Észak-Magyarország, 1983. május (39. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-14 / 113. szám

1983. május 14., szombat ESZAK-MAGYARORSZÄG S Májusi piac Az aranyot érő csapadékra egy néhány napig most nem sok szükség van. A gólyák, meg a íecs­# kék már korábban megérkeztek, igaz, ők nem a nyüzsgő piacon ke­restek leszállóhelyei, s most május közepére itt vannak a kiskacsák is. Nem szárnyal­va, csak kartondobozban, de rendes kacsa módjára, szom­| jasan. • I Itatásukról gondoskodik az ég is, derekasan hullatva vi­zét, már-már annyit, hogy még a kapzsibb emberek is hajlanak a kívánságra, elég legyen az aranyat érő csa­padékból, hiszen jóból is megárt a sok. A májusi piacra csak az áprilisban megjelent zöldfé­le megvásárlásáért érdemes kimenni. Mondjuk a derekas zöldhagymákért, hónapos ret­kekért. salátákért — 3—íi fo­rint körül mérik csomóját, darabját — sóskáért, spenó­tért, meg húsért, halért, friss gombáért, zöldségfélékért, to­jásért, szóval mindazért, ami egy háztartásban szükségel­tetik. No és a palántákért. Az arasznyi paprikahajtás mel­lett olt a virágzó paradi­csomtő, egyelőre még meg­fér a tejfölös pohárban a ki tvidja miféle tök, s az íznyi görögdinnye-levelek sem Lő- rinctől tartanak, hanem Pongráctól, Szerváétól, Bo- nifáctól, a három kiszámít­hatatlan fagyosszenttől, akik Pünkösd előtt egy héttel ké­pesek a határban a szüret­re. Ami persze egészen más­féle, mint amilyet a korai termésű cseresznyefával ren­delkező gazda müvei, úgy szedegetve a fáról az első pi­rosló szemeket, mintha ka­rácsonyfát díszítene, csak visszafelé jár a keze, hót nem a fára rakosgatja az üveggömböket, hanem lefe­lé róla, bélelt ládikóba téve az egyelőre még ritka gyü­mölcsöt, ahonnan éppen olyan félve húzza elő őket, mintha valami Moliére cím­szereplő, mondjuk egy Fös­vény, a piaclátogatók előtt tartana főpróbát. No, és legalább olyan áron is méri, mintha kincs lenne a ládikóban, de hát az is. Kilója 110—120 forint, s a földieper is hasonló áron méretik. A piacra látogató ifjú mégsem tudja megállni, hogy ne gyönyörködjön a pirosló májusi piacban, ki­vált, hogy az első gyümöl­csök mellett már ott az új­krumplik rózsaszín előfutá­rai, kilónként 25—30 forin­tért kínálkozva, s restelked­ve vallja be idősödő kollé­gája előtt, hogy közben még az is eszébe jut, mindez egy kis zöldségzölddel elkészítve, némi hideg aludtejjel, iga­zán íölséges eledel volna. A májusi piacon legfel­jebb a virágpiac szegénye­sebb,. semmint azt: e nyár­előt idéző hónaptól már el­várhatná az ember. A tuli­pánok már elköszöntek, egy évig nemigen találkozhatunk velük, elhervadtak az orgo­nák, s a gyöngyvirágok java is, a pünkösdi rózsára, dáliá­ra, rózsák csokraira pedig még egyelőre várni kell. Szegfű van helyettük, ro- gvásig, ez a szagtalan, kor­talan, kevéssé virágszerű vi­rág úgy látszik egész évben szívósan kitart az árusok vá­záiban, ballagások idején ka­jánul vigyorogva az ajándé­kozókra, akik jobb híján mégis elviszik, nem kevés forintokat fizetvén értük az árusnak, aki persze tenye­rét dörzsöli, milyen jó, hogy nem tartják két-három hét­tel később ezeket a balla­gásokat, mert akkor megint igazi virágdömping volna, s még az is lehet, hogy a szeg­fűnek nevezett virágok bi­zony a nyakán maradnának. (csendes) ' Pirospalás lesz a Tiszai ' Üj szakaszhoz érkeztek a miskolci Tiszai pályaudvar felújítási munkálatai: hama­rosan átadnak egy épület­részt. Végleges helyükre köl­tözhetnek a forgalmi iroda dolgozói, elkészül a vonatkí­sérők váróhelyisége, vala­mint még számos vasúti munkahely. Hosszú hónapos kényelmetlenségtől szaba­dulnak meg a vasutasok, akik a felújítás idején apró konténerépületekben