Észak-Magyarország, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-10 / 291. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 4 1983. december 10., szombat A z országos grafikai biennále XII. be mutatója, ez a jubileumnak is / beillt alkalom, években mérve "ícétszei | ennyi alkotói munkát, s főként tartalmá ban, eredményeiben elgondolkodtató idő­tartamot jelent. E miskolci kiállítások im­már képzőművészeti kultúránk nevezetes­ségei közé tartoznak, de ezen a rangjukor belül is az a különös vonzásuk, hogy ar- itt cuk nem fárad el, mindig hoznak újat, jel- jz -ik a felfrissülő vérkeringést, — vagyi; levenen ragadják meg a grafikai ágazal li. Yiamikus fejlődését. Ujj ként — kedvező profilra véletlenül len3 lehet szert tenni —, utó végre ezek a ‘emui atók is csak a beküldött művekre ! a j. jelőlük történő válogatásra épülhet­nek. mellett számolni kell itt is egy sa­játos, képzőművészetünk egész területén szleíhe ;t° jelenséggel, azzal, hogy az át­tgö j, ;llegű, reprezentatív tárlatok részvé­tnek száma ugyan nem csökken, össze­ge azonban erősen változik: fiatal, új n- _ . garmadája jelentkezik, viszont feltű­nő az ágazatok korábbról ismert jelesei­nek gyérülése. Nevüket ugyanakkor nem­zeti kultúi'ánk jubiláris — Ady, Bartók, Kodály, Babits emlékéhez fűződő, pályá­zattal egybekötött — ' kiállításain látjuk feltűnni. E témák speciális teljesítményre sarkallnak, méltán kötik le alkotói ener­giáikat. i Miskolcon ezt a művészi koncentrációt fájdalmas ihletettség, a kolóniához tartozó kivételes művészegyéniségek korai, várat­lan halála hozta felszínre, — mint ezt az emlékkiállításaik és a biennálék mementó- lapjai tragikus egymásutánisággal mutat­ják, előbb Kondor Bélát, aztán Csohány Kálmánt idézőn. Az őket követő Lenkey Zoltán kiállításunkon látható legszebb lap­jai. a másokért esdeklő búcsúzok, most lé­lekharangként szólalnak meg ... A kezdetekre azonban nem vetül ily bo­rús árnyék, A miskolci bemutatók gondo­lata helyi inspirációból született, az akko­ri fiatal nemzedékből Feledy Gyula vetet­te azt fel, megvalósítását a városi és a me­gyei vezetőség mecénási pártfogása tette lehetővé, — s ez hagyományként tart máig- lan. Az évek során e tárlatok kialakítottak egy igen érzékeny és megbízható — or­szágos áttekintésű — minőségi mércét, en­nek köszönhető a legjelentékenyebb mű­vészegyéniségek — a későbbi élvonal — folyamatos kiemelése, olykor felfedezése, szemmel!artása, — ami részben leolvasha­tó a biennáléi díjak odaítéléséből is. Csak­hogy ezeknek száma nem tudhatja követni a művészi érdemek sokrétűségét, ezt tehát a kiállításoknak kell demostrálniuk az egyéniségek hangsúlyozásával, és a váloga­tás színvonalra tekintő következetességével. E színvonal mesterségi bázisaként a grafi­kai művészet — nagy kísérletező kedvvel, és szükségszerűen — önmaga körvonalazta az újfajta technikák és műfa.iok-diktálta új minőségi ismérveit, kiterjesztve ezeket az éppen általuk-gazdagodó hagyományos eljárásokra is. így aztán a művek vissza­ható módon új nézőpontok érvényesítésére késztethetik a szaktudományt, a műtörté- I rietet is. A terepet a fentiek kibontakozásához azonban maguk a művészek biztosítják, — válogatásban, díjra jelölésben nagy érték­ítélő biztonsággal. Nyitott szemű, jeles al­kotók, etikus emberek, — hagyománnyá mit erényük, hogy gyakorta éppen a já- atlan utak