Észak-Magyarország, 1984. április (40. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 4 1984. április 4., szerda Mindig jön egy másnap... lechnikaórán a gyerekek között Jót tett az a kis eső az iskolaudvarnak is. Meleg párákat emelget fölfelé a nap, s a tavaszi verőfény­ben valahogy úgy tetszik, mintha épp most gereblyéz­ték volna fel az udvart is, a kertet is. Az iskolarész nagyot nyújtózó füves térsé­gen különben csend ül, csak a szomszédos — s az iskolá­hoz tartozó — óvodaudvaron színes kabátos gyereksereg. — Évike? Hát persze, hogy bent van, de kicsinykét vár­ni kell, a kicsengetésig — fogad a bodroghalmi álta­lános iskola igazgatója, Lo­vas János. Tudják, egy ilyen iskolát, mint a mienk, ame­lyik ugrásnyira van csak két várostól is, mi tagadás, szívesen választanak a fia­talok. De ahogy jönnek, úgy mennek is. Nem panaszkép­pen, mert azért tavaly is sikerült letelepítenünk egy fiatal házaspárt: kollégánk végzett, kolléganőnk meg kijött a harmadévre. De, ha számba szedem, hogy amióta itt vagyok, 1948-ban jöttem ide, hányán mentek innen Újhelyre meg Patakra is, több is kitelne egy magunk­fajta tantestületből. Mond­hatnám panaszként is, de nem annak szántam. Ha be­legondolok, megértem, a vá­rosi kapva-kap, a városi ál­láson. Mint ahogyan boldo­gan lemond a napi buszo­zásról az, aki itt a faluban kap biztos kenyeret, nem ki­sebbet, mint a városi mun­kahelyen. És látják, Évike mégis maradt... — Hogy mondjam, hogy r»e tűnjek se szentnek, se frázisosnak? Augusztus kö­zepe volt akkor, már ké­szültünk vissza a szünetről. Mondták, lenne egy állás Sátoraljaújhelyen. Akkor kaptam a diplomámat. Mert, hogy el ne felejtsem mon­dani, és hozzá tartozik; az érettségi után nem vettek fel a tanítóképzőbe. Megvolt a pontom, de nem fértem be. Abban az esztendőben úgy volt — ez 1976-ban tör­tént —, hogy a megfelelte­ket, de fel nem veiteket ajánlották képesítés nélküli­eknek. így kerültem Bodrog- halomra, s még abban az év­ben levelezőn elkezdtem ta­nulni. Volt ez az ajánlat, s egyperces dilemma. Mert a városi állás tényleg csábító volt, de tisztesség is van a világon. Mondjam azt in­kább, hogy adósság. A bod­roghalmi iskola kitanítta­tott Tudom, tudom, nem muszáj így szó szerint érte­ni, de segítettek, amikor botladoztam az osztályban, helyettesítettek, amikor kon­zultáción voltam, vizsgára készültem, velem örültek, amikor sikerült a vizsga. Tisztességtelen lett volna azt mondani, utánam az özön­víz __ Egyszerűen nem te­h ettem meg, nem volt sza­bad megtenni velük szem­ben, sorsára hagyni az is­kolát, hogy fussanak ők ta­nító utón, aki majd az én osztályomat viszi tovább. Mert volt egy osztályom, akikkel egy évet már együtt voltam, voltak gyerekeim, akiknek még egy évig szük­ségük lehetett rám ... Tu­dom persze, hogy más is sa­játjának érezte volna őket, haladtak volna előre nélkü­lem is. Lehet, hogy mégis nekem volt inkább szüksé­gem rájuk, hogy nekem kell az érzés: általam is nyílnak a világra. — Amikor hazamentem az ünnepségről, gondolkodtam. Miért éppen én? Hiszen va­gyunk egy páran itt, fiata­lok, lehettek volna ők is. És vannak idősebb kollégák, akiktől tanultam, akiknek hálás vagyok a segítségért is, a jó szóért is. Falun a gyerekekkel is könnyebb, meg a szülőkkel is. Én leg­alábbis sohasem éreztem, hogy rám legyintettek vol­na, ugyan, fiatalka még, meg képesítés nélküli is. Tanítónő számba vettek. És igyekeztem ezt viszonozni. De azért persze voltak fel­hők az égen, amikor nem úgy sikerült, ahogy szeret­tem volna. A kollégák, a barátaim erősítettek, hogy mindig van másnap, amikor újra lehet kezdeni, amikor fel lehet építeni, ami előző nap nem sikerült... És a másnapokról sohasem szabad lemondani... Az, hogy gye­rekek között akarok élni, nagyon régi vágyam volt. Igaz, eredetileg testnevelés szakra készülődtem __ A m ozgásigényem megmaradt, így azután boldogan megyek táborozni is velük, akár kö­zeire, akár