Észak-Magyarország, 1982. december (38. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-04 / 285. szám
ESZftK“MAGYÄRORSZ/K3 5 T982. december 4., szombat rslemere István Ax öreg Wpistantott a téli szelektől szürkére mart ablakon. A reggel homályt» volt, pedig a nyár teljében állt. Augusztus eleji köd ülte meg a dombokat, halvánnyá szelídült kékségük. A kutya az ajtó előtt türelmetlenkedett; az öreg hallotta körme kopogását. Megfogta a kilincsek és sóhajtott. Megint elkezdődik egy nap, gondolta. Megetette az állatot, egy pillanatra végigsimított a hátán is. A kutya farkát csóválva látott az evésnek. Az öreg ember felegyenesedett, elnézett a kert felé. Gyomlálni kéne a paradicsom körül. A tarackok elszaporodtak még a fiatal uborka levelei alatt is. A korán érő szilvából már a földre is hullik ... szóval, lenne mit csinálni. De még le sem rázta magáról a pokróc melegét — távoli zúgást hallott. Felemelt fejjel hallgatózott, mozdulatlan figyelő madárrá lett. Autó! Bizony, az. Ilyen messze a várostól? Akkor csak hozzá jöhetnek. Hangos, dübörgő motor. Teherautó ... Porfelhőt lát előbb, ülepedve szürkére festi a kórokat. A bokrok között köveket tapos va-nyomoritva gördül az autó. Befordul a kerítés mellett. A szilvafa alsó ágait megrántja, a lapított fűbe hullanak a gyümölcsök. — Idei Idei — kiabálja az öreg, a napon táncol, tárt karokkal mutatja, hová kanyarodjon a kocsi. A lejtős udvart támfalak szabdalják, csak a kövekből rakott gyalogösvényen lehet« házhoz jutni. A kocsi fékez, nyekkenve megáll- A csend hirtelen szakad le, aztán a sofőr kikászálódik, papírt vesz elő: — Aggyisten, öreg. _ A m agáé lesz a szén? — Az enyém . „ Itt dobja le, kérem. Hozom a pénzt. Az öreg siet felfelé. A kőlépcsőkön meg-megcsó- szik a papucsa, lihegve kapja el az ajtófélfát A pénzt már hetekkel előbb fehér papírba csomagolta, és a fiókba rejtette. Miközben reszkető kezekkel kiveszi, hallja: az autóról a földre dobban a szén. A sofőr megszámolja a pénzt. Az utolsó százasból vissza kéne adnia; egy szempillantásnyi ideig ujjat között tartja a piros papírt, mérlegelve, aztán a többivel együtt zsebébe teszi. Az öreg nem mer szólni. A soíőr mereven magadé néz, az autó eldübörög, porfelhőt ver, zörög le a domboldalon. A csönd félve lopakodik vissza, rebbenésre készen. De leülepedik a por, a verebek is megszállják a fákat A szén a napégette sárgás fűben feküdt fekete, darabos domb. Az öreg már nem gondolt a paradicsomra, ami körül gyomiáim kellene. Ma még hadd hulljon a korán érő szilva is... Előkereste a vödröket, a lapátot Kitámasztotta a pince ajtaját A régen festett barna deszkáról elrebbentek a legyek. A nyirkos kőlépcsőre régi évek szénpora tapadt A hűvös levegő jóles óén ugrott az öreg hátára, mikor megfordult. Az első három fordulóval nem volt semmi baj. Ki- mérten lépdelt a fokokon, odafenn pedig egyetlen ira- modássaí a pinceajtónál termett. Leön tötte a szenet és máris ment vissza. De később érezte: remegnek a térdei. Lassabban ment. A két vödör húzta a vállát. Először nem töltötte őket tele egészen. Aztán a kert közepe táján pihenőállomást iktatott be. Itt letette a terhet, kiegyenesedett, mélyeket lélegzett. Még nem fájt a dereka, de a fájdalom már halványan jelentkezett, testébe készülődött. Lassította iramát, többet pihent. A lenti szénkupac csak nem akart fogyni. A lapát hersegve szaladt az érdes darabok közé, a vödrök fölött finom por lebegett. A kutya messziről nézte, nem jött közelebb. Néki a szén idegen volt, rossz szagú, nem idevaló. Egyharmadát felvitte az öreg, aztán leheveredett a padra. A deszkák ismerősen nyomták az oldalát. Melle zihált, sokáig. Közben a nap feljebb kapaszkodott. A domboldalon asszonyok mentek, idehallatszott nevetésük. Lehet, hogy látták is az öreget — bár akkor köszöntek volna, kiáltva, öt mindenki ismeri errefelé. Megint fordult vagy ötször, aztán bement megnézni, hány óra. Ügy igazán szólva teljesen mindegy volt, de keresett valamit, hogy abbahagyhassa a szénhordást. Még tíz óra sem volt. Lassan elrágott egy darab kenyeret, rápillantott a faliképre, hangosan is szólt neki: — Látod, asszony? Most meg cipelhetem a szenet. Pedig az már nem nekem való munka... A kép hallgatott. Az asz- srony tizenegy éve halt meg. A szakajtóban talált egy szilvát is, jól elömlött szájában az íze. A bőrét kiköpte. Erre a kutya is oda- sündörgött, azt hitte, megint esznek valamit. Felhő nem jött, könyörtelen-forró lett az ég, a föld. Az öreg ledobta ingét. Ősz szőrszálak meredeztek a • mellén. Megint felment néhányszor, a lenti kupac felére törpült. A térdei remegtek, egyre tovább pihent a pinceajtónál. Jólesett a hűvös árnyék. Forró ez az augusztus, olyan, mint arzok a régi nyarak ... Mikor megkondult a harang, örült. Igaz, ide alig hallatszott el, de ő azért hallotta. Messze a város, de sebaj. Hetente egyszer megy csak be. Kenyérért, gyufáért, ezért-azért. Néha a borbfllyt is megtiszteli látogatásával, élő újság az a műhely, egy hajnyírás árán megtudható, mi történt a környéken az utolsó fél évben. A diófa- alá telepedett. A nagy kék-fehér tányérban kolbászdarab, vászonban kenyér. Majszolva nézett le az útra. Furcsa: innen nézve nem is olyan meredek a kert, tisztán látni a szénkupacot is. De amikor két vödörrel iramodna felfelé, hát még a föld is visszalökdösi a lábait az emelkedőn ... Evés után a dombokat nézte. Ha hirtelen eső kerekedne, abbahagyhatná a hordást. De a szén is megázna, az pedig nem lenne jó. Bár a fia legutóbb itthagyott egy nagy nájlonda- rabot, fóliát akart csinálni, de abbahagyta. Azzal le lehetne takarni a kupacot, négy szép követ a sarkokra, akkurátusán. Nem történne semmi baja a szénnek. Elálmosodott. A pádhoz ballagott. Még látta, hogy a kutya is odatelepedett a közeibe. Aztán madárrá lett, rikoltva vágódott a magasba, zöld hegyek fölé. Álmodott. Néha felhorkant a csöndben; a kutya ilyenkor fejét emelte, majd orra ismét mellső lábai közé csusz- szant. Az öreg arra ébredt, hogy egy dongó köröz a pad körül. Fekete-acélkék bogár volt, bátor és tiszteletlen; alig tudta elhessegetni. Nagyot ásított, szemét dörgölte. A szén vár, jutott eszébe, a fenébe is, nem hagyhatom odalenn. A háta is megroppant, rm- fcor felemelte a kiét vödröt. Combjában ólmot érzett, inak sajdultak, és sűrűbben kellett a levegőt kapkodnia. Hosszú szüneteket tartott. Nagy néha letépett egy szilvát, kiszívta a levét, és hordta továb a vödröket, most már elöntötte a makacs akarat, „megmutatom én, a fenébe is, mi ez nekem, ez a pár mázsa...” De árgus szemmel figyelte a kupacot, fogy-e már. Délutánba hajlott a nap, mikor végre látta: még négy forduló. Még három . . . Meg- vidámodott volna, de alig maradt ereje. A végén ösz- sze.sz.edte a fűben szétszóródott darabokat is, de alig tudott kiegyenesedni. Lassan ballagott fel a lapáttal. A pince előtt letette a vödröket. A nap nyugaton állt, vörösleni kezdett a dombok fölött A ház falán a repkény alig mozdult, aprócska szellő lopakodott fel a kerten át. Az öreg beszívta az illatot, aztán tétova kézzel csukta be a pinceajtót. Nagyot sóhajtott. A kutya megbillentette a farkát. — Hét, itt a szén — mondta neki az öreg. — Meglátod, meleg lesz a télen. Te is a kályha előtt beversz majd, pajtás. Sokáig ült aztán a pádon, nézte a kertet. Itt a szén — gondolta megint —, egész télre elég lesz. Kitart tavaszig. Csak én is kitartsak addig — tette hozzá, és behunyta a szemét. I ' Olvasom, hallom, látom, magam is írom, hogy alig egy hónap választ el a Szovjetunió megalakulásának hatvanadik évfordulójától. Történelemkönyv ízű adatok, amiékek, történetek éltek csak bennem, mígnem egyszer leszállt velem is a repülőgép a pulkovói reptéren, és hosszú-hosszú autó- sztrádán bejutottam a városba. írhattam volna végig nagybetűvel, hiszen Leningrad azon kevés nevezetességek közé tartozik, ami megérdemli a megkülönböztetett figyelmet. Nem a heroikus történelme, nem a múlt ma is élő számos emléke késztetett keresgélésre, kutatásrag hiszen lépten- nyoroon belebotolhattam a városalapító Péter cár és a világot fordító októberi tovLeningrádi pillanatok radaiom hagyományaiba, emlékeibe. Rubens és Rembrandt képei előtt ücsörgött a néniké. Tétován keresgettem a nyilakat, útbaigazító táblákat, a segítséget, hogy eljussak Leonardóhoz, amikor. hozzám lépett: „Menjen egy emelettel feljebb és forduljon balra” — igazított útba, anélkül, .hogy megkérdezte volna, mit is keresők. Visszaült helyére, és kötött tovább, puha, meleg félig kész sál kígyózott az ölébe. A Néva-parti hajómeg- óllóban több százan várakoztak, hogy helyhez jussanak egy szárnyashajón, mellyel kimehetnek az aranyozott szobrairól. és égbetörő szökőkútjairól híres Petrodvorecbe. Kilátástalanul hosszúnak tűnt a sor, talán délutánra ülhettünk volna hajóra. Sajnálkozva indultunk volna tovább, amikor hozzánk lépett' a jegykezelő és , utat nyitott a több száz ember előtt. Szégyenkeztem, de senki néni torkollta le hajós barátunkat. Ügy éreztem, hogy az a sok ember mind akarja, hogy lássam a háborúban lerombolt, de azóta újjáépített nagy csodát, a világ egyik legszebb parkját. Hosszú séta után megpihenni leültünk a Néva partjára az Oroszlános kapunál. Egyetemisták búzával etettek galambokat. A kékesszürke madarak a lábunkig merészkedtek, és a fiúktól kapott búzaszemekkel sikerüli barátságot is kötni velük. Aztán, amikor kifogytunk a búzából, a galambok felröppentek. Követtük őket és egyszercsak előttünk ringott a híres Auróra. Orrában békésen lobogott a zászló, és a partról horgászok lógatták a peca- bot zsinórját a vízbe. Az ágyúk mellett csak a halak voltak veszélyben ... — n — 1 — A Fapadosban öltek, a kiskocsmában. Régi emberek, régi történetek torog- tak elő a gyerekkorból. Kész legendák, ahogy mondani szokás. — Nagybátyám a legnagyobb rabsic volt messze vidéken — kezdte Nagyalá- sonyi. — Sose tudták rajtakapni a vadorzáson, pedig több hurkot rakott ki az erdőben, mint az egész falu. Az efféle tekergős örömöket semmi másra nem cserélte volna. Például a tiltott pálinkafőzést. Följelentették. Kijönnek a fináncok, bűzlik a ház, ro- tyog a szilváié, csurog a rézalja. A legsimább tettenérés. Fölveszik a jegyzőkönyvet. A pálinkafőző — a legjobb rézből, a legjobb mester kezéből — megsemmisítésre ítéltetik. — Most pedig üstöstül betolja a községházára. Nagy- alásonyi úr! — mondja neki a finánc. — Megtenném én. persze, hogy megtenném, tudom, hogy vétettem a törvény ellen, de meg se tudom mozdítani a derekam. A doktor eltiltott az emeléstől — nyöszörög neki a nagybátyám. Végül a fináncok tolták be talicskán a rezet a községházára „rokkantnyugdíjas” nagybátyám díszkíséretében. — Megérkezett a papira büntetésről, ötszáz forintra ítélték — rengeteg pénz volt az ötvenes évek elején. — Nagybátyám természetesen nem hagyta annyiban. Szerényen megfellebbezte: „Én, Nagyalásonyi Márton, a tiltott pálinkafőzést valóban elkövettem. Konokul nem tagadtam, sőt a tényálladék megfogalmazásában erőmből tel- löen magam is közreműködtem, ezen tűi a felszerelést a községházán vonakodás nélkül beszolgáltattam. Vétettem a törvény ellen, igaz, de a szükség ritt rá. Rokkantnyugdíjból élek, egyéb jövedelmem nincs, ezzel akartam magamon lendíteni. A fentiekre hivatkozva kérem a tisztelt hatóságot, hogy a kiszabott egyszeri 500 forint erejű büntetést akképpen megváltoztatni szíveskedjék, hogy 1,—, azaz egyforintos részletekben való törlesztés engedtessék” — Mar az új rézalját szürcsölgette, amikor az 1,—, azaz egyforintos részletekben való törlesztésről is lemondott az állam fejezte be Nagyalásonyi. aztán kiment a W. C.-oe. elöre-hátra billegve nézegette a kagyló fölötti réz- csövecskét, s alája csurgatott. Pálinkaszagot érzett. Ekkor még nem tudta hogy két esztendeje lejár a személyije. Igazoltattál és följelentették. Két hétr< rá megérkezett a hatóság: papír: szabálysértésért ötszáz forintra büntették. Le ült. hogy megfellebbezze „Azzal a kéréssel fordulói a Tisztelt Hivatalhoz, hogj személyi igazolványom lejárta miatt hozott szabálysértési határozatát megváltoztatni szíveskedjék. Kérésem indoklásául a következőket tudom előadni személyi igazolványom adataiban az elmúlt öt esztendőben semminemű változás nem történt, emiatt i határidő elkerülte a figyel memet...” — s Így folytatta egészen az utolsf mondatig: „A fentiekre hivatkozva kérem a Tisztel1 Igazgatási Hivatalt, hogj a szabálysértésre kirót egyszeri, 500 forintos büntetést 1,—, azaz egyforintos havi részletekben történő kifizetésre változtató szíveskedjék". Elolvasta, aztán kihúzta > végét. Űjrakezdte: szabálysértésként ki rőt- egyszeri 500 forintos büntetést 10,—, azaz tízforintos részletekben történő.. Áthúzta, a tízforintos tétet megemelte, fölvitte százig. Túl soknak találta, erre elölről kezdte a ménes kelést. Végül el hagyta ! pénzösszeget, havi részletet se kért, csak fellebbezett. Fellebbezését nem fogadták el. Az ötszáz forintot nyolc napon belül kellett befizetnie. A harmadik napon éppen ráért, hát föl adta. Alig maradt pénz« egy jó hideg nagvfröccsre Nemsokára elfelejtette a: egészet, de nagybátyjáról még sokszor elmondta a hí rés történetet. Győri László GALYÖ GÉZA Sár Bddog ez az időtaposta anyaföld, boldog a sár, mert gazdag, sugaras nyomok élettel megjelölik, villogó, tükrös tengerkék, boldogok a tócsák, partjukon nyüzsög az ország, és bennük nézi az ég magát, arany tolláit hullajtja a Napnak, és kigyújtja bennük este szépszívű, reszketeg csillagát. CSORBA PIROSKA Dal Hazudni sose tudtam Mindenbe belebuktarr amibe szívvel fogtam És fényesen kerültem ki onnan hol nem volt semmi érdemem Egyenes síneken halad az életem LABODA KÁLMÁN Baráíom, M. M. Élete — tiszta törvény, nem ismer tétova utakat. Szemében biztonság, derű. Csattogó váltókon, kemény síneken halad. Mondom, a barátom. Szeretem. Vasutas.