leginvenciózusabb felfedezőinek idjanak hitelt s bátorságot a szabad szár­nyaláshoz. Ennek foganatját tapasztaljuk voltakép­pen a kezdetek óta. Miskolc, az avantgarde jelenségek befogadója és istápolójaként olyannyira különféle, sajátlagos művész­profilokat vállalt magára, mint az imént említett Kondor—Csohány—Lenkeyé. Ha­sonló fogadtatásban részesülnek a rájuk következő „rendhagyó” egyéniségek is, előbb a nékik előlegezett bizalom mezsgyé­jén haladva, míg aztán szokatlan világuk és kifejezési eszközeik már valóban értő méltánylásra találnak —, leginkább a tar­talom felőli közelítésben. Korunk gondolkodó művésze azonban te­lítve van pontosan meg nem fogalmazható, inkább közérzetnek nevezhető sejtésekkel, jó és rossz előérzetekkel. Ezeknek tolmá­csolására keres mennél kötetlenebb és ta­lálóbb képi hasonlatot. A képzettársítás csodáival találkozunk ennek folytán, rejtjeles kifejezésmóddal, — a művész sztenogramok, fényeffektusok, abbamaradt gesztusok, s igen gyakran mez­be öltözött figurák útján visz bennünket ismeretlen, úgy lehet, bensőnkben is fel­derítetlen területekre. Szemethy Imre, ez évi nagydíjasunk elöl jár, s már iskolát teremtett a totemszerű tárgyak, sejtelmes színterek, álcázott figu­rák stiláris alfabétumának felállításával. Fantasztikus homunkuluszai sebzettek és sebezhetőek, tán ezért is igyekszik őket megközelíthetetlenné tenni; Muzsnay Ákos lidércálmainak fantomjai is ember- és em- lékoltalmazóak, pólyák, bandázsok védik- rejtik őket; Sulyok Gabriella felhők gyol­csába, hegyek párnáiba bugyolálja Lenkey Zoltán messzetávozó alakját; Rékassy Csa­ba ódon maskarába bújtatja a korszerűtlen felderítést élcesen példázó matrónát; Hege­dűs László női feje ugyan maszk nélküli, mégis lárvaszerű, kozmetikai rezzenetlen- ségét kiemeli a variációkon a rávarázsolt tapaszok, fényfrecesenések, tolibóbiták ele­vensége. Másként álarctalan Valkó László arcképsora. Az a görbelükör, melyben ön­magára tekint: törött is. Ez a vívódó, alig­hanem kafkai alkat, a legsivárabb, perifé­rián, magányosan álló, omlatagszürke bér- házat. búcsúztatta így, egyik emlékezetesen szép lapján ... Néhány művészünket az anyagban jelent­kező formák mellett a láthatatlan-testetlen dolgok együttes jelenléte foglalkoztatja. Swierkiewicz Róbert — legutóbbi nagydíja­sunk — teljes szabadsággal úsztatja, vil­lantja őket egymásba, s felszabadít ben­nünket a súly és súlytalanságról való szo­kott ,képzeteink alól; Kocsis Imre is jele­ket cikáztat, sivatagi' atmoszférában, talán egy majdani üzenetíormá, kozmoszban is érvényes gondolatközlés gyanánt; Almásy Aladár a reális-irreális, s a képzelt és az elképzelhetetlen dolgok egyidejűségét és azonosulását firtatja; Szabados Árpád a tudat homályából hív elő emlékíoszlányo- kat; Püspöki István a lélek, szabadulását madárral énekelteti; Kéri Imre néma, gi­gászi arányok között keresi a halott Apát; s hasonló régiókban vergődik víziók meg­szállottjaként Stettner Béla; mélyvízi ret- tenetek átélője Tassy Béla, — Jókai kép­zeletét követve; Stefanoviis Péter mazur- kaütemre ütközetet komponál; Ágotha Margit Psalmus-lapjának áhítatát barbár erejű expresszió hevíti. A kiállítás komoly hangvételébe ftt-ott belecsendül a líra, a természet képei­vel, — Pető János nosztalgikus kert-, látomásaiban; Somlai Vilma Egryt idéző lapjain; Badacsonyi Sándor táj-elégiájá- ban; Kunt Krnő fényektől vibráló szőlejé­ben és Molnár Gabriella bájos- Pavilon­meséjében. Műkonyos ízek-hangulatok sej­tenek Lacza Márta tüzes nyári vasárnapjá­ból; Banga Ferenc pityókás kedvű őszi gro- teszkjéből, s a Pinczehelyi Sándor papri­káitól rnegmámorosodó vörös talajból. A számos említetten mű és alkotója az élmények sokszorosát kínálja a látva- eszmélkedő látogatóknak. Supka Magdolna Énekeljünk... — Megkérjük kedves ven­dégeinket, hm ... megkér­jük kedves vendégeinket, hogy ha arra kerül a sor, énekeljenek velünk... Itt nálunk ez a szokás... Kollégiumavatón voltunk Encsen — egy tudósításba nem fért bele a közös ének­lés elmesélése. De oly ritka vendég, sajnos, oly ritka vendég még iskolai ünnep­ségeken is a közös ének, hogy ennek élményét nem tarthatja meg magának az, aki ilyenen részt vett. Mert énekelt — milyen szépen! — a kollégium és a gimnázi­um egyesített kórusa, hang­juk betöltötte a termet, de velük énekelt, tapsolt a széksorok sok matrózblúzos kollégiumi társa is, s bi­zonytalanul a szülő, a ven- íég ... Nem hallgatói-nézői, *zes közreműködői vol­tunk az ő belső ünnepük­nek. Ott, akkor — s azóta sem — nem volt kétségem, nem a külsőségek miatt volt ünnepi az avatás, ha­nem mert azzá tette a diá­kok öröme. Az az öröm, amit csak az érez, aki az esemény részesének érzi magát, áld magáénak érzi az eseményt... Ritkg vendég — bizony­bizony túlontúl ritka vendég iskolai ünnepeinken a kö­zös ének. A Himnusz, a Szó­zat, az Internacionálé hang­lemezről szól, legjobb eset­ben .az énekkar énekli. Biz­tonságosabb — mondjuk, mondják —, meg hogy szebb. Botfülűek, rossz hangúak nem viszik félre a dallamot. Mert ha ötszáz, vagy uram bocsá’, még többen énekel­nek együtt, bizony megeshet az ilyesmi. A dallam sem olyan szépen gördülő, mint­ha az énekkart hallgat­nánk ... így azutáh énekel az énekkar, hallgat a gye­reksereg. Jobb esetben. De mindenképpen vannak „ők” — a közreműködők —, s vannak „mink”, akik asszisz­tálunk nekik, akik meghall­gatjuk őket. S akik — mi tagadás — időnként feszül­ten azt számolgatjuk, hogy hányán dőlnek ki a sorból (az énekkar soraiból), amíg véget ér az ünnepség. De hát ez kicsit már más kér­dés, maradjunk az éneklés­nél. Annál, hogy bármilyen tisztán szól a dal a lemez­ről, bármilyen csillogóan szerepel az énekkar, semmi sem pótolhatja az együtt éneklést. Különösen az is­kolában nem. Cs. A. / Népszerű zenei estek Sergio Cardenas mexi- © kői karmester vezényli a Miskolci Szimfonikus Zenekart a Népszerű zenei estek sorozat hétfői hangver­senyén a Miskolci Nemzeti Színházban. A mindössze 32 éves karmester Salzburgban végezte tanulmányait, 1978-tól áll a Mexikói Állami Szimfo­nikus Zenekar élén. Vezényelt a Salzburgi Ünnepi Játéko­kon, a Nemzetközi Mozart- héten, számos országban ven­dégszerepeit, így többek kö­zött Lengyelországban, a Szov­jetunióban, Kanadában. A Mexikói Színház és Zenekrrti- kusok Társasága 1979-ben Az év karmestere címet szavozto meg neki. A műsor, meg a befogadó Ügy adódott, hogy a közel­múltban eppen akkor vehet­tem részt , a Magyar Televí­zió új elnöke, Kornidesz Mi­hály és a tévékritikusok első baráti találkozóján, amikor estéimet nagyszámú, .ám ösz- szetéteíében igen heterogén társaságban tölthettem a kép­ernyő előtt. Egy kisebb hegy­vidéki szakszervezeti üdülő beutalt vendégeként estén­ként vagy negyvened-ötve- ned magammal figyeltem a televízió műsorait, s egybe­vetve az elnöktől hallott in­formációkat, a találkozón el­hangzott észrevételeket, kér­déseket, megállapításokat, a magam korábbi tapasztala­tait, valamint a nagyon sok­féle ízlést, igényt képviselő üdülő-nézőtársak magatartá­sát, reflexióit, több érdekes következtetésre juthattam. Nem szeretek számokká? operálni, de néhány adat feljegyzése elkerülhetetlen. i Napjainkban — s már' rég­óta — a Magyar Televízió heti adásideje 85—90 óra, s azon belül 29—30 százalékot jelent az ismétlés. A műso­rok 26 százaléka a politikai jellegű adás, 61 százaléka kulturális, ismeretterjesztő és szórakoztató, 10 százalék a sport, 3 százalék a különféle reklám és hirdetés. A saját gyártású adások az összes műsor háromnegyedét, a vá­sároltak egynegyedét jelen­tik. Az adások 80 százaléka színes, s ez már ellentmon­dást jelent napjainkban a né­zettséggel. Ugyanis míg ha­zánkban a családok 95 száza­lékának van televíziója, ezen belül 18% már több készülék­kel is rendelkezik, színes vé­telre alkalmas géppel a né­zőknek még ma is csak 10— XI százaléka rendelkezik, szemben más országok 80 százalékával. Am a műsorok zömét — például eladható­ságuk miatt — színesben kell elkészíteni. Még egy-két adat: a felnőttek általában heti 14 órát töltenek a képernyők előtt és 73 százalékuk általá­ban minden adásnapon nézi a televíziót. Az MSZMP Politikai Bi­zottsága a közelmúltban ele­mezte a Magyar Televízió munkáját, s megállapításait határozatban rögzítette. E ha­tározat igen jó iránymutatás a hazai televíziózás további fejlesztéséhez. Itt azonban nem a Politikai Bizottság ál­lásfoglalásának ismertetése a célunk, hanem a bevezetőben említett összevetés néhány jellemző motívumának fel­jegyzése. A Tömegkommunikációs Kutatóintézet vizsgálódásai, más jellegű felmérések, sze­mélyes tapasztalatok, értesü­lések nem egyszer ellentm,on dó képet adnak a műsorok nézettségéről, ‘ a legszélesebb közönségrétegeik; igényeiről. Saját friss tapasztalataim­ból : a 19.30-kor kezdődő Tv- hiradót általában minden üdülőtárs nézte. Húsz óra után már megoszlottak az igények: például a Tetlhély című krimisorozat esedékes darabját, vagy a Boeing, Boeing című, Tony Curtis- szel fémjelzett szórakoztató filmet telt ház nézte, a Suk- sin-novellákból készült füzér teljes érdektelenséggel talál­kozott, csakúgy, mint a másik műsoron ugyanakkor sugár­zott Lear király Debrecenből. De csaknem hasonló fogadta­tásban részesült például a Szívzűr című magyar film is — „magyar film nem érde­kel” jelszóval távoztak sokan —, amelyet végül is heten néztünk végig. Általában 19.30-kor kezdődik a tömeges érdeklődés és a 20 órakor in­duló film — így emlegetnek minden ilyenkor jelentkező műsort! — uián véget is ér, legalábbis erősen lecsökken, még ha egy 10—15 perces más jellegű műsor után esetleg újabb film következik is. Ez azért fontos. észrevétel, mert a Magyar Televíziónál kialakulóban van egy elgon­dolás, .terv, amely az esti fő- műsorok esetenkénti bizo­nyos fokú átrendeződését vonná maga után. Már mos­tanában is jelentkeztek dél­előtti és délutáni órákban olyan filmmüsorok, értékes szórakoztató filmek, amelye­ket sok néző fogadott öröm­mel azok közül, akik éppen az adott időpontban nézni tudták a televíziót. E kísérlet alapján esetleg később vala­mivel előbbre kerülhet majd a délutáni műsorkezdés, le­hetne egy korábbi hírszolgá­lat is, s szó lehet az eddig 20 órakor jelentkezett szóra­koztató filmprogramoknak egy más időpontba, például a délelőtti és késő délutáni órákba kerüléséről, olykor megfelelő ismétlési lehetőség biztosításával, ugyanakkor a főműsoridőnek tartott 20.00— 21.30 óra közötti időben meg olykor értékesebb, tartalma­sabb, magvasabb műsorok jelentkezhetnének. Ez termé­szetesen magával vonná azt is, hogy az import krimisoro­zatok és hasonlók nem a hír­adó utón, hanem később vil­lognának a képernyőn. Ennek az elképzelésnek igaza van abban, hogy legyen több érték 20 óra után is, Derrick és társai rajongói meg később is megnézik be­tevő krimijüket, ám annak kezdetéig' megtekinthetik • a közbeeső értékesebb adásokat, is. De félő — és sok egyéb mellett legutóbbi tapasztala­taim is ezt igazolják —, hogy a Derrick-szerűségeken tom­pított igényű és ízlésű néző akkor sem fog Shakespeare-t, vagy Suksint nézni, ha nincs helyette más a másik műso­ron. Szívem szerint őszinte örömmel támogatom ezt a fajta műsorátrendeződést, il-= tetve arra való törekvést, de' feltétlenül valamiféle foko­zatosság alapján és a két mű­sor párhuzamos kínálatának finomításával. Nagyon jól tudtuk eddig- is, s az elnöki információ eb­ben csak megerősített, hogy növekvő gazdasági nehézsé­gek miatt érdemi műsor-* idő-növekedéssel nem lehet számolni. (A hirdetési bevé-r tel e tekintetben nem szá­mottevő.; A műsorszerkesztés finomítása, rugalmasabbá té-- tele az alapvető tehetőség a Magyar Televízió össztevé— kenysége javítására. A kö­zönség igénye, ízlése nem ha­nyagolható el, de nem is fe­tisizálható. Ugyanis, ha ezt kizárólagos meghatározónak,' a műsorszerkesztés mércéjé­nek tartanánk, úgy meghök-' kentő torzulások, lefelé ni­vellálódások következhetné­nek be, hiszen máris igen szembetűnő az ellentmondás a műsorkínálat és a sokat hangoztatott tömegigény kö­zött! Más kérdés, hogy az ekként „a néző”-nek elfoga­dott nyilatkozók, vélemény­mondók, levélírók, .egyebek- a valóságos nézőtömegeknek milyen hányadát jelentik. Tudott dolog, hogy igen sok igényesebb néző sose jelent­kezik egyéni kívánságával. Ügy tűnik, a Magyar Tele­víziónál — az MSZMP Poli-' tikai Bizottsága határozatára támaszkodva — valami újjal, fokozatos minőségi javulás*; ígérő szerkesztés-módosítás-, sál is próbálkoznak a közeli jövőben. Ez azonban csak úgy tehet eredményes, ha a befogadó, a nézőközönség is. átértékeli, felülvizsgálja ön­maga készségét, igényeit, s javulást nemcsak a Magyar! Televíziótól vár, hanem ma­ga is változik. A műsorhoz befogadó is kell... Benedek Miklós Ifjúsági gépírók Az NDK-beli Meiningen- ben került sor e hónap ele­jén a szocialista országok közötti ifjúsági gépíróver­senyre. A magyar színeket a miskolci Fáy András Köz- gazdasági Szakközépiskola négy negyedik osztályos ta­nulója képviselte. A csapat tagja volt Pavlánszky Éva, az 1983. évi országos szak­mai tanulmányi verseny egyéni győztes^, továbbá az első helyezett csapatból Ta­kács Anikó, Rákóczi Mária és Csiszár Mária.,. A nemzetközi versenyen — a szocialista országok képviseletében — 28 fiatal indult el. A miskolci lányok igazán derekasan helytáll­tak, valamennyien a me­zőny első felében végeztek. Pavlánszky Éva végül a ne­gyedik helyezettnek járó ok­levelet és díjat vehette át.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents