Észak-Magyarország, 1982. október (38. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-09 / 237. szám

ESZAK-MAGYÄRORSZÄG $ ?982. október 9., szombat f Antarktisz: 'Ä&.'l V % /'/% I ' : ', ~ V' BÉNYEI JÓZSEF: & ■ *** " * ^ I : .■ ’■;■••• Az 1961-ben érvény- 9 be lépett Antarktisz. egyezmény értelmé­ben ezt a földrészt az alá­írók demilitarizált övezet­nek nyilvánították. A bé­ke kontinensének is neve­zik, ahol számos eredmény jelzi a nemzetközi együtt­működések eddigi haté­konyságát. A szovjet— francia kooperáció, már az Antarktisz közelében fekvő francia déli-sarkvidéki bir­tokon kezdődik. Itt vannak a Kerguelen-szigetek, fon­tos francia halászati és tu­dományos kutatóbázis. Több mint két évtized óta folynak itt közöß szovjet— francia magaslégkör-kuta- tási kísérletek. Tíz évvel ezelőtt indították be a Fu- Kov-programot, amelynek során' a magaslégkör szenv- nyezettségi fokát mérik. Eddig 20 szovjet légkörku­tató rakétát indítottak a Kerguelen-szigetekről. A méréseket részben itt a helyszínen, részben szov­jet, illetve öt franciaorszá­gi laboratóriumban dol­gozzák fel. Port-aux-Francais (a Ker- guelen-szigeteken) egyéb­ként a „Marion Dufresne” francia óceánkutató hajó bázisa. Ennek a hajónak a személyzete 1973 óta végez * s p rs ■RppPÉ# biomassza, ezen belül kriH- kutatásokat az Antarktisz Az Antarktisz kontinen­sen, tehát magán a Déli­sarkvidéken is több szov­jet—francia közös glacioló- giai és meteorológiai kísér­letre került sor az elmúlt évtizedben. ■ Az Antarkti- szon egyébként bármely or­szágnak lehetősége van bá­zis létesítésére, úgyszintén bármely ország csatlakoz­hat az 1961-ben érvénybe lépett egyezményhez. Ké­pünk az Antarktisz egyik nemzetközi állomását mu­tatja. Széthajtom mind a nádat, vízen járok utánad. Ke félj. Nád feje reszket. Nem üldözlek, — kereslek. Huszonöt éve járok nyomodban, — vén zarándok, és két árnyék fehéren lobog a lassú szélben, sohase közelednek, csak mennek, egyre mennek, suhogva kergetőznek partjain az időnek. LABODA KÁLMÁN: Nyitom a postaládát minden reggel. De levél nincs csak tompa nem-me) vízszintesen fut el egy dobozba-költözött kis pók o háió-lraverzeken. A neves — Utálom a névtelen le­vélírókat — mondta szigo­rú tekintettel Povázsai. — És azért utálom őket — tette hozzá magyarázatul —, mert gyávák, mert a névtelenség homályába rej­tőzködve rendszerint nem r; jót akarnak ... Mert aki jót akar — emelte fel az j ujját, mint pap a szószé­ken, vagy eszbé-titkár a termelési tanácskozáson —. az nem restelli névvel alá­írni jó cselekedetű leve­lét ..: * — Itt van, nézd, ez a le­vél. Most. küldöm el ép­pen a minisztériumnak. Hogy mi van benne? Nincs titkom, hiszen leírtam, de jó kis meglepetés lesz ez a . főosztály számára. Az van benne,, kérlek, hogy az igazgatónk egy korrupt fráter. Olyan, aki rendsze­resen lejáratja a vezető tisztes fogalmát, megsérti a párt erkölcsi normáit és a házasélet tisztaságát. Igen. ezt mind ő csinálja. Leír­tam, itt van a levelemben — bökögetett a papírr'a oly elszánt keménységgel, mintha ama korrupt igaz­gató lenne a levél helyett a kezében. — És mit csinált az a te igazgatód? — Mondom, hogy megír­tam. Itt van feketén, í'ehé- reu, hogy lepénzelhető, hogy jutalmakat, oszt ér­demtelenül a haverjainak, hogy a szeretőjéből csinált gépírónőt a bizalmas ügyek osztályán, hogy ... Nem is sorolom tovább . .. Ennyi is elég. És mé^is alá van írva a levél. Ehhez mit szólsz ? — Hát hogy' is mond­jam ... elkeserítő, ha egy vezető ilyenné válik ... És te honnan tudtad meg mindezt? — Én? — csodálkozott rám értetlenül Povázsai. •—'Sehonnan. Nekem az egészről fogalmam sincs, hogy igaz-e, vagy sem... — Már megbocsáss, ak­kor minek írtad le ezt a hazugságot? — Ostoba kérdés ... Mi. nek? Hát először is, hátha nagyon is igaz, amit ír­tam ... Annyit hallani ma­napság efféle ügyekről, hogy miért ne lehetne kor­rupt pont az én igazgatóm, is. Aztán meg ott vannak a fejesek, vizsgálják lei, hogy ígaz-e, vagy sem. Tiszta vizet önteni g po­hárba, az az ő dolguk, nem az enyém. Az enyém, hogy megírjam ezt a levelet, amelyet... — .. .amely ugye nem névtelen? — Ügy yan, az én leve­lem nem névtelen ... — És mondd, Povázsai, nem félsz, hogy a vizsgálat utijn, amikor kiderül, hogy az egészet az ujjadból szop­tad,' téged vonnak felelős­ségre, mint a levél bátor aláíróját? — Fél a nyavalya... A levél ugyan nem névtelen, de nem én írtam ; alá.... — Nem te? — Nem bizony. Már évek óta utálom ezt a Kajevá- cot. Törtető fickó. Szemi­náriumok, tanfolyamok, to­vábbképzések, bátor kriti­kai hang az értekezlete­ken ... Bizony. Hát most. az ő nevét írtam alá. Most legyen majd olyan bátor... De ami fő, a levél nem névtelen öregem, mert én utálom a névtelen levél­írókat •— tetté hozzá szi­gorú tekintettel, rendre- utasítóan. Gyuriié Géza HARGITTAY ATTILA: reiez Félelem nélkül most úgy rendezem utam, sorsom ha bevégzem, s a főid befogad mint jó szeretőt, nrvegliajthassam fejem önmagom eJótt! Krainer öregnek szüle, tett. Ezt hitte róla min­denki. aki ismerte, márpe­dig az utóbbit kevesen ta­gadták volna meg tőle. Mármint, hogy ismerőse volt boldognak, boldogta­lannak. Az öreg naponta hosszú hatna!í sétákra in­dult, ilyenkor ősz táján váratlanul bukkant, ki a ködből, szapora léptekkel járt. mint aki mindig ver­senyben van az idővel. So­káig úgy is látszott, csak ő győzhet. Krainer már a mai öregek ifjúsága idején is öreg volt. és az idő, úgy tűnt. mindig csak másokra rakja a terheit, újak és újak arcára rajzolja fel beszédes jeleit az elmúlás­nak. Krainernak vidámsá­gával. hetyke modorával sikerült az emberi kicsi­nyesség fölé nőnie. Mindenből válogató, első vásárló lehetett volna a hajnali piacokon, ahol a kofák, éppen a legfénye­sebb almákból rakták ve- vőtogó ládakirakataikat. De 'Krainer ritkán vásá­rolt. csak fürge, nagy túzú szemeit jártatta a gyümöl­csökön és a hamvas vita­minhegyeken. Mint akinek abból annyi is elég. Moz­gása, ruházata alapján öreg vigécnek látszott, azok sze­mében. akik az utcán lát­ták. Szoborarcát senki sem ismerte, csak ő láthatta ritkán a tükörben. Ilyen­kor messzire hajította a görbebotot, elégedetlenség­ről árulkodó grimaszokat vágott, sántán végigbice­gett a szobán és rövid idő­re magába roskadt. Krainer a lelátók világá­ban élt. igazán, ahol évti­zedek óta egyoldalú tege- ződő kapcsolatban állt min­den futballbíróval. Ilyenkor elvesztette kamaszos, hety­ke humorát, arcát pók- hálószerúen redőzték a ráncok, ellenségesen, neki- dühödten szurkolt. Ügy, élt a játékkal együtt, mint a fcetőtjáró holdkóros, aki kö­rül megszűnt a világ. Egész heti rekedtségét be­szerezte röpke másfél óra alatt. De az is lehet, hogy ő már a bölcsőben is re­kedten sírt föl. Szemláto­mást öregedett, ha kika­pott a csapat, de társaság ban hetek múlva is. öt-hat játékosig vezette vissza a gólok előzményeit, és csak vénségére nvert bizonyos­ságot mindenki előtt; fé­nyes memóriája. amely olyan volt. mint a kének pontos újraism'Hlése a cel­luloid szalagról. Nem mocskolta a bíró­kat, de nem szenvedhette a tévedéseket. Találó meg­jegyzései így is kikezdték egyik-másik bíró türelmét. Se közel, se távol senki nem ejtette olyan hibátla nul kényes angolsággal a futballhoz tartozó szavakat, mint. Krainer akit száitát- va hallgattak a gyerekek és érdeklődőn, irigyen a felnőttek. Űjra ősz van és már he_ f.ek óta vastag avartakaró borítja a hosszú városi ház előtti járdát, ahol Krainer ■ilyenkor napjában kétszer is söpörgetett a platánok alatt. Tegnap idegen arcú szikár kis öreg topogott ta­nácstalanul a kerítésnél. Hol a házszámot nézte, hol meg a kis noteszba bámult orvára csúszott szemüvege fölött — Krainert keresem állít meg, mint aki tudja, az itt lakók közül minden­ki ismeri az öreget. — Ttt kell, hogy lakion. Tudia. ki volt ő, egy élő bálvány, a legtöbb centerhalf a Bocs­kaiban. akit valaha fut- ballpálván lehetett látni Hogy mikor? Hát úgv hat­van, vagy hetven éve. nem mindegy az, már magának. Ö volt a pakliban az egyik ász. érti mi ez? Nagy fo­gadások voltak a lelátón és az ellenfele úgy bele­ment, Krainernak eltört a lába. De a bíró nem sípolt. Még gyerek voltam, de em­lékszem, mire a centerhalf felgyógyult, teljesen meg­öregedett. És már öreg is maradt. Nyakunkba hullanak a levelek és pereg a szó is. Ismerős ez, a finom angol- sással felmondott futball- szótár. Nagy József Palád! -József 1OTJ? A budapesti taxisok azt nevezik császárnak, oki számólatlanul szórja a pénzt. Ritka az ilyen ember. A császárok feltűnése kiszámíthatatlan. Tündöklésük rendszerint hajnalig tart. Hangula­tuk gyorsan változik. A császárok tünékenyek, naimt a szivárvány. A felüljáró előtt hevesen integető férfi tűnt fel, a lámpák fényében. A taxi megállt. A férfi ügyetlenül, ám erőszakosan cibálta az. ajtót. Nem boldogult vele. — Mit óhajt? — csapta ki az ajtót a sofőr. •— Taxizni. — Ne mondja! — Van pénzem. — De tökrészeg. — Vigyen el, főnök őr! — Na, pattanjon be! A sofőr nem szerette az ágrólszakadt, részeg utaso­kat. Nemrég érettségizett,« csupán kényszerűségből és a jó kereset rerhényében vállalta ezt a munkát. Né­ha felkavarodott a gyomra az efféle alakoktól; mégis,, fogadalma ellenére, újra és újra megszánta őket. — Hová? — kérdezte. — A Vén Matrózba. En­gem ott mindenki ismer. A presszóban egy pa­lack szürkebarátot rendelt a férfi. Zsíros, zöld kalap­ját a fején hagyta. Kopott kabátját kigombolta, szét­tárta a hasán. Hátradőlt a széken, a lábát keresztbe vetette, mint valami főúr. Ábrázatán titkos, fölényes mosoly bujkált. — Igyon — mondta a sofőrnek; — Nem lehet. — Akkor egyen. Rendel­jen, amit akar. Mindent fi­zetek. Tudja, mennyit nyer­tem a lóversenyen? — Nem. — Találja ki'! Most vol­tam életemben először, és nyertem. A sógorom meg vesztett. Pedig őt mindig ott eszi a fene. — így szokott lenni. Mit gondol? Mennyit? — Nem tudom. A sofőr türelmetlen volt. Kényelmetlenül érezte ma­gát a sötétszürke egyenru­hában. Mindenki tudja ró­la, hogy taxis. Nem sze­rette nézni, hogy mások szórakoznak, amikor neki dolgoznia kell. Nem sze­rette hallgatni mások sze­rencsetörténeteit. — Nagyon ketyeg oda­kint a taxióra — jegyezte meg. A férfi előhúzott nyűtt tárcájából egy ropogós szá­zast. — Tegye el — nyújtotta. — Maga annyi pénzt még nem látott, amennyit én nyertem. Ilyen magas volt. Tenyerével az asztal lap­ja fölött mutatta, meddig ért a ponthalmaz. A boros üveg nyakánál megállapo­dott a keze, és töltött. Az­tán kurjantott a felszolgáló- nőnek. — Nem volt még elég? — termett az asztalnál a nő. — Mindjárt megyünk — szeppent meg a férfi.. — Minden este itt ron­tod a levegőt. — Ez az ember a sofő­röm . .. — Ne röhögtess! — Hozzon neki virslit, kávét, colát! A férfi újabb, friss bank­jegyet vett elő, s a nő ke­zébe nyomta. Hanyagul in­tett, hogy elmehet. — Rád szakadt az OTP? Kasszafúró lettél — firtat­ta a pincém ő. — Ne törődjön vele! Szolgálja ki a sofőrömet! A taxisnak nevethetnékje támadt. Kezdte érdekelni a dolog. — Kasszafúró? Én? — dohogott a férfi. — Tudja ml vagyok én? Kazánko­vács. Ügy, ahogy mondom. Kazánkovács voltam. Vala­mikor , m — Egy szavát se higgye! — tért vissza a felszolgáló­im. — ’ Lókötő volt világ- életében. Alkalmi munkás. A felesége is otthagyta. — Uhh! — horkant, fel a férfi. — Úr vagyok, tudja meg! Kivágott egy százast, a bor áztatta asztalra. A nő felkapta. A taxis megette a virslit., felhajtotta a ká­vét. — Mennem kell — mond­ta. — Ebből nem élek meg. — Menjünk , .— hagyta helyben a férfi. — Imádok taxizni. Utazni. Vehetnék autót, de nem tudok ve­zetni. Tudja, mennyit nyer­tem ? — Merényit? — Megsúgom. Ezeknek itt nehogy elárulja! — Dehogy. — Hetvenhatezer forin­tot.. Két év alatt, nem ke­restem ennyit. Most elég volt egy félóra, és hopp. A sógorom majdnem guta- ütést kapott. De nem adok nekik semmit. Ök se ad­tak. Rossz ember vagyok én? Nem. Frici bácsi min­dig rendes volt. De azok telebeszélték a feleségem fejét. Le vannak ... Irigy-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents