Észak-Magyarország, 1983. június (39. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-11 / 137. szám
ÉSZAK-m.OYkRÖkBZÁG 6 1983. jftníus 11., szombat Nem gyermekjátékról © lesz szó, hanem egy emberről. Egy, talán még 160 centit sem elérő, 48 kilós öregasszonyról, akit minap, sok év után újra viszontláttam Boldván. Ahogy a gépkocsi ablakán át véletlenül észrevettem, amint .apró székén ülve föld felé görnyedve az élőkért virágai között gyomlált, a látvány báróm évtizeddel ezelőtti emlékeket Indított el bennem. Gyerekkori mesékét, dalokat, melyeket annak idején tőle hallottam nagyanyám bogácsi házában. S — mint örök jelképet — újra láttam felemelt, görbe felső ujjpercű mutatóujját, amint kedvesen korholta a vásott kölyköt, engem: — Jó legyél! Nem volt rokonunk, csupán ismerősünk, mégis nekem úgy tűnt, mintha családtagnak számítana. De talán az egész falu így volt ezzel. Mert Csörgőt ott, akkor mindenki szerette. Tulajdonképpen Győri Jíí- nosíié volt a hivatalos neve, mivel azonban a leánykori neve Csörgő Margit volt — s itt a címmagyarázat —, a legkisebb gyerek is Csörgőnek- szólította. —- Hát te vagy az!? De jó, bogy eljöttél! Felállt apró székéről, két sovány karját emelte felém, s én mélyen lehajoltam hozzá. — De jó, hogy eljöttél —- ismételte újra, s láttam, nagyon meghatódott. Néhány pillanat múlva azonban ráncos arcát újra kisimította a mosoly, mert Csörgő nem Csörgő mosoly, jókedv nélkül. — Az már igaz — bólogatott nevetve —, mindig szerettem a vidámságot. Dalolni különösképp.. Amikor fonni-jártunk mindig : én voltam a., nőtakezdő. De . szerettem én. mindent az életben, csupán a részeg embert, meg a rossz asszonyt nem. . Odabent a házban nyomban tüsténkedett. Kalácsot szelt; rakta elém az asztalra. —; Tűrés lepény- — árulta el, ama. :jw-. «aww»*' «.-suhrv« v. um ! I i I s ez többet ért minden ki- • nálásnái. Mondtam neki.: — Látom, i’ a fürgeség sem kopott meg.}; — Hál’ istennek nem. Én | mindig ilyen voltam. Ügy;: látszik, az apróknak a für- § geségből jutott több. Ami- r, ko-r summásnak jártunk és i arattunk, én mindig első marokszedő akartam lenni. - Ha nem sikerült, szinte. be- í; teg voltam. De most is úgy p vagyok vele. Annak örülök, ji ha van mit csinálni. A tét- ( lenség az szörnyű. Látod,], van sok virágom, azzal bíbelődöm, aztán szoktam hor- í goira is ... Hetvenkilenc esztendős. A jj férje régen meghalt. 1954 i, óta ott él a lányáékkal. Bold- . ván. Bogácsról került oda. :■ ahová viszont 1927-ben ment; férjhez. Még korábban : Szentistvánon élt, ahol szü- \ letett. I — Hogy mi minden vál- i. to zott? Itt, Boldván már !’ Győri néninek szólítanak.}’ Aztán van három unokám, i meg két dédunokám. Látha- : tód, megöregedtem. — De most már te mesélj | magadról! S kérdezett családról, az egykori falujáról, minden- ? ről. Majd kivitt a kertbe és ! megmutogatta a virágait. A ; szegfűket, a krizantémokat, 1 a margarétákat, a pünkösdi • rózsákat és a pompás lilio- r mókát. — Ebből majd neked is 1 adok hagymát — mondta a | tűzpiros liliomra mutatva. 