Észak-Magyarország, 1983. augusztus (39. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-03 / 182. szám
ÉSZAK-MAG YAROR5ZAG 4 1983, augusztus 3., szerda Régi motorosok... telemben is. hogy vajon a több évtizedes munkás tapasztalatnak hogyan lesz íolytatása? akik, mint azt éppen tizenkét esztendővel ezelőtt * „beavatásom” napján a munkásszállás gondnoka mondotta: még bicikli vei is jártuk. Mentek' egyik településről a másikra, mindig oda, ahová az éppen soros teendő szólította őket. Kul- túrmunkára. Tudom, ezt a íogalmat-kifejezést ma már nem használják, „korszerűbbek” lettünk jóval. Hogy jobbak-e? Ezt ki-ki megítélheti. Mindenesetre, „kul- túros” pályafutásom kezdetén úgy voltam a régiek meséjével, mint a mindig- mai fiatalok az apák—nagyapák történeteivel, régi időkre hivatkozásával: kicsit untam ezt a „szöveget”, hisz’ az ember, a fiatal megváltani akarja a világot, és csak előre néz, messzire gondol, morcos a múlt emlékeitől, ha idézik. Hiszi, nem kell neki a példa, a már megtapasztalt élet. Nekivág magától... Tizenkét év múltán is nagy szeretettel gondolok ezekre a régi motorosokra (biciklistákra-gyalogosokra), mert mindig azt tapasztaltam: ők nem csupán beszélnek, nem csupán a múltból élnek, ők ma is példái a munka, a felvállalt feladat szeretetteljes „intézésének”. A megyében szerte járva, sok régi motorossal volt már találkozásom. „Nem leányáJom ez a munka” — mondotta éppen a múlt héten egy pedagógus, aki öt településen élt és dolgozott mór, természetesen mindenütt felvállalva a művelődési házi tevékenységet is. Mert a vérében van, hogy „lámpás”... És hány.an vannak ilyen „felkent” emberei a közművelődésnek? Hál’ istennek, sokan vannak megyénk falvaiban is. Még vannak ... Sajnos, az időt megállítani ők sem tudják, évekkel korosodnak ők is. Lesz-e helyükre álló fiatal elegendő? Kérdés ... Elment most is, a napokban egy régi motoros a népművelők közül. Éppen tizenkét éve ismerem. Tudom, ez alatt az idő alatt eljárt egy tucat esztendő felettünk. Mégis, úgy emlékszem, ő akkor is éppen ilyen volt, mint ma. Ilyen megátaiko- dottan naiv, hívő, lelkes, és „ósdi”. Mert sajna, kellett hallanom néha olyan „szakavatott” megjegyzést is a munkájáról meg munkastílusáról, hogy „elavult” ... Hát nem tudom. Én azt hiszem, minden korszerű, ami az örökérvényes feladathoz igazítva aijért „él és mozog”, hogy mások többek legyenek, gazdagabbak isSzépen magyarul —- szépen emberül Közéletben ’ Egyre gyakrabban halljuk a biztató szót: kapcsolódjék ki-ki a közéletbe, mondjon véleményt, segítsen alakítani közös sorsunkat. Ám a „beleszólás joga”, de még a -részvétel szándéka is kevés ehhez, ha hiányzik a pontos — tárgyhoz és helyzethez mért — önkifejezés képessége, gyakorlata. Mert az ember gondolhatja magában a legszebbet, akarhatja a legjobbat, lehetnek akár korszakalkotó ötletei: a külvilág csak annyit észlel, a kívülálló csak annyit foghat feT mindebből, amennyit ő maga meg tud fogalmazni ! belőle. De hát „közéletül“ tamilni kell. Honnan tanulhatunk? — azokból a mintákból, amelyeket a közélet ad. S I máris itt a baj: ezek a min- | ták bizony távol állnak a mmtaszerűségtől. Unalomig ismert példa (■mégsem tanulunk belőle): Ha én kérdezem a téeszel- nök sógoromat, hogyan állnak az aratással, effélét válaszol: „Az a bajunk, hogy az aratáshoz nincs elég szakember.” De ha „fentről” kérdik, vagy mikrofont dugnak az orra alá, akaratlanad (és óhatatlanul) így formálja: „Szövetkezetünk számára hátráltató tényezőként jelentkezik az a körülmény, hogy az aratási munkálatok elvégzéséhez nem rendelkezik elegendő számú szakemberrel.” A tartalom ugyanaz, a terjedelem két és félszeres; s a forma — mintának — ijesztő. Amiből van rövi- debb is, hosszabb is (elég — elegendő), abból a hosszabb kell; ahol az egyszerűbb helyett bonyolultabb is akad (aratás — aratási munkálatok elvégzése), ez tolakszik a szövegbe; s ha a mindennapit hivatalos! tani lehet (nincs — nem rendelkezik), a nyersen őszintét takargatni (az a bajunk — hátráltató tényezőként jelentkezik), bizony ez szalad a szánkra, erre fut a toliunk. No de miért?! Amikor a földeken az emberek kapálnak és egyelnek, miért kell az irodában arról beszélni, hogy „a földeken a kapálások és egyelések munkálatai folynak”? Hát nem személyek mozognak, cselekszenek, hanem „történnek” a dolgok, személytelenül, esetleg emberek ncl- W»? Vigyázzunk: ez az „ember nélküliség” egyszer csak embertelenségbe csaphat át! Aminthogy az ügyintéző hivatalokban (sőt a szolgáltató munkahelyeken is már) idestova nincs Kiss Péter és Kovács Éva, csak „ügyfél” meg „kérelmező” meg „panaszos”; ha az ügy szabálysértési, akkor „elkövető”, ha a végzés elmarasztaló, akkor „kötelezett”. Sosem felejtem el ezt a mondatot: „Az volt a baj, hogy a vájártanfolyamra beütemezett elvtársakat a szállításnál dolgoztatták.” — Valóban hiba persze, hogy aki elméletben a jövesztést tanulja, nem azt gyakorolja, hanem csillét tologat. De még nagyobb baj, ha az, aki emberekkel foglalkozik, ügydarabokat, aktamellékleteket lát bennük. Mert bizony a „beütemezett elvtársak” dolga nem nyelvi kérdés, hanem szemléleti: bürokratikus lélektelenséget tükröz — és terjeszt. Könnyen kinevetjük — műhelyértekezleten, taggyűlésen, lakógyűlésen, olykor rádióriport alanyaként — azt a dolgozót, aki a nagy elszánássaí megkezdett mondatot cifrázza, kanyargatja, be sem tudván fejezni' a végén. De hát kitől tanulta? Miért is nem beszél a maga nyelvén? Mert „művelten” akar szólni, „köznyelven”; s a közéleti meg hivatali megszólalásokból azt hiszi; ez a köznyelv, ez a megszólalás illeme. Nem nevetni kell. hanem jobb mintát adni! S ez a ldsebb-nagyobb (de főleg a középszintű) vezetők dolga és felelőssége. Hogy ne bújjanak a papírjaikba, mert az előre megírt és iskolásán felolvasott szöveg még az agyakig sem hatol, nemhogy a szívekig! S mint példa, nern bátorít, hanem elriaszt. Pedig a közéletben mindenkire szükség van; ott a „beszélő” és a „hallgató” szerepének állandóan cserélődnie kell. Segítsünk beszélőkké tenni a hallgatókat! Mert ezt tanulni és gyakorolni kell. Mint a futást. Szaladni persze mindenki tud. De a futásnak módja és stílusa van. S a közélet olyan „mezei futóverseny”, amelybe mindenki benevezhet; — csak hát az alapszabályokat tanácsos ismernie. B. I* tapasztalatai méretekben, élményekben; tudásban és műveltségben. Ez az „elavult" módszerekkel dolgozó ember például ma is azt vallja: „A legfontosabb a népművelő munkájában az emberekkel való közvetlen találkozás, már-már baráti közelség, 'lelki nyitottság”... Persze, ennek megéléséhez és kiteljesedéséhez sok-sok áldozatra van szükség. Idő, energia, türelem, szeretet, érdeklődés, néha hadakozás. És remény kell, bízás abban, hogy megéri a „kulimunka”. S ma „korszerűen” időhiányban szenvedünk. •Szép. emberien szép volt ez a búcsúzás. Egy régi motoros elment, a múlt héten, több, mint három évtizedes kultúrmunka után. Nyugdíjnak hívják azt a valamit, aminek okán még utoljára összeszólította a barátokat, pálya társakat-küzdőtársakat egy pohár italra, néhány mondatra, egy igazán jóleső kézfogásra. Egy kis szomorúságra is, • természetesen.' Mert azért ez mégis egyfajta búcsúzkodás; ami a hiányt ébresztgeti bennünk, maradókban. Abban az ér„János bátyánk” felesége nem volt jelen ezen a nem hivatalos összejövetelen. „A legénybúcsúztatóra sem hívják meg a menyasszonyt” ... Pedig, bizonyára ott lett volna a helye a feleségnek is, mert éppen János mondta" a mesélések .közben: „Nem tudjátok ti azt elképzelni, hogy mit jelent az asszony megértése, türelme. Ezen a pályán enélkül a háttér nélkül nem lehet semmit csinálni. Nem tudtam megmondani sose, hogy mikor megyek haza, mikor legyen kész a vacsora... S ha mondtam is, mindig közbejött valami”... Bizony, a régi motoros népművelők sokat tudnának beszélni a feleségek, a család „közművelődést támogató szerepéről”. Hivatalosan ezt sem szoktuk emlegetni. És végül még az jutott eszembe ezen a búesúzásos baráti összejövetelen; az a kérdés forgolódott bennem: „az autók korában megbecsüljük-e mi tisztességesen ezeket a régi motorosokat?”' Népművelő kultúrmunkáso- kat... Jó lenne hinni abban, hogy igen. És addig tesszük — amíg köztünk „motoroznak”; velünk vannak ... T én agy József-- összességében megállapítható, a politikai vitakörök betöltötték föladatukat, az előadók 'többsége megfelelő felkészültséggel rendelkezett, noha agitációs és vitakészségük kívánnivalót hagyott maga után — hangzott el Özdon, a KISZ városi-járási Bizottságának azon az ülésén, amelyen az 1982—83-as politikai képzési év tapasztalatairól tanácskoztak a fiatalok. A politikai képzési terv egyik legfontosabb feladata között szerepelt a gyors és hatékony tájékoztatási rendszer kiépítése, továbbá olyan szervezett politizálás kialakítása, amely megfelel a fiatalok érdeklődésének, igényének és egyúttal lehetőséget ad a nyílt, őszinte hangvételű vitákra. A képzéseken arra is gondot fordítottak, hogy megértessék, elfogadtassák a fiatalokkal feladataikat, szerepüket és lehetőségeiket a gazdaság- politikai' célkitűzések megvalósításában. Ennek megfelelően használták föl a vitakörökben az oktatáshoz szükséges tananyagot is, bár a szemléltető eszközöket nem mindenütt alkalmazták rendszeresen, pedig_ az lényegesen megkönnyítette volna a tudnivalók elsajátítását. Ez a megállapítás egyúttal azt is jelzi; a jövőben a propagandisták konferenciáján ismertetni kell a szemléltető eszközök gazdag tárát, hogy azokból helyesen választhassanak. Igaz, a választás önmagában nem elég, azokat alkalmazni, hasznosítani is kell. A képzési formák egyike az ifjúsági vitakör, amelyből Ózd város és járás területén 24ö-ot szerveztek, több, mint öt és fél ezer résztvevővel. A módszerek közül legelterjedtebb és legkedveltebb volt a kiselőadás, amikor egy-egy hallgató nyolc-tíz perces előadását rendszerint élénk vita követte. . A másik gyakorlat az volt, amelyen a felkészült propagandista megpróbálta bevonni a hallgatókat a vitába. Ennek eredményéről a vélemények megoszlottak a fiatalok körében. Ugyanis akadtak olyan „vita-provokálók”, akik enyhén szólva, nem tudtak megbirkózni vállalt feladatukkal. Merthogy ismeretük. tudásuk lényegesen kevesebb volt, mint a foglalkozások résztvevőinek. Mivel az elmúlt időszakban meglehetősen sok helyen változott a KISZ-tit- károk személye, a város és a járás területén egyaránt megnövekedett a speciális képzés jelentősége. A speciális képzéseken általában egy- egy aktuális témát dolgoztak fel, s ez nagy segítséget jelentett a titkárok gyakorlati tevékenységéhez. A város, Illetőleg a járás 245 propagandistája közül egyéves gyakorlattal 92-en rendelkeznek, további 121 propagandistának pedig nincs meg a mozgalmi végzettsége. Ez azt jelenti, hogy nagyon magas . az újonnan megválasztottak száma, akiknek még nincs meg a szükséges felkészültségük és végzettségük. Ezért a propagandisták egy része nehezen tudott eleget tenni a magasabb színvonalú eszmei-politikai nevelőmunka kívánalmainak, bár feladataikat lelkiismeretesen látták el. A felkészültség javításához járul hozzá az a három propagandista konferencia, amelyből már kettőt sikeresen megszerveztek Óz- don, a harmadik zárókonferenciát pedig a közeljövőben tartják meg. Monos Mária Igénvek, tömegcikkek, igaz értékek Gyakran hallani, hogy napjainkban a növekedő gazdasági nehézségek között az emberek kevesebbet költenek kulturális jellegű beszerzésekre, mert anyagi erejüket más jellegű kiadások kötik le. Minden bizonnyal van ebben jócskán igazság, noha az új lakások berendezése kulturális igényeket is támaszt, hiszen kellenek képek a falra, kerámiák és egyéb dísztárgyak; minden bizonnyal sokan tervezik be az új lakásba már a könyvespolcokat, vagy polcrendszert is, nem utolsósorban, szinte minden lakásban ott van a televízió és a rádió, a magnetofon és a lemezjátszó, meg igen sokban a hi-fi torony. Mindezekből a berendezési tárgyakból — az utóbbi hang- technikai eszközöket most hagyjuk figyelmen kívül — sokféle a választék, ám annak a kultúrszintje meglehetősen hullámzó, többségben igen alacsony, vagy éppen már színvonal alatti. Csak végig kell sétálni egy-egy boltokkal teli utcán és megnézni a kirakatokat, végigjárni a boltok árukínálatait, mindjárt szembetűnik, hogy az utóbbi időben rendkívüli módon megnövekedett a giccsek kínálata. A különböző cégérű, többségben magántulajdonban lévő boltok lakásdísz címen nemesi címer utánzattól az Osztrák—Magyar Monarchia királyi címerének bronzba öntött másáig mindenféle csiricsáré dolgot kínálnak lakásdíszként; az rparművészwti értékű bőrmunkák mellett ugyancsak nagy számban találhatók hivalkodó művészietlen, iö- megiparcikk jellegű munkák, .a nemes • díszítésű kovácsoltvas lakásdíszek szinte eltűnnek az ízléstelen vas- tömegcikk-íorgalomban és így tovább. Az ízléses, művészi értékű kerámiavázák mellett szerencsére szép számban található tömegcikként forgalmazott, de még mindig művészileg elfogadható sokféle gyári termék, ugyanakkor a porcelán díszműárukban tombol — még a legjelesebb gyárak hírnevét csúfolva is! — a giecs-dömpmg. Elengedhetetlen a környezet kialakításában például a lámpa. A boltok nagy választékában rettentő dolgokat is látni. Velencei csillárokat utánzó, hatalmas készítmények, amelyek szinte az egész szobát eluralják, agyonnyomják annak berendezését, szinte a benne élőkkel együtt. Nagyon kevés az ízléses csillár, olvasólámpa. Itt is tömegméretekben eluralkodott a művészietlenség, sőt a lakások méretét tekintve, a célszerűtlenség és valamiféle kivagyiságot fitogtató cifrái kodás. Szcinbcszcffczhető ezzel, hogy a Képcsarnok Vállalat, meg az Iparművészeti Bolt üzleteiben igazi művészi értékek érhetők el. Ám, ezeknek a művészi szintje és a kulturált környezetre vágyó nagy tömegek átlagos igénye között még elég nagy a szakadék, * m. árak sem tömegek pénztárcáihoz szabottak. A népművészeti cikkeket árusító boltokban már az árukínálatban erős megalkuvás tapasztalható. Az ajándékboltokról szinte már szólni sem kell a vegyességet illetően. Pedig az árak itt sem alacsonyak. Legfeljebb ez utóbbi boltok „rangja”' azt a tévhitet kelti, hogy itt művészileg értékesebb dolgokat kínálnak, mint mondjuk a bazárokban, vagy az áruházak tömegcikk osztályain. A.mikor arról beszélünk, hogy több évtizedes közművelődési munkánk eredményeként növekedett a tömegek kulturális igényének szintje, s ez növekedett a környezetkultúrában is, szembe kell néznünk azzai a kérdéssel, vajon miként lehetne ezeket a kultúrigé- nyes tömegeket értékes és mégis olcsón beszerezhető műtárgyakhoz juttatni. Mert, ha műtárgy címen selejtet kínaiunk, az semmiképpen sem megoldás. Ez legfeljebb kereskedelmi akció, amely lehet bármily jószándékú, mégsem értékekhez juttatja a vásárlót. Arra viszont, hogy az érték kerüljön kevesebbe, az igazi értéket lehessen olcsóbban megvásárolni, még nem találták fel a módot. Igaz, a szorosabban vett kultúra forgalmában erre már van példa. Hiszen például a könyvkiadásban a selejtesebb művek a drágábbak, és azok bevételéből fedeznek bizonyos ráfordításokat az Igazi értékeknél. Vagy kísérletezik vele a mozi. bizonyos mértékig a színház. Ám, tudjuk, hogy ez a műtórgrkereskejlelemben, tekintettel annak inkább merkantil jellegére, nem oldható meg a könyv és a művészetek árpolitikájának másolásával. De valamit mindenképpen tenni kellene nagyobb tömegek igaz értékekhez juttatásáért, mert, ha „középáron”, vagy olcsón kínált selejtes áruval helyettesítjük az igaz művészi értéket, lehet, hogy a vásárló pillanatnyi igényét kielégítjük, de önmagunkat, a. társadalom mind szélesebb rétegeit mind magasabb kulturális ellátásban részeltetni kívánó törekvéseinket csapjuk be. Kuhiirális életünk sok gondja közül egyik ez. Nem a legelső, de az elsők között való. Azt is tudnunk kell, hogy nagyon sokan éppen ezt a tömegcikket igénylik, amit az áruházait, a boltok, vagy éppen a kifejezetten giccs-kereskede- lemre berendezkedett áru- dák kínálnak. Tömegekre nem lehet ráerőszakolni az elit kultúrát, nem lehet elvárni. hogy minden új lakástulajdonos a Képcsarnokból rendezkedjék be. de ab- bah feltétlenül segítenünk kell, hogy érdeklődjön a jó, a jobb, az ízlésesebb, a művészibb iránt., s hogy ez az érdeklődés ki is elégülhes- sen. módját kel! teremtenünk az Igaz értékel; és az igényes tömegek könnyebb, anyagilag is hamarabb elérhető találkozásainak. i Benedek Miklós 1
