Észak-Magyarország, 1983. március (39. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-26 / 72. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1983. március 26., szombat Oláh János: A mester Fosta a lapátot, a kévéről, s maga keverte meg a habarcsot, csak aztán lökte oda a fiú kezébe a szerszámot. — így! — mondta. — Kevés víz. sok keverés, amíg fokhagyma szaga nem lesz. — Fölhúzta az- ínyét. Talán nevetni készült. De még idejében észbe kapott, és abbahagyta. A keverőbői a habarcsot a fiú már egyedül mertel-d egy ütött-kopott vödörbe, s vitte az emeletre. A létra előtt megálltak. A mester elvette a vödröt, s a létrán függő kampóra akasztotta. Hozzálátott a munkához. Mindenféle mendemondák terjengenek az építkezésen, hogy a mester a párttitkár rokona, hogy egy- f él hízót adott az üzemi or- • vosnak, s az írta föl neki ezt á munkát, hogy szőlője van, és minden évben egy teli hordó móri ezerjót gurít be az építésvezető pincéjébe, de hát mindebből csak az volt biztos, hogy senki nem tud semmit, vak-, tába irigylik tőle a könnyű munkát. A munka tényleg könnyű volt, és teljesen értelmetlen: a betonoszlopok apró pattogásait simította be habarccsal reggel héttől este ötig, és nem is akármilyen órabérért. A mesternél csak a fiúnak volt jobb dolga: naponta három-négy vödör habarcsot fölvdtt az emeletre, ezenkívül szinte semmit se kellett csinálnia. — Felőlem úgy ütöd agyon az időt, ahogy akarod — mondta a mester, — akár le is felehetsz, de amikor füttyentek, akkor aztán lódulj-! Ha más dolog nincs, fölszeded a rozsdás szögeket. nehogy azt higgye a művezető, hogy lógunk, és a nyakunkba sózzon valamit. 'Fő a lázas semmittevés. Na, érted már? A lényeg az, hogy órabéresek vagyunk — mondta, és egy sokat mondó kacsintással tetézte meg a tanítást. Fizetésnap volt, zsebünkben a borítékkal éppen el- széledőben voltak, amikor valaki nevén szólította a ö«L A művezető volt az. Betessékelte az irodába. A nagy, barna íróasztal mögött egy idegen férfi ült. A művezető, miközben a fiút leültette a fal mellé tolt rozoga székek egyikére, maga állva maradt. Mind itt vannak? — kérdezte az idegen. A művezető bólintott. A fiú ekkor vette csak észre, nincs egyedül, negyedmagával, hallgatja az idegent, aki úgy beszél, mintha nem is hozzájuk, a puszta levegőhöz intézné a szavait. — Maguk fiatalok — mondta, s gúnyos mosoly villant meg a szája szögletében. — Akarnak-e többet keresni? — Itt rövid hatásszünetet tartott. — Helyes. Ügy látszik, jól választottunk, amikor magukra gondoltunk. Az új helyen többet kell majd dolgozniuk, de jóval többet is kereshetnek, akár a dupláját az eddiginek. Kérdés van? Nincs. Akkor hétfőn már az új helyen kezdenek. Jó munkát! — s szedelőzködni kezdett, úgy, hogy mindenki értsen be-; lóié. Az új munkahely a fó- démkészítő telep volt. A fiú megállt a telepvezető előtt: — Tiszteletem — mondta. — Mi lesz a munkánk? — Nem kell elkapkodni — mondta a telepvezető, s barátságosan hátba vágta a fiút. — Azt kell — mutatott a kapu előtt várakozó pótkocsis tehex'autóra, ami tele volt cementeszsákokkal — behordandok oda ... a raktárba. — S mindjárt mutatta is a telep közepén düledező fészert. — Nem lehetne megkérni a sofőrt, hogy álljon közelebb? — kérdezte a fiú. A telepvezető válasz gyanánt hátat fordított, s bevette magát az irodába, egy zsaüuzódeszkákból ösz- szerótt barakkba. Félrelolta az egyik deszkát, úgy figyelte, mire jutnak az áldozatai. Amikor végeztek, már délután lehetett, a fáradtságtól támolyogva indultak el a barakk fölé. — Na, megszolgáltátok a pihenést — mondta a telepvezető —í mehettek udvart söpörni. — Föl se nézett a kártyából, A szállítómunkások nem bírták tovább, kribbant belőlük a röhögés. Féktelen jókedvükben a földre állított borosüveget is fölrúgták. A por szomjasan itta be a kiömlő folyadékot. Ettől némileg alábbhagyott a vidámság. A fiú lehajtott fejjel, megszégyenülten lépett ki a barakkból. Nem nézett föl, nem akarta látni a többieket. — Dögöljetek meg — mondta már a söprűvel bajlódva valaki, és kiköpött a barakk felé. ^ — Sose törődj velük, a lényeg az, hogy megfizetnek — vigasztalta a másik. Mintha szándékosan intézték volna így. fizetéskor a barakk teli volt emberekkel. nem volt egy nyugodt zug, ahol megszámolhattad volna, rendben van-e a boríték. A fiú azonban már a fogásáról megérezte, hogy baj van.-A kabátja szárnya alatt bontotta ki, számolta a pénzt, negyedannyi se volt, mint amennyit várt, amikor a mester lecsapott rá, — Na, mi van, hova sZolitól gyerek, hogy még elköszönni se volt időd? Olyan jó az új helyed? — Ügy beszélt, mint aki mindent tud. Fölöslegesnek látszott hazudni, de a fiú ellene szegült, xsak azért is. — Jó — mondta. — Nagyon is jó — mintha attól, hogy egymás után többször is kimondja, nagyobb hitele lehetne az állításának. A mester lassan, megfontoltan fölemelte a tekintetét, és belenézett a fiú szemébe. A kék tekintet, mért volt ilyen valószínűtlen ül kék, szinte kényszerítette, hogy tovább beszéljen, § hogy egészen belebonyolódjék a hazugságba. — Na. meló az van, de megfizetik. Ilyen borítékot viszek haza, ni! — és mutatta, hogy ujjnyi vastagot. A mester fölhúzta a szemöldökét. — Nem hiszi? — ijedt meg a kétkedés első, nem is egészen bizonyos jelétől a fiú. — Kérdezze meg ... — megakadt egy pillanatra, érezte, ide igazán szavahihető tanú neve kívánkoznék, s ilyen nem jutott eszébe, ugyanakkor azt is érezte, ha elveszíti a lendületét, az végzetes le1 hot Bemondta a telepvezető nevét. S ettől a bennfentesen hangzó névtől, amit mintha valami makacs jóakarójá- naik, atyai barátjának a neve lett volna, olyan bizalmaskodva, már-már sértő közvetlenséggel a hangjában ejtett ki, igazzá kéz-' dett volna válni, ami nyilvánvalóan hazugság volt. Csábító lehetőség volt ez. Ma|a is hinni kezdett benne. S annyira belefeledkezett, észre se vette, hogy a mester eltűnt mellőle, nem hallgatja senki, a levegőbe beszél. Rivaldaárny A baki Á szóm*, hogy beszéde s így egyúttal papírja végére ért, keresetlen szavakkal a népi együttest hívta színre, ajánlva őket a hallgatóságból nagyérdeművé átalakuló publikumnak. Jön is az együttes, libasorban, a hangszeresek az asztalok mögé, félkörben eléjük az énekesek. Patyolat ing, tükörfényes csizma, fekete lajbi, a férfiaknak • ősz bajuszra is telik, a suttyóknak csak legénytoll- ra. Rutinos előadók lehetnek, bátrán szemközt néznek a kíváncsi, nyakat nyújtogató közönséggel. A kar rázendít. mögülük a levegői édes citeramuzsikával telik’ melléje hümmögő köcsögdudák pöfíentgetnek. Sorra elevenednek népdalaink furfangos legényei, rátarti menyecskéi, a férfikar nagykomolyan fújja egyik dalt a másik után, a bandavezér mord pillantással bittatja néha-néha őket, össíifehúzott szemöldökkel ad instrukciót, mikor mi következzék. A köcsögdudások vezére is bősz tekinteteket vet a suttyókra, ha azok leheletnyit lemaradnak a pöfögésben, a közönség pedig dermedten figyel. Szólók következnek. Tenor. majd telt bariton. Felváltva énekelnek, versengve a lehető legnemesebbe»: ítéljen magában a közönség! Komorak az ítészek, náluk már csak a megítéltetett zenészek, énekesek savanyúbbak. Éppen olyanok, mint akik valami ki mii tud elődöntőben küszködnek a kétséges továbbjutás rémével, holott ma ők itt életünk édes megkeserítői- nek, a szebbik nem képviselőinek adnak műsort, a bárányfelhős márciusi napon. A nótafűzérben a basszus következik, pontosan csak következne, mert a tenor elsöprő erővel belevág. Mikor észreveszi, még nem rajta a sor, néhány szótag »ián leáll. Elvörösödik, fejéhez kap, szemmel láthatóan zavarban van, mit tehet, kínjában elmosolyintja magát. A basszus odapillant, de folytatja. A közönség feszeng, majd’ olyan zavarban van, mint az énekesele, ám jelezvén, nem veszi komolyan a bakit, soraiban észrevétlen terjed a megértő mosoly. A köcsögdudások már mintha nem olyan facsart kedvvel hümmög- tetnék a kifeszített birkabőrt, a citerások parancsnoka meg oldalt hunyorint, kacsint, a kilenc zenész szédületes tempóba vág. Az énekesek átveszik az ütemet — Komámasszony kakasa, kakasa / rászállott a palánkra, palánkra... —. a teremben valami pogány jókedv lesz az úr. Dalosok és hallgatóik végre örülni mernek, egymásnak, a zenének. A baki, ezúttal, egy egész előadást megmentett. A taps Vég nélküli, színtelen, szagtalan, unalomba nyúló színházi előadások után — hiszen néha ilyet is kifogaz ember fia —, a kötelesség- szerűen blattyogó tapsot hallva mindig a borravaló jut eszembe, Hogyan csorgattuk pincérnek, benzinkutasnak, fodrásznak, autószerelőnek és még ki tudja miféle foglalatosságok képviselőinek, érdemre tekintet nélkül a forintokat, míg á borravaló egyféle bérkiegészítés lett (nem is kurta), olyasféle, amelyért nem járt különösebb munka, ellenszolgáltatás. A tapssal _ lehetünk így napjainkban. A taps a színész kenyere, hallom valakitől az obiigát megállapítást, pedig a taps legfeljebb a színész természetbeni borAz ütőit kőszegi szemle Á Magyar Televízió — Vas megye Tanácsával, Kőszeg város Tanácsával, a Magyar Film- és Tévéművészek Szövetségével és a Magyar Úttörők Szövetségével együttműködve r— ötödik a lkalom mai ren dezi meg a televíziós gyermek- műsorok és gyermekfilmek szemléjét Kőszegen. A szemlére most május 23-a és 28-a között kerül sor. A hatnapos szemle tanácskoravalója, hiszen a színész is megkapja manapság az öt megillető bért (amin ha tetszik, kenyeret is vehet). Manapság a taps a színházi előadások elmaradhatatlan velejárója, amolyan utolsó felvonásféle. mely- lyel a színpadi szerzőnek nem kell bíbelődnie, mégis egészen bizonyos, bekerül az előadásba. Némely rendezők, rátarti pincér módjára, egyenesen provokálják a tapsot, mindenféle ravasz, tapsra ingerlő zenéket építve — több, kevesebb sikerrel pászítva a darabhoz — az előadásba. De hát erről a sajtó hasábjain esett már szó éppen elég. Helyette arról a tapsról szólnék, amely akkor is elcsattog. ha az előadás — fi noman szólva —, legfeljebb a középszer liatárái. súrolja. Ily módon a közönség akarva-akaratlan is részesévé válik egy hazugságnak, melynek pedig természete köztudottan az. hogy újabbakat szül. Hiszen a színész taps közben elvonulva azzal a meggyőződéssel térhet pihenőre, elfo-r gadhatót produkált. így lesz a taps a kritikát — mégpedig a pártoskodó (nem pártos!) — kritika cimborájává. márpedig a „játékszíni költőmesterség” biztos szemű ítésze — az időnként gyengélkedő kritika idején is —, mindig a közönség volt. S mint kritikusnak a szavak, a közönségnek ott a tapsorkán, vastaps, de ott a pissz, a fütty, .vagy — hor- ribilé dictu —• a mindent megsemmisítő csönd. ,ö> Pusztán egyetlen kritika elfogadhatatlan: a függöny leengedése pillanatában szomszédain keresztülgázoló sietős sznobé, aki, legyen az előadás bármilyen, mindig ugyanazért reszket. Nehogy sorba kelljen állnia a ruhatárban. Csendes Csaba zás jellegű. Célja, hogy áttekintést adjon a televíziós gyermek műsorokról és gyermekijlmekről: továbbá, hogy az alkotók széles körű tanácskozáson vitathassák meg tapasztalataikat esztétákkal. írókkal, újságírókkal, úttörővezetőkkel és a társintézmények munkatársaival. A járni tanuló kisgyereknek — hallottam — fakanalat adnak á kezébe, hogy kapaszkodjon. Érdekes, mereven markolja a semmihez sem rögzített fakanalat és ez biztonságérzetet nyújt számára. Mások megfigyelték, hogy a járni tanuló csöppség az ujja hegyével érinti csupán édesanyja kezét, és ez elegendő, hogy biztosan lépjen. Aztán" vannak másféle fogódzók. Tíz-tizenöt .éves kora táján tapasztaltam fiam- ■ nál. Mindig vágyott arra, hogy külön szobában aludjon, és hogy legyen egy kuckója. Éppen fezért volt feltűnő, amikor egy-egy este jött, fogta a cókmókját és minden magyarázkodás nélkül bújt az ágyamba Soha nem kérdeztem ilyenkor, hogy mi történt, mi a baja. Tartott két-három napig, aztán vitte a vackát szobájába, s élte tovább a maga életét. Sokszor törtem a fejem, egy tragikus film, egy könyv élménye okozta-e félelmét, vagy éppen az iskolában hallott valamit barátaitól, esetleg azok szüleinek válásáról. Ki tudja? A meleg szorításból ilyesmire gondoltam. Ismerek olyan vezetőembert, aki világéletében magabiztosságáról, vidámságáról volt híres, s ahogy teltek az évek, egyre ború- sabb lett a tekintete, gyakori elfoglaltsága miatt nem jutott idő barátkozás- ra, mint régen, ©ondja bőséggel akadt- Mások terhét is cipelte. Mosolyt ritkán lehetett látni az arcán, feltűnt hát, ha egyszeregyszer kivirult tekintete. Egyszer meg rs Jegyeztem: Tatom, jókedved van, valami kellemes dolog történhetett veled.' — Találkoztam ©azsival a régi gépkocsivezetőnkkel és jólesett elbeszélgetni a régi szép időkről. Még arra is emlékezett, hogy nagyon szerettem a sztrapacs- kát. De én is tudtam ám. hogy neki mi a kedvenc étele. És a borús tekintetű főnök, önfeledt Vidámsággá! trillázott tovább, mintha aranyat lelt volna. Pedig nem történt semmi különös, csak találkozott vala- ' kivel, aki őt nagyon régen ismeri, nem hivatalból, nem érdekből, aki nem a beosztását tiszteli, hanem őt magát, az embert. Lám. erinyi kicsinység is elegendő, hogy a világban jól érezze magát az ember. Egy nagy gyárban dolgozott egy villanyszerelő barátom. A szakmában tudták róla, hogy a motorok hibáját zúgásáról meg tudja állapítani. Hívták is naponta tíz-húsz helyre. És egyszer csak jöttek az okosabbnál okosabb műszerek Most már diagnosztizáltak minden hibát. A barátom továbbra is messze földön híres szakember maradt, de egy darabkát letört belőle a változás. Haszontalannak érezte magáti Most már igazán csak akkor tudott felszabadulni, ha valahová elhívták meghallgatni egy hibás motor hangját. Akkor még nevetni is tudott Mondhatná valaki, hogy bolondság, de ezt csak azok mondják, akik egy szakmai titoknak sohasem 'voltak birtokában. Minden- emberben megvan a kötődés a szülői házhoz, a családhoz, embertársakhoz, kollégákhoz, a szakmához, az élethez. Ki-ki magában hordja a fogódzókat. Ott a szülői ház, s ha hazamegyünk minden változatlan, ahol várnak bennünket, s ha vétkezünk, azt is megbocsátják. A^ió barátok, ha vannak, a bajban is kezet nyújtanak. A kollégák, akikkel együtt dolgozunk, s naponta mint a taposómalomban fáraszt.- juk egymást közben örülünk közös sikereinknek. Mindez együtt az élethez köt bennünket: s ha esténként helyére rakjuk gondjainkat és úgy érezzük, mindenben belefáradtunk, a fogódzókat keressük ami által megújulhatunk vagy reménytelenül dörzsölget- iük szívünk táját. ©Ondiatokon. bajainkon azt hiszem akkor tudunk igazán úrrá lenni, ha a fogódzók még megvannak. Jó lenne, ha volna műszer mely ie- lezné. hol lazul, vagv erősödik a kötés, tapintható, vagy láthatatlan fogódzóinkhoz. Takács József
