Észak-Magyarország, 1982. október (38. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-03 / 232. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1982. október 3., vasárnap A „kultúrházak” megújulásáért Lenker Zoltán rajza Kultúra és gazdaság A gazdaságosság, a gazdasági tényezők előtérbe kerülésével párhuzamosan mind gyakrabban találkozunk a kérdéssel: áru lett-e napjainkban a kultúra, változott-e kultúrpolitikánk a gazdasági hatások következtében? Igen sok fórumon folyt erről szó, sok ankét, gondolatcsere volt és még lesz e témakörben. Ezért is érdemel megkülönböztetett figyelmet dr. Köpeczi Béla művelődési miniszter minapi — Kultúra és gazdaság címmel elhangzott — tájékoztatója Ennek néhány alapvető gondolatát nem érdektelen továbbfűzni. A párt, a kormányzat kultúrpolitikája kialakult irányelveken és munkamódszereken nyugszik. A kantinuitás mindenképpen biztosított, és kisebb részintézkedések ellenére nincs változás napjaink művelődési politikájában. Az 1958-ban közzétett művelődéspolitikai irányelvek, majd az arra alapuló későbbi párt- és állami határozatok, valamint állásfoglalások töretlenül érvényesek és a Művelődési Minisztérium az ez alapokon kialakult szilárd koncepció alapján irányít továbbra is. Ha változásról beszélhetünk, ez csak a tekintetben érvényes, hogy a változó körülmények között miként tudjuk megvalósítani a korábbi párthatározatokban kitűzött céljainkat, az élet előrehaladásával milyen új művelődési szükségletek jelentkeztek. A gazdaságosság, a gazdasági tényezők előtérbe kerülésével a művelődéspolitika végrehajtásában adódnak és szükségszernek a hangsúlyeltolódások, azonban alapvetően téves kiindulási pont azt vitatni, vajon a művelődési életben a művelődési célok és a gazdasági törekvések közül melyik az elsődleges, melyiké a prioritás. A kultúra a szó kapitalista értelmezésében nem válik áruvá, és nem kommericalizálódik, még ha bizonyos gazdasági körülmények között, éppen a már említett hangsúlyeltolódás során a kultúra és a gazdaság összefüggéseiben is jelentkeznek valamelyes változások. Napjaink körülményei között, amikor a gazdaság nagyobb szerepet játszik^ a nagy tömegek művelődése mindinkább előtérbe kell, hogy kerüljön. Nincs szó arról, hogy háttérbe szorulnának az alkotómunka, a művészeti élet stb. problémái, de a fokozott figyelmet a tömegek művelődésére kell fordítani, hiszen már szinte közhelynek hat, hogy ez az ország és bármely ország csak művelt, magasan kiművelt emberfők sokaságával tud bármit is elérni. Ha bármikor is az volt, most fokozott követelmény, hogy szakmailag és általánosan művelt tömegekkel dolgozzunk, munkálkodjunk társadalomépítő feladataink megvalósulásán. A nagy tömegek művelődésének előtérbe kerülésével a művelődési élet két, igen fontos ágazata érdemel kü- 4ttoüsebb, vagy még inkább erősen megkülönböztetett figyelmet. Az első ezek közül az oktatásügy. Erről különböző fórumokon mostanában sok szó esett, de nem szükségtelen ismételten hangsúlyozni, hogy az 1982 áprilisában született MSZMP központi bizottsági állásfoglalás, az 1972-es közoktatási párt- határozatnak a szerves folyománya és ez állásfoglalás szellemében közoktatás-politikánkban a hangsúly a tartalmi korszerűsítésen kell, hogy legyen, nem pedig az iskolarendszer alapvető változtatásán. Természetes, hogy oktatási rendszerünk — társadalmat formáló szerepénél fogva, meg azért is, mert alig van család, amelyet ne érintene személyében —szinte minden ember érdeklődéséhez közel áll, ezért ennélfogva az e téren jelentkező törekvések, gondok, eredmények és egyéb jelenségek szélesebb körű hullámokat, vitákat kavarnak, mint egyéb művelődési területek. Ezért szinte szükségszerű az ezzel kapcsolatos sokf.éle szintű tanácskozás, vita. A másik nagyon fontos terület a tömegek művelődésének előtérbe kerülése kapcsán a közművelődés, amelynek tömeghatását elemezni újra szükségtelen, viszont az ötnapos munkahét általánossá tételével újabb, igen jelentős közművelődési feladatok jelentkeztek. Nevezetesen a felszabadult időnek a gondjai. Vajon a megnövekedett szabad időt tényleges pihenésre szánják-e az emberek, vagy a szabad idő különmunkák vállalásának a lehetőségét biztosítja, esetleg felhasználható-e a felszabadult idő a felnőttoktatás és a szakmai ismeretszerzés biztosítására, s nem utolsósorban, milyen szórakozási lehetőségek adódhatnak? Döntő tényező, hogy ezeknek figyelembevételével az egész társadalmat átfogó közművelődés, a közművelődési intézményhálózat miként működik, milyen a tömegkommunikációs szervek szerepe és hatása, s egyáltalán — fiÍCazíncbarcSkán, a városi kiállítóteremben nyílt meg pénteken, október 1-én délután Mazsaroff Miklós, Miskolcon élő Munkácsy-díjas festőművész kiállítása, amer lyet az érdeklődők a hónap végéig tekinthetnek meg. Mazsaroff Miklós művészetének középpontjában mindig is az ember állt. A munkálkodó, a dolgát végző ember, aki ott hagyja keze nyomát mindenütt, a végtelen szántóföldön csakúgy, mint\a gyárakban. Ember és környezet, ember és természet olyan szoros egységet alkot világában, hogy már-már össze is olvadnak, s egyik magában hordja a másikat. Mazsaroff figyelő ember, aki eredendő kíváncsiságából adódóan is gyelemmel a növekvő szakmai követelményekre, tehát a gazdasági oldalra, és az ugyancsak növekvő felszabadult időre — miként tudja a közművelődés a nagy tömegek szabad idejét hasznosabbá, értelmesebbé, célszerűbbé tenni. A bevezetőben a gazdaságosság és kultúra összefüggései is említtettek: az áruvonatkozás, meg a gazdasági hatások. 1968 óta, tehát amikor a gazdasági irányítás reformja életbe lépett, nem vizsgálták a reformnak a kihatásait a művelődési életre. Ez — ma már tudjuk — mulasztás volt, és éppen ezért érződik markánsabban ma bizonyos gazdasági intézkedések kihatása a művelődési életre. A gazdasági szabályozók és a kultúra kapcsolatában már nem hangsúlyeltolódásról beszélhetünk, hanem bizonyos fajta nyitásról, amely éppen a már említett és korábban elmulasztott gazdaságosság—kultúra összefüggések vizsgálatából, illetve korrekciójából adódik. A művelődési életet az állam a jövőben is dotációban részesíti, és szó sincs róla, hogy magánkezdeményezésekből fogjuk építeni a szocialista kultúrát, ugyanakkor egyes területeken várhatók olyan jellegű módosulások, mint bizonyos önfenntartási lehetőségek keresése, rugalmasabb gazdálkodás, vagy akár egyes ágazatokban gazdasági kisközösségek létrehozása, mindez azonban közösségi kapcsolódással. Ugyanakkor fontos feladat a további dotáció kritériumrendszerének kidolgozása is. Messze nem a teljesség igényével fűztünk tovább néhány gondolatot a miniszteri tájékoztatóból. Szükségesnek mutatkozik azonban ismételni, hogy a kultúra és a gazdaság kapcsolatában szó sincsen művelődéspolitikánk lényegi változtatásáról, hanem folyamatosságról van szó, bizonyos hangsúlyeltolódásokkal és újításokkal. kutatja az ember—vflíg ösz- szefüggéseit, egymáshoz és egymásból kapcsolódását. Ez akkor is így van, ha látszólag megpihen a szeme a Jan- kás dombokon, a tengerpart lenyűgöző látványán. Sohasem csak a szépet akar ja átadni, megláttatni képeinek nézőivel. Mazsaroff Miklós tájképei is az emberről beszélnek. Méghozzá indulatosan. Annak a művésznek az indulatosságával, aki nem külső szemlélője e világnak, hanem részese, alakítója. Egyszerűen benne érzi magát! Áz elmúlt években készült alkotásait láthatják az érdeklődők a kazincbarcikai kiállításon. Szívesen ajánljuk a képzőmű vészét-barátok figyelmébe. (cs. a.) Benedek Miklós Mazsaroff Miklós kiállítása Telkibányán és országszerte Egy kis magyarázat a felcím idézőjelzéséhez. Néhány évvel ezelőtt bátorkodtam szóvá tenni e lap hasábjain, hogy egyik községünkben évek óta nincs a bálokon kívül rendezvény akul- túrházban, az áfész vendéglátóegysége viszont felismerte az emberek kimozdu- lási igényét, s nem is egy műsoros estet szervezett a nyári hónapokban ... (Természetesen a maga hasznát keresve.) Közművelődési szakembereink egyike akkor kioktatott: illene tudnom, hogy ma már (a 70-es évek közepén) nincsenek hazánkban „kultúrházak” ... mű- velődésiotthon-hálózat van, a besorolás szerint pedig művelődési termek, klubkönyvtárak, ' művelődési házak, meg művelődési központok vannak... Igaz, hogy én másról akartam szólni rövidke írásomban, mégis, kénytelen voltam „meghajolni” az elmondottak előtt; hiszen aki formai hibát vét — azt nem kell tartalmilag „komolyan venni ...” Mindezt csak azért idéztem fel, mert az utóbbi egykét évben többször is szólhattunk már arról: a műve- lődésiotthon-hálózat intézményei alaptevékenységének megújítására erőteljes kísérletek történnek országszerte. Ennek a „mozgolódásnak” a legerősebb motívuma a hétköznapi valósághoz igazodás volt és az ma is. Egészen egyszerűen fogalmazva: nem elég műsoros estekre, rendezvényekre, papírokkal és igazolványokkal körülvett klubfoglalkozásokra meghívni egy adott település lakóit — kínálatként... Talán már lapunk olvasói előtt sem ismeretlen a „nyitott ház”-kísérletek vagy „előtér-kísérletek” keretében történt lépés- és gondolkodásváltások folyamatába tartozó jelenségek. Megyénkben Kazincbarcikáról hozhattuk ezeket a híreket, de alkalmunk volt országos kitekintésre is, amikor megyénk népművelői tapasztalatszerző körúton * voltak Szolnok, Bács-Kiskun, Tolna, Zala és Nógrád megyében, meg Budapesten ... Az együttgondolkodó, egymás ötleteire, kezdeményezéseire figyeltető népművelői mozgolódást a Népművelési Intézet művelődésotthoni osztálya inspirálja. Nem adtak ki „recepteket” és egyedül érvényesnek tekinthető „teóriákat”, ennél fontosabbnak tartották a gyakorlatban dolgozók összejárasát, a tapasztalatok megbeszélését, - új elképzelések „meghatározását”. Éppen a fentiek szellemében rendezték meg az elmúlt héten Telkibányán soros összejövetelüket (táborukat). Mielőtt a Népművelési Intézet e táborálja ellátogattunk volna, megkerestük Telkibányán a művelődési ház tiszteletdíjas vezetőjét — Roncsol Józsefné óvónőt —, mondaná el, megyénk e nyolcszáz lelkes településén miben is áll a közművelődési munka? — Először is azzal kezdeném, hogy művelődési házunk hagyományos építésű, azaz egy nagyteremből és egy kis klubhelyiségből áll. Az előbbiben hetente kétszer mozielőadás van, a fiatalok alkalmanként diszkót rendeznek itt, s e nagyterem ad helyet minden ünnepségnek. A KISZ-esek használják a kistermet, de itt el kell mondanom, hogy ők is csak hétvégeken tudnak összejárni, mert a tanulás meg a munkalehetőség máshová szólítja el őket a hétköznapokon. A pénzünk kevés ahhoz, hogy a művelődési házban műsoros esteket tudjunk rendezni, művészeket tudjunk meghívni, olykor-olykor amatőr csoportot láthatunk vendégül. Az igazság az, hogy Telkibánya elöregedő, nagyon sok az idős ember, a fiatalok, ha tehetik, elhúzódnak innen. A felnőttek és az idősebbek pedig elég elfoglaltságot találnak otthon is, ezután legfeljebb a televízió elé kívánkoznak ... Valamelyest más volt a helyzet, amíg mind a nyolc osztály tanulói és a pedagógusok itt voltak helyben, akkor még lehetett mozgalmasabb éleiről beszélni. Ma már csak két tanító maradt az alsó tagozatosakkal, s a gyermeklétszám csökkenésére jellemző, hogy az 1—4. osztályban összesen negyven gyerek van, az óvodásaink létszáma pedig az évekkel ezelőtti 36-ról 20-ra csökkent... Ebben a helyzetben eléggé kilátástalannak tűnik a közművelődési munka szervezése, az aktív művelődésre való ins- pirálás. A fenti „képlet” nem volt ismeretlen a lelki bányai országos tábor azon csoportjának tagjai előtt, akik a községi művelődési házak, a kistelepülések közművelődési életéről véleményt cserélni jöttek össze. Velük beszélgetve a továbblépés — vagy ha úgy tetszik: a holtpontról elmozdulás — feltételei között elsősorban a közművelődésről való gondolkodás jó irányba terelése említő- dött. Például annak elismerése, hogy nem csupán „magas kultúra” van. amit rendezvényekkel lehet eljutlat- ni az emberekhez. Vannak a mindennapi életnek — a munkavégzésnek, a lakásban való élésnek, a viselkedésnek is — fontos megismerni valói, tudatosan fejleszteni való elemei, s az ehhez nyújtható segítség éppoly fontos eleme a közművelődésnek, mint az irodalmi, zenei, képzőművészeti értékek megismertetése. Mindéz — állították gyakorló népművelők a beszélgetés során —, nem szűkülhet le a művelődési házra, mint objektumra, s nem testálható csupán a főhivatású vagy tiszteletdíjas népművelőre. Kétségkívül, a „kultúr- ház” emlegetése ma már ódivatúnak hat. Ám az sem elég, ha művelődési házakról (s másokról) beszélünk; egy fogalom nevének megváltoztatása még nem jelenti az élet változását. Az a művelődési házakban is — vagy van, vagy nincs ... Ténagy József Bállá Ödön: Grand Hotel Hungária (8) Külön kell szólni a titkos rulett- és kártyaklubokról, amelyekből számos működött a fővárosban. A nyugalmazott főispántól kezdve a ká- véház-tulajdonosig jobbára villákban, magánlakásokban tartották fent ezeket, és ügynökök útján csábították oda az embereket. Köztudomású, hogy általában mindig a bankadó nyert ezekben a szerencsejátékokban. Ez a vállalkozás tehát busásan kifizetődött. Ugyanakkor számosán „elvéreztek” anyagilag ezekben a piszkos kártyabarlangokban. Ilyenkor a leégett játékos úgynevezett „viatikot”, azaz útravalót, néhány pengőt kapott, hogy legalább taxival hazajuthasson. FEKETE PÉNZEK Beszéltek arról is, hogy a főváros kártyaellenőrző csoportja rendszeresen bizonyos összegeket kap, hogy elnézőbb legyen. Hogy ez igaz volt-e, vagy sem, azt nem tudom, annyi azonban tény, hogy az ilyen razziák bizony csak fmmel-ámmal folytak, tehát valami igazságnak kellett lennie ezekbén a mendemondákban. Egy alkalommal ugyanis — egy ismerős krupié hívott fel éjszaka telefonon — értesültem egy ilyen razziáról, és meg akari Esetek és tam írni. A sajtóirodában közöltem is ezt a kollégáimmal. Az egyik rendőri riporter félrevont. , — Kérlek, ne írd meg, az illető, aki a klubot fenntartja, a nagybátyám. Ha rokon, hát jó, nem írok róla. Csakhogy egy másik alkalommal az illető kolléga ismét arra kért, ne írjak az ügyről. Most már gyanút fogtam, és kérdezgetni kezdtem társaimat, mi van emö- gött... Végre egyikük elmondta bizalmasan, hogy a rendőri ri portelek havonta bizonyos összegeket kapnak a titkos kártyakluboktól, hogy ne nagyon szellőztessék a dolgot, illetve ne támadják a tulajdonosait. — Te hülye vagy — fejezte be a mondókáját. — Nyilván a te részedre is felveszik a sápot... Ha nem akarsz vihart kavarni, maradj csendben és ne firtasd a dolgot. Mit tehettem hát, mint kezdő rendőri riporter? Es ugyanez vonatkozott még egy sereg ügyre, amikor a sajtóirodát ügyvédek, vagy közbenjárók környékezték meg. Valaki mindig akadt, aki tárgyalt az újságírókkal, hogy pártfogoltjuk ügyéről szelídebben írjanak. Ezeket a riporterek „szívességeket" meghálálták. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy mivel. Aki tárgyalt velük, az rendszerint „lenyelte” a kapott összeg telét, a többit szétosztotta. Abban az időben ez volt a módi. \. Általában azok jelentkeztek, akiknek vaj volt a fején, és arra való hivatkozással, hogy ítélet még nem született az ügyben, „emberségből” az élesebb hang használatának elkerülését kérték. A napilapok rendőri riportereinek végeredményben rendes jövedelmük volt, nem szorultak ilyenfajta mellékkeresetre, de bizony — éppen az akkori íratlan törvények miatt — nehéz volt elkerülni ezeket a buktatókat. És általában ezek az ügyeli kisebb kaliberű esetek voltak, a nagy ügyekben bár- milyenfajta közbenjárás sem segített, azokból szenzáció lett EGY ANGYAL LEZUHANT Egyik reggel, amikor a sajtóirodába mentem, a fő- kapitányság épülete előtt várt Eozsnyai Sándor, az Arizona mulató tulajdonosa. Rendkívül idegesen fogadott
