Észak-Magyarország, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-25 / 20. szám
1S33. Január 25., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 A képernyő előtt Az út vége Húsz év telt el azóta, hogy először megjelent Kassák Lajos 1946-ban, tehát közvetlenül a háború után írott Az út vége című regénye, amelyből a pénteken látott azonos című tévé- film készült Esztergályos Károly forgatókönyvével és rendezésében, Szántó Erika dramaturgi közreműködésével. (A könyv újabb kiadása 1982-ben látott napvilágot, éppen a film készültének hírére, s talán még itt-ott elérhető a könyvboltokban. Érdemes utánajárni!) Kassáknak a magyar film- és tévéművészet eléggé adósa, viszonylag kevés művét fordították le a mozgóképek nyelvére, igaz, amit megcsináltak, azok között világsiker is akad. (Angyalok földje). Így hát Esztergályos — és a Magyar Televízió — most adósságot is törlesztett, egyben szívós művészi következetességgel folytatja olyan művek alkotásainak sorát, amelyek művészetté fogal- mazottan mutatják be történelmi múltunk kisebb-nagyobb mozzanatait, a maguk sajátos nyelvével igyekeznek múltunk igazibb látását segíteni. A nemrégen a képernyőn látott Tanúkihallgatás, a zuglói nyilasper alapján rendezett, illetve Szántó Erika ennek ihletésére született novellájából készült film után most olyan irodalmi anyagra .támaszkodhatott a rendező, mint Kassák regénye, Az út vége, amelynek központi alakja, Makai modelljéül valóságos személy szolgált, minden bizonnyal Kassay-Schalmayer Ferenc, Szálasi nyilas kormányának nemzetvédelmi-propaganda minisztere, az egykori nyomdászmunkás, aki a szocialista ifjúsági mozgalomtól indult el hajdan, és züllött nyilassá, lett azok egyik nagybefolyású vezetője. A munkásmozgalom árulója lehet-e téma egy regényhez, s napjainkban egy tévéfilmhez? Igenis, lehet! Mert e fordított fejlődés, e züllés történetével Kassák és a film készítői egy politikai kalandor arcképét kívánták bemutatni, s ez már történelmi tudatunkhoz hozzátartozik. A film végén elhangzik egy-két számadat. Megtudjuk, hogy a nyilasok rémuralmuk néhány hónapja alatt, 1944. október 15-től hány emberéletet oltottak ki: 105 413 emberélet esett a vérgözös nyilas tobzódás áldozatául. (Érdemes összevetni azzal a számadattal, amely szerint hazánkban az összes háborús bűnösök közül mindössze 180-at végeztek ki népbírósági ítélet alapján.) A több, mint százezer ember életéért felelős a filmbeli Makai is, még ha maga nem is vett talán soha lőfegyvert a kezébe. Az út vége azt mutatja be, miként lett Makai olyanná, hogy élete a munkásmozgalomtól a fasiszta vezérkaron át a számonkérő népbíróság bitófájáig kanyargóit, és ott fejeződött be dicstelenül. Esztergályos Károly híven követi, ugyanakkor meglehetősen tömöríti a regényt. Itt is Makai özvegyének — narrátori — visszaemlékezése nyomán elevenedik meg a történet. A rendező más színésznővel — Ivancsics Ilona — játszatja a történetbeli feleséget és mással — Hámori Ildikó — a kései emlékezőt, bizonyára azzal a célzattal, hogy mind az időbeli, mind a lelki-gondolkodásbeli eltávolodást markánsabban jelezze. A megemlékezés nyomán megelevenedő képsorokból rajzolódik fel Makai története, a sűrítés megkövetelte balladái töredezettséggel-tömörséggel, a Kriska István tervezte „határtalan” játéktérben, még a pantomimbetétekkel kicsit a realitások fölé emelve ezt az ellenfejlődés-történetet, noha mindaz, amiről abban szó esik, sajnálatosan nagyon is vaskos realitás volt. Makai és felesége kapcsolatának születéséről, Makainak valójában hosszú idő alatt végbement pálfordulá- sáról, árulásáról szólhatott volna valamivel részletezőbben a film, ugyanis túl gyorsan öltötte itt magára a nyilas uniformist; a nézőktől talán több történelmi ismeretet igényelt a történeti töredékek közötti összefüggés felismerése, mint amennyi általában e témakörben adódik. E fenntartás ellenére is, Az út vége különös figyelmet érdemlő tévéfilm. Örömmel regisztrálható — éppen visszautalva a bevezetőben említett Tanúkihallgatásra—, hogy a rendező itt is élt a történelmi dokumentáció hitelesítő segítségével: hallhattuk a népügyész beszédének egy részét is. lqlódi István tökéletesen fedte a Makaival kapcsolatos, a regény ismeretétől is felfokozott elvárásainkat, alakítása emlékezetesen jó. Nagyon tetszett Hámori Ildikó az emlékező özvegy megformálójaként és csak elismeréssel lehet szólni a legtöbb szerep megformálójáról. — Fentebb kérdeztem: lehet-e téma egy áruló akasztófára vezető útja? Makai története több annál. Közelmúlt történelmünk egy. — bár szélsőséges, de nem tanulságok nélküli — epizódja. Benedek Miklós Á miskolci színház vendégjátéka Vasárnap megkezdte vendégszereplését a Miskolci Nemzeti Színház a Pesti Színházban. Boris Vian Mindenkit megnyúzunk című kétrészes, „katonai vaudeville”-jét mutatták be Vinkó József fordításában, Szőke István rendezésében. A díszleteket vendégként Kerényi József, a jelmezeket Fekete Mária tervezte. A főszerepeket Matus György, Tímár Éva, Mihályi Győző, Igó Éva, Péva Ibolya, Gáspár Tibor és Máhr Ági játszotta. Vian 1946-ban írta ezt a háborúéi lenes darabot, műfajául a burleszket választva. A mű főszereplője a francia1 kispolgár, aki — miközben körülötte emberek ezrei-pusztulnak el — csak saját apró érdekeivel törődik. Képzőművészeti szakkörök Az elmúlt év nyarán # tíznapos képzőművészeti tábort szerveztek Ti- szalökön, a leninvárosi gyermek-képzőművészeti szakkör tagjai részére. Ügy tervezik, hasonló táborozásra ezentúl rendszeresen sort kerítenek. A szakkört, akárcsak a felnőttekét — mert az is működik, egyre szebb sikerekkel — Zsuga Sándor festőművész vezeti 1979-től, s tagjai egyre gyakrabban jelentkeznek az amatőrök fórumain. A felnőtt- .szakkör tagiai közül például többen részt vesznek a Borsod megyei Amatőr Képzőés Iparművészeti Stúdió munkájában is. A gyermekszak- köi bői sikerrel felvételiztek például a budapesti képzőművészeti gimnáziumba. A legfőbb cél persze, hogy a szakkörösök ismerkedjenek a képzőművészettel, hogy szívesen hódoljanak hobbijuknak. A szakkörök munkájukhoz sok segítséget kapnak a TVK-tól is, hiszen a gyár segíti a művelődési házat. Képünkön a felnőttszakkör két gimnazista tagját örökítettük meg, akik szénrajzot készítenek. Fotó: Nagy Miklós Könyvek féláron Tegnap óta újra zsúfoltak egyes könyvesboltok, és bizonyára azok lesznek két héten át, egészen február 4-ig. A Művelt Nép Könyvierjesztő Vállalat egyes’ boltjaiban ugyanis megkezdődött a lassan hagyományossá váló félárú könyvvásár. Mint a miskolci Kazinczy könyvboltban tájékoztattak, a féláron vásárolható könyvek körét nem központilag határozták meg, hanem a bolti készletből válogatják ki az 1980-ban, illetve az azt megelőző években kiadott műveket — az úgynevezett standard, tehát mindig raktáron tartandó könyvek, alapművek kivételével —, s azokat kínálják ötvenszázalékos kedvezménnyel. Az elmúlt évben hosszabb cikkben foglalkoztunk ezzel a kétarcú könyves kínálattal. Igen jó dolog, hogy értékes műveket féláron szerezhet be a kispénzű olvasnivágyó ember, vagy bárki, aki korábban az adott műhöz nem jutott hozzá. Egy értékes mű három év alatt nem vesztheti el vonzerejét, igaz, tartalmi értékeit, ha pedig elvesztette, meg is érdemli. Más kérdés viszont, hogy a féláron árusítható művek listájára kerültek között az értékesebb művek képviselik a kisebb hányadot. A kínálatban igen sok az olyan könyv, amelyet eleve rosszul megtervezett példányszámban adtak ki, amelynek ilyen-olyan okból felülbecsülték az értékeit, vonzerejét, s bizony nem egy írónak nem lehet dicső és kellemes érzés köteteinek tornyait látni a leértékelt árú könyvek között. Az évtizedek óta mindig szakmai beszédtémát jelentő példányszám-meg- határozási tévedésekre, piac- kutatási, igényfelmérési hiányosságokra, nem egy esetben „áruterítési” hibákra, azaz a könyveknek a boltok közötti helytelen elosztására és egyéb kiadási és forgalmazási anomáliákra is rámutat majd a boltok külön a félárú könyveket kínáló polca-aszlala. E hibák és tanulságaik azonban nem a vásárlóra tartoznak. Jó, ha féláron lehet venni valamit. Jó, ha szellemi táplálék is kapható olcsóbban, hiszen a maradandó érték féláron is érték és három év múltával is érték. Csak ajándékba venni zsenáns egy kicsit ilyenkor leszállított áron könyveket. A könyvön ugyanis bélyegzéssel jelzik a boltok a leszállított árat — az esetleges cseréknél elkövethető visszaélések megakadályozása végett. Mégiscsak furcsa, ha valaki boldogan átveszi az ajándékba kapott kötetet, s pár perc múlva megállapíthatja, hogy az ajándékozó kivárta, amíg féláron szerezhet neki örömet... (bm) — De régen láttam! Hogy van? — Hogy lehet egy nyug- • díjas? Legfontosabb már az egészség. > — Ha jó még a motor... — Az jó, a szívemnek semmi baja. — Az enyémnek sem. A reumám, az vacakol néha, de tudomásul kell venni, hogy azért mégiscsak elkopik az ember. Anyagilag pedig, tudja hogy van, nekünk öregeknek már nem sok kell. Nem túl magos a nyugdíjam, de az asszony is kap valamit, így aztán megvagyunk. Várjuk a postást havonta, az pedig biztosan jön. — Én még azt sem váLICIT rom. Az OTP-be megy a nyugdíjam. — Ne tréfáljon, olyan jól nem mehet magának sem! — Félre ne értsen, nem azt mondom, hogy takarékba teszem a nyugdíjamat. Ez kényelem kérdése. Kifizetik helyettem a fizetnivalókat, én pedig akkor megyek be a pénzemért, amikor akarok. Így még a postást sem kell lesnem. — Ez nekem újdonság. — Akkor még többet mondok. Csak annyi pénzt veszek ki mindig, amennyire két-három hétre szükségünk van. Maga mondta, hogy nekünk nem sok kell. Így marad ott egy kis biztonsági tartalék is. Csak ennél rosszabb ne legyen. •— Ma mindehki ezt mondja. És a gyerekek, unokák? — Jól vannak. A maga családja? — Köszönöm szintén. Ennyi volt a beszélgetés, s elgondolkodtam azon, milyen sok múlik az indításon. Mert voltam már szem- és fültanúja olyan beszélgetéseknek is, ahol az első mondat panasszal kezdődött. Itt 'fáj, ott fáj. A másik nem akar lemaradni, neki még jobban fáj, de nem ám csak itt meg ott, hanem amott is. Ha anyagiakról van szó, akkor így zajlik a licit: — Kicsi a nyugdíj? Akkor mit ■ szóljak én? — De hiszen magának több a pénze, mint nekem! — No, de az én kiadásaim — és így tovább, és így tovább. Senki se higgye, hogy a licit csak a nyugdíjasok szokása. Így megy ez a középkorúaknái. talán csak a fiatalok mentesek még tőle — egyelőre, míg igazi felnőtté nem érnek. A. I. Egy vizsgálat nyomában Az egészségügyi szolgálat munkája városban, falun Az orvostudomány és az orvosi technika fejlődése, a medikális költségek növekedése. valamint az ellátás iránti fokozódó igények egyaránt sürgették a gyógyítómunka hatékonyabbá tételét. A gyógyító-megelőző ellátás egységének megteremtésével kapcsolatban az egészségügyi intézmények működését, az integráció eredményességét és hatékonyságát időről időre megvizsgálják abból a célból, hogy megismerjék a lakosság véleményét: elégedett (ebbjek-e az ellátással? ZSÚFOLTSÁG A RENDELŐINTÉZETEKBEN Az integráció kezdetétől eddig eltelt hat esztendő tapasztalatait összegezte az az átfogó — 11 megyei Népi Ellenőrzési Bizottság bevonásával készült, 32 kórház-rendelőintézeti egységre kiterjedő — vizsgálat, amely a gyógyítóhelyek egyharmadának tevékenységébe nyújt bepillantást. Az eredmények hitelességét erősíti, hogy a megszervezett 115 ankéton 1200 egészségügyi dolgozó számolt be tapasztalatairól, az érdekelt tanácsi és egészségügyi szakigazgatási vezetőket pedig személyes beszélgetéseken hallgatták meg. A leglényegesebb, egyben az ellátást illető legközvetlenebb tapasztalatokat azonban a több mint ezer betegnél végzett, igen alapos esettanulmányok adták. A vizsgálat folyamán szervezett ankétokon 1500-an nyilvánítottak véleményt: minden harmadik hozzászóló értékelte pozitívan az egészségügyi ellátást. Kedvezőbb az ellátás megítélése a városokban, mint a községekben. A kritikák csaknem négyötöde a szakrendelésekkel függ össze, ennél jóval kevesebb elmarasztaló szó érte az alapellátást és a kórházakat. Ügyszólván általános a rendelőintézeti zsúfoltság, a sokszor indokolatlannak tűnő hosszú várakozási idő miatti elégedetlenség — elsősorban ezek után ítéli meg a lakosság az egészségügyi szolgálat munkáját. BEVÁLT A „FORGÓ-RENDSZER” A járóbeteg-ellátás ennek ellenére, tagadhatatlan, eredményeket mutathat fel. Nagyban javult a színvonal a „forgó-rendszer” bevezetésével, amelynek lényege a rendelőintézeti és a kórházi orvosok változó munkahelyen történő foglalkoztatása. Az orvosok fele 1—3 havonta, egyötödük hetente, egyharmaduk naponta találkozik így a betegekkel, illetve panaszosokkal. A rendelőintézeti orvosok nagy többsége érzékeli és — a beteg javára — hasznosítja ennek szakmai előnyeit. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a rendelőintézetekben egyre több az ügynek vezett „befejezett ellátás”, csökkent a kórházba utaltak száma. A betegek látják előnyét annak is. hogy rendelőintézeti leleteiket a kórházak zömében már elfogadják, csökkent a feleslegesen ismétlődő, olykor kellemetlen vizsgálatok száma. Miután az integráció nem egyszeri döntés, hanem állandó megújulást, fejlődést, okos szervezési intézkedések folyamatát igénylő és feltételező munkamódszer, különös figyelmet érdemel, hogy pillanatnyilag a lakosság mindössze 27 százaléka mondott pozitív véleményt a szakrendelésről. Általános gond a reuma, ortopédia, szemészet, az orr-fül-gége ellátás szakrendeléseinek megfelelő megoldása. A már említett zsúfoltság miatt nem követhetik egymást tervszerűen a vizsgálatok, amelyek ily módon sokszor több napot vesznek igénybe, s az is gond, hogy az ellátási területek nem mindig igazodnak a közlekedési lehetőségekhez. 160 MILLIÓS . . BETEGFORGALOM A cél, a feladat egyértelmű; a különböző ellátási szintek együttműködésének további javítása, annak elérése, hogy a beteg kellő időben hozzájuthasson a számára szükséges, állapotának megfelelő és szakmailag indokolt, korszerű gyógyító-megelőző ellátáshoz. A járóbeteg-ellátás kérdéseinek értékelése alapján a szakma számára nyilvánvaló, hogy a jövőben is megkülönböztetett figyelmet érdemel ez a terület. A VI. ötéves terv szakmapolitikai irányelvei megfelelő útmutatást adtak ebben a kérdéskörben is, azonban gátolja a munkát, késlelteti az eredményt, ha az adott helyen az osztályvezető főorvos nem (mindig) érzi kötelességének szakterületén a járóbeteg-ellátás irányítását. A lakosság egyre többét találkozik az orvossal, a gyógyító emberrel; az intézmények betegforgalma elérte az évi 160 milliót. Az egészség- ügyi dolgozók száma az utóbbi évtizedben 146 ezerről 207 ezerre növekedett — ugyanezen idő alatt az egészségügy évi működési kiadása 7 mil- liárdról 21 milliárd forintra emelkedett. Országszerte mind ésszerűbben, meggon- doltabban gazdálkodnak a nemzeti jövedelem egészségügyre szánt 3,9 százalékával. Mostanában méltán » esik sok szó a takarékosságról, á gazdaság, a termelés tartalékainak feltárásáról. Az egészségügynek is vannak mozgósítható energiái. Ahogy az élet, a társadalom, a munka más területein, az egészségügyben is megnőtt az emberi tényezők szerepe, mert a beteg bizalma, orvos iránti becsülése, az ápolás-gondozás légköre magában a gyógyítás eredményességében hasznosuló többlet. G. R. Uj ORI-produkció Hétfőn tartották a „Nem történt semmi” című új ORI- produkció sajtőbemutatóját a Budapesti Művelődési Központban. A műsort Búzáné Fábry Éva szerkesztette. Az Ábrahám Pál műveiből összeállított operettrészletekét Osz- vvald Marika, Ötvös Csilla, Rozsos István és Straub- Dezső szólaltatták meg. Közreműködött Balassa P. Tames együttese, valamint Gereb Attila és tánckara.
