Észak-Magyarország, 1982. augusztus (38. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-03 / 180. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 4 1982. augusztus 3., kedd A képernyő előtt Kiment megint egy műsorhét, s ha a heti jegyzet megírása előtt áttekintem, mit is kínált a képernyő, ismét a filmek dömpingje a jellemző. Mintha csak újra, meg újra igazolni akarná maga a televízió azt a téves közhitet, miszerint a villogó láda-szerkezet arra való. hogy este nyolc után egy-egy régi, vagy még régebbi mozifilmet hozzon az előfizető otthonába, akinek így nem kell moziba járnia, kap másfél órányi valamilyen minőségű szórakoztatást és kész. Persze, vannaK adások, ismeretterjesztő és egyéb műsorok már a Tv-híradó előtt is, például — nem tudni, milyen meggondolásból — a jugoszláv párttörténetet bemutató, A kezdet című filmsorozat egyes darabjait kánikulai délutánokon sugározták (vajon hányán nézhették?), meg vannak késő esti adások is — így dugták el a második műsor kora éjszakai óráiba a Némafilm című magyar tévéfilmet —-, a legnézettebb adásidőben egyszer az éppen ügyeletes keddi folytatásos sorozat egyik darabja, négy alkalommal az első, egyszer a második műsorban öreg mozifilm pergett. Köztük olyan primitív, immár negyedszázados filmipari készítmény, mint a Louis de Funes főszereplésével előállított Megmentettem az életemet az egyik végleten, vagy az inkább rétegműsomak, mintsem tömegszórakoztatásnak tekintendő Kő a szájban a másikon. És ezek között volt az Összetörtek szanatóriuma, a Huszonhat nap Dosztojevszkij életéből, meg A hosszú búcsú. „Mozizhattunk” eleget. Több mint egy hónappal vagyunk az idei veszprémi tévétalálkozó után, ahol hát új magyar tévéfilmet, illetve tévéjátékot, továbbá a Fiatal Művészek Stúdiójának nem egy bemutatásra érett művét láthatta a vendég. Tehát legalább eny- nyi új mű bemutatásra vár. Bizonyára van készen több is, hiszen különböző híradásokból ismert a Magyar Televízió műhelyeinek tevékenysége és az éves termést figyelembe véve egy-egy hétre egynél több új drámai, vagy szórakoztató játéknak kellene elvben jutnia. Tudjuk, hogy egy-egy mű bemutatási ideje sok dolognak a függvénye, s a nyár általában a könnyebb szórakozások, az ismétlések időszaka, de a több hetes aszály, ami a drámai műsort sújtja, talán kicsit sok. Vajon, milyen raktárból került elő most a Némafilm? Készítési idejét nem közölték, de a szereplői között több még ■főiskolásként szerepelt a listán, s ez elárulta, hogy nem egészen friss produktumot látunk. S ha a nyár a könnyű szórakozások időszaka, vajon miként került ez a keményen szóló, komor vonásokkal társadalmi rajzot adó dráma a kánikulai éjszaka második programjába? Mindenképpen jó, hogy láttuk, kár viszont, hogy éppen a Hírháttérrel ütközött az első programon. A Vincze Péter írta és Havas Péter rendezte tévéfilm ugyan nagyon is szélsőséges, egyedi esetet dolgoz fel — a tagosítás miatt megbántódott, némaságot fogadott parasztcsalád önkirekesztő drámáját, a falu közösségéből, illetve az egész társadalomból való kizáródását —, komor képsoraiban mégis a. mai falu sok jellegzetes vonása felrajzolódik, az ott élők és onnan elvágyódok mindennapjainak sok kis drámatöredéke felvillan, s ha a film szinte kilátástalan képet is ad, hiszen a hazatérő legényfiú nem tud változtatni a családon és a környezet is közönyös, a kép a maga egyediségében is megdöbbentő, elgondolkoztató társadalomrajz. Volt egy vidámkodó hetvenperces „Szórakoztató műsor felnőtteknek”, a Terefere, amely már négesrégen nem terefere, hanem a szórakoztató szándékú összeállítások egyik változata. Sokan vannak úgy, hogy más mondandójuk nem lévén, önmagukról szeretnek csevegni. Ezt tette most ez a műsor is, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy hónapok óta mindig van valami olyan adás, amely a televízió kamerái mögé enged bepillantást a nézőnek. Az MTV 25 éves jubileumi sorozata, a Teleráma, meg a különböző sorozatműsorok önjubilálása után most a Terefere is valami hasonlót tett: a híradással kapcsolatos anyagokat sorjáztatott Pintér Dezső lconferanszával, s közben nagyszabású riportot láthattunk a Tv-híradóról, ik- szedszer megtudhattuk, miként került a kamera mögé, aki ott áll a nyitóképben, s bosszankodhattunk, hog'7 a mindig frisseségével jeleskedő híradóról július 28-án, nyár közepén olyan riport jelenik meg, amelyben kopár fák alatt beszélgetnek a megkérdezettek. Benedek Miklós Tegnap nyílt meg a Mini Galériában ß zeiiepyiek tárlata Bényei László rajza Képzőművészeti levél Új törekvések építészetünkben Dologidőben, művelődésről la csak fezéípíiiÉ? A zebegényi Szőnyi István szabadiskola, amely az idén tizenöt éves, és a . névadó művész egykori műtermében és az ahhoz tartozó telken működik, most a miskolci művészetpártoló közönségnek ad számot munkásságáról, A nyári szabadiskola ma az ország egyik leglátogatottabb művelődési intézménye, ahol a növendékek százai ismerkedhetnek meg a képzőművészet műfajaival, s közülük nem kevesen a Képzőművészeti vagy az Iparművészeti Főiskolán folytatják tanulmányaikat. A szabadiskola növendékeinek gyűjteményes kiállítása tegnap délután nyílt meg Miskolcon, a Kossuth Művelődési Ház Mini Galériájában, a Kossuth utca 11. alatt. E tárlaton közel hatvan alkotás látható. Van közöttük rézkarc, akvarell, kerámia, tűzzománc, plakett, rajz, plakátterv, fametszet, pasztell, gouache, tehát igen széles körű a műfaji választék, amely nem egyes alkotók munkáiról, tevékenységéről, hanem a szabadiskola egészének növendéki kollektívájának tevékenységéről kíván képet adni. A szeptember 3-ig látogatható kiállítást Dániel Kornél zebegényi múzeumigazgató nyitotta meg. A szabadiskoláról az augusztusi Műsorkalauzban, dr. Végvári Lajos tollából olvashatunk rövid ismertetést. Kétségtelen tény: növekszik a belsőépítészet jelentősége. Elsősorban azért, mert csökken a tér, a természeti együtthatók zsugorodnak, s erdők, ligetek helyett a belsőépítészet veszi át a .természet szerepét a közösségi tér fórumain és otthonainkban. A rousseau-i figyelmeztetés — Vissza a természethez! — éppen a térhiány miatt csak a művészet intenzitásával lehetséges. E mozgalomnak egyik eszköze a belsőépítészet. Mindig is létezett, de e tendencia miatt vált egyre önállóbbá. E fontos műfaj a szakmai meghatározás szerint „épületek belső terének művészi kiképzése; ide tartozik a falak, a padlózat és a mennyezet kialakítása, a beépített elemek megtervezése, a bútorzat elhelyezése, a belső megoldás kiegészítése textíliával, díszítő tárgyakkal; a belső tér színeinek összehangolása”, összetett feladat, s ha jól végzik, szépsége harmóniát eredményez. Igaz, amit Major Máté építész, akadémikus hangoztat; „Az építészet egy és oszthatatlan. Vagyis nincs külön városépítészet, nincs külön épületépítészet, és nincs külön belsőépítészet”. Amikor ennek igazságát elfogadjuk, egyben kiegészítjük, hogy természetesen az építészet általános küldetésében a munkamegosztás növekszik, ár- nyalódik, s ebben különös szerep illeti a belső tér tervezőit a team-tevékenységben, amikor a faltól a bútorig minden egységessé válik a közös elgondolásban. Az is tény azonban — mint Be- reczky Loránd említi —, hogy „lakásunk, munkahelyünk, középületeink belső tereinek alakítása az esetek többségében nem a reprezentatív ünnepi pompát 'kívánja szolgálni, hanem a hozzánk mért lépték szerint életünk kereteit emberivé kívánja formálni”. Az arányok optimumáról van szó; arról, hogy mindent a maga helyzetének, céljának megfelelően indokolt alakítani a díszítés és színdinamika helyes léptékű követelményeivel. Az a jó belső építészeti terv, amely egyrészt nem szegényes, de nem is túlzott a díszítményeket illetően, ahol a funkció és a megjelenés kellemes hatása egymással párhuzamos. Környezetünk régen jórészt muskátli, tölgyfa, madárdal volt, s mivel ezt a városokban nélkülözzük, pótolják számunkra otthonunk üdítő poszterei, kényelmes ülőbútorai, s egyéb lakberendezési tárgyai. Pótszer ugyan, de nem mindegy, hogy milyen minőségű. S ha lakáskultúránk iparművészeti színvonalú, akkor ez elegendő ahhoz a harmóniához, amely hozzájárul életünk boldogságához. Ebből következik, hogy a belsőépítészet, az iparművészet napjainkban tömeges méreteket igényel. A belsőépítészet oktatása ennek jegyében újult meg az Iparművészeti Főiskolán, ahol bútortervezést, színtant, építészeti grafikát, környezetesztétikát, faipari ismereteket egyaránt tanítanak. Ma már egyre általánosabbá válik a gyakorlat, amely tervezett belső terekkel teszi esztétikailag is elfogadhatóvá az iskolákat, a gyógyintéz- ményeket, a középületek egész sorát, s így a tér egyre több helyén — az idő egyre nagyobb részében — fogad mindannyiunkat a művészet Bár örömmel nyugtázhatjuk, hogy kormányzatunk egyre több belsőépítészt részesített művészeti díjakban, mégsem lehet elég alaposnak ítélni iparművészetünk ipari hátterét. Ez a szövetség még eléggé ötletszerű, számtalan lehetőséget nem valósított meg, s akadozik a típustervek választéka is a bútorokban és lakásberendezésekben. Ma már az ország minden részén találkozhatunk a környezetkultúra tudatos szerkesztésével, de egyelőre csak a kiemelt új beruházásoknál. Igény lenne arra, hogy éppen az esztétikai nevelés jegyében főleg az iskolák tárgykultúrája növekedjék, a tankönyvektől a tanulóöltözékig. Mindez még nem hiánytalan program jegyében valósul meg, csak jó részletkezdeményezések szintjén. Még így is igen sok a teendőnk az ipari létesítmények környezetkultúrájában. Ebből a szempontból jelentős az orosházi síküveggyár, a borsodi ércelőkészítő, a Lehel Hűtőgépgyár bemutatótermének belsőépítészeti tere. Szembetűnő a fejlődés az üzletek térképzésében: ez természetesen nemcsak a vásárlókedvet növeli, hanem hozzájárul az ízlésfejlesztéshez is. örvendetes, hogy a tárgy- kultúra általános növekedésével belsőépítészetünk egyre inkább meghatározó tényezővé válik. Egy biztos: igen szép bútorokat, meny- nyezetmegoldásokat, falburkolatokat, lépcsőket, lámpákat, ebédlőket, különtermeket, könyvtárakat, folyosókat, térelválasztó rácsokat, falakat láthatunk, egyre több helyen. Ezt a tendenciát általánossá tenni — fontos kulturális érdek. Losonczi Miklós Beidegződött reflexeim azonnal feltették a kérdést; „hogyan?”, amikor a közelmúltban egyik termelőszövetkezetünkben a hét végi kirándulásokra terelődött a szó. Dologidőben? Amikor a határban annyi a tennivaló? Aratáskezdés előtt álltak még, lábon a gabona, s évszázados — évezredes?» — felfogásunk szerint ilyenkor a pirkadó hajnaltól sötétedésig a magyar parasztnak a földön akadt tennivalója. Az aratók most nem mennek el a busszal, nyugtattak szövetkezeti vendéglátóim. A kombájnosoknak, a gépkocsivezetőknek most valóban a határban van dolguk. Halaszthatatlan. Olykor még a sötétség beállta után is. De a kombájnos aratás már nem emlékeztet a kaszapenge suhintására. Amihei akkor az emberek kellettek, az életet adó veríték, hogy betakarítsák a megtermelt, s megtermett terményt, a kenyérnek való gabonát, azt ma erős gépekkel kevesebben elvégzik. Persze, ha sűrűsödik a tennivaló, nem kirándulásra megy el a hétvége. De a melléküzemágakban dolgozóknak is ötnapos a munkahét, szabad a szombat, a vasárnap, felszedelőz- ködhetnek, egyedül, családostól, alkalmasint határokon túlra, de többnyire hazai tájakra viszi el őket a busz. Ezek a közös kirándulások, jutalmak is, s érzik már a résztvevők is, akiket kezdetben csak nagy nehezen lehetett rábírni, de már ízét érzik, már rákaptak, ahogy a tsz-elnök mondja. Lehet persze vitatkozni, hogy a kirándulás — amit többnyire jó kis fürdőzéssel is egybekapcsolnak —, menynyire tartozik a művelődés körébe. Lehet, ha nagyon akarjuk. De miért ne tartozna, ha közben világot is lát az ember, ha megállnak egy-egy jól ismert műemlékünk előtt, bekukkantanak, megnézik. Mostanában, amikor szinte utazási lázban élünk, égünk, amikor már-már versengünk azon,' hogy ki, hol, merre jár a szabadságos napok idején, majdnem elfelejtjük, hogy nem is olyan régen volt az az idő, amikor úgy haltak meg emberek, hogy legföljebb a szomszéd faluig jutottak el. Ott, abban az encsi járásbeli faluban erről is szó esett, hogy a parasztember nehezen váltotta hétvégéjének ritmusát. Az első szervezett kirándulásra úgy agitáltak, jószerével azok ültek fel a buszra, akik vállalták. Most azok, akik kiérdemelték. S demokratikus módon döntenek felőle, a brigádok, az üzemegység javasolja a résztvevőt. Változás ez is, szemléletváltozás, csak meg kell látni benne a lényeget. És közben változtak az emberek is. Az ő termelőA fővárosi Bosnyák téren, és más nagy forgalmú fogadópiacokon sajátságos világok alakultak ki. Hatalmas összegek és árumennyiségek cserélnek .gazdát perceken belül, és egy ügyes, tőkével, •kapcsolatokkal rendelkező viszonteladó nagyobb haszonra tehet szert, mint a termelő, vagy a kiskereskedő. Ennek a világnak a kapszövelkezetükben például 10 felsőfokú végzettségű szakember van, hetven szakmunkás. Többnyire persze a melléküzemágban tevékenykednek a szakmunkások, de egyre többen a mezőgazdaságban, az állattenyésztésben. Igényeik, életfelfogásuk is más. Ezt a másságot lehet tagadni, lehet nem érteni. Csak éppen semmi értelme. Vagy éppenséggel nem vezet sehová. Meggyőződésem ugyanis; nincsenek rangsorok a művelődésben. Vagy ha vannak, nagyon - rossz, hogy vannak. Arisztokratikus szemlélettel — azzal, hogy majd mi megmondjuk, mit kell tenni a művelődésért —, semmire se megyünk. Se falun, se városon. Különben is, legfeljebb pasz- szív részvételt érhetünk el. Testben ott, lélekben máshol. Ezért tudtam örülni evy másik faluban — akarom mondani nagyközségben —■ annak, hogy a helybeli díszítőművészeti szakkör tagjai ismét megrendezték szokásos kiállításukat. Megyei mércével mérve sem nagy ügy ez a kiállítás, országosan pláne nem. De a közösség számára igenis esemény. S rosszul teszi, aki rále- gyint, ugyan már, a százegyedik vagy a százkettedilc hímzett párna?!... A községekben ugyanis nemcsak a színes fonál, a kalocsai motívum tartja össze ezeket a közösségeket... Ha így lenne, már réges-régen széthul-J lottak volna. Köznapian; megtelt volna a szekrény a hímzésekkel, nem lenne értelme tovább varrogatni. A szakkör az összejövetel, a beszélgetések fóruma is; s tanúsíthatom, nemcsak receptekről beszélgetnek el az asszonyok. A nyár persze megritkítja ezeket a találkozásokat; a falun élőnek ilyenkor rengeteg a ház körüli dolga. De sokáig tart a világosság, s egyik határmenti falunkban mondták, ilyenkor is működik azért a szakkör. Van, ahol ilyenkor is működik. És futja még alkalmasint egy-egy szalonnasütésre is. „Meg a borocskázásra” — szinte hallom a rálegyintést. Meglehet, arra is. S miért ne, ha módjával, mértékkel teszik. Szokásom megkérdezni, hányán járnak könyvtárba, mit, s kik olvasnak. Falusi áfész-boltokban rá-rú- kérdezek, mennyi könyv fogy? Felírom a televíziókészülékek, az újság-előfizetők számát... Sokat sejtetnek, sokat mondanak. De legszívesebben mégiscsak arról hallok, ha közösségekről beszélnek ... Olyánokról, amelyek nem kötelességszerűen tudják le — mert mondták, mert elküldték — a „művelődést”. Ahol közösség van, ott szó is van. Egymásra figyelő, egymást is értő szó ... Csutor^s Annamária csolatrendszerét, törvényeit mutatja be a László Ben- csik Sándor írása nyomán, Miháiyí.v Sándor rendezésében készülő tévéfilm, amely egy rakodómunkás szemszögéből láttatja a Bosnyák tér világát A film főszereplői Ó. Szabó István, Novak István, Dimulász Miklós, Kovács Mária. A forgatást július végén kezdték, és az e hónap végéig tart. Bosnyák téri piac AMFORA-UVÉRT Most vásároljon házlartási üvegárut! Augusztus 4—12-ig árengedményes üvegvásár a vasgyári vásárcsarnokban