végez­ték munkájukat.. Az utazó- közönség számára nem ér­dektelen, hogy új, végleges helyre, a peronra költözik néhány héten belül a rend­őrség pályaudvari kirendelt­sége. Mint ismeretes, l!)80-ban kezdődött el a Tiszai re­konstrukciója, s előrelátha­tólag 1984 végen, illetve 1985 elején fejeződik be. A nagy munkát a MÁV Mis­kolci Építési és Hídfenntar­tási Főnökség szakemberei végzik. Munkájukra jellem­ző. hogy valamennyi építési szakaszt jóval a határidő előtt adják át és munkájuk minősége is kifogástalan. Néhány hét múlva látvá­nyos munkába fognak, fel­újítják a pályaudvar tető­szerkezetét, leszedik a régi, szürke palát.. Alaposan meg­változik a Tiszai képe, mert piros pala kerül a tetejére. Óvodát bővítenék, kor­szerűsítik a többi gyer­mekintézményt is. Június elejétől Önodot is bekap­csolják a rendszeres sze­métszállításba. A társköz­ség Muftival együtt nem­csak a fiatalok jövőjéről, az idős emberek megnyug­tató szociális, és egészség- ügyi ellátásáról is gondos­kodnak. Ónodon a múltra építik a holnapot. Nagy József Ónodot azok szeretik # igazán, akik úgy kí­vánják felmutatni múltját, hogy azzal a je­lennek és a jövőnek is szolgálnak. Nagyon sokan vállalkoztak arra, hogy felkutatják a település ere­detét, a fellelhető iratok alapján nyomon követik dicső korszakát, fényt de­rítenek változásainak okai­ra is. Kevés község múlt­ja inspirált annyi tudós embert és lelkes amatőrt a múltba való „alászállás- ra”, mint Önöd. Neve tör­ténelmünk legfényesebb lapjain is szerepel: 1707- ben itt mondták ki a Habsburg-ház trónfosztá­sát, az ország független­ségét. Minden más, ami azt megelőzően, vagy a rákö­vetkező századokban vég­bement a település törté­netében, elhalványul e mö­gött. Mert való igaz, hogy Önöd sokáig adott helyet még a Rákóczi-szabadság- harc után is megyei köz­gyűlésnek, hogy rangját városi léte, középfokú is­kolája, sok híres kézműves mestere is gyarapította az évszázadok során, ám ezek már csak szerény helyet kaphatnak megidézhető múltjában. Skanzent gondoltak a vár felé vezető út jobb olda­lára a község vezetői, hogy megmentsenek valamit a tegnapból, és ha a nagy udvaron egyelőre csak egyetlen tájház áll. már az is a jeles igyekezet ered­ménye. Idöragta száraz kútágas őrzi az udvart, gémjén már régen nem billegett vödör, sudár fája kókadtan, élet­telenül lóg. Sokaknak olt­hatta szomját ez a kút. Aratók, kapások kaptak erőre, ha kortyolhattak hús vizéből. Mit mondhat el ez a fa­boronát, kézi őrlőt, ken- dertilolót, földes szobát, szabadkéményű konyhát láttató környezet? Vendég­könyvi beírások szerint so­kat. Tisztelni tanít a múl­tat, becsülni a jelent. Csípi Jánosné gondnok pontosan elmagyaráz min­dent a régi tárgyakról, úgy ismeri valamennyit, mint­ha mindig ilyen eszközök vették volna körül, pedig legfeljebb a harmincasok generációjához tartozhat. Kint az udvaron a lába­dozó napfényben ' fiatal nyárfa levelei perelnek az éledő szélben, frissen vá­gott fű illata keveredik a közeli udvarokban vaskos fürtökben pompázó lila akácok mézével. A nád­eresz alatt darazsak zsör­tölődnek ... Villámtól perzselt fűzfa­óriás alatt állunk, nézzük a Sajó futó áradását, az ártérre kicsapó fodrokat. A vár alatt akkora a csend, hogy tengernyi jut belőle az ide látogatónak. Ám, a magányosság, a természet alkotta nyugalom nem sa­játítható ki, nem vihető el, legfeljebb óvatosan megleshető. A községi ta­nácson jóelőre figyelmez­tettek: a vár körül néze- lődől vigyázó szemek kö­vetik. no persze minden rosszindulatú gyanakvás nélkül. Ez a találkozás nem is várat sokáig magára, az utolsó házuktól idős, lassú léptű ember közelít. Esküvői menet ai ónodi utcán. Erős Eleonóra és Miklós Béla is ehhez a községhez köti a jövőjét. Ismerkedés Ónoddal — Sokfelé hallani a kör­nyéken is, hogy a tartós földbérlet még nem vált mindenütt egyformán elfo­gadottá, pedig a kilencven­éves tartós használat meg­váltása elenyésző költség­gel terheli meg a családo­kat a telek megvásárlásá­hoz képest — magyarázza Darák Lajos vb-titkár. A Solymosi-testvérek nem estek ilyen hibába és most minden szabadságu­kat, szabad idejüket az építkezésen töltik. Hétvé­geken, barátok, munkatár­sak. szomszédok jönnek segíteni. Ez az, amit itt nem szokás, nem illik fo­rintba átszámítani. A se­gítség egyszerűen vissza­jár, ezzel pedig Ónodon senki sem szokott adós ma­radni. — Tavaly decemberben ástuk ki a gödröket a mészoltáshoz — mondja Solymosi Zoltán, és a hi­deg beálltáig be is aka­runk költözni. Volt, aki azt mondta, kinő addig a szakállam, mire elkészül minden. Hát én azzal kezdtem, hogy megnövesz­tettem a szakállam — jegy­zi meg tréfásan — ezen már nem múlhat a siker. — Itt egyetlen családi ház sem épült az utóbbi tíz évben OTP-hitel nél­kül. A takarékosság, a szü­lői támogatás nem lenne elég — kapcsolódik újra a beszélgetésbe Darók Lajos, a községi tanács vb-titka- ra. — A tágas családi ott­honért egészen korán ta­karékoskodni kell és vál­lalni az üzemi, a takarék- pénztári kölcsönök sok év­re szóló visszafizetését. Ne­héz, de szép program ez a fiatalság előtt, akik igaz. hogy erőfeszítések árán. de a harmincas éveikre meg­teremthetik mindazt, amit maguk elé tűztek életcél­ként Építenek, mert ide tervezik az életüket. Ránk pedig ez újabb kötelessé­geket ró. a szolgáltatások bővítését, a még jobb élet- körülmények megteremté­sét. Napközisek vidám csoportja az iskolaudvaron — A várőr volnék — mondja a becses neve mel­lé bemutatkozáskor az öregember, aki a község és a környék ismert szíj­gyártójaként, lószerszám készítőjeként dolgozott és dolgozik néha még ma is. — Nem mindönkit a múlt iránti érdeklődés hoz ide. Vannak, akik autóval akarnak bemenni még a falromok közé is. Kétszáz év alatt sokan pusztítot­ták ezt a várat. Az anya­gát magtárnak, kastélynak hordták szét, hát legalább ez maradjon meg belőle, ami még itt látható. Annyi bizonyos, hogy az idős emberhez hasonló ag­gódó vigyázással senki sem őrzi majd Ónod vá­rának maradványait, de a jó szíjgyártó. Tamás Fe­renc őrző szándéka, hu­sángja semmit sem tehet a legnagyobb pusztító, a mú­ló idő ellen, aminek a fa­lak, íalmaradványok már csak a szakemberek be­avatkozásával állhatnak el­lent. Jól mondta a szíjgyártó, hogy vele egykor a szak­mája is kihal majd. A kastélyiskola udvarán ját­szadozó gyerekek eszter­gályosok. vegyipari szak­munkások, állattenyésztők szeretnének lenni, folytat­ni akarják szüleik munká­ját. Heiszman Lajos isko­laigazgató szívesen mutat­ja meg a készülő fűtőve­zeték „futóárkait”, a fes­tésre váró, most beállí­tott radiátorokat, az isko­la idei gyarapodását. — A községnek igen ke­vés jut fejlesztési célokra, így a lakosság segítségére rendszeresen számítani kell, ha valamit szeret­nénk létesíteni, vagy fel­újítani. Márpedig Ónodon valamennyi intézményre ráfér egy kis renoválás. — Jönnek is a szülők, az első hívó szóra, pedig többségüket az egész napi munka után otthon még a háztáji, a jószág gondozá­sa várja. Ezt a szorgalmat tovább viszik az ónodi gye­rekeit, többnyire a kör­nyező városok szakmun­kásképzőibe. gyáraiba, üzemeibe. Jó szakácsok, tetőfedők, szerelők, meg­bízható szakemberek ne­veit sorolják, amikor a korábban végzettek sorsá­nak alakulása felől érdek­lődöm. , Lábadozó májusi napfényben A múlt egy darabja az ónodi tájház Folo: Laczó József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents