Észak-Magyarország, 1983. május (39. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-14 / 113. szám

6SZAK-MAGYARORSZAG 4

T983. május 14,, szombat

Szólt a harang

Mo még búcsúzó diákok — holnap már nővérek a belegágyak mellett. A miskolci egészségügyi szakiskola diákjai is tegnap ballagtak.

Ballag már a vén diák TI! Tovább, teribb .. .

A pénteki éjszakában nem számoltam, hányszor hangzott fel a százados diákének, a végzős diákok kicsit szív- szorító éneke. A lampionnal, zárt menetben szerenádozók után nézve — varon melyik iskolánk diákjai lehettek?, s gondolom, nemcsak én töprengtem el néhány pillanatra ezen — kicsit sajnáltam, hogy másoknak szólt az ének. Az ének — köszönet az okos szóért, az emberi melegségért, köszönet a lépteket egyengető munkáért. De hiszen szólt a felnőttkor küszöbére érkezettek dala nekünk, a városlakóknak is. A mindörökre villanyrendőrként megmaradó sarkon, a Szemere, Kazinczy és a Széchenyi utcák kereszteződésében összetalálkozó csoportok spontán egyiitténeklésével ezek a fiúk és lányok mindannyiunknak üzentek; itt vagyunk, kopogtatunk a képzeletbeli ajtón, hogy beváltsuk a reményt, amelyet hozzánk fűztek, s tettekre kész az ígéretünk.

Ballagni — öröm és csipetnyi szomorúság. Egy korszak ér véget, visszavonhatatlanul, a védettség korszaka. Tizennyolc évesen felnőtté válik az ember, amikor m$r a számonkérés időszaka következik, hát lássuk, mi az, amit várhatunk tőled. Lássuk, mi van a tarisznyában, a pogácsa és a tízCiUéres mellett, milyen tudás, milyen alkotói szándék, s milyen emberség!?

Az iskola — a maga mindennapi zsibongásával, feddéseivel és dicséreteivel, örömeivel és gondjaival, mégis zárit világ. A diák inkább kap. Kap szeretetek intő szót, biztatást, tudást. Ez a diákkor rendje, ez az élet rendje. Formálni a jövőt — ez egyet jelent az ifjúság gondozásával: szellemi, erkölcsi, világnézeti formálásával, gyarapításával. Íratlan törvény — ebből építkezik a társadalom.

Ballag már a vén diák ..,

A ballagás ünnepélyessége sokáig kísért. Többnyire egy életen át. Mert nem az ünnepélyen van a hangsúly. Legalábbis nem a külsőségeken. A köszöntés — bármilyen banálisán hangzik — a jövőnek szól. Annak, hogy hisszük, reméljük, elvárjuk; akár egyetemen folytatják tanulmányaikat ezek a fiúk és lányok, akár munkát vállalnak, gépek mellett vagy íróasztalhoz ülve, nem marad kikeletlen az elvetett mag. Tisztes, becsületes, a mi társadalmunkat, a szocialista társadalmat építő, gyarapító, életünket tettekkel jobbító társaink lesznek. Olyanok, akik nemcsak munkájukban bizonyítanak, hanem emberi magatartásukkal is, mert tudják, ahhoz, hogy a most születők is átéljék ezt a percet, nem elég csali kidolgozni a munkaidőt. Embernek kell maradni egy szép világban.

Május van — s a május

közepe mindig az övék. A búcsúzoké, akik számára véget ér egy korszak. A diákévek korszaka. Az iskola elbocsátó öleléséből minden évben hittel lép ki egy korosztály. És reménnyel várják őket. Tegnap sok ezren járták végig az ismerős folyosókat, a némán visszaköszönő tantermeket, az isk laudvar meghitt zugait. S ma is szól majd a harang, sok iskolában, szól a kolomp, élesen berreg a csengő. Sok helyen évente egyszer, csak ez alkalommal kongatják meg hosz- szan a régi harangot — ezért őrzik.

Tízezer fiatalít köszönt el megyénkben a ballagás ceremóniáját indító kongátás. Tízezer fiatal kilép az iskolából. S hogy mit halmozott fel magában tudásban, emberségben — erről ezentúl nap mint nap számot kell adniuk. Az élet vizsgája tartó- sabb s nehezebb lesz, mint az előttük álló érettségi vizsga. Jó volna tudni — egyikük- sem bukik el rajta. Szóljon ezért a harang.

Csutorás—La ezé

Hangverseny krónika

A kortárs olasz zenéből adott ízelítőt a Miskolci Üj Zenei Műhely n ’ jus 4-én, a megyei könyvtár előadótermében. A világhírű Ricordi Kiadóhoz kötődő szerzők rangos és népes táborából harmat ismertetett meg a Műhely alkotógárdája, s noha mindhárom komponista csak egy-eev darabbal volt jelen a koncerten, a művek stiláris különbségei, törekvéseinek más-más irányultsága egy színes és változatos zenei életet élő nemzet aktualitására biztosított rálátást. Paolo Castaldi Simile C, Paolo Ren jsto Érzékeny világ, és Giacomo Manzoni Pertíorso C. 2. című opuszait hallhattuk a Műhely együttesének bátor tolmácsolásában. A szólófeladatokat Kincses Margit, Apró László és Nemes Ferenc látta el, közülük elsősorban Nemes Ferenc izgalmas fagotljátékát kell kiemelnünk, aki — a műnek megfelelően — hangszerének egészen új, eddig szinte ismeretlen tulajdonságait tárta fel.

*

A h egedűl roda lom egyik legszebb, s megszólaltatását tekintve az egyik legnehezebb, legigényesebb darabja Beethoven D-dúr versenymű- műve. Ennek a kompozíciónak a szerző tollából született egy olyan átirata is, ahol a szólóhegedűt zonrora helyettesíti. S bar arról, hogy a kétféle változat egy programban való megszólaltatása mennyiben lehet szerencsés és hogy Beethoven kitűnő zongoraversenyei helyett érdemes-e ezzel a nem zongo- ravérsenyszerű darabjával pódiumra lépni, ugyan megoszlanak a vélemények, ele

most talán célszerű amellett dönteni, hogy he)”e van az ilyen kezdeményezéseknek is, tekintve, hogy épp a különös műsorválasztás adott sajátos értékeket a Miskolci Szimfonikus Zenekar május 9-i hangversenyének. Az est másik — lényegesebb — erénye, hogy a hegedűverseny megszólaltatására Gál Károly, a zenekar koncertmestere vállalkozott, s ismerve azt a körülményt. hogy a Miskolcon elő művészek milyen ritkán kapnak ilyen lehetőséget, illetve — mert ez is jellemző — milyen bátortalanok ebben a tekintetben, Gál Károly fellépése kicsit példa- mutatásnak is számít. Ennek jelentőségét az sem' kisebbíti, hogy a hegedűverseny megszólaltatása — egészét tekintve — nem volt teljes értékű, s hogy szólista minőségben (talán épp a hiányzó rutin, s a kivételes alkalom lámpaláza miatt.) Gál Károly többször elbizonytalanodott. Amit viszont maradéktalanul dic'">mi lehet, az hegeduhang.k ak intenzitása, kifejező tónusa, valamint az, hogy végig éreztetni tudta, pontos elképzelése van a mű egészét illetően,

Egyáltalán nem volt kony- nyű helyzetben Egly Tibor, aki elvállalta, a zongoraval- tozat tolmácsolását. Nem volt könnyű helyzetben, mert a szólama annyira hegedűre álmodott és irt, kifejezett vonóshangzást igénylő zenei anyag, hogy nehéz vele mit kezdeni az egészen más karakterű zongorán. Még a futamokkal, passzázsokkal felinjekciózott részletek * is inkább az előadó technikai felkészültségét teszik próbára, mintsem valós muzikalitását. Éppen ezért kevésbé megítélhető Egly Tibor játéka.

csak annyi mondható el felelősséggel, hogy technikailag felkészült, itt-ott némi szertelenséggel átitatott játékkal mutatott be egy zenei kuriózumot.

A zenekar mindvégig a szólistákhoz igazodva szólalt meg, s Mura Péter irányításával belátó partnernek bizonyult a legkritikusabb pillanatokban is. A zenekari munkát dicséri egyébként a versenyművek közé iktatott apró és ritkán hallható Bee- thoven-darabok interpretálása, szellemes ötlet volt ezekkel az indulókkal, táncokkal oldani a versenymüvek feszültségét.

*

Még a legigényesebb hang- versenylátogatók is elégedettek lehetnek a Filharmónia tavaszi kínálatával: nemrég Patané az Állami Hangversenyzenekar élén, legutóbb (május 10-én) a Bartók-vo- nósnégyes és Petényi Miklós feliepése emelte a bérleti ciklus színvonalát. A teltházas Bartók-teretnben Mozart G-dür és Mendelssohn Esz- dür kvartettje, valamint Schubert C-dúr kvintettje csendült fel bravúrosan köny- nyed, ugyanakkor érzelmi mélységeiben is hűen dimenzionált előadásban. A Bar- tok-vonósnégyes (tagjai: Komlós Péter, Bánfalvi. Béla, Németh Géza és Mező László) magával rasadó szeretettel és lenyűgöző pontossággal keltette életre a kottaképet. amihez magától értetődő természetességgel társult Perényl Miklós játéka Az est kétségkívül az évad legszebb fejezetei közé tartozik,

1, Ssabe Ede

E

gy jo hónappal ezelőtt a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének titkársága nagyszabású vitát rendezett Budapesten a művészi értékek közvetítéséről. Ott többek között az egyik kisfilmpendező szóvá tette, hogy a magyar kisfiJmművészel világszerte elismert, de az alkotások és a hazai nézők találkozása koránt sincs biztosítva szervezetten; a filmvásznon e filmek megjelenése és a közönséggel való találkozása esetleges, így hát a művészi folyamat hármasából — alkotás, közvetítés, befogadás — tulajdonképpen csak az első, az alkotás a biztosított.

Erre a keserű észrevételre gondoltam a 23. miskolci filmfesztiválra várakozva, hiszen ez a hatnapos rendezvény volt hivatott a magyar kisfilmművészet elmúlt két esztendeje termésének javát — vagy vélhetően a javát! — mérlegre lenni, a műfaj eredményeit és gondjait körüljárni, és mert ez alkalommal a fesztiválhoz közművelődési filmfórum is társult, a terjesztés, a közvetítés útjainak jobb módozatait is keresni. E fórum létrejöttével a már említett művészeti folyamat hármasából kettő volt jelen, az alkotó és a közvetítő, ám még mindig hiányzott a harmadik, a befogadó, a közönség képviselete — néhány jelenvolt népművelő azt igen halványan képviselhette, hiszgp ők inkább a közvetítőkhöz tartoznak — és sehol nem került szóba e tanácskozásokon a közönség igénye, azaz, hogy egyáltalán mit vár a közönség ezektől a kis- filmektől, hogyan találkoznak e művek a nagyközönség és a közönségrétegek igényeivel és e találkozások során, miként válhatnak közművelődési hatóerővé.

A május 5-e és 10-e között tartott miskolci filmfesztiválról napról napra króni- kaszerüen beszámoltunk. Ez ulóirat jellegű visszapillantás tulajdonképpen e napi krónikák kiegészítje kíván lenni, és a fentebbi első megjegyzés kívánkozik legelső észrevételnek. A versenyfilmek vetítése során a nézőtéren jelenlevő közönség reflexiói ugyan árulkodnak a fogadtatásról, célszerű lenne azonban, éppen a kisfilmek megnövelteden közművelődési szerepe miatt, a jövőben a közönséget a tanácskozásokba is intenzívebben bevonni, igényeit jobban megismerni és ezáltal az alkotó-terjesztő-befogadó hármas egységet itt is teljesebbé tenni. Mivel a jövőben minden páratlan évben a film- fesztiválhoz kapcsolódva közművelődési filmfórumot is szerveznek, ezt így kiegészíteni lenne célszerű.

A filmfórum új vonása volt ugyan a miskolci filmfesztiválnak, mégis ennek a huszonhármadéinak alighanem a legjellemzőbb jegye. Ugyanis a filmfórum vitái jelentettek valamiféle kitekintő pezsgést, kapcsolatot az alkotókörön kívüli világgal, mert maga a fesztivál rendezvény- sorozata eléggé a kitaposott mederben, a megszokott úton haladt, különösebb figyelmet keltő, új törekvések nélkül, egészen az utolsó napig, amikor egy zsűri— alkotó találkozó igyekezett helyrebillenteni a fesztivál munkaértekezlet jellegének mérlegét. Ez a találkozó, amely talán a tervezettnél is szélesebb körű gondolat- cserévé terebélyesedett, adott valamit a filmmegtekintési lehetőségeken kívül — ami magában is érdekes, hiszen, mint kitűnt, a legtöbb filmalkotó csak itt ismerkedett meg más stúdiókban dolgozó kollégáinak munkaival —, mert a Berecz János zsürielnök igen szellemes, jól felépített bevezetője, valamint néhány zsűritag műfajonként! csoportos!tású általános értékelése nyomán kibontakozott, kicsit, parttalan vita, ha nem is teljes mélységben elemzett egyes témákat, de sokat ölelt fel, nagyon sokat érintett, ráirányítva a figyelmet kisfilmmüvészetünk neuralgikus pontjaira. (Talán e megkésve beiktatott, gondolatcsere gyakorlatiasabb és hasznosabb is volt. mint a máskor tervezett és tartott, ám sokkal protoköllárisabb nagyelőadások; csak árra kellene a jövőben figyelni, hogy esetleg kevesebb témáról, de elemzőbben eshessek szó.)

Az említett zsűri—alkotó találkozótól eltekintve, kicsit laza volt a fesztivál programja, hiányoztak a szervezett, műfajon- kénti, stúdiónként! szakmai megbeszélések és a kihelyezett vetítések találkozói sem voltak valami fényesek. Kivéve talán Taktaharkányt, ahol magyaros vendéglátással várták a pannóniásokat, de például a megye egyik nagyobb városában a húszezer lakosból mindössze tizenhatan voltak kíváncsiak a fesztivál kihelyezett vetítésére, egy másik városban tizenhármán, és igy tovább. Ez bizony egyaránt jelzi a szervezés és az érdeklődés hiányát. A külföldi vendégek közül egy nyugatnémet rendező hozott magával információs vetítés keretében bemutatott filmet. A Rónai Sándor Művelődési Központban és a Hevesy Iván Filmklubban tartott versenybemutatók látogatottsága a korábbi évekénél jobb volt, s különösen nagy volt az érdeklődés az utóbbi helyen a hosszú dokumentumfilmek iránt. (Kár, hogy éppen ott adódott szervezési hiba az egyik film cseréjével, amikor is az intéző bizottság késve változtatott a programon.)

A versenyfilmek fölött döntött a zsűri és az ítélettel nagyjában-egészében egyetérthetünk. Annál is inkább, mert a díjazott műveken kívül alig néhány olyan akadt, ami különösebben figyelmet érdemel. Tekintettel arra, hogy ez alkalommal sem volt elözsürizés, a túl tágra nyitott kapu hátrányosan hatott a versenymezőny egészére. Voltak filmek, amelyeket rendezője alighanem csak a puszta jelenlét szándékával, a legkisebb remény nélkül nevezett be; voltak érdekes kísérleti filmek, amelyeket el kellett volna különíteni más versenyfilmektöl, mert a közönség is idegenkedve fogadta és a zsűrinek is gondot okozott, hogy ezeket, milyen mércével mérje, mihez viszonyítsa, és sajnálatosan kevés volt, mint fentebb jeleztem, az olyan film, amely hosz- szú időre emlékezetes maradna a közönségnél. A díjazott filmekre bizonyára sokáig visszaemlékszünk. A Macskaköröm, a Miért állnak?, a Nürnberg, 1946, az Ünnepeink maradandó emléket hagytak, de feltétlenül a nagyon emlékezetesek közé sorolandó még, noha díjat nem kapott A modell, a Kell, hogy fontos legyek valahol, az Egy nap rock és nem utolsósorban A mi iskolánk. Magyar József nagyszabású dokumentumfilmje, a magyar oktatási rend problémáinak, gondjainak, megoldásra váró feladatainak igen sokoldalú körüljárása, amely’ hihetőleg az oktatásüggyel foglalkozók kőiében „kötelező olvasmány” és vitatéma lesz.

A 23. miskolci 'filmfesztivál igen sok tanulsággal járt. Megmutatta az immár két évtizedes sorozat bizonyos táradó vonásait, megújítandó vonulatait. És ha egészében nem is kívánkozik önmaga történetének legszebb lapjaira, a továbblépéshez igen sok hasznosítható adalékkal szolgált,

Benedek Miklós

Szépen magyarul — szépen emberül

„Kent sfcpiäi szerkezelek”

Írhattam volna azt is; nem megengedhető szerkezetek Sajnos nagyon elburjánoztak sajtónkban s kózleményeinK- ben, noha nyelvünk kertészei igyekeztek kordában tartani az efféle vadhajtásokat.

Nyelvtan i megfogalmazás. ban: igekólós igéink -ó. -ö képzős melléknévi tgeneveínk tagadó alakjáról van szó. amelyek hagyományosan, klasszikus ' íróinknál három szóra szakadva fordultak elő: „el nem fogadható, meg nem engedhető szerkezetek”, „nem bocsátható meg az ilyen hiba” stb. (ehelyett: „nem megbocsátható az ilyen hiba") stb.

Ma egyre gyakoribb a szokatlan, s Idegennek tűnő, két elemű alak. amelyben a tagadószó nem hatol az ige e az igekötő közé: „nem megengedhető az sem, hogy az ötnapos munkahétre való áttérést úgy akarják megoldani. hogy a nyitvatartási fe- leidore csökkentik” — hallhattuk egyszer a rádió híreiben. De írásban is előfordul: „Ilyen tévedés nem meg engedhető” — olvashattuk egy vízügyi főosztályvezető olvasói levelében De nem korlátozódik . e jelenség a megengedhető ige- névre. „A feltételek számunkra nem elfogadhatok" — nyilatkozta valaki a rádióban, e egy másik adasban ezt hallhattuk: „a szovjet moratórium nem elfogadható h nyugatiak szerint jelenlegi formájában” Szerintünk helyesebb a hagyományos alak: ,a feltételek számunkra nem fogadhatók el”, illetőleg- a moratórium nem fogadható el jelenlegi formájában” Irodalmi hetilapunkban a kizárható igenév tagadó alakja fordult elő ilyen furamód;

„Nem kizárható ezert. hogy a fenti tankönyvi tétel bebil- tázásával bizonyos negatív adottságok ... a nebulókban is megnyilvánulnak maid". Nem zárható ki egészen. Hogy a cikkírót befolyásolta az elterjedd (sót1 elterjedt) nyelvi járvány „Nem elképzelhető más lelfogésú előadás” — mondotta jeles zenei rovatvezetőnk’ is. Pedig régebben el nem képzelhető volt ilyen szórend, kivált a Magygr Rádióban.

A nyelv kétségkívül változik, vannak szükséges, előnyös, hasznos változásai. A „nem megengedhető” azonban nemcsak hogv nem jobb. hanem meg gyengébb erőtlenebb is. mint a hagyományos. elfogadott „meg nem engedhető" Ne engedjük meg hát mi sem teljes, fölösleges elburjánzását.

Szilágyi Ferenc

V