Észak-Magyarország, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-16 / 167. szám
gSZAK-MAGYARORSZÄC S 1fS3. Julius 16., szombat Hz ismerés ismeretlen Jevgenyij Jevtusenko ötvenedik születésnapjára A hatvanas évek elején, nagyjából © egy időben egy újfajta költői szó jelentkezésének lehettünk tanúi. A magyar költők közül ekkor váltak ismertté Váci Mihály, Garai Gábor, Ladányi Mihály, s a többiek, akik ismét régi jogába emelték az őszinte emberséget, akik oldották a bajt, egyszóval újra visszaadták a vers hitelét. S ekkor érkeztek el hozzánk Vinokurov, Rozsgyeszcvenszkij, Allen Ginsberg alkotásai is, s Jevgenyij Jevtusenko nyers és érzelmes költeményei: Váci Mihály fordításában a „Tartsatok kommunistának!”, Illyés Gyuláéban a Bűvölő, Áprily Lajoséban az Ablak nyílik a fehér fák sorára. Jevgenyij Jevtusenko akkor harmincas éveinek elején járt S az idén — július 18-án —ötvenedik esztendejét tölti be. A mai szovjet költészet egyik meghatározó alakjának jubileumáról emlékezünk meg. Szibériában, Zimában, egy kis falusi állomáson született parasztgyerekként Tizennyolc éves korában bekerült a moszkvai Gorkij Irodalmi Főiskolára, s mire 1955-ben elvégezte, már két verseskötete látott napvilágot. Á legkeményebb hideg- háborús idők után bontakozott ki költészete. Mint annyi más társa, ő is Majakovszkijhoz nyúlt vissza, Majakovszkij költészetének lényegéhez: a kíméletlen őszinteséghez, a sűrítő publicitáshoz, a szikrázó vitakedvhez, a rímek, a képek virtuozitásához. Amikor amerikai körútra indult, előtte — éppen a Majakovszkijról elnevezett téren — a feljegyzések szerint vagy tízezer ember hallgatta meg Maja- kovszkij-i módon deklamált verseit. A deklamációt azonban jó értelemben kell vennünk: a moszkvaiak, s a Moszkvába zarándoklók legbensőbb érzelmeiket hallották tőle: új szavakat. Persze, voltak társai; Jevtusenko titka az, hogy pontosan és gyorsan talált rá a JEVGENYIJ JEVTUSENKO: gondokra, mindarra, ami a legégetőbben foglalkoztatta nemcsak orosz olvásóit, ha- | nem az emberiséget, is. Olykor azonban t túlságosan is magára vállalta azt, amit ő | a költészet dolgának vélt, ám igazából a j politika gondja. Mindjárt hozzá kell ten- * nünk: mindig a hozzátartozó, a családtag aggodalmával. Sokat járt külföldön, Fran- | ciaországban, Spanyolországban, az NSZK- ban, az Egyesült Államokban. Nagy vita- i esteket tartott. Ha provokálták, szikrázó g élccel verte vissza; mert más az, ha aköl- i tő szatírát ír otthon a visszásságokról, s 1 megint más, ha ugyanazokat a visszásságo- i kát hazája ellen akarják fordítani. Több versében is megemlékezik arról, hogy mi- lyen volt, amikor igencsak fiatalosan ágált I — nem Párizsban, otthon: kötekedő, hét- | venkedő, szájhős, bolondos, hírhedt szibé- S riai Villon, igazi lényege azonban a mély . hazafiság (egyik versében azt írja példá- 3 ul, hogyha nem volna orosz, akkor is szí- F ven ütné az orosz népdalok fájdalma), az r] érzelmek, a család, a szerelem, az embe- \ riesség el nem múló tisztelete. Amikor Elbert János Az új szovjet iro- t dalom című tanulmánykötetben értekezést 5 írt róla, az volt az első mondata: „Lehet-e még újat mondani Jevtusenkóról?” Utolsó mondata pedig: „Ismerjük-e Jev- I tusenkóí?” Első verseskönyve 1951-ben, harminckét 1 esztendővel ezelőtt* jelent meg; önállóan § magyarul éppen húsz éve jutottunk hozzá, g akkor adták ki Rakéták és szekerek cl- f men_ válogatott költeményeit. Azóta még [, kettő volt, de a harmadik, a Ballada a 5 nekifutásról is csak válogatás, alig van | benne új fordítás. Jevtusenkót még most i sem ismerjük igazán. Tudniillik mi, magyarok, hiszen otthon változatlanul az egyik legnépszerűbb, legismertebb költő: évenként-kétévenként újabb és újabb í könyvvel jelentkezik. A legutóbbi híradás: | Óvoda, címmel filmet ír és rendez a Nagy j Honvédő Háború idejéből. („A forgató- I könyv egyes részeit egyszerűen lemáso- j lom abból a filmből, amely bennem éh i Himnusz lesz azokhoz a gyerekekhez, akik ! a Nagy Honvédő Háború idején a hátországban éltek.”) Jevtusenko ma, ötvenévesen ugyanazt folytatja, amit elkezdett, hiszen a Nagy Honvédő Háború a legnagyobb élménye, gyerekkoráé. Le a ma gondjai is éppen úgy izgatják, mint ahogy azt 1978-ban írta egy szófiai pályaudvari képkiállítás után, és amely most is emberi-költői gond, vállalni való: „Nem látszólagos fegyver- szünetre, tartós, elvi békére van szükségünk — minden nép ezt akarja. S van olyan elv, amely egyesíteni tudja az egész emberiséget. Ez az elv — maga az ember. Nincs magasztosabb vallás, nincs magasz- i tosabb politikai meggyőződés, nincs magasztosabb állam, mint az ember. Minden ember — szuperhatalom.” S azt, amit ezután ír, vallásra, politikai meggyőződésre, államra való tekintet nélkül — hogy megismételjük Jevtusenko felsorolását —, valamennyi ötvenéves és minden éves költő, író elfogadhatja: „S mi, földkerekségünk írói e szuperhatalom, az emberiség követei vagyunk.” Gy.I* eí, érzem trükkjeid Elei. érzem trükkjeid: fojtogatsz, 'eversz. .. Hetvenhárom évemig földre nem tepersz! Addig harminchárom év — kozák, türelem! Nem lesz édes lét a rév, de savanyú sem. Harminchét éves leszel, Pjotr, örökösöm. Ősöd? Bár ősz atya-fej, tudja, mi öröm! Pohár fenekére néz — lányokéra is! Hamar dühös kedvre kész, ha bármi hamis! Pár év - s más lesz, ami más; dolgok — változók! Ki kit győz le.': nem vitás, nem marad titok. Utcán, rue-n egy éj pihen, egy hajnal hasad. Rágyújtok Mitiscsiben, Chile új csomag. Vészharangok zúgnak ott: végítéletük várják televíziók — ahogy érdemük. Nem lesz „érrendszeri”, rák, bomba, telefon. S ha lesznek is ostobák — nem felső fokon. Zeng-zúg dob, szíj, tárcsa: ím, átfordul a tér! S az időgép szárnyai« Puskin visszatéri j — A sziklákon úgy kell | leereszkedni, hogy igy ra- | kod a lábad, mint én, mert j én már régebben tudok ? ilyen hegyeken mászkálni, j Apu tanított. A gyökerek csúsznak, oda ne lépj. Nem szabad a növényekbe sem kapaszkodni, mert ha kijön a gyökere, nagyot eshetsz ... Ereszkedünk lefelé. A barlangászoknak való terep még felnőttet is próbára tesz, nem egy ekkora gyereket. Homlokán pár csepp gyöngyözik; győzködik a sí meredekkel, vérbeli, bar- I langász gyereke módjára. S Egyszer megáll. Nyújtja ( vékonyka pracliját. Keze belesimul az enyémbe, mint egy bársonyos szirmú kövi virág. Járása biztosabb lesz, ahogy kéz a kézben ereszkedünk lefelé. Nem lépünk a gyökerekre, nem kapaszkodunk vékony ágakba, biztosnak látszó cserjékbe... * Tenyere érdes, mint egy , amorf, ujjpkkal díszített I smirgli. Magára maradt tenyeremben érzem az öreg, szálkás bőr keménységét. Lehajol, int a kis ház felé, ahonnan, erre a néma jelre, egy aprócska, fényes, fekete szemű kölyökkutya bújik elő. Dundi, apró lábacskával, butuska pofival. Bohan a hozzányújtott te- | nyer felé, ráveti magát az i ujjakra. Nyöszörög, szinte I " kuncog az örömtől, ahogy a kéz bab -.gatja. A búcsú- : kézfogásnál a tenyér langyos, sima tapintású, mint- I ha a szálkák élüket vesz- í tették volna az öreg te- S nyérben. * Hideg lett a tenyerem, 8 amikor megláttam. Bőröm I még érezte korábbi kézfo- | gásunk keménységét, mo~ 8 górva üdvözlését. Lassan | nyújtóztak tenyereink, és a I várt keménység helyett a nem várt ujjakban öröm, gyengéd szorítás bujkált. A száj mondta, amit a tenyereink csak éreztek. — Megoperálták a gyereket, túl van az életveszélyen. — Ke — Béresrózsa va — megtalálható abba Ezekben a hosszú, merev szárú, tölcsérvirágú, sárga, lazacpiros, bordó és még ki tudja milyen színárnyalatú mályvarózsákba — melyről kiderül, hogy it béresrózsának neveztetnek, — Bódva-, rákón lettünk szerelmesek. Ebben a napfényben alvó, apró faluban, a délidő meleg magányában, mintegy frissítőt magunkhoz véve ezeket csodáltuk hosszasan megbámulva. Igazán szép ez a virág. Kedves, büszke, s ugyanakkor szerény is egyszerre. Akárcsak a falu, ahol nyílnak, ahol díszlenek. Mert Rákó maga is egy virág, egy kert, pirossal, sárgával és sok-sok zölddel színezve. Igaz, ezt a színes természetpalettát itt is, ott is megszakítják a házak, a kerítések, az ólak, az udvarok, de hát enélkül nem falu a falu. Sőt, itt éppen az a baj, hogy már kevés van ezekből. Bódvarákó ugyanis igencsak aprócska falu, talán háromszáz lélek sem lakja már. S akik lakják, akik itt maradtak, lokálpatrióták, azok zöme sem nevezhető fiatalnak. Elvégre az ember nem olyan, mint a béresrózsa, s nem tud minden esztendőben újjászületni. Lám, a legtöbb béresrózsával díszített udvarban, kertben is, ahová beléptünk — tisztes korú, bölcs ember fogadott. Fülöp Bálintnak. hívják. Hetven esztendejével jóindulattal sem sorolható a fiatalok sorába, meglehet, a hét évtized ellenére sem mondanám öreg embernek. Hiszen minket is azzal fogadott, félórája sincs, hogy hazajött a 'krumplikapálásból. Tegnap meg szőlőt volt permetezne De hát falun ilyen nyugdíjas az ember! Nem tud meglenni mozgás nélkül. Erre pedig bőven akad lehetőség. A szőlő mellett vannak például gyümölcsfák is — hál’ istennek mindig terem valami — szóval az is ad dolgot, meg hát ott a méh, mely hobbi is, munka is. A tizennégy kaptár és az egy köpű ugyancsak igényli az emberi szorgalmat. Ott a gyepes, hűs udvaron, a meggyfa árnyékába telepített asztal mellett, pohárka rákói pirosat kóstolfehér delawáre, kunkordi, elvira, otello — erre-arra csapongóit gondolatunk. Mi például az imént észrevett feketeribiszke, s az árnyat adó meggyfa termésének további sorsáról faggattuk, ő meg például arról beszélt, hogy a második világháború idején tizenhárom alkalommal szerelt te! és le. Ebben a nagy-nagy déli békességben — sót, még az utcájuk neve is Szabadság utca — ugyan hogyan ju-I tolt éppen ez az eszébe? De nem töprengünk rajta sokáig, egyébként is a, felesége, aki végig olt hallgatott bennünket, egyszerre csak másra terelte a szót Igaz ez is múlt volt, emlék, hiszen arról beszélt, hogy még a múlt rendszerben, afféle nyaralóhely volt Rákó. Állítólag Miskolcon, a Gömöri pályaudvaron Ráköfürednek volt kiírva. S ennek kapcsán hallunk bizonyos Keglevich István grófról, kinek itt voltak birtokai, s aki 65 éves korában párbajozott egy I-Iencz Károly nevezetűvel. Ahogy elmondták, a gróf húzta a rövidebbet. A feleség Fülöpné, született Dankó Jolán, ki 63 éves, s ki a szomszédból Komjátiból került Rákóra feleségnek, ő mondta, jó itt. Mármint Rákón. Elhisz- szük a két öregnek — mert bár tudjuk, itt is akad jó néhány üres, elhagyott ház — Biztosak vagyunk benne, az övék nem lesz az. És ismét a rózsákat, virágokat — melyek idehoztak rákói pirosat inni és elbeszélgetni — szóval ezeke* csodáljuk. Aki ilyenekkel veszi körül magát, tartósan maradni akar. Esze ágába sincs elmenni. Legalábbis, amíg él, nem. Tudva ezt, mégis megkérdeztük: honnan ez a vi-’ rág-növényszeretet? Bár a virágok gazdája mindenhol az asszony, ott akkor, mégis Fülöp Bálint — ki aznap 70 évesen is kapálni volt — válaszolt Mégpedig verssel. Elemi iskolás korában tanulta, bizony elég régen: „Tudod mi a virág, földnek jósága, tudod mi a jóság, a lélek virága”. Ügy igaz. Hajdú Imre Kertben Meze) István rajz«
