Észak-Magyarország, 1982. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-12 / 136. szám
f ESZAK-MAGYARORSZAG 6 T982. június 12., szombat ^ JÚNIU Á bogáncsok gyönyörűségeselv itt a legelőn! Az ember kénytelen megállni, rácsodálkozni, körbejárni, mert szinte vonzza, bűvöli ez a tűzvörös, de annak is inkább a sötétebb fajtájából való szín, a különös, érdekes, nagyon is célszerű forma. Már-már hivalkodóan magasra emelkedik ki a környezetéből, nem télve a tehenektől, a növénygyűjtőktől sem, és általában semmitől, senkitől, igen erőteljesen rakta körbe magát tiszteletet parancsoló tüskékkel, de valahogy még a tűző nap, az eső nélküli időszak is, mintha inkább kedvezne neki. A kakukkfű is bírja még. Kissé lelapulva, füvek árnyékába bújva, de virágozva, illatozva. A Veronika nevű virág pedig még jobban, legalább annyira bírja, mint a bogáncs. Bokrosán nő, sötétlila színben pompázik és bódítóan illatozik. Van itt még sok más növény, szép virágú, levelet alig növesztő, kemény, merev szárú, száraz termésű, csak hát a fű ... ! A fű, a gyep, a legelő, hol ezek az egyébként szép növények virítanak, éledeznek, a legelő nem látszik legelőnek, a fű fűnek, mert szárazán, sárgán, már majdhogynem élettelenül van itt, töredezik, porlik a léptek alatt, meg is ritkult már, látni engedi a föld repedéseit, azokat a repedéseket, melyek minden szárító nap után szélesebbre, mélyebbre tágulnak. Gombák sokadalma szokott ezen a legelőn csd- portosulni, szegfűgombáké, meg a csiperkék majd’ minden fajtájáé, messziről jól láthatóan, fehérlően, de most még egy árva pöfeteg sem pariik szét a cipőtalp alatt. Susulykát sem látni, már a mérges gombák sem bírják ezt a szárazságot. | Nem könnyű a. házak kő- 1 zött sem. A faluban a ku- : tyák rusnyák a szaladásra, hogy megugassák az idegent, inkább a maguk kaparta árnyékos, hűvös gödörben lapulnak és úgy tesznek, mintha nem látnák az úton, a rájuk bízott porta előtt el- ‘ haladót. Az oszlop tetején a fészek szélén álló gólya le- 1 ereszti szárnyát, nagyra tátja éles csőrét, de nem kezd kelepelésbe, ne is kívánja ezt most tőle senki. Lelóga- toít szárnyak, tátogó csőr, enyhe billegés ide-oda ... ha valaki a gólya szépségének akarna propagandát csinálni, hát ezt a gólyát nem len- I ne érdemes lefényképeznie! \ De itt a folyó is végre a házak kertje alatt, itt kanyarog, hűvösödik, hátha látunk valami biztatót! Szikrázást látunk a vízről, bántó, kemény fényeket, a part pedig omlik-porlik a láounk alatt, nem érdemes lejjebb | menni, mert becsúszunk, ott a vízben, alattunk néhány gally pedig most is úgy fordul, pördül, ahogyan nem kellene, inkább úszniuk, haladniuk kellene tovább. Ehelyett megpördül- nek, az egyik gally le is bukik. örvény lenne ott? Nem valami barátságos fogadtatás a folyó részéről! Maradjunk hát itt, hol vagyunk és hallgassuk a csendet. Csend! Valahogy szokatlanul nagy mégis ez a csend! Netán készül valami, vagy csak elbágyadt minden? Hetek óta nincs tisztességes eső, némely terület szemernyi vizet sem látott, itt van mögöttünk Medárd. nem cbí■ ............. 1 ■ 11 T n ált semmit ő sem. A hoszszú, kemény tél, a maga mínusz 20—25 fokaival megviselt valamennyiünket, nerr megszülésképpen, de mái a pokolba kívántuk, különösen, mikor még április 28- án is nagy mennyiségű he esett, sízni lehetett a Bükk- ben, de még május elsején is hullott hó, ami mégiscsak túlzás! Hosszú-hosszú tél volt ez, mire az öregek sem mondhatták; semmi ez, láttátok volna a mi időnkben a teleket! Most Aggtelek környékére hiúzok jöttek a Kárpátokból, átballagott két medvebocs is, mi pedig pótfűtésért fizettünk, ráadásul felemelt áron. Kemény tél, mi után valahogy nem maradt hely a tavasznak, a kellemes, langyos átmenetnek, hanem egyből érkezett a 30 fokos hőség, kissé meg- kergítve valamennyiünket. Mert a tavasz akárhogyan is nézzük: elsikkadt. Valahol eltűnt az áprilisi, a májusi szánkózások idején. Hát nézzük ezt a fura, egyáltalán nem barátságos folyót, pillegjünk mint ama gólya, vagy inkább bújjunk a magunk ásta hűvös gödörbe, mint a tisztségét teljesíteni rest házőrző. Változik közben a folyó fényeinek keménysége, ellágyul, mert árnyék jön át a vízen. Enyhe, alig észlelhető árnyék, de árnyék. Nem is igen vesszük észre, csupán néhány perc elteltével, mikor már a magas nyárfák levelei mozogni kezdenek, megszólalnak. Csupán csak a levelek. De az eddigi süket csendbe, madarak, békák, kabócák hangjaitól mentes süket csendbe belezizegnek a levelek. Az ember szinte ámulva nézi: hogyan, miiként tud minden levél egyszerre mozogni, rázkódni, hangot adni, közben az ágak még sem moccannak !... De azért szép lassan az inget fel kell venni, fel kívánkozik, hűvösség árad valahonnan. A nap pedig homályosul, fátylak sokaságát vonja maga elé, fényt már alig, csupán a fülledt meleget árasztja. Aztán már azt sem. Hanem megszólalnak a magas nyárfák! De már nem csupán leveleikkel, hanem ágaikkal is. Hajladoznak, zörögnek,' összeverődnek, por száll róluk, ráncos levelek, száraz gallyak hullanak. Jobb lesz innen odébbállni, fedelet keresni! Iszkolunk, mögöttünk zúgnak, recsegnek a nyárfáik. Mellettünk egy bokor hátra- hajlik, mintha valami nagy ugrásra készülődne, előrecsap, de már nem látjuk, sikerült-e átugrania a gödröt. Nekünk igen. Sziirkésféke- te felhő ér utol bennünket, besötétül fölöttünk, de éles fénnyel, villámmal mutatja az utat, hatalmas dörrenéssel is jelezve: megjött! A mocsaras, lápos rész nádsokasága hullámzik helyeslőén, a nádbugákról felhő nagyságú por — virágpor kerekedik, tovaszáll, a nádtenger hajladozik, hullámzik. Még egy fényes csattanás és kopog, zuhog az eső. Az áldott, gyönyörűséges eső! Lelassulunk, s lépésben megyünk tovább. Hadd essen, hadd paskoljon bennünket! Itt vagyunk már a házak között ismét. Kutya ugat ránk, arrébb meg egy gólya áll peckesen, a fészek szélén. Akár fényképezni is lehetne. Priska Tibor SALLAI FERENC? Bekötött szemmel Bekötött szemmel vakon tapogatózva kapaszkodni o szóba a szóba csak de micsoda szóba Ötszázöt múzeum Most adták közre a magyar múzeumok elmúlt évi működési adatait. Ezek szerint hazánkban összesen ötszázöt múzeum volt az elmúlt év végén, abból húsz olyan, amit 1981-ben alapítottak. Ezek között van megyénkből a hollóházi kerámiamúzeum, a sárospataki Színyei-ház és az új mezőkövesdi tájház-együt- tes. Borsodban múzeumaink közül tizenhét városokban, húsz pedig községekben található. Ezekben az intézményekben az év során 103 kiállítás volt látható, köztük ötvenhét olyan, amit 1981-ben nyitottak, s azokat összesen í 042 589 látogató kereste fel. Az állandó kiállítások száma országosan 647, Borsodban 52 és ebből egy olyan álcád, amely már 1964 előtt is látható volt, kilenc viszont csak a múlt esztendő óta. Igen jelentős volt Borsod múzeumainak közművelődési munkája: 13 882 látogató kért és kapott tárlatvezetést; intézményen belül 89, azon kívül 32 előadást tartottak, volt 71 különböző egyéb rendezvény, 64 ismeretterjesztő foglalkozás. Kazi nczy-díjasunk: Katona Rezsaná Sok táviratot, telefonhívást kapott mostanában Katona. Hezsőné, a sátoraljaújhelyi Kossuth Gimnázium és Szakközépiskola magyar—latin szakos tanárnője. Rapcsányi László társaságában ő kapta idén a Kazinczy-díjat, amelyet Pé- chy Blanka alapított. — Ott, az ünnepségen fogtam fel igazán, mit is jelent ez a díj. Mindig azt hittem, hogy sokan kapják meg. Kiderült, mindig egy valaki, akinek a szó a kenyere, s egy pedagógus, akinek dolga az anyanyelvi nevelés. — Az anyanyelvi nevelésről egyre többet beszélünk. — Sajnos, főként csak az iskolában. Nagyon szomorúnak tartom, hogy ebből az , utca emberéhez még nagyon kevés jut el, s nem érzik a . felelősséget sem a nyelv romlásáért, a durva, csúnya beszédért. — Mit tehet az anyanyelvért a pedagógus? — Csak annyit, hogy meg- • próbálja vájtfülűvé nevelni tanítványait. Legalább mások beszédében vegyék észre a hibákat, a nyelvi vétségeket. Azt, hogy a beszéd- készséget, a beszéd ritmust, a szép nyelvhasználatot is meg tudja változtatni, sajnos, nem nagyon hiszem el. — Nem túl pesszimista? — Inkább óvatosan fogalmazok. Nem én állapítom meg először, hogy a köznapi érintkezés nyelvében eluralkodott a durvaság, a trágár beszéd. A tanulót pedig nagyon sokféle hatás éri, s csak egy, ami az iskolában. A gyerekek asszimilálódnak környezetük beszédéhez, stílúsához. Nem merik kockáztatni, hogy bármelyik irányban is kilógjanak a sorból. S ahogy a gyerek beszél, úgy beszél majd a felnőtt is. Ezért, gondolom, hogy nemcsak nekünk, pedagógusoknak, magyar szakos tanároknak lenne kötelességünk, hogy a kulturált beszédre rászoktassuk a fiatalokat. — Mit tesz, ha durva beszéden kapja tanítványait? — Azonnal beírok egy egyest magyar nyelvből, és kívülről meg kell tanulniuk egy prózai szövegrészt Illyés Gyula Puszták népe című művéből. Azt a részt, ahol arról ír, milyen szépen, tisztán beszéltek családjának tagjai... — Nem nehezményezték még ezt az eljárást? — A gyerekek? Nem. Sőt, mintha lett volna eredménye. Én mindig elmondom tanítványaimnak, a magyar nyelv olyan tantárgy, amit használatra adunk. S nemcsak a tanórákra. — A szülők? — Soha! Talán nem is tudják. Az az érzésem, a gyerekek szégyenük elmondani. Abból gondolom, hogy néha megkérdezem: Fiam, ezt otthon tanultad? Nem — válaszolják, pedig olykor tudom, a szülők is csúnyán beszélnék. Szégyenleni tudják még a trágárságot, ha szólnak érte, s ezt én biztatónak tartom. — A pedagógusnak ritkán van mérhető sikerélménye. Az anvanyelwel foglalkozónak talán még ritkábban. — Egyetlen, ami mérhető, a versenyeredmények. Amikor 21 éve idekerültem az iskolába, az egyetem elvégzése után, azonnal bekapcsolódtunk az akkor még gyerekcipőben járó győri Szép magyar beszéd versenybe. Öt tanítványom iu- tott el a döntőbe, kettő Ka- zinczy-érmet kapott. Egyik sem lett tanár. De azért most, a táviratokat olvasva, rádöbbentem, sok magvar szakost és tanítót is tanítottam. Remélem, ők is fontosnak tartják a munkájukat; amit tehetnek az anyanyelvűkért. Azután kezdettől működik nyelvművelő körünk, bekapcsolódtunk a Beszélni nehéz rádiós előadásokba. — Tanítványai közül sokan jutottak el az Édes anyanyelvűnk döntőjébe is, amelyet itt rendeznek meg, Sátoraljaújhelyen. — A versenyt Kováts Dániel találta ki. s igazán örülök, hogy a kezdetektől együtt dolgozhattunk. Most, idén tízéves lesz a verseny. Eddig öt tanítványom, hót alkalommal volt első a megyei versenyen, s ketten közülük az országos döntőn is nyertek. Olyankor mindig nagyon boldog voltam. — Magyar szakosnak készült? — Könyvtárosnak. Zárkózott, merev gyerek voltam. Sohase hittem benne, hogy fel tudok oldódni az emberek között és tanítani tudok. Könyvtárosnak nem vettek fel, egy évig a Zsolnay-gyár- ban dolgoztam, s ott jöttem rá, egy remek kollektívában: tudok hatni az emberekre. Magyar—latin szakon végeztem. — Hisz a tanári pályában? — A saját gyerekeimnél is látom, milyen sokat jelent, milyen sokat tehet egy- egy tanár. De a gyerekekben legfeljebb csak később tudatosul, sohasem az iskolaévek alatt, hogy az iskolának is sokat köszönhet. — A Kazinczy-díjat legfeljebb egyszer kaphatja meg valaki. — Amikor egyetemista voltam még, Bárczi tanár úr egyszer megkérdezte: mondja, miért nem indul el a szép kiejtési versenyen? Nem dicsekvésképpen mondom, inkább csak adaléknak egy Kazinczy-díj történetéhez. Mert szeretnék eloszlatni egy félreértést. A pedagógus a díjat nem azért kapja, mert ő maga szépen beszél. Azt ismerik el a díjjal, amit a magyar nyelvért, az anyanyelv tanításáért tett. S ha nem is ezért dolgozik az ember, nagyon jó érzés, hogy értékelik a munkáját. Csutorás Annamária Utitársam, a kalapos Már nem emlékszem pontosan, hogy előbb a kését ajánlotta-^ fel a kenyérsze- léshez, vagy pohárral kínált, amikor üvegből akartam inni? a lényeg, hogy az első adódó alkalommal a ! szolgálatkészségével terem- , tett kontaktust a beszélgetéshez. Elmondta, hogy egy rokonát látogatta meg Szlovákiában, hogy számára mindennapos dolog átlépni az országhatárt, s mert meglehetősen sokat utazik, bizonyos praxisra tett szert az utazáshoz szükséges tárgyak telein tétében, még egy termosz teát is hozott magával, szívesen megkínál, ha megszomjazom. Akkor még nem érzékeltem, hogy egyfajta bírálat, vagy inkább ítélet lappang a pergő mondatok mögött, elnéző ítélet ugyan, de megfellebbezhetetlen ítélet rólam, aki nem hordpk magamnál bicskát, s üvegből iszom a sört. Semmit nem szabad vásárolni a vonaton, figyelmeztetett az úti társam, ami pedig a sört illeti, ő egészen egyszerűen képtelen lenne meginni, talán egy kortyot sem tudna lenyelni belőle, vagy ha igen, ha kényszerítenék rá, hát bizonyosan rosszul lenne tőle, mert szeszes italt egész életében nem fogyasztott. Esküszöm, derültem rajta, persze csak magamban, | hiszen nem akartam megsérteni, de azért kibukott belőlem, hogy nekem néha a pálinka is jólesik. Félre ne értsen, kapott a szón, s hosszú perceken át arról beszélt, hogy neki kizárólag az alkoholistákról van meg a véleménye, s egészen természetesnek tartja, hogy mások, akik nem olyanok, mint ő, egy-egy pohárral alkalomadtán lehajtanak, legyen az bor, sör vagy pálinka, neki magának is van egy nagyon jó barátja, aki mindig bort iszik ebéd után, s természetesen semmi kifogása sincs az ellen, hogy például a szlovákiai rokonai szeretik a sört, ami ott ugyebár sokkal olcsóbb, mint nálunk. Ha jól emlékszem, az árakról esett szó ezek után, útitársam a fülke többi utasát is igyekezett bevonni a beszélgetésbe, ami persze jobbára abból állt, hogy ő beszélt. Kezdtem sajnálni a pasast, akiről rövidesen megtudtam, hogy kalapos, hogy a kalaposmesterséget még a háború előtt sajátította el, s hogy ma is kalaposboltja van. Külsőre egészen jelentéktelen alak volt, s érzékelhetően kedvét lélte abban, hogy figyelnek rá, s arra gondoltam, hogy talán nem is a rokonok kedvéért utazik oly gyakran Szlovákiába, hanem azért, hogy útitársai legyenek. Amig a kalaposmesterség révén szerzett tapasztalatairól beszélt, például arról, hogy szerinte u fej méret mennyiben függ össze az észbeli képességekkel, vagy a jellembeli tulajdonságokkal, még érdekeltek is a szavai. Pedig az ezzel kapcsolatos történeteit is nagyon unalmasan adta elő. nem tudok mást mondani: ennek a kalaposnak kifejezetten tehetsége volt ahhoz, hogy unalmas legyen. Valamiféle szuggesztív unalom áradt belőle, az egyik semmitmondó mondatot szinte lélegzetvétel nélkül küldte a másik után, miközben hol az egyik, hol a másik úti- tórsára nézett, s bármelyikük is próbálta egy-egy megjegyzéssel félbeszakítani, az egészen más témában is azonnal otthon volt, azonnal volt mondanivalója, véleménye. Így van, uram, mondta ilyenkor, de hallgasson ide! És jött a következő történet, amiből rendszerint kiderült, hogy ő, a kalapos igazán tisztel és becsül mindenkit, aki rászolgál erre, de el nem tudhatjuk képzelni, hogy milyen emberek élnek ezen a világon, nevezetesen olyanok, akik meg tudnák fojtani egymást egy kanál vízben, aztán olyanok, akiknek semmi sem szent, meg olyanok, akik a csillagot is le- hazudnák az égről, és így tovább egészen az olyan emberekig, akik egyszerűen lti bírhatatlanok. Egy idő után alvást színleltem. de rövidesen azon kaptam magam, hogy a kalapos hangjától csukott szemmel sem tudok elszabadulni. hogy képtelen vagyok a saját gondolataimba, ábrándjaimba menekülni, hogy kínban és tehetetlenül » •figyelek. Az semmi, uram, mondta a kalapos és úgy éreztem. mintha egyenesen hozzám intézte volna a szavait. holott vélhetően a közvetlen szomszédom volt az áldozat. Az semmi, uram ezt hallgassa meg, hallottam ismét, és nekem figyelnem kellett, mert ha hiszik, ha nem. feszültséget teremtett bennem a lenyűgözően ostoba szóáradat. A múltkor bejön hozzám a boltba egy illető, mesélte élvezettel a kalapos, bejön, forgolódik, bizonytai
