Észak-Magyarország, 1982. október (38. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-03 / 232. szám
1982. október 3., vasárnap ESZAK-MAGYARORSZAG 3 Nincs visszauta megrendelés Olcsó tömegcikkeket gyártott, lakossági megrendeléseknek tett eleget, alakulásától számítva sok éven át a Miskolci Vasipari Szövetkezet. Igaz, mindezt becsülettel, jó minőségben végezték, panaszra nem volt oka egyetlen megrendelőnek sem. A hetvenes évek elején fordult a kocka. Nigériai exportra vállalkoztak, mégpedig igen prózai áruval: patkányfogóval. Ezek, a nálunk használatos patkányfogók persze nem patkányokat, hanem olyan rágcsálókat fogdosnak Nigériában, amelyek az ottani lakosság asztalán ínyencségnek számítanak. Mindenesetre, nagyon sok patkány- fogóra van szükségük a nigériaiaknak, ezért a miskolci szövetkezet és az illetékes külkereskedelmi vállalat javasolta: a sok kis szerkezet helyett építenek odakint egy jól felszerelt üzemet, amely aztán majd kielégíti az igényeket. És az üzlet — mindkét fél megelégedésére — létre is jött. Nagyjából innen lehet számítani a vasipari szövetkezet gazdasági fellendülését. Minden évben több és több kisüzemet „szállítanak” kulcsátadással Afrikába és máshová. Értékben nyomon követhető a növekedés. A munka minőségére az export- szállítmányoknál sem volt panasz, ezért aztán nagyobb és bonyolultabb megrendelésekkel is kopogtattak a Miskolci Vasipari Szövetkezet ajtaján. Az utóbbi évek gazdasági eredményei kimagaslóak voltak. A 295 főt számláló kollektíva nincs híján az elismeréseknek sem, több kitüntetés bizonyítja, hogy jól végzik a rájuk bízott feladatot. Fehér Miklós, a szövetkezet elnöke nem nevezhető újságpártinak, nem szívesen áll kötélnek egy röpke interjúhoz sem, mert mint mondja, nem szeret dicsekedni. Tudja ő persze, hogy a közvélemény nem respektálja a gazdasági vezető egyéni mentalitását, így aztán — ha nem is tetszik — „dicsekednie” kell. Az idén francia, spanyol nyelvterületen megjelenő újságok kérték, adjon receptet, mondja el a tapasztalatait ... — Attól tartok, jövőre kevesebb lesz az interjú, senki sem lesz már kíváncsi a tapasztalatainkra — mondja kissé rezignáltam — És mindezt most abban az időben mondom, amikor a lehető legjobb pozícióban van a szövetkezet. Nyugtával dicsérjük a napot, de azért megkockáztatom: a legjobb évet zárjuk decemberben. Termelési értékünk jóval meghaladja a tavalyit is, és a tervezettet is, remélhetőleg elérjük a 145—145 millió forintot. Tavaly 12 millió forint volt a nyereségünk, most — ha semmi sem jön közbe — 20 millió lesz. A termelési érték nagyobb hányadát az exportáruk teszik ki. Melyek ezek az exportáruk? Az Energiagazdálkodási Intézet alvállalkozójaként egy iráni erőműhöz ők szállítják a Heller—Forgóféle szabadalom alapján készülő hűtőtorony acélszerkezetét. Ebből a nagy megrendelésből az idén 65 millió forint érték előállítása esedékes. A Kenyában tavaly felépített, fémtömegcikket gyártó üzem számára az idén a szerszámokat szállítják. Iránban krétaöntő üzemet szerel fel a szövetkezet, Tanzániában egy alumínium edényeket készítő üzemnek a felét... A Német Demokratikus Köztársaságba pedig 8 millió forint értékű traktoralkatrészt exportálnak. — Milyen a hazai piac? — A több éves exportnak köszönhetően korszerű üzemet létesítettünk Mártabá- nyán. Kis kócerájok helyén áll az új üzem, gazdaságossá vált a termelés. Kiküszöböltük az anyagmozgatásból adódó veszteségeket, a technológia korszerű. Körülbelül 14 millió forint volt a beruházás összege és ez nem túl hosszú idő alatt meg is térül. Erre csak egy példát... A hagyományos festékes kannákból korábban 90 nő évi 200 ezer darabot gyártott. És az üzem évi vesztesége 2,5 millió forint volt. Ezúttal nem is kívánok arról beszélni, hogy a munkásnők meny- nyii'e egészségtelen körülmények között dolgoztak, és milyen volt a munkájuk. Csak annyit: áldatlan állapotok uralkodtak Mártabányán. Most 60 asszony és lány 550 ezer darab, 23 literes kúpos kannát gyárt egy év alatt. Az üzem nyeresége pedig 4 millió forint. Hazai piacra egyébként csakis ezeket a festékes kannákat gyártjuk, fő megrendelőnk a Tiszai Vegyi Kombinát. Ám, hogy kihasználjuk az összes kapacitást, minden megrendelést elvállalunk. Nincs visszautasított megrendelés, előfordul, hogy 200 dai-abos igénylésre dolgozunk. Ma is, amikor tulajdonképpen igen jó helyzetben vagyunk! Szoktatnunk kell magunkat a jövőhöz ... — Miért ez a pesszimizmus, amikor ilyen jó a hírük és a pillanatnyi pozíciójuk az exportpiacon? — Pesszimizmusról azért nincs szó, ám kétségtelen, hogy sohasem tapasztalt nehézségekkel kell megküzde- nünk, ha állva akarunk maradni a külpiacon. Mái-pedig így akarjuk. Tavaly ilyenkor ínár le volt kötve az összes kapacitásunk, igaz, hogy időközben aztán Tanzánia — fizetésképtelensége miatt — egy fél üzemet visszamondott. Most üresek az exportrubrikáink. íníndössze Irán rendelt egy kréta gyártó üzemet és marad még egy kevés a hűtőtorony befejező munkálataiból. Ennyi! Harminc tárgyalásunk volt az idén, de az acélárak miatt elbuktunk. Természetesen nem adjuk föl a reményt, a legkisebb lehetőséget is megragadjuk. Mint ahogyan a külkereskedőink is mondják, akár ezerdolláx-os üzletet is kötünk ... Nem csinálják ezt írxáskép- pen a tőlünk sokkal fejlettebb országok sem. Fehér Miklós szövetkezeti elnöknek a hangulatát egy, két héttel ezelőtti újsághír rombolja leginkább. Napi hír, amely fölött más körülmények között elsiklott volna a tekintete. Talán ítiég tavaly is ... Igen ám, de a recesszió most tört csak be igazán ehhez a fegyelmezett kis szövetkezeti kollektívához, s az elnök regény helyett a lapok gazdasági híradásait böngészi. A hír pedig a következő: a Reagan-kormány védővámot alkalmaz jó néhány fejlett, nyugat-európai állam acéliparával szemben. A következmény? Kontinensünk nyugati részén is gond lesz az acélipari termékek tengerentúli értékesítése, telítődik a piac. A mi acélipari áraink amúgy is magasak, jogos tehát az aggodalom, hogy a külpiacon versenyképtelenekké válnak a termékeink. Ezért lesz kevesebb ebből, a még mindig sikeres kis gazdálkodó egységből származó interjúknak a száma, ha nem találnak rá egy újabb megoldásra. Az új megoldások mögött pedig mind nehezebbek a feladványok. Lévay Györgyi Vetés - korszerű génekkel Az őszi porba, tavaszi sárba — népi szólás úgy látszik az idén őszön a: előírtnál” is jobban éi-vényesül. A megye legtöbb részén rendkívül száraz a talaj, s bizony az őszi vetéseknek magágyat készítő. illetve már a vetést végző gépek mögött, körül, füstszerűén gomolyog a por. Vetni — lévén itt az ideje — ennek ellenére szükséges. Sőt, a máskülönben kedvező, napos időt, minél jobban ki kell használni, hogy a tervezett tei'ülétén optimális időben földbe keiniljön a kenyérgabona magja. Az összehangolt, jól szervezett munka mellett elsősorban a mind nagyobb teljesítményű erő- és munkagépeknek van szerepük a gyorsaságban, a vetésidő betartásában. Olyan gépeknek, mint amilyenek a képünkön is láthatók. Felvételünk a megye egyik legnagyobb kenyérgabona-termesz- tő gazdaságában, a mezőkövesdi Matyó Tsz-ben készült az idei vetésről. Az úgynevezett F—11-es táblában találkoztunk ezzel a John Deer 4630-as típxisú erőgéppel és az általa vontatott IH 6200- as vetőgéppel. Na és persze a gépek irányítójával, a 19 éves Molnár Csabáraí. Tőle. tudtuk meg, hogy az igen korszerű vetőgépet a közelmúltban vásárolta a szövetkezetük. s tulajdonképpen a mostani vetés a vetőgép „pró- bajárata?. Az első tapasztalatok igen biztatóak. A gép — lévén, hogy 84 soros — nagy teljesítményű. Ellentétben a régebbi vetőgépekkel,’ ehhez már nem szükséges vetőgépkezelő, a nyomjelző beállítása is automatikus: s a traktorosnak a vezetőfülkében elektromos monitor jelzi a vetőgép működését, az esetleges meghibásodást. A víz - kincs Aligha szorul bizonyításra, hogy napjaink egyik féltett természeti erőforrása a víz. Jó néhány évtizeddel ezelőtt, amikor valójában még a fogyasztás sem szökött olyan magasra, mint a nyolcvanas évek elején, s a különféle források és lelőhelyek feltárása sem bizonyult ilyen költségesnek, senki sem gondolta volna, hogy a víz épp úgy egyenlő lesz a kincs fogalmával, mint a szén, az olaj, vágj' éppen az urán. Ugyanakkor ma már nemcsak mennyiségi követelmények állnak az érdeklődés homlokterében, mind többet kell szólni a minőségről is. A Rendre ismétlődő — s egyre ingei'ültebb hangvételű — kérdések: „Mi lesz velünk, ha legjobb embereink sorra elhagynak bennünket, mert a tsz-melléküzemek, a különböző kisvállalkozások jóval kedvezőbb fizetési feltételeket kínálnak? Egyáltalán: miként lehetséges, hogy egy kis kó- ceráj sokkal magasabb hért fizethet, mint egy szocialista nagyvállalat?” Ecetenként talán megfontolandó a gazdasági alaptörvény: érték csakis munkával, több érték pedig csakis több — jobb hatékonyabb, jó' szervezett és gazdaságos — munkavégzéssel állítható elő. S bár a kisvállalkozásokra érvényes bér- és jövedelemszabályozás semmivel nem liberálisabb (sőt!), mint a nagy- vállalatok esetében, a több és jobb munkával előállított értékből — az imént idézett alaptöi-vény logikája szerint — több juthat a személyi bérekre is. Miközben sokan éi'tetlen- kednek a tsz-melléküzemek- ben, vagy éppenséggel bizonyos kisvállalkozásoknál el érhető — viszonylag — magasabb keresetek miatt, sokkal kevesebb szó esik arról hogy például e melléküzem- ágak jó részében — az átlaghoz képest — csak nagyon alacsony keresetek érhetők el. Ahol viszont valóban magasabbak a keresetek ft feltételekhez igazodva — az összehasonlítható ipáid és építőipari munkakörökhöz képest —, ott is figyelembe kell (kellene) venni, hogy általában alacsonyabb technikai felszereltséggel. sokkal rosszabb munkakörülmények között dolgoznak és többnyire olyan szükségletek kielégítését vállaljak ezek az üzemek, amelyekre egyszerűen nincs más vállalkozó Vitathatatlan: a tsz-mel- léküzemek, a különböző kisvállalkozások egyetlen, lehetséges munkaerőfori’ása az állami nagyvállalat. Csakhogy: például a fővárosi tsz-ek melléküzemeiben mindössze 35—40 ezer budapesti illetőségű munkavállaló dolgozott 1980-ban s bár ez a szám tavaly növekedett, a fővárosba teleoült ipari létszámhoz képest a termelőszövetkezetek ipaxi részlegeinél foglalkoztatottak aránya mindössze 2—3 százalék. A különböző „jogállású” kisvállalkozások ma sem foglalkoztatnak több embei't. mint amennyivel az elmúlt két-három évben, spontán módon csökkent a nagyipari létszám. ‘Ráadásul az ú, vállalkozási formale többnyire az úgynevezett „töredék- munkaidőt” hasznosítják. Ily módon csak minimálisan érintik a főfoglalkozásúak munkaviszonyát. És mert e kisvállalkozások működésének központi szabályozása korántsem olyan liberális, mint ahogy azt a közvélemény feltételezi, az érdeklődés a vártnál jóval csekélyebb e vállalkozási formák iránt. Akkor meg miért ez a nagy riadalom? Emlékezzünk csak: annak idején, amikor a munkavállalók mozgását úgyszólván semmiféle adminisztratív szabály nem korlátozta, mindenki a munkaerő-fluktuáció károsnak ítélt következményeit hangsúlyozta. Amikor szi go ni adminisztratív rendszabályokkal próbálták „helyhez kötni” a munkavállalókat, akkor ugyanez a kórus e rendszabályok ellen harsogott, mondván: mozdíthatatlan munkaerő-állománnyal aligha lehetséges rugalmasan változó termék- struktúra. S milyen furcsa: az adminisztratív rendszabályok eltöltése már önmagában is fölborzolta a kedélyeket; a kisvállalkozások — magyarán: a versenytársak — létjogosultságát elismerő rendelkezések pedig úgyszólván „kétségbeesésbe” kei'ge- tik az állami nagyvállalatokat. S még furcsább, hogy e nagyvállalatok vezetői és munkaügyi szakemberei, minden valamire való szakmai tanácskozáson rendre és feltétel nélkül elismerik; jócskán van mit javítani gazdálkodási módszei'eiken, munkaerő-gazdálkodásukon, szervezettségükön, hatékonyságukon stb. Ám úgy tűnik, hogy könnyebb és egyszerűbb minderről különböző szakmai tanácskozásokon eszmét cserélni, mint tudomásul venni e feltételek és követelmények szerint működő versenyárnak jelenlétét. Ha jól meggondoljuk: ez a jó ideig „kényeztetett” állami vállalatok természetes reakciója; s ha az állami szabályozás netán fölhagyna e kényeztetéssel, akkor előbb- utóbb remélhető, hogy eddigi dédelgetettjei végre-vala- hára rádöbbennek: tenni is kellene valamit annak érdekében, hogy legjobb embereiket megtarthassák. V. Cs. vízkörnyezet védelme egyre többször és egyre nagyobb súllyal kerül a terítékre. Így van ez hazánkban is, ahol a vízgazdálkodás még igen bonyolult és sokrétű tevékenységet foglal magába. Többek között erről is szó lesz majd az őszi országgyűlésen. Az ágazat vállalt feladata, hogy a természeti, társadalmi és gazdasági folyamatok zavartalansága érdekében a vízkészletek és vízszükséglet kedvező egyensúlyát kialakítsa és fenntartsa. Mindezt hosszú távú népgazdasági terveken alapuló program szerint végzik — kétségkívül eredményesen. Bizonyításul ide kívánkozik, hogy például az elmúlt ötéves tex'vidőszak alatt napi egymillió köbméterrel nőtt az ivóvíztermelő kapacitás, csaknem 7000 kilométernyi ivóvízhálózat épült meg. S ez egyúttal azt jelenti, hogy kétmillió lakás részesült közműves ellátásban, és naponta csaknem négymillió köbméter vizet szolgáltattak a különféle művek. A jelentős fejlődés ellenére sem nevezhető gondtalannak az ellátás. Különösen alacsony például a közműve- sítettség még Szabolcs és Nógrád megyében. Ugyancsak súlyos gond, hogy a gazdálkodás, olykor pedig a hanyagság és nemtörődömség következményeként több száz település kútja elszennyeződött, s többségük vizének fogyasztása a csecsemők részére kifejezetten káros. Csak emlékeztetőül: 1975 óta szinte minden esztendő hozott árvizet, s közülük különösen próbára tette a szakemberek felkészültségét az 1979. és áz 1980. évi. Az előbbi, a Tiszán és valameny- nyi mellékfolyóján (a Marost kivéve) szólította csatasorba a vízügyieket; velük együtt százszámra a köz- szolgálatiakat, s természetesen a közvetlenül érdekelt lakosságot. A januártól márciusig tartó igen kemény munka eredményes volt, sikerült gátak között tartani az árhullámot. Ennél is súlyosabb volt a helyzet egy esztendővel később, amikor a Körösök vízszintemelkedése okozott gondokat, s a töltés- szakadás miatt eg\' korábbihoz semmilyen tekintetben sem hasonlítható különleges helyzet állt elő. Ha lehet így fogalmazni, a vízgazdálkodás feladatai csak gyarapodnak az esztendők múlásával. S bár ma már valamennyien tudjuk, hogy a víz nincs ingyen, mi több, egy-egy hálózat kiépítése soksok milliót emészt fel, mégis elvárjuk és reméljük, hogy mielőbb "minél több lakos élvezi a vezetékes víz kiegyensúlyozott biztonságát: élvezi mindezzel azt a nyugalmat is, ami az életszínvonal és az életminőség jelentős alkotó- i’észe. Terveink szerint 1985- re a lakásállomány csaknem 60 százaléka — ami több, mint 2,3 millió lakást jelent majd — részesül közműves ellátásban. Az igényeknek megfelelően a víztermelés is számottevően növekszik majd, s ugyancsak axányosan fejlesztik a közcsatorna-hálózatot is. Az ágazat változatlanul nagy súlyt helyez az élet- és vagyonbiztonság szavatolására. A kormány egy korábbi döntésének megfelelően folytatják a védelmi művek építését és korszerűsítését, különös figyelemmel a legveszélyesebb területekre. Sok gond forrása volt, és gyakorta még ma is az a helyileg nem hasznosítható, úgynevezett káros vizek rendezett elvezetése. Ez idő szerint elsősorban Békés, Csong- rád, Szolnok, valamint Borsod és Szabolcs megyék egyes körzeteiben folyik összehangolt vízrendezés, aminek eredményeként számottevően csökken a hasznosíthatat- lan földterületek nagysága. S. I.