7 Nevetve hozzátette: — Fel- ; téve persze, ha újra eljössz! j — Eljövök, hogyne jön-,. nék! — De akkor hozd már ef j nagyanyádat is! Megígéred?: Annyira, de annyira örülnék neki, ha újra láthatnám..!i' Búcsúzáskor egészen a káé | púig kísért. Mielőtt elvál-;: tunk volna, görbe, sovány,1 inas ujjait lassan végigara-; szólta a karomon. Ezzel a simogatással bocsátott el. [j Csörgő, Csörgő! A hónom - aljáig sem érsz, mégis milyen nagy a szíved! Hajdú Imre J GALYÓ GÉZA: Megkísért a táltoshullámú tenger kortyolnám tündöklő áhítatát, a végtelen habcsipkés szeretője tudom, fel is kínálná magát. De csak papír, kéklő papír, bolyongana a parton lábnyomom. Ereim folyói lázadoznak, mert a tengerről álmodom. AKÁC ISTVÁN: Horgász Fetedy Gynía rojza Kárpátok JM kiuyve” ,jj Ukrán Kárpátok sa-*' ; játos növényvilágát mutatja - be az a különleges térkép, ' amelyet az Ukrán Tudomá- í nyos Akadémia Lvovi Bo- tanikai Intézetének szafc- r emberei készítettek. A kü- í: lönböző magassági övékben élő, több mint száz erdő-; ! típus található meg a gyű;]-' töményben. A tudósok most; egy úgynevezett „Zöld könyv” összeállításán dal-; goznak, amelyben a Kárpátokban élő növény- és ái~; latvilág képviselőinek egész társulásait tüntetik feL Szívekkel harcban álló, sokat-botlott szívem, mért nem fürdész meg végre a tér vizeiben? Ózd el konok magányod, és valid a tiszta elvet: a mindenség parancsát, « törvényes szerelmet! ■: JUHÁSZ JÓZSEF; i Paraméterek Mintha azt akarnám igazolni á természetesség Imádatát a tisztességes hajlamot mihez a sors paraméterei hozzám érhet ők s megtatólhcrtok amiből lettem s amiért vagyok. A csengetésre vad ugatásba kezdett a kutya. A postás állt a küszöbön, egy le-, véltél a kezében. — A férjem nyugdíját még nem hozta? •— kérdezte csak úgy Anna, mellékesen, miközben nyúlt a borítékért. A feladó helye üresen állt, de a címzés reszketeg betűiből látta, hogy anyjától jött. Először odadobta a kredencre a levelet, hogy majd később olvassa ed, aztán úgy döntött, túlesik rajta. „Kedves lányom! Azt írod, hogy felépült a házatok, látogassalak meg benneteket. Te sem gondolod komolyan, hogy ilyen nagy útra vállalkozzam. Szerintem arra voltál kíváncsi, életben vagyunk-e.” Anna elpirult, mint akit tetten értek. . „Meg azért sem akarok találkozni veled újra, mert unom már, hogy minden alkalommal a szememre veted, hogy fiatalon dolgozni küldtünk, miért nem taníttattunk. Értsd meg már végre, szegényele voltunk, nem tehettük __” A nna ledobta a levelet az asztalra. Dehogyis voltak ők szegények! Csak azzá lettek. Mert az anyjának nem volt elég a vidéki jómód, még gazdagabb akart lenni. Apja asztalosként került a faluba, a húszas években. Az anyja azért ment csak hozzá, hogy ne kelljen a földet túrnia, de ez az életmód sem tetszett neki. Csak azt nem tudta senki, hogy mit akar. Irigyelte, hogy férje két segéddel dolgozik, azt hitte, néki is járna cselédlány. Amikor előrukkolt óhajával, a férje leintette, meg a faluban erre nem is kapott volna asszonyt. Sirt-rítt éveken keresztül, hogy költözzenek el onnan, mert ő megfullad. Ez egy porfészek — hajtogatta állandóan. Abban az időben nem volt divat a készpénz tize - tésj Az apja mindig az anyját' küldte végig a falun; érdeklődje meg, ki az, aki éppen fizetni tud. — Jól van, megyek koldulni! — Felcsapta orrát a levegőbe, és elindult. Anna, egyszer észrevette, ilyenkor nem ment sehová, elüldögélt a Tisza- parton jó óráig, és amikor hazament, csak széttárta kesztyűs kezét: — Megint nem fizettek. Ekkor apja olyan dühös lett, hogy ő maga ment át az adósokhoz. Persze, azonnal kiderült, a felesége becsapta. ■ Mesa szott semmit, csak nézett rá szúrós tékántettel. Este,’ lefekvéskor foghegyről odavetette: — Holnap pedig bemész a városba, és hitelbe hozatsz fát Anna, amíg él, nem felejti el ezt a jelenetet. Anyja rá™; mordult Hildára, a húgára: — Reggél velem jössz a városba. Ügy készülj! — A ldsiány ujjongott. — Veszel szalagot: a hajamba? — Veszek, hogyne, ne félj! — sziszegte az anyja — Gyere, már csinálom hozzá a frizurát. — Leültette a kislányt egy székre, az asztalfiókból előkerült egy olló, és heves mozdulattal belenyírt a hajába. — Meg ne mozdulj, mert beléd- vágom az ollót! — Hilda nem is mozdult, némán folytak könnyei az arcán. Az anyja meg vágta, vágta a haját, amíg teljesen le nem nyírta Apját elekor látta először ütni. Másnap pedig hiába várták őket. haza. Nem kerültek elő. Jittől kezdve elviselhetetlen volt Annának az élete. Meggyűlöl le apját, amiért rajta töltötte ki bosszúját;, és meggyűlölte anyját, amiért miatta kellett elviselnie a borzalmakat. Csak hónapok múlva jött egy levél, melynek tartalmát máig sem ismeri, de apja rövid illőn belül felszámolta a műhelyt, eladták a házat. Amikor az utolsó bútoros kocsi is elment, feljöttek Budapestre. Anyja és Hilda Óbudán, egy mosókonyhában várták őket, lesoványodva. Aszalt szilvát ettek... A pénzükből fűszerüzletet vásároltak, amihez kis-Iuk lakás tartozott. Annának a nyomorúságuk mellett mégis röhögnie kellett azon, hogy egy iparos egyik napról a másikra fűszeres lett. Az üzlet nem vált be, ez nagyon hamar kiderült. Anna és Hilda gyárba jártak dolgozni, hogy legalább a ruházkodásukra valót megkereshessek. „Lánykorodban sírva jöttél haza, hogy munkahelyeden a főnök ki akart kezdeni veled. Mit mondott erre a te becsületes apád? Hogy nem mész oda többet. Másnap óriási botrányt csinált, végül kiderült, egy szó sem igaz az egészből. Amikor hazajött, kegyetlenül elvert téged. Te sértődötten összepakoltál, és kijelentetted, soha többé nem látunk.” Anna egy kupica konyakot töltött magának. Azt tartják, az idő megszépíti a tosz- szat, de hogy mérőben megváltoztassa, ilyenről soha nem hallott Amikor a háBorsányi Vera: bőrű sctodenÄsS e&aätte, ra$Sne*» ében haltak. A lsét lány fizetéséből éltek. Anna tudta, hogy nem keresnek sokat, de annál azért jobban élhetnének, mint ahogyan éltek Aztán észrevette, hogy apja iszik. Eleinte csak nótázgatva jött haza, később káromkodva. Egy alkalommal Anna kerekperec kijelentette, hogy nem megy el dolgozni, tőlük, a lányoktól egy fillért sem látnak. Apja azt üvöltötte, ő nem megy sehová, világ életében a maga ura volt. Anyja sohasem veti; részt ezekben a vitákban, egész nap csak a városban csavargóit. Volt úgy, hogy elment reggel, és csak este került elő. Anna pedig beváltotta Ígéretét, és nem adott pénzt, szüleinek sóba többé. Apja előtt elsötétült a világ, kikergette őt az utcára, és ott verte meg nyilvánosan. Anna nem habozott, összecsomagolt, anyja sírva jézusmáriázott mellétté. De hagyta elmenni. „Nem is írtam még, hogy apád beteg. Aggódom érte. Nem akartam ezt közölni veled, mert fülemben cseng még utolsó mondatod — hiába telt el tíz év —, amikor elbúcsúztam tőled az állomáson. Megkérdeztem, nem látogatnál-e meg bennünket te is egyszer. Azt felelted, addig be nem teszed a lábad hozzánk, amíg apád él. Drága kislányom, ha ettől függ, hogy találkozzunk, akkor azt kívánom, sose lássalak többé. De isten ne adja, drága Annám, ha veled történne valami, az is nekünk lenne rossz.” Anna évekkel később kitörölte emlékezetéből a sok rosszat, és felkereste szüleit. Ajándékot vitt nekik és pénzt. Apja mindent elfogadott. — Csak anyád miatt, mert sokat sír utánad. De ne. járj ide szégyenszemre, mert látják azt mások is, hogy bundában jársz, meg autóval. Biztosan nem tisztességes úton szerezted. Férjével, Tiborral, albérletben lakták valahol a Keleti környékén. Az úgynevezett jó mód akkor kezdődött, amikor Tapolcára költöztek. Anna ennek örült Anyja «ehess! telt rá, az ő elárulásának tekintette, hogy lánya visszament vidékre. — Mindig utál! tam a fajtámat. Nem is gondolok rájuk sohasem — mondta, amikor apja felszólította, hogy ne járjon hozzájuk szégyenszemre. Amikor Hilda is férjhez ment kenyér! kereső nélkül maradtak. Apja a felszabadulás után sémi dolgozott. Anyja levelekben panaszkodott hogy takarítani jár, abból élnek. Az ötvenes évek elején, az öreg mégis elment egy vállalathoz, mert akkor már hatvanéves elmúlt. Ahogy fogyott az ereje, úgy jött meg az esze; hogy tíz év múlva mégis csak jó lesz az a Ids nyugdíj ... „Képzeld, a múlt hónapban ünnepeltük a hatvanadik házassági évfordulónkat. A húgod még sürgönyt is küldött. Nem tudom, ti miért nem szerettétek egymást soha? Ez is nagyon rossz érzés nekem. Azzal vádoltad őt mindig, hogy megalkuvói Hilda jó lány. Minket szeret és törődik üi velünk. Tudod, mi a legérdekesebb? Az,' hogy mégis te hiányzol nekem __Kedves l ányom, most abbahagyom az írást. Megyek a kórházba.” Anna mosolyogva maga elé képzelte Hit-' dát mint jő lányt. Persze, hogy anyja elé-' gedett vele, hiszen soha nem mert fellé-' zadni ellene, holott belerokkant, a mártf- romságba. Ha néha elutazott hosszabb időre, apja, anyja jajveszékelt, mi lesz velük,’ mire hazajön, ők talán már nem is élnek! De a jő szomszédok majd gondjukat viselik. Anyja mindig a látványosságra töreke-' dett. A faluban, gyerekkorukban is csodájára jártak a csipkeruháknak, amiben na-3 ponta végig kellett sétálniuk a főutcán. Di! csekedett is mindenkinek, ő nem paraszt-’ lányokat nevel, hanem kisasszonyokat Ebben aztán ki is merült a nevelése. Bejá-’ rönősépe idején is csak budai űriasszonyotí Lakasára járt, meri ott volt üvégcsillár me*-•ínr»'.; jü »x ,r. •:
