Észak-Magyarország, 1983. március (39. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-05 / 54. szám

i ESZAK-MAGYAROR5ZAG 6 1983. március 5., szombat Változatok - szetefefre A hordókat előbb vízzel töltik tele.,.' A hordó általában a © bornak készül. „Lak­helyül”. Meg kell hagyni, igazán előnyös lakhely! Ezt leginkább mi emberek tudjuk igazolni. Mi, kik hébe-hóba, esetleg i gyakrabban arra „kénysze­rülünk”, hogy ellenőrizzük a bor közérzetét. Erre pe­dig — mármint a bor köz­érzetének megállapítására — a legbiztosabb módszer az érzékszervi bírálat. Nyilván e nemes művelet gyakorlása közben igen el­csodálkoznánk, ha jóféle ; nedű helyett mondjuk vi- | zet találnánk a hordó " gyomrában. Pedig előfor­dulhatna, hiszen a bor há­zát minden esetben előbb a víz „lakja be”. Részben azért, mert a hordók fa­anyagában lévő cserző­anyagok többek között víz­zel vonhatók ki, részben pedig azért, mert e hor­dólakás méreteit ugyancsak Í a dihidrogénoxid ellenőrzi. Ez utóbbiról győződhettünk meg minap Tállyán, a Mér­tékhitelesítő Hivatal helyi alkirendeltségén, ahol... ... hordó, hordó hátán. Mintha csak a szüret tá­jékán járnánk, akkora a forgalom. — Évente 6—7 ezer hor­dót hitelesítünk — újságol­ta Knizner Pál alkiren- deltségvezető. — Ehhez kö­rülbelül 7500 hektoliter vi­zet használunk fel __ . .. mert mint mondot­tam fentebb, a hordóhite­lesítés legfontosabb eszkö­ze a víz. Mielőtt azonban magáról a hitelesítés mód­járól is szót ejtenénk, lás­suk miért, s milyen gyak­ran kell a hordók mére­tét ellenőrizni. — A hordók nagyságát minden borosgazdának il­lik pontosan ismerni. Rész­ben azért, hogy fel tud­jon készülni a várható ter­més fogadására, részben pedig azért, mert must- és boreladáskor követelmény a pontos méret. Ebből tud­ja ugyanis a vevő, hogy mennyi mustot, bort kapott a pénzért. — Egy hordót többször is kell hitelesíteni? — Az üzemek esetében az új hordók hitelesítése kötelező. Az egyénekre ez nem vonatkozik, de azo­kat a hordókat, amelyek­ben az állami kereskede­lemnek, a felvásárló szer­veknek mustot, bort adnak át, azokat kötelesek hite­lesíttetni, mégpedig az ilyen hordókat évente. A pincében tárolt, úgyneve­zett érlelőhordókat öt év eltelte után kell újra hi­telesíteni, s amennyiben az ilyen hordó azt követően végleges helyén marad, több ellenőrzésre már nincs szükség. Viszont azokat a hordókat, amelyek javítá­son estek át, azokat min­den javítás után újra kell méretni. Ezek után arról, hogyan is történik a hitelesítés. Tulajdonképpen nincs ben­ne semmi ördöngösség. Az üres hordót mérlegre állít­ják, vízzel teletöltik, majd a tele hordót lemérik. Mé­rés után a vizet kiöntik, s az üres hordót újra mé­rik. A két mérés különb­sége — némiképp korri­gálva a víz hőfoka szerint — adja a hordó űrtartal­mát. Tüzes bélyegzővel ezt a számot égetik be a hor­dó aljába. Miként beégetik a hitelesítésül szolgálóév­számot és címert is. Ezek után — persze, ha már előtte megvolt a hor­dókozmetika — akár „köl­tözhet” is a bor. (hajdú i.) Futó: Főj tán László Nyitás Köveseiről , Az idén nyolcadik évfo­lyamát kezdi „élni” me­gyénk pedagógiai és köz- művelődési folyóirata, a Borsodi Művelődés. Egy­ezer példányban készül, így nem érdektelen el­mondani, hogy negyed­évenként jelenik meg a megyei tanács művelődés- ügyi osztályának gondozá­sában. igyekezve a szer­kesztők. és a szerzőgárda révén valóban jelen lenni pedagógiai és közművelő­dési életünkben. Ott len­ni, onnan tudósítani (nem a hírek műfajában); meg­próbálkozva a lehetséges „el öl járással” is. A vállalás cselekedetek­ben (írásokban) kiteljesedé­séhez természetesen sok körülmény szerencsés egy- bejátszása szükséges. Pél­dául az, hogy a folyóirat _______________________ s zerkesztői megtalálják azokat a szellemi erőket, akik társként, szerzőként is vállalják a munkát. Afféle „toborzó”-nak is mondta JS. Lázár István, a Borsodi Művelődés szer­kesztője néhány nappal ez­előtt azt a mezőkövesdi találkozót, ami alkalmat adott a helyi érdeklődők­nek- a „beavalódásra” — s a folyóirattal szembeni (a szerkesztő bizottságot Hor- pácsi Sándor képviselte) \ várakozások megfogalma­zására. A Mezőkövesden és a járásban dolgozó peda­gógusok, népművelők együttműködési szándékát Pap János, a járási hiva­tal osztályvezető-helyettese tolmácsolta; s talán ez a „nyitás” más járásokat is mozdulásra biztat... (L n, a A papagáj A sárgászöld tollú ma­dárka trópusi forróságról, buja örökzöld őserdőkről, mindennapos langyos esők­ről legfeljebb a nagyany­jától hallhatott volna, ha ugyan megérti még az ősök hajdani, spanyollal kevert madárnyelvét. Jenőnek — mert mióta számtalan testvére es egyéb rokonsága mellől elkerült a madárbolt jól fűtött, ám fölöttébb zsúfolt kalitkájá­ból, így neveztetett — új helyén tiszte a bohóckodás^ volt. S hogy a valódi ud­vari bohócokkal is, mint­egy cserébe felvágott nyel­vükért, mindenki komisz- kodott, hát a madárka is f igyekezett megszokni az újfajta módit. Ha kedvük úgy diktál­ta, gazdái napszámra ka­litkában tartották, máskor hetekig röpdöshetett a há­romszobás ' lakásban. Élni jobbára psak. az ablakok­ban elhelyezett • dísznövé­nyeken élt, igaz, néhanap darab virslit, falatka al­mát is kapott. De ezek a napok igazán ; lírák az éle­tében. Gyakran még vizé­ről is megfeledkeztek, hogy Jenő, ha nem talál szer­te a lakásban csöpögő csa­pokat, rövid úton szomjan pusztul. Er lit nap, a gazdák, a kalitkában bánatosan gub­basztó borzas papagájt lel­tek. A családfő friss víz­zel kínálta, a fiúgyermek, aki néhanap Jenő tollát megcibálta, vitaminokért szaladt, anyja .soron kívül kitakarította a kalitkában felhalmozódott szeméthe­gyet. Ám, hogy Jenő csak nem akart jobban lenni, a családi tanács sebtiben úgy döntött, az iskolás gyermek a madár mellett marad ... így ment egy hétig. Köz­ben állatorvost hívattak, aki négyféle betegséget konstatált, ezért aztán to­vábbra is csak a házi pa­tikánál maradtak: a ma­dár friss tojást, tavaszi zöldség zöldjét, vitaminos disznóparéjt, cirokmagot, olajos kendert, hegyezett zabot, sőt még csőrkoptaló rágókát is kapott. • Bár naphosszat dédel­gették, még tolla is hulla­ni kezdett. Igaz, a hét vé­gére megjelent helyette az új pihe, s ezzel együtt a madár kedve visszatérni látszott. Így aztán megint a csepegő csapra szorult, s ismét a maradék, időköz­ben magához tért dísznö­vény várt rá eleségül. .Tol­lát újfent meg-megtépdes- télc, szóval az élet vissza­tért a régi kerékvágásá­ba. Egy álló esztendeig. Mikor a madár újból ved­leni kezdett. A háziak per­sze már réges-rég elfelej­tették, mi baja lehet a Je­nőnek, orvoshoz futottak, a gyerek otthon maradt. Je­nő pedig, bár friss tolla még (ki sem hőtt, már a következő vedlésért fohász­kodott. A veréb A balkon-tulajdonos — mert jól öltözött vendégeit • így invitálta a lakás hegy­oldalra tekintő nyitott ré­szébe „Most talán gyerünk a balkonra!” —, mióta be­fogadta otthonába a kósza verébpárt, sosem mulasz­totta el megmutatni a há­zat csodálni jött látogatók­nak. Elsorolta mindazokat a tudnivalókat, amelyet egy természetkedvelő családi- ház-lakónak a verébtar­tásról tudnia illik, büszkén vezette a vendégeket ko­lóniái könyvfalának azon része elé, ahol a minden­féle madarakkal foglalkozó szakmunkák foglaltak he­lyet Ha kedve tartotta, be­kapcsolta a lemezjátszót is, hadd hallja mindenki az ő szeretett madarainak hang­ját, s pironkodva vallotta be, a lemezen sajnos az ál­tala oly kedvelt urbánus madár, a szürke veréb hangja nem szerepel, így ezt sajnos csak saját, egyébként sztereofonikus magnetofon felvételével tudja reprodukálni. De hát a vendégek legtöbbje a né­ma kacsa hápogását, a malacröfögéstől sem igen tudta . megkülönböztetni, hát kényszeredett mosoly- lyal hallgatták a buzgó ter­mészetvédő madarász rög­tönzött előadását. Mígnem egyszer a veréb­pár megszaporodott. S hogy a fiókák is szárnyra kap­tak, némileg az erkélyen hallatszó csivitelés felerő­södött, no és három-négy­szeresére növekedett azok­nak a lcupackáknak a szá­ma, melyet minden való­ságos veréb napjában több­ször is elpottyintgatni kénytelen. A madárvédőknek elege lett ■ a madarakból. Egjt napsütéses délelőtt leverte a fészkeket, meg sem állt vele a kukáig. A verebek hazatérve kicsit csodálkoz­tak, de maguk is szemte­len természetűek lévén, hamar napirendre tértek a dolog fölött. S mivel ter­mészetkedvelőnk frissen .gyepesített kertjében frá­nya vakondokcsalád jelent meg, melyeket elűznie nem­igen sikerült, hát úgy ha­tározott, elszegődik a föld alatti emlősök patrónusá- nak. Kertjében ezentúl buzgón mutogatta vendé­geinek a hatalmas friss, porhanyós túrásokat... A tücsök A cirpes mesterzenész, afféle ábrándos agglegény, az egérszürke betonház harmadik emeleti szellőző­nyílásában talált menedé­ket a közelítő tél elől. De hogy a tél a szokottnál hi­degebb szelekkel érkezett, beljebb húzódott u kony­hába. Bőven kínálkozott számtalan apró rejtek, me­lyet a sietős építők hagy­tak a betonpanelek illesz­tőkéinél, ajtókeretek szélei­nél, központifűtés-csövek be- és kivezető helyein. A lakás gazdája, szintén agglegény, egy darabig tűrte a bennrekedt muzsi­kus danáját, de a tél kö- . zepén únni kezdte, hogy mind váratlanabb pillana­tokban hangzik fel a cir- pelés. Elhatározta, kilakol­tatja a hívatlan lakót. Es­ténként hát a tücsköt haj­szolta, ám mint már em­lítettük, az építők jóvoltá­ból a tücsök behozhatat­lan előnyhöz jutott. A tücsök, mintha érezte volna, hogy számára ez az utolsó esély, szürkületkor alig hallhatóan elhúzta a hattyúdalt. Emberünk tud­ta, reménytelen megállapí­tania, honnan, melyik nyí­lásból érkezik a halódó muzsika. Hát kalapot vett, s elindult a lakótelepén friss füvet keresni. Egy szélvédett helyen talált né­hány marékkai, kalapjában vitte haza, a látható repe­déseket megtömte a gyen­ge zöld fűvel, a maradé­kot, a szeméttároló sarká­ban tenyésző hangyákkal együtt, az asztalon és a szekrények tetején hintet­te el. S hogy ne zavarja a tücsköt, miután csöröm­pölve elmosta az össze­gyűlt edényhalmot', egy hétre barátjához költözött. : A következő vasárnap, amint a zárba illesztette a kulcsot, akár karmester in­tésére a zenészek, zünnyög- ve, remegve, ajtót rezeg- tetve rázendített az acé­losan telt, zengző cirpes muzsika. Agglegényünk na­gyot sóhajtva roskadt a té­vé előtti fotelbe. A tücsök húzta lankadatlan, — ő pedig percek alatt élszen- deredett. Csendes Csaba A ködszürke Zsiguli © letért a főútról és rossz, harmadosztá­lyú, kátyúkkal csúfított be­kötő úton döcögött tovább. Kétoldalt leveleiktől meg- csupaszított nyárfák sor­jáztak, a késő őszi pára, mint hideg füst lengte be tar ágaikat, melyeket ké­retlen fekete termésként fogyasztottak a varjak. — Nézd meg a térképet — szólt oda Csákvári Ro- boznak —, szerintem rossz irányba megyünk. Roboz elővette a térké­pet a kesztyűtartóból, ki­teregette, nézte, majd visz- szatette újra. — Nincs más út, csak ez van. Nyugodj meg, rö­videsen odaérünk. Csákvári vállat vont, to­vább vezetett. Roboz a konyakosüvegért nyúlt, le­csavarta a kupakját, ivott. — Ne igyál annyit — nézett rá Csákvári —, mert végül semmi sem marad a sírra. — Marad — mondta Ro­boz —, annyi marad __De h a mégsem, Sipi megbo­csátja... Nem gondolod—? Csákvári nem szólt erre semmit, egy zsákokkal te­li vontatót előzött meg. Aztán már jó száz méter­re az elhagyott vontatótól, megállította a kocsit. — Várjuk be — mond­ta Roboznak —, megkér­dezzük, hogy jó irányba megyünk-e... — Felőlem... — mond­ta Roboz. Kiszálltak a kocsiból, in­tegettek a közeledő von­tatónak. A vontató meg­állt, svájcisapkás fiatalem­ber nyitotta a fülkeajtót és nézett ki rájuk. — Ne haragudjon — Tóth-Máthé Miklós: SZÓ mondta Csákvári de meglehet, hogy eltéved­tünk.— Nyárkeresztúr er­re van...? — Erre..." — biccentett a fiatalember —, most jön Kórószeg és utána Nyár- keresztúr.— — Köszönöm—.— mond­ta Csákvári. — Nincs mit. — — fe­lelte a fiatalember, és to­vább indult a vontatóval. — Na te hitetlen... — mondta Roboz —, megnyu­godtál már, vagy várjunk még valakit, aki ugyan­csak útbaigazít... ? Csákvári legyintett, ciga­rettát vett elő, megkínálta Robozt is. Rágyújtottak. — Csak , azt nem értem — mondta Roboz —, hogy a temetésről, miért nem értesítette senki a színhá­zat. — Lehet, hogy még Sipi akarta így... — mondta Csákvári. — Lehet.— — mondta Roboz. Hallgattak, cigarettáztak. — Mert mégiscsak a színház tagja volt — mond­ta Roboz —, ha két éve le is százalékolták. — Tagja... — húzta a szót gúnyosan Csákvári —, hát persze ... Végtagja ba­rátom, vagy még az sem. Csak valamiféle szemölcs a színház testén. Te is tu­dod, hogy könyörületből tűrték meg. Évek óta rend­szeresen ivott. — Ez igaz — mondta Roboz —de nem volt so­ha részeg. — Vagy talán igen ... 7 — Nem, azt nem mon­danám ... De azt hiszed, hogy ez számított... ? Tud­ták róla, hogy iszik, meg­pecsételt lett, és ezzel vég­képp betette az ajtót ma­ga mögött. — Nemcsak ezzel — le­gyintett Roboz —, hanem, hogy örökké járt a szája... Amit mások elhallgattak, ő kimondta ... Ha kellett, ki­ordította ... Petúrt játszott az életben is, azzal a kü­lönbséggel, hogy ott nem álltak mellé a békédé­nek ... — Pedig jól indult — mondta Csákvári —, na­gyon jól... Petúr! Óriási volt benne. Láttad ... ? — Láttam — mondta Ro­boz. — És az Otellóban. — ? — Abban is. Forrt, sis- tergett. öt emberre mére­tezett szenvedélye volt. öt­emberes színésznek is mondták akkor . .. Hol tört el? Szerinted hol tört el... ? — Kérdezz könnyeb­bet ... Az biztos, hogy már régóta semmi. Csak pár mondatos epizódok, vagy még azok sem. Meg­bízhatatlannak tartották. — De miért... ? — Ro­boz szembefordult Csákvá- rival. — Azt mondd meg, miért... ? Ha legalább egyszer összeroppant vol­na miatta egy előadás, még amikor főszerepeket ját­szott, akkor megértem. — De nem T:soha í íEgy­szerűen összezsugorították, zanzásították... Bizonyí­tásra már nem adtak ne­ki lehetőséget... . — Talán már nem is akart bizonyítani... — mondta Csákvári. — De igen — kiáltott Roboz —, igen, igen...! A színész, amíg él, bizo­nyítani akar. így volt ez­zel ő is. Sokat beszél géfc- tem vele, nekem bevallot­ta... * * * — Elhiszem .... — mond­ta Csákvári —, de mit akarsz most ezzel ... ? Kész, vége. Sipi túl van már az utolsó szerepen, a bemutató sajnos lezajlott... — Az le... — mondta Roboz —, a szakma teljes kizárásával... Egyébként ezt az utolsó gesztusát, ha teljesen nem is fogadom el, de megértem Sipinek. Nem akart egy „kipipálás” szintű hivatalos lejövetelt ide az isten háta mögé ... Csak abban tévedett, hogy jó párán nem penzumsze- rűen jöttek volna el . .' Na mindegy. Jobb már ez így. Ez mindenesetre azok koszorúja, akik velünk együtt becsülték... ^ — Hideg van — mond­ta Csákvári. — Gyere most ■már induljunk ... Visszaültek az autóba, Roboz ismét kortyolt a ko­nyakból. — Megiszod mind... — mondta Csákvári. — Marad még... ne félj... annyi marad..: Vízzel és tüzes bélyegzőkkel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents