Észak-Magyarország, 1984. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-22 / 145. szám
ÉSZAK-MAGYARQRS2AG 4 1984. június 22., péntek Negyven év •— katedrán A Szabó család r — Arra emlékszem, hogy gyerekkoromban mindig az én dolgom volt, hogy apu után vigyem a tízórait és az uzsonnát. Ezt nagyon szerettem, mert olyankor mindig lekuporodtam a röplabdapálya sarkába és néztem aput. Akkor különösen örültem, ha ő is beállt játszani a lányokkal, mert különben , csak edzette a csapatot. Azután emlékszem arra is, hogy régen nagyon mozgalmas volt az úttörőcsapat élete is, apu csapatvezető is volt. Rengeteg délutáni programot szerveztek, sok játékkal. A taktaközí községek gyerekeinek sok sportversenyt rendeztek akkoriban. Ezek igazán vidám összejövetelek voltak. A két Szabó gyerekből csak Mara — azaz Szabó Mária volt odahaza. Sándor, az idősebb, már hazament az iskolából. Csobaj és Mezózom bor között ingázik naponta, ámbár a csütörtöki nap kivételével csak az este viszi haza a csobaji iskolából. Így hát a tanítónő Mária mondja el bátyja helyett is, hogy sohasem volt kétséges számukra, hogy a pedagógus pályára kell lépniük, miként az is természetes volt, hogy édesapjuk, Szabó József példája nyomán igyekezzenek megszervezni a maguk kis közösségeit. Sándor például a tűzoltó szakkört (teljesen társadalmi munkában), Mária pedig a tánccsoportot, hogy éppen csak egyet említsünk. A tánccsoportot is gyerekkorából őrizgette a szivében. Gyerekként, esténként nemegyszer ott szenderedett álomba a táncpróbákon, amelyet édesanyja vezetett. — Valahogy úgy alakult, hogy én nem táncoltam, csak szerettem volna. Amikor a pataki főiskolán — mert apu úgy volt vele, hogy ha már pedagógusok leszünk, akkor Patakra kell mennünk, szerveztek egy tánccsoporl- vezetöi tanfolyamot, elsőnek rohantam jelentkezni. Anyu egyébként most is besegít, 6 varrja a ruháinkat. Apu meg kísér minket, és remélem, kísérni is fog a zongorán. A magam örömére is van ez a csoport, de gondolom, a gyerekekére is. Táncoltak Ők a Csanyikban is már, igaz, én abban az augusztusi sokadalomban esak a szoknyájuk színét Játtam-néztem, hogy ei ne vesszenek. De a gyerekeknek nagy élménye volt, amire em léfeezhetnek. A jelénről beszélgetőnk, pedig kicsit a múlt miatt jöttünk. Így hát meséli Mária, hogy most ie mindig rendeznek olyan délutánt, ahol a tanárok együtt vetélkednek a gyerekekkel. Olyankor nincs mese, ha kell, még távolt is ugrik a tanító, legyen bármennyire is kétbal- lábas a sporthoz. Mert fontos ugyan az eredmény is, de ami ennél még fontosabb, hogy a gyerek érezze, a tanítója érte, értük cselekszik. Így is velük van. — Mi így gondolkozunk, mondta Mária. A tágabb Szabó családban jó néhány pedagógus akadt, Szabó József pedig mindig szeretett iskolásdit játszani... Igaz, nehéz időben szerzett diplomát a pataki képzőben, háború volt. 1944-et írtak, s amikor végzett, se állás, se iskola nem volt. Hazament Prügyre, a község felszabadulását ott érte meg. S egy hét. múlva megkezdődött a tanítás a faluban. Hogy nehéz volt-e? így utólag már minden olyan egyszerű! Ketten voltak pedagógusok a faluban, a tantermet gyorsan rendbehozták. Az életnek meg kellett indulnia, s az élet megindult. Azután Tak- tabájra hívták, az iskolák államosítását ott élte át. Az sem volt nagy harc — emlékezik. Tudatosítottuk, miért kell, és az emberek megértettek. Ami volt, az különben is volt. Csak kimondani hosszú, hogy negyven esztendő, pedagógusként eltölteni rövid idő. Mert csinálni mindig volt mit. A fel- szabadulás után rendbehozni a tantermeket, azután a tanítás, s a tanító dolga, nemcsak a gyerekek okítása volt. A röplabdások se iskolások voltak, táncolni is jártak idősebbek is. a zenekart is igazgatni kellett (még szerencse, hogy apu nagyon szerette a zenét, szépen is játszik), szervezni a termelőszövetkezetet, s ki tudja már mind számba venni, mi mindenből kellett részt vállalni. Azok a hősi idők voltak, s igazán nem nézték, hogy hányat üt az óra, mire hazaértek. Sárika néni — a felesége — tartotta-vitte a család gondjait akkor is, amikor már a csobaji körzeti általános iskola igazgatói feladatait kellett ellátnia. Az új iskola építésé volt akkor a fontos. Nem az idő a baj, sokkal inkább az, hogy kevesebb a gyerek. Régen Csobajon 220 gyerek is volt iskolás korú, most a körzeti iskolában van 186. Igaz, így többet lehet foglalkozni velük. Kis iskola a miénk — mondta —, de igyekeztünk mindent kihasználni. Az órán és az órán kívül. Mert ő (a gyerek) épül azzal, ha szebb lesz a mozgása, ha bátrabban áll ki az emberek elé, ha ... Ha a kis faluban élő, nagyobb helyre kerülve — „márpedig a mi gyerekeink is megállják a helyüket”, nem érzi hátrányban magát. — Nézze, aki nem érzi át, hogy mit tehet a gyerekekért, az ne maradjon a pályán. Aki nem tud örülni a gyerekkel, az nem való. pedagógusnak. Más kérdés, hogy olyan körülményeket kell teremteni a pedagógus munkájához, hogy ne kelljen rohannia a háztáji földet kapálni, pluszmunkát vállal. ni, hogy megéljen. Törődjön a rábízott gyerekekkel! De ha a gyerekeket rábízták, és ő vállalta, akkor ezt tudnia kell. És csinálnia, számolgatás nélkül... És én akkor lennék boldog, ha még csinálhatnám ... De nem a magam, hanem a családom nyugalmára döntöttem. Októberben nyugdíjba vonulok. Csak abban bízom, hogy úgy, nyugdíjasként is segíthetek majd. S hogy a gyerekeim folytatják, a kollégáim is folytatják ... Hány saját tanítványunk is van a tantes- tületben? — öten vagyunk... A ti- *en két tóból. Oraterés Annamária Barcika várja a színjátszókat Á kétévenként sorra kerülő esemény ez évben június 29-én, pénteken délután kezdődik. A barcikaiak a szokásos módon készültek most is a több száz amatőr színjátszó fogadására. Kialakult a végleges mezőny, erre a rendezvénysorozatra ugyanis meghívás (teljesítmény) alapján nyerhetnek jogot az együttesek. Tizenhárom ma'gvar csoport lép majd színpadra. Budapestről: a Stúdió ,,K”; a Metró színpad: a „VIII. Tanulmány” színházi csoport; a Jibraki színpad; a Bolero pantomim- együttes; a Lágymányosi Tükörszín; a Varga—MMIK színpad és a Danuvia „G” színpad; Gödöllőről érkezik az Amatőrszínész stúdió és a GT ’80.; Szegedről az Ifjúsági színpadot; Zalaegerszegről a Reflex együttest; Debrecenből a Színjátszó Stúdiót várják a barcikai bemutatóra. Szokássá lett, hogy a magyar mezőny mellett külföldi csoportok is eljönnek, és bemutatkoznak, így lehetőség nyílik „kitekintésre” is. Ezúttal Csehszlovákiából, a Szovjetunióból és Írországból érkeznek színjátszók. Tárlat és találkozó Lacza Márta grafikusművész kiállítása június 14-e óta látható Miskolcon, a József Attila Könyvtár kiállító- termében. E tárlaton a művész 78, különböző eljárással készült alkotását mutatja be. Június 25-én, hétfőn 17 órai kezdettel közönség— művész találkozót szerveznék a kiállítóteremben. A kiállítás egyébként júliusaiig tekinthető meg — vasár7 nap kivételével —, naponta 11- től 17 óráig, szombaton 12- től 17 óráig. Népművelők és a művelődés _____ avagy _________ a Vitairat... eszmecseréjéről Recept — általában; ezt és így kell csinálni — lista nincs. Nincs agyközpont fent, sem még fentebb, ahonnan gombnyomásra visszajön a jelzés és kigyullad a lény: itt erre lesz szükség, ott amúgy kell csinálni, emitt másokat kell hatókörbe vonni. amott a hagyományokra kell építeni. Vitányi Iván, a Művelődéskutató Intézet igazgatója e szellemben fogalmazott többször is, amikor megyénk népművelőinek egy csoportjával találkozott. Ez az alapállás az elmúlt évben megjelent és nagy visszhangot kiváltó könyvéből is világosan kiolvasható. A Gondolat Kiadónál napvilágot látott könyv címe: Vitairat a mai magyar művelődésről. Idézet az Előszóból: „Nem könyvet, csupán tanulmányt akartam írni a kultúra tervezéséről s fejlődésének alternatíváiról ... Ügy gondoltam, hogy a kultúra jövő alakulását illetően csak akkor fogalmazhatunk meg feltevéseket, ha fejlődésének folyamatait a maguk teljes összefüggésrendszerében próbáljuk megvizsgálni . . . Mindjárt kiderült azonban, hogy a szándék szétfeszíti a kisebb méretű tanulmány kereteit. Sok olyan kérdés tárgyalásába kellett belebocsátkoznom, amelyekről eddig keveset beszéltünk ... Vállalnom kellett tehát az első megfogalmazás kockázatát, nyerseségét, vagyis azt, hogy vitairatot írok . .. Mivel azonban a probléma maga égető és fontos, úgy gondoltam, mindenképpen szükség van a kérdésekkel való szembenézésre, s a vita ilyen for- hnaban való megkezdésére." Vita Vitányi Ivánnal és a könyvében megfogalmazottakkal az abaújszántói találkozón nem volt. (A fórumot a Magyar Népművelők Egyesülete ■ területi szervezete rendezte, s azon nem egyesületi tagok is részt vehettek. Sajnos, nem volt nagy tolongás, lehettünk, harmincán, s még e kör is jól „behatárolható”: Encs és környéke, Mezőkövesd, Szerencs és környéke, Miskolc — főleg „hivatalból”. — és Kazincbarcika mutatott népművelői révén érdeklődést a téma iránt.) Á Vitairat. . . összefoglaló ismertetésére sem vállalkozhatunk e keretekben. Csupán a fő fejezetek címközlésére: Elméleti előfeltevések a kulturális fejlődés elemzéséhez; A kulturális fejlődés modelljei; Kulturális életünk fejlődése és jelen helyzete; A kulturális politika; Gondolatok kulturális fejlődésünk programjához. Hogy vitairat-e a Vitányi vezette gondolatmenet a fenti kifejtésekben? A felszólalók véleménye szerint inkább „alapvetően őszinte számadás .. . nem hagy vitára' okot. . .” így hát az eszmecserén jelenlevők néhány elvi-általános fejtegetésen túl a mai gyakorlat általuk érzékelt gócpontjait-csomó- pontjait; meg egy-egy terület konkrét „adomáit” fűzték össze. Vagy éppen bontogatták. * A találkozó elején Vitányi Iván is azt mondotta, a „mérre tovább?” kérdésében érdemes az elidőzés. S hogy lehel-e és van-e haszna az efféle beszélgetéseknek, eszmecseréknek? „Hinni kell, hogy van, mert talán mégis napirendre kerül újlent a közművelődés ügye ... a párthatározat, majd az azt követő törvény óta eltelt idő alatti történések-cselekvések megmérettethetnek. És kita- pinthatóak lesznek azok a fő területek, amelyeken lépni lehet előre . ..” Az abaújszántói találkozáson a könyv szerzője három alapvető területen foglalta össze a „merre tovább?” kérdésre adandó választ. Elsőként így fogalmazott: „A kulturális, közművelődési előremozduláshoz alapvető lehetőségünk a demokrácia; a demokratizmus fejlődése.” Hozzátette: „sokszor úgy emlegetik a demokratizmust, mintha ez valami • általános gyógyír lenne, mintha a szavakkal el lehetne űzni az ördögöt.” Ez nyilván kevés. Igaz, nem lehet most elöre- jelezni, hogy mi lesz a demokráciával kétezerben (mint ahogy lehet azt: hány gyerek születik vagy hány alkoholista lesz), de folyamatok vannak, s ezek megismerése segíthet. A kulturális életben, a művelődésben is alapA Magvető Kiadó sorozatai közül egyre népszerűbb lesz a Nemzet és emlékezet, a közelmúltban négy új kötet is napvilágot látott e sorozatban. A XVIII. század a gyakran fellángoló, dinasztikus háborúk korszaka. A szemben álló felek új hadászati megoldásokon, harcászati eszközökön, s ezzel együttjá- róan, új típusú harci egységek felállításán törték a fejüket. Az új harci csapatnem a huszárság. A huszár- ság meghonosítói mindenütt a magyarok, akiket egyrészt az emigráció kényszerűsége juttatott külföldre, másokat a kalandvágy, a katonai karrier lehetősége. Az ő történetüket írta meg Zachar József Idegen hadakban címmel. Történetük mindeddig kimaradt a hazai hadtörté- netírás látóköréből, holott a század háborúit három katonanemzedék harcolja végig. Történetüket, hősi helytállásukat a „választott haza” is számon tartja. Görgey Artúr személyét, politikai, katonai tevékenységét számtalan vitában elemezték tudósok, történetírók, szépirók. Többnyire az án»Űj könyvek lás vádja tapad nevéhez, minek elindítója Kossuth úgynevezett Vidini levele Volt. (184!) szeptember.) „Én Gör- geyt a porból emelem fel — írja ebben —, hogy magának halhatatlan dicsőséget, a hazának szabadságot vívjon ki! S ő Magyarország gyáva hóhérává lón.” Az árulás vádja alól később maga Kossuth mentette fel, de a leegyszerűsített történelem- szemlélet alapján még ma is hasonlóan vélekedik közvéleményünk. A fellobbanó, heves viták már a szabadságharc bukását követően Görgey-kérdéssé duzzadtak. A fiatal történész, Pusztaszeri László terjedelmes s úttörő jelentőségű könyvet írt Görgey a szabadságharcban címmel. Tanulmányaiban szinte kizárólag hadtörténelmi jelleggel tekinti át a tábornok tevékenységét. A politikai összefüggéseket csak annyiban érinti, amennyiben ezek a vizsgált «wemények megértésébe* feltétlenül szükségesek. Rendkívül gazdag forrásanyagot dolgoz fel a szerző, s előítéletektől mentesen mutatja be egy katona életútját. A Splény család 1*500 körül telepedett át Tirolból Magyarországra, valószínűleg vallási okokból, lévén a katolikus Ausztriában protestáns felekezetű. E család egy késői leszármazottja, Splény Béla terjedelmes emlékiratainak legérdekesebb részét adta közre a Magvető Kiadó. Az emlékirat írója nem volt nevea történelmi személyiség, sem tudós vagy művész — „csupán” bányaügyekkel foglalkozó, idősödő miniszteri tanácsos, amikor 57 éves korában, 1877-ben hozzákezd élete eseményeinek elbeszéléséhez. Nem volt jelentős események alakítója, jobbára szemlélődő, aki 'a „második sorból” láthatott mindent, mégis olyan események krónikása, miket más forrásból aligha, vagy esak bürokratikus, hivatalos iratokból ismerhetünk. Életének kedves időszakát a tatai piaristáknál tölti, Re- guly, Tüköry és Szontagh Pál társaságában, de az ő leírásából ismerjük Kossuth bécsi útját is, és meleg színekkel ír valóságos életképet a gyermekeit sétáltató Széchenyiről. Feketébb színek is vannak palettáján: Haynau előszobájában kihallgatásra várva, vagy szomorúan bandukolva a Vörösmarty koporsóját kísérő tömegben. Ha van gyászos, drámai napja történelmünknek, akkor 1944. október 15-e feltétlenül az: a nyilas puccs napja. Vigh Károly Ugrása sötétbe című nagysikerű tanulmányának második, bővített kiadását a napokban vehették kézbe az olvasók. Vigh széles történetírói látással, s gazdag anyagismeret birtokában mulatja be a puccs előzményeit, a kormányzói kiugrási kísérletei, a tiszti árulást, a kapkodást, mindazt, ami a Horlhy-kor- sK«ak egész politikáját jelle-, mezle. velő az önkormányzat kérdése; a lehetőségek élettel telítése. Az irányítással ösz- szelüggésbcn: „Az volt a gyakorlat, hogy mindenüvé csak a tilalomtáblát helyezzük el, de nem helyezünk el útjelzőket; a közművelődésben nem irányelveket kell adni — hanem ahol a legkisebb jó kezdeményezés van, oda kell rohanni és segíteni ! . ..” Másik előremozdulást segítő tennivaló: az intézmény- rendszer megújítása forma és tartalom egységében. Ennek egy része természetesen pénzkérdés. Azt tudjuk, hogy a gazdaság nehéz helyzetben van. De a gazdasági vezetés olykor nem is csak nem ad pénzt a kultúrára, hanem nem is tartja azt fontosnak. Ez a nagyobb baj... Harmadszorra a közművelődés tartalmi vonatkozásairól beszélt Vitányi Iván az emlegetett eszmecserén. Arról, hogy mit kéne csinálni a meglevő és megújítandó intézményrendszerrel-rend- szerben? Itt illik újra a bevezetőben emlegetett, „nincs központi recepf’-gondolat említése. Mindenképpen teendő: eszmélkedni keli azon, mik a ma társadalmának- emberének dolgai-gondjai. Mert például a „mi a szocializmus?” kérdései ott vannak a szellemi életben (teszem hozzá — a mindennapiban is). A beszélgetésben, véleménycserében a megszólalók elsősorban a demokrácia, a demokratizmus kérdéseit fejtegették. (Éppen előtte sugározta a Televízió Stúdió ’84 műsorában a pétervásárai művelődési ház és a helyben alakult Uj Tükör klub konfliktusát.) Ugyancsak sok szó kerülgette az irányítás kérdését, s ezúttal is — bár most nem volt jellemző — felszínre kerültek a „pénzes dolgok”, például úgy, hogy az újraelosztáskor az egyébként is hátrányos helyzetben levő települések, a falvak, nem szólhattak bele a „leosztásba” ... Volt aztán, aki úgy vélte (érthetően a művelődési házak szemüvegen Játszódtak a dolgok, léven népművelők jelen), hogy a közművelődésben „ma any- nyifelé megyünk, amennyi irányba csak bírunk ... ezért kellene valami határozott irány, központi akarat, rendező elv, garancia a munkához .. Igen gondolatgazdag, még-! inkább gondolatok megfogalmazására és „végigjáráséra”, inspiráló volt ez a találkozó. Természetesen határozat, végszó, és más efféle nélkül. Csak felvetettük mi is a* eszmecsere egy-egy gondo- latszikráját. (A képzavar ellenére.) S befejezésül — hátha így is elkap valakit a továbbgondolás kényszere — a Vitairat... című könyv néhány (a hátsó borítón is olvasható) mondatát idézzük: „A helyzet tehát olyan, hogy nem maradim- ■ tunk benne szenvtelenek. Nem valami, széplelkű • kultúr sznobizmusból paposko- dunk a kultúra mellett, hanem a szocializmus és a nemzet alapvető érdekéből. A közművelődés ügye nem járulékos AZÉRT HZ-ISII A DD-M ENJEN-CSA K. hanem a nemzet sorsának, lövőjének egyik kulcskérdése. Nem abból kell kiindulni, hogy mennyi pénz kell a kultúrához. hanem, hogV •mennyi kultúra kell a pénzhez .. Ténagy Józscl I