távolabbra. Le­het, hogy nekem könnyű, hi­szen még nincs saját csalá­dom. Ráérek. És az se okoz gondot, hogy buszra kell szállni. Húsz perc mindössze az »it, városban sokaknak több megy el a közlekedés­re. Azt hiszem, nem ez a lé­nyeg. Ha van dolgom, ha van feladatom — a gyere­keké az elsőbbség. Ami ér­tük vagy velük történik. És senki se higgye, hogy kárba vész az utazás ideje ... Együtt utazom a szülőkkel. Juhász Éva, a bodroghal­mi általános iskola tanítónő­je a közelmúltban kapta meg a Kiváló Munkáért ki­tüntetést Mindössze huszon­hat éves. — Mázsás súllyal nyom. Persze, örülök neki, boldog vagyok. De mert ilyen fia­talon megkaptam, jobban érzem, bizonyítani kell. Ha valaki megkérdezné, mit ad­tam én ennek az iskolának, inkább azt tudnám sorolni, mit kaptam. Ha van peda­gógusarcom, s ha egyáltalán van ilyen, akkor ez a kö­zösség formálta. Csotorás Annamária Filmlevél Az óriás A képen: Bubik István, a címbeli óriás ifj. Kovács István alakítója Felszabadulásunk évfordu­lójára az ünnepet követő naptól, csütörtöktől kerül a premiermozikba Az óriás cí­mű magyar film, a Magyar Televízió, a MOKÉP és a MAFILM közös produkció­ja. A filmet Déry Tibor azo­nos című kisregényéből Szántó Erika írta és rendez­te. Harminckilenc évvel a fel­szabadulás után filmművé­szetünk még mindig adós annak a korszaknak elemző bemutatásával, amely a fel- szabadulástól a negyvenes évek végéig tartott, s amely­ben a roppant nagy társa­dalmi átalakulqsolc elkezdőd­tek. Ebben az időszakban az emberek sokasága még a puszta létének, a háborút átélésének örült; mások tel­jes erejükkel már egy új tár­sadalom építésének szentel­ték minden erejüket és ide­jüket; megint mások éppen ezt igyekeztek gátolni, s közben dühöngött az inflá­ció, lerongyolódott, éhes em­berek tömegei vágytak va­lami jobbra,' valami szebb­re, hittek valami eljövendő újban; egyáltalán mai kon­szolidált életünknek a csírái voltak még csak jelen. Az ötvenes évek első felét meg­számlálhatatlan mű ábrázol­ja. De azt a kort amikor talpra állni kezdtünk, elég mostohán kezeli minden mű­vészeti ágazat. Nagyon ke­vés mű született ebből a korból, különösen kevés az értékes film, amely a fel- szabadulást követő kor áb­rázolásával mutatna rá ma­gára a felszabadulásra és az annak nyomón életünkben beállott változásokra. Szántó Erika megszámlál­hatatlanul sok televíziós drá­mai mű dramaturgja, nem egy esetben írója, számos novella szerzője, játékfilm társírója, aki közismerten elkötelezett művész, most uj minőségében mutatkozik! be. Déry Tibor kisregényét nemcsak filmre írta, hanem maga is rendezte. Az óriás című kisregény 1948-ból való, s abban Déry a koalíciós kormányzás időszakának ve­szélyeit ábrázolja egy rokon­szenves emberpár, két egy­másra talált szegény szerel­mes történetének hátteré­ben. A regény történési ide­jén minthogyha a közvet­lenül felszabadulás utáni nagy lelkesedés kicsit meg­rekedne, a spekulánsok fel­ocsúdnak, magukhoz térnek, a feketézők világában vala­mifajta új morális térhódí­tás jelentkezik. Ebben az időszakban és környezetben jelenik meg Budapesten az ország déli szegélyéről egy nagy erejű fiatalember, if­jabb Kovács István, mint egy mesebeli óriás, aki a fa­vágók világából, a hegyek­ből elindul a fővárosba sze­rencsét próbálni. Egyike azoknak a fiataloknak, akik a felszabadulás után élez­nek ró, hogy változtatni kell addigi sorsukon, előbbre kell lépni. Ez a Kovács István nem karrier előtt áll. Nem lesz belőle népi kollégista, nem indul el az értelmiség felé vezető ütőn, egyszerűen csak a helyét keresi. Dol­gozni akar, nagy testi erejét, munkabírását akarja hasz­nosítani. Egy külvárosi pá­lyaudvaron megismerkedik Julival, az esendő, magá­nyos fiatal lánnyal, aki mittJ denkijét elvesztette az ost­romlott városban, éhezett,' félt, amíg beköszöntött a fel- szabadulás. A félelmet, a magányosságot idegsejtjei­ben hordozza tovább, és szinte meseszerű természe­tességgel csatlakozik a fiú-j hoz. Kettejük rövid együttlété- ről szól ez a film, arról, hogy, a két magányos, tisztalelkű és tiszta hitű ember hogy kapaszkodik egymásba, a felszabadulás adta hit meny­nyire erőssé teszi őket, s majd a környezet miként hat rájuk. Különösképpen Julira, akinek úgy tűnik, a szerelme nem annyira erős, mint az étvágya, mert az inflációs idők éhezésében nem bírt ellenállni a szép szavú csábítónak, s elhagyva a becsületes óriást, feketéző útra indul, hogy buta halál­lal, szörnyű tragédiával — a feketéző vonat tetején ülve, egy híd szeli le a fejét — fejezze be rövid életét. Az. óriás pedig —, aki azt is látja már, hogy körülötte nemcsak a szerelmével van baj, hanem a társadalom­mal is, hiszen a fatelepről, amelyet őriz, vonatszámra hordják el a várható álla­mosítás elől a tőkések az anyagot — úgy érzi, min­dennek vége és elindul. Ta­lán vissza a ■ mesevilágba, ahonnan Déry előhívta. Szántó Erika első rendezése az alapműhöz híven, annak hangulatait megőrizve fogal­mazza át ezt a történetéé filmre, nem nagy sodrású, de mindvégig feszült drá­mában érzékeltetve igen hi­telesen a kort, amelyben játszódik. Értékes rendezői debütálásnak tekinthető. Zádori Ferenc képei bpron- gósak, hangulatilag jól ki­egészítők. Igen jó volt a szereplő- választás. Bubik István if­jabb Kovács István alakjá­ban a mesevilág és a rea­litás határán mozgó alakot formált és Pap Vera Julija is emberi, hihető. Az egyéb szerepekben Meszléri Judit, Dörner György emlékezetes. Szerelem a háború utáni• Budapesten, — ez a jelmon­data, vagy szlogenje e film­nek. Tulajdonképpen erről is szóL De e szerelem hát­terében a háború utáni inf­lációs korszak szélesebb freskója vázolódik fel. Benedek Miklós Négy évvel ezelőtt. Akkor jártam először az encsi — és -még járási feladatokat is cí­mében viselő — művelődési központban. Akkor úgy lát­tam, remeg az igazgató keze a kávéscsészét tartva. Ö azt mondta: „Egy idő után így van ezzel a népművelők jó része. Jönnek a remegések a gyomorban, az ujjakban...” Akkor, az ismeretterjesztő munkáról is szó esett, sum- mázatul ez fogalmazódott az írásban: „Amíg egy TIT-elő- adás valahol leülteti az em­bereket, addig elég topren- genivaló akad. Márpedig eb­ben a járásban igen jól szer­vezett az ismeretterjesztő munka, színvonalas a szerve­zés és az előkészítés.” 4c Az 1984-es év kezdetétől számítva Encs — hivatalosan város. * Volt egyszer két ember. Az egyik fiú, a másik lány. Az egyik Szabolcsból indult, a másik Szolnokból. Debrecen­ben találkoztak, a Tanító­képző Főiskolán. Leendő nép­művelők. Egy év eltéréssel végeztek, mert a lány „egye­nesen” érkezett; a fiú kis munkakitérővel. Abban az időben — ennek több mint tíz éve — olvasták, hogy En- csen szakmabelieket keres­nek. Van állás. Kell népmű­velő munkás. Elindultak hát tnézni-tájékozód ni az is­meretlen vidékre. Utaztak Kengyeltől Nagyecsedig stop­pal, aztán vonattal Szolnokig, majd jött teherautó, személy-’ gépkocsi, egy kis gyaloglás — baleset miatt —, aztán vonat megint és parasztszekér... És már ott is voltak lassan Encsen. Két azonos képesíté­sű emberre volt szüksége a településnek, ök éppen azok voltak. Döntöttek. És dolgoz­ni kezdtek... 4c Bár keményen megdolgoz­tak érte, az encsiekkel mada­rat lehetett volna fogatni, amikor birtokukba vehették a sportcsarnokot. Azóta számlálatlanul sok sportese­mény, kulturális és szabad­idős program zajlott itt. Ezen a verőfényes tavaszi ünnepi napon is kora reggel­től késő estig tartott „a mű­sor”. Délelőtt például a me­gye arra érdemes 18 csapata vívott meg egymással a küz­dőtéren : a „Három tavasz” elnevezésű szellemi vetélkedő döntőjében. A lelátón a ho­vatartozásuk szerinti szurko­lók között találtam rá Tar- czy Gyulánéra: ő a játékve­zetőért drukkolt... A játé­kot a városi művelődési köz­pont igazgatója vezette: Tar- czy Gyula . .. 4c A vetélkedőn az egyik csa­pat így számolt be — maga vállalta feladatként — a mű­velődési központ tevékenysé- géről-életéről (a szabott idő sürgetése miatt csak címsza­vakban) : „Korábban nagyközségi és járási intézmény volt. Ma már városi művelődési köz­pont, körzeti feladatokkal. A lakossági igények alapján gyakran rendeznek irodalmi esteket. Kéthavonta, operett-, magyarnóta-, népdalénekesek lépnek fel. Nagyon jó a kép­zőművészeti élet, rendszere­sek a kiállítások, nyolc éve rendszeresen szervezik a nagy látogatottságnak örven­dő nyári alkotótábort. Sike­resek a benti és /szabadtéri ifjúsági koncertjeik. Nagyon jó a kapcsolatuk az üzemek­kel. Tulajdonképpen nyitott ház, bejárnak oda az embe­rek. A költségvetésben nincs fejlődés, kevés a helyük és a népműyelők száma ...” Az encsi művelődési köz­pont valóban nem tartozik a telekkel bőven megáldott in­tézmények sorába. A szűkös­ség — a négy évvel ezelőtti épületfelújítás után — még­sem a tétlenségie hajlamosí­tott. Épp' ellenkező előjelű hatása lett; „összeszorította az itt dolgozók fogát”; maxi­málisan kihasználják lehető­ségeiket. S ha már „otthon” nem férnek el. kimozdulnak máshová. Ehhez persze szer­vezőképes, mozgékony, csele­kedni akaró emberekre van szükség. Az encslektól már évekkel ezelőtt megtanultam: „Ebben a munkában a siker­telenségért is meg kell dol­gozni . . . Ahhoz, hogy egy művelődési intézmény jelen legyen az adott településen, annak életében — sok apró­Egyszer-kétszer hallottam már olyan hangokat, hogy az encsi művelődési központ igazgatója nagyon szigorú vezető, megkívánja a maga tempóját másoktól is ... * Tarczy Gyulát március 21- én KISZ Érdeméremmel tün­tették ki. Ez a személyeknek adható legmagasabb ifjúsági elismerés. 4c Az encsi évekről beszélget­tünk. Több mint egy évtize­des jelenlétről. Férj és feleség egybehangzóan állítják, hogy az első itt-megtartó erő a bi­zalom volt. Éltek át kritikus időszakot is, de az akkor még nagyközség Encs vezetői bíz­tak bennük. Munka megvolt. És az elképzelésekhez — vá­gyakhoz — képest volt-e csa­lódás? — kérdezem. Nagy csalódás nem volt. A fele­ség magyarázza: Gyuszi rea­lista ember, mar a főiskola előtt is dolgozott... * Gyula és Vera. Amikor őket látom, vagy emlékeze­tembe idézem kettejüket: néptáncok szép pillanatai- párosai vetítődnek elém. Azok az emberiek, amelyek min­dig sorsot-magatartást hor­doztak. Közvetítenek. A férfi — a lobbanékony, az erőteljes, a mulatós, a vir­tus kodó... Az asszony — a követő, a részvállaló, a féltő, a moz­dulatokat vigyázó... Tarczy Gyula és felesége egy épületben dolgoznak En­csen, de nem egy „cégnél”. A férj a művelődési központ igazgatója; a feleség a TIT encsi szervezetének, az isme­retterjesztő munkának a „mindenese”. Gyakran meg­fordultam már az encsi mű­velődési központban az évek során, de hivatalos időben alig láttam őket együtt. Egy­szer megkockáztattam a kér­dést az igazgatóval beszél­getve: Miért nem szól a fe­leségének? — kicsit elbeszél-' getnénk együtt... — Ez munkahely és nem a magán­ügyek, családi-baráti dolgok témája — zárta el a további kapacitálás útját. Ez a rend. Egyszer-kétszer mégis si­kerűit elkapnom olyan per­ceket. amelvek együvé sodor­ták őket „az-egy-helyen”. S akkor láttam magamban — azokat a szép plllanatú, egy­mást teljesíteni akaró „tán­cos-pillanatokat”. Amikről már esett szó. 4c Sok mindenről nem cselt szó ebben uz Írásban. De munka és bizalom van. Lé- legzünk a felszabadulásban. * (A felszabadulás után szü­letett újságírónak is lehet „álmatlansága”. Nem téve­dett-e számokban, tényekben. Feltárcsázza hát újra „ala­nyait”: hallgatnák mea. mit hozott össze az írásban?’ És újabb öröm éri: Tar- czv Gvuláné a felszabadulás ünnepének napiaiban meg­kapta a Tudományos Isme­retterjesztő Társulat kiváló dolgozója címet.) (t. n. j.) munkára van szükség.’ Munka és marasztaló bizalom---------------avagy e gy encsi kettős

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents