelődött a szó —. mosolyogva je­gyezte meg: ő annak ide­jén tollal szerzett ötezer pengőt, igaz. a pénz aztán veszendőbe is ment. A „pengős regény” váz­latát Lakatos Károlyilé így nieselte el: — Szerencsen születtem. Egy húgom van. aki most Pesten cl. Anyám özve­gyen nevelt minket, bar annyira azért futotta az erejéből, hogy Miskolcon elvégezzem a Tóth Pál gimnáziumot. Már akkor írogattam ... Hogy mifélé­ket? Novellákat is, de in­kább verseket, alkatomhoz ez a műfaj közelebb állt, mert érzékeny, visszahú-' zódó. rendkívül sebezhető gyerek voltam. A paralízis, amin másfél éves korom­ban átfestem, nemcsak tes­ti nyomokat hagyott raj­tam ... Ezek a versek aztán szinte kivétel nélkül meg is jelentek. A Budapesti Hírlapban, a Zempléni Fáklyában és egy debrece­ni lapban is, aminek már nem- emlékszem a címére. Később mar csali az Űj ...emlékszem, első fizetésem 80 pengő volt. '«SWfttp;.. Vadas Zsuzsa felvétele 7 Időnek a Herczeg Ferenc által szerkesztett hetilap­nak — küldtem az írásai­mat. Nemcsak saját verse­ket, egy re több német es francia nyelvéi versfordí­tást. is. Valamennyi — sze­degette elő a poros, mad­zaggal összefűzött példá­nyokat — Dragovihs Eugé­nia néven jelent meg. (In­nen. mármint az Eugénia névből, a Jenci becenév is). Hogy tollforgató pályán keressem meg a kenyere­met, ez a családban szóba sem jöhetett. Kispénzű tisztviselő család voltunk, és nekem hoznom, nem pe­dig vinnem kellett a pénzt, .Érettségim után Hajdúhad- házán. a nagyszúleimhez költözve, kerestem .állást, és én, aki a számokkal örökkön hadilábon álltam, a szegedi bölcsészkar el­végzéséről álmodoztam. Vé­gül is a hajdúhadházi pénz­intézetben lettem bank­tisztviselő. Első fizetésem, emlékszem, 80 {lengő volt... egy téli kabát árai cipőt pedig 16 pengőért vehetett az .ember... és igen, ha már a pénzről beszélek, egy Üj Idők Példány — amiben akkor a legdivatosabb ne­vek, Harsányj Zsolt, Má- • rai Sándor, Csat hó Kál­mán, Babay József mellett gyakorta előfordult Szerb Antal, Nagy lm jós, Kas-r'c lm jós is — ötA’en fillérbe került. Életem első és utolsó re­gényét 23 éves koromban, Hajdúhadházán írtam, az Üj Idők által meghirdetett regénypályázatra. Ügy dön­töttem, nem a saját neve­men — hiszen itt 18 éves koromtól közölték a verse­imet — küldöm el a gépi- ratűt,, hanem Sallay Lász­lóként. Saílay László deb­receni gyógyszerész egyéb­ként a nagybátyám volt. Az „mkognitóról” persze minden rokonom, ismerő­söm tudott, csak a szer­kesztőség nem. A regény címe: Dobog a föld szive. r a minősítés T T T Hát tes­sék, itt az elbírálás, amit az Üj Idők 194-1-es. húsvé­ti lapszámában tettek köz­zé: „A pályázat első. 5 ezer pengős díját a Dobog a föld szíré című. 126. szá­mú pályaműnek ítélte a bizottság. A mű a magyar falu életét; rajzolja, ki-mel- kedő hős nélkül. Revmont módjára, négy évszakon ke. resztül húzódó, tipikus tör­ténések segítségével. Sok eleven alakot mozgat, és kitűnően beszélteti őket.” Akkor ezen az összegen egv házat lehetett volna venni. Mi mégis kishiián ..földönfutók” lettünk, köz­beszólt a háború. Nem sok­kal azután, hogy az ered­ményhirdetés mn'-ielerd. és megérkezett a díj a címre — ami már valós volt .—. hazajöttem Szerencsre Hai- dúhadházáról. Aztán a hú­gommal egy Prága melletti kis faluba utaztunk, és itt odaveszett mindenem, amit magammal vittem. A pén­zem. kevéske ékszereim... örültünk, hogy ép bőrrel visszajutottunk Szerencs­re. 1945 májusában. Legkevésbé a pénzt .saj­nálom. Ugyan mit kezdthet- tem volna vele, megkezdő­dött a „pengő boszorkány- tánca”, egyre kevesebbet ért... Hát enhyi . TI A háború után munkába álltam, es megkésve, 35 eres korom­ban férjhez mentem. Mind-' ketten a csokoládégyai-ban dolgoztunk, a férjem hét éve meghalt, azóta anyám­mal élek. A háború oéa nem írok. A-z az időszak kettétört bennem valamit Abbamaradt.., Illetve most füllentettem: egyszer, néhány évvel ezelőtt nyer­tem. egy,miskolci pályáza­tot. melyben magyar nép­mesét dramatizáltam. De ez már csak a zsibbadt, uj­jak gyenge, és reménytelen próbálkozása volt.. T Keresztény Gabriella vaT", s össze fe varrta a se óét. — Nem tán. Azt mond­ták az asszonyok, kutya ba­ja se lesz. Kihozat ta velem a pá­linkát,, ami a literes üveg­ben a konvhakredencen volt, hogy berúgassa most mái-. — El kell kábítani, s utána beültetni a csirkék közé'— magyarázta, mint­ha olyan nagy szakértője lett volna a dolognak. —S mikor kijózanodik, azt mondták az. asszonyok, már kotyog is. S hogy jobban vigyáz majd a csirkékre, mint a kotlós. — Arra kíváncsi vagyok! — öntöttem közben a pa­li nkából a féldecis pohár­ba. — fin is — tette hozzá anyám némi gyanúval. S talán, hogy még bizto­sabb legyen a siker, egy másik pohárral is lezúdi- tot.t a torkán. Se köpni, se nyelni nem tudott szegény jószág. Szeme elhomályoso­dott, feje lekonyult, majd elengedte a szárnyát is, s elaludt. — Vigyük be — álltföl anyám a fejőszékről —, ül­tessük a csirkékhez! — Ültessük! — hagytam jóvá. Bár én sejtettem, hogy abból minden lesz, csak ülés nem. Hiába támasztotta ki két téglával is, hogy ne dűljön el. s dugta volna alrija a nadtan szaladazo csirkékét, hogy hadd szokna őket,' csak nyaklóit össze. Elfe­küdt, kinyújtózkodva a földön, hogy tele lett vele a sparhelt; alja. — Biztosan melege van — igyekeztem kitalálni, m,i baja lehel. — Ki kellene nyitni az ajtót. — Azt! Hogy a csirkék fagyjanak meg! — utasí­totta el a gondolatot anyám. Talán egy óra hosszába is beletett, mire megmoz­dult a kappan, maga alá húzta a nagy ormótlan lá­bát. s felemelte valame­lyes4 a fejét. Vártuk, hogy majd kotyogni kezd. Ehelyett egyszer csak fel­állt, bizonytalan léptekkel kitámolygott a tűzhely sü­tője alól, rátaposva rögtön két kiscsirkére, a harma­dikra meg rádütve azegyik téglát, ami alól már félig döglötten sikerült csak ki­húzni. Hiába itattam volna, vízzel, nyomkodtam fejét a vályúba, s a sapkámban tettem a házfal tövéhez a napra, nem lehetett rajta segíteni. A veréstől, hisz anyám ezt nem hagyta annyiban, elkezdett a kappan krikog- ni. S megvadult teljesen, rúgott, kapálózott, még ne­ki állt feljebb. S ahogy nyomta, gyömködte volna anyám vissza a tűzhely alá, felborogatta a vizes-darás edényeket, a kiscsirkék ék­telen csipogást csapva sza- ladoztak, menekültek a kö­zeléből. — Hová mennél, mi? —: kapta el anyám. — Dol­god van odakint? Visszatökte a sparhelt alá, amire, mint aki most már nem törődik semmi­vel, a kiscsirkéket, kezdte agyba-föbe aprítani. Akko­rákat vágott rájuk a cső­rével. a vér kiserkent utá­na. Ügy tett, mint azegyik szomszéd ember szokott a gyerekeivel, a kanálison túli tanyában. Hazajön ré­szegen a falusi kocsmából, s nekilát csépelni őket. A halárba szaladoznak széj­jel előle. Ennek az embernek azon­ban nem varrják be a sze­mét. mint anyám a kap- pannak. pedig ö is megér­demelné. Anyám ugyanis vette a tűt, cérnát, a kappant be­szorította a lába közé, s összeöttötte a szemhéját, ne lássa ütni a csirkéket. — Nem azért vettem drá­ga pénzen, hogy agyonver­je őket. Ha kicsit sajnáltam is a kappant, anyámnak adtam igazat. Hiszen, ha így ha­ladunk, hogy két nap alatt a negyedik csirke döglik meg, akkor nyárra rai ma­rad? — Adjunk még néki pá­linkát! — javasolta anyám, befejezve a varrást. — Hát­ha nem rúgott be eléggé. A szót tett követte. S ha eddig nem. ezután úgy be- csiccsantott, hogy amint Vissza toltuk, egybo-1 bepisz­kított a sparhelt alá. El­képzelhető. milyen szag lett. Ha megfáznák a csirkék, ha nem, muszáj volt ki­nyitni az ajtót. A kappan ezután egész nap aludt.. Még horkolt is. Mi meg lábujjhegyen jár­káltunk ki s be hogy fel ne ébresszük. Este, mikor fölmentünk a nagyházba aludni, még a firhangot is elhúzta anyám az ablakon. — A szemébe bele ne süssön a hold? — kérdezte tőle apám. — Hát bevarr­tad, nem tud bevilágítani! — Akkor is! Csak nyu- godtabban alszik így. Reg­gelre hátha elfogadná a csirkekel. Reggelre azonban — mit reggelre, már kora hajnal­ra, még alig világosodott — olyan kot kodácsolásra, tyúk- kakaskiabálásra riadtunk, azt hittük, biztosan róka vagy még inkább: tolvaj jár az udvaron. — Hol a nagyfejsze? — ugrott apám az ágy végé­hez. Balta, kasza, valami mindig volt odadugva. Akárki ránk támadna, vé­dekezni tudjunk mivel. Ab­ban a szegény, kenyérszű­kös időben fel kellett ké­szülni az ilyen eshetőségre. — Nagyon vigyázz, bajod ne essék! — aggodalmas­kodott anyám, s faifehéren kukucskált kifelé, hol az egyik ablakon, hol a mási­kon. Az ajtóból figyeltük, ahogy óvatosan, ütésre emelve a fejszét, ellépke­dett apám az istálló felé. A torkomban vert a szi­veim, majd megfulladtam, annyira féltem. Még a lélegzetem is el­állt, mikor hirtelen meg­torpant, mert valami zör­gést hallott az ólból. De csak a malacok fészkelöd- hettek. Látni nem látott senkii, nem észlelt semmi gyanúsai. Csak a nagy kot- kodácsolás hallatszott to­vábbra is. — Lehet, hogy menyétke járhatott itt — suttogta anyám, s kimerészkedtünk mi is az udvarra. — Az, a jófenét! — emelte meg váratlanul apam a hangját. — A kap­pa nőd, ni, az járkál az ab­lakban! Az lármázta föl a tyúkokat! S valóban! Ahogy jobban arra figyeltünk, jól kive­hető volt, ahogy a többi jószágot túlkiabólva, teli torokból kotkodácsolt oda­bent. A firhangot letépte, s jött volna kifelé az ab­lakon. — Rendet csinált a nyári konyhában! — jegyezte meg apám. — De nagyon jól van neked. Felülsz min­denféle asszonybeszédnek, hogy neked majd á kakas kotyogni fog. Teli baljós sejtésekkel nyitottunk be az ajtón, el voltaink készülve a leg­rosszabbra. El is lehettünk, mert a kappan nemcsak az ablak­ban járt akkorára, hanem a tűzhely tetején, a stelá- zsin, az asztalon, kemence­padkán; ahová csak oda­jutott. S nem vigyázott arra, össze ne törjön tányért, bögrét, innen is, onnan is le ne verjen valamit. Sőt, megijedve a csörömpölés­től, zajtól, még jobban tört­zúzott. Ügy, hogy minket valóságos csatatér fogadott. — Mit csináltál te?! — támadt anyám a kappan- ra, a törött tányérokat, bög­réket látva. Ki volt józa- nodva, s legnagyobb cso­dálkozásomra a szeme is' nyitva volt! Jobban látott, nünt én! Azt csinálhatta, mikor fölérzett, hogy a lába kör­mével kikaparta szemhéjá- ból a varratot. Ha fájt ne-- ki, ha nem. S utána már úgy „rendezkedett", ahogy, neict tetszett. Nagy mérgesen megra­gadta anyám az ablakban, kinyitotta az ajtót, s kiló­dította az udvarra. A ku­tyaólat majd elvitte. A má­sik két kakas úgy szaladt oda hozzá, mintha nem is szoktak volna összeveszni, éppenséggel puszipajtások lennének. Bár ezután már lehettek, nem kellett féltékenykedni- úk rá, a tyúkoknak nem udvarolt többet. Azt anyám elintézte,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents