Észak-Magyarország, 1982. június (38. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-05 / 130. szám

ÉSZAK - MAG¥A RORSZ AG 4 1^82. június 5., szombat */ Í -i f*Sji V " -P-J 11. T egnap hivatalosan véget ért az 11)82-es ünnepi könyvhét. Ma már bontják a sátrakat, ám rendezvények még lesznek, a megtervezett író—olvasó találkozók némelyi­ke a hivatalos záráson túlra került. Pontos statisztikák még nincsenek sem a rendezvények látogatottságáról, sem a könyvesbolti forgalomról, de talán nem is e statisztikák az érdekesek, hanem az, hogy milyen nyomot hagyott az ol­vasó emberekben, szerzett-e az olvasásnak új híveket a könyv idei ünnepe. Sokszor leírtuk, hogy az ünnepi könyvhét több célt szol­gál, és alapvetően azt, hogy ne csak új műveket juttasson el a mind nagyobb olvasótáborhoz, hanem lehetőséget biz­tosítson az írók és olvasók találkozására, gondolatcseréjére, amelynek során nemcsak az olvasó látja az írót, hanem az is közvetlenül megismerheti műveinek fogadtatását — ha ugyan nem tisztán „bájolgásból” áll a találkozó —, gyü­mölcsöző lehet mindkét fél számára az ilyen alkalom, s ál­talában a könyvhét során fokozottabban kerül a nagy tö­megek érdeklődésének fénykörébe a könyv, az olvasás, mint a társadalmi méretű kulturálódás legfontosabb útja. Borsod megye és Miskolc — ami a számszerűséget illeti — nem panaszkodhatott a rendezvényeket illetően. Igen sok írót hívtak vendégül a legkülönbözőbb könyvtárakba, mű­velődési intézményekbe, egyéb közösségekbe, folyóiratok szerkesztőségi estjeit rendezték meg. s öröm, hogy ezek között helyi írók, helyi lapok is szerepet kaptak. Éppen lap­zártakor tart a megye déli csücskében, Négyesen, a mező­kövesdi Matyóföld körül csoportosult írók estje. De volt nagy sikerű találkozó például a Látóhatár szerkesztőségé­nek munkatársaival és másokkal. A könyvhét gazdag rendezvénysorozatából igen kevés helyről tudtunk beszámolót adni, részben mert időben sok esetben fedték egymást, részben mert nem is lehet minde­nütt ott lenni, mindenről írni, és talán olyan is volt, amiről nem lett volna érdemes. Sajnálatos az olyan szélsőséges eset, amikor a vendégül hívott író és a vendéglátó szerv pironkodó képviselője másfél-két órán keresztül üldögél kóla és kávé mellett, de érdeklődő olvasó egyetlen egy sem jelent­kezett. Szeretnénk hinni, ez volt az egyetlen ennyire siker­telen találkozó, mert sajátos módon, amelyeken részt vet­tünk, merőben más emlékeket hagytak. Ezekről be is szá­moltunk a lapban. Alighanem nem a lapban történt regisztrá­lás dönti el egy író—olvasó találkozó értékét. Igaz, az archívu­mokból a lapot mindenkor elő lehet venni, mint bizonyí­tékát a találkozónak, de ezek tartalmi értékét az adja meg, mennyien tértek onnan haza jó emlékekkel. Értesülésünk szerint összmegyei szinten meglehetősen megoszlik a találkozók és egyéb rendezvények sikere. Vol­tak igen nagy sikerűek, voltak közepesek, formálisak és gyengébben sikerültek. Mint ahogy az általában lenni is szokott. Nemcsak most utólag mondjuk, már előre is látha­tó volt, hogy van valami kis túlszervezettség az idei ren­dezvények előkészítésében. Időben sem fér a sok-sok talál­kozó — jellemző, hogy május 31-én Miskolcon hat ilyen jel­legű rendezvény volt! —, úgy tűnik, minden szerv ki akart tenni magáért, külön is szerepelni akart, s ez megosztotta az erőket. Megosztotta az írókat, megosztotta a közönséget A jövőben feltétlenül arra kellene törekedni, hogy nagyobb centralizáltsággal — különösen a nagyvárosokban — keve­sebb, de jobban előkészített, nagyobb érdeklődést vonzó ta­lálkozók legyenek. Kínos az írónak, kínos a rendező szer­veknek a vattázott nézőtér, az érdektelen résztvevő, az egy­két sablonos, feleletet tulajdonképpen nem is váró kérdés. A Lázár Istvánnal való találkozó és néhány más alkalom viszont jó példája annak, milyen érdekes és izgalmas gon­dolatcsere alakulhat ki, ha a közönség és az íróvendég rá­talál a közös témára, és emberi módon — akár szenvedé­lyesen is — tud arról beszélgetni. A z íróvendégek gondolatkörétől nem választható el egy másik. Nevezetesen: ha a vendégül hívott írónak nem jelent meg az utóbbi időben kötete, vagy annyira isme­retlen az olvasók előtt, hogy nehéz a beszélgetés fonalát fel­venni. Ez is kínos együttléteket eredményez. És itt elértünk az ünnepi könyvhét könyvkínálatához. Száztizenkét könyv jelent meg az ünnepi könyvhétre. Mindenképpen sok. A könyvesboltok forgalma érdekesen alakult. Már a nyitás napján eltűntek az összes antológiák, a féláron kínált művek. A könyvhét igazi nagy sikere, Gyurkó László Arcképvázlat történelmi háttérre] című kö­tete volt. De ugyanilyen gyorsan eltűnt a könyvesboltokból Moldova György új riportkötete, az Égi szekér. Vészi Endre novelláskötete, Körmendi János színész emlékezése! a Gon­dolkodó magyarok sorozatból Illyés Gyula Ki a magyar? című könyve, vagy az István király intelmei című kötet, Jurij Trifonov Máglyafény című emlékezése, Molnár Edit Írók. történetek, képek című könyve, a Ferenczy, a Mo- hoIy-Nagy. a Maria Callas kiadványok. És természetesen még sok egyéb, itt fel nem sorolt mű. Ugyanakkor, jó né­hány, a könyvnapra megjelentetett könyv iránt alig volt érdeklődés. Engedtessék rneg. hogy az írók nevét itt most ne soroljuk. Csak be kell nézni a könyvesboltokba, s kitű­nik mely könyvek állnak többszázas halomban. Ez viszont mar a könyvheti kiadások válogatásának témaköréhez vezet­hető vissza. Már a könyvheti sajtótájékoztatón szóba ícerült, hogy sok az új kiadvány, s nem egy közülük indokolatlanul jelenik meg ilyenkor. Erre a könyvkiadók képviselői külön­féle magyarázatokat adtak., ám a könyvhét bolti forgalma azokat igazolta, akik sokallták a kiadványszámot. Ugyanak­kor viszont a keresett kötetek példánvszáma bizonyult ala­csonynak. Véget ért a könyvhét, az új magyar művek és a közön­ség. az írók és az olvasók találkozásának ünnepi hete. Is­mét sok tanulsággal ért véget... Benedek Miklós Egy évvel ezelőtt távozott el közülünk örökre Lukov- szky László kétszeres Mun- kácsy-díjas festő- és grafi­kusművész, Miskolc és Bor­sod képzőművészeti életének kimagasló alakja. A Miskol­ci' Galéria most emlékkiállí­tással adózik az eltávozott művész emléke előtt. A Ga­léria minden termét megtöl­ti a száznál több festmény és grafikai alkotás, amiket ma­gánosoktól, közületektől és közgyűjteményektől ez alka­lomra kölcsönkértek. A Ga­léria termeiben igen sokszí­nűén tárul fel Lukovszky al­kotói élethagyatéka, sokolda­lú érdeklődése, társadalmi elkötelezettsége. Nagyszámú tisztelőinek je­lenlétében, tegnap délután Nagy Zoltán, az MSZMP Borsod megyei Bizottságának titkára nyitotta meg Lukov­szky László emlékkiállítását: — Halála után egy évvel a Miskolci Galéria kiállítással tiszteleg a művész emléké­nek. Tisztelet immár a tel­jessé vált életműnek, mely­nek egyes darabjaival any- nyiszor volt alkalmunk talál­kozni, Lukovszky ugyanis gyakori szereplője volt a ki­állításoknak, műterme pedig mindig nyitva volt az őszin­tén érdeklődők számára. Ez a kiállítás tehát tiszteletadás a közéleti embernek is, aki mindig felelősséggel szólt a megye, a város kulturális életéről. Emlékszünk rá, mi­lyen szenvedélyesen, kemé­nyen tudott vitatkozni, vé­deni a maga igazát. Felfo­kozott türelmetlenség égett benne, nem tudott megbékél­ni a visszásságokkal. Tiszte­let ez a tárlat a művésznek, mert magas fokú azonosulás­sal szerepeltette a miskolci, a diósgyőri színeket, hangu­latokat a magyar képzőmű­vészetben — mondta beve­zetőjében Nagy Zoltán, majd arról beszélt, hogy az emlék- kiállítás ! összképe az eddi­giektől is markánsabban iga­zolja, mennyire kötődött la­kóhelyéhez Lukovszky, mi­lyen szívesen mutatta fel szépségeit, s bajlódott gond­jaival. A továbbiakban arról szólt a megyei pártbizottság titká­ra. hogy Lukovszkyban mé­lyen élt a valóság totális bir­tokbavételének igénye. Ren­geteg téma foglalkoztatta és sokféle a megközelítési mód­ja, a megoldás eszköztára is. Eszményei alapján . szenve­délyesen tudott vágni, kérlel­hetetlen volt minden igazta­lannal szemben. Imponáló volt a megújulási készsége, hogy ismételten és megint birtokba vegye új életünket, oldja az anomáliákat, felmu­tassa az élet igazi törvény- szerűségeit. Foglalkoztatták a világ nagy problémái, s igen szorosan kötődött a szűkebb környezethez, a diósgyőri ko­hászokhoz. Nagy tanulsága életének — emelte ki Nagy Zoltán — a következetes esz­mei, politikai elkötelezettség. Ez egyben összetartó, egysé­gesítő ereje is Lukovszky László életművének. Idézte a művésznek egy tíz évvel ez­előtt adott nyilatkozatát, amelyben azt mondja ki, hogy nem az a művészeti közélet, ha valaki mindenütt mutogatja magát, hanem műveivel formál véleményt a társadalomról, vall a kör­nyezetéről. Kiemelte, hogy Lukovszky volt az első művész Borsod­ban. akinek szocialista szer­ződése volt nagyüzemmel, a Lenin Kohászati Művekkel, s mindvégig együtt élt a kohá­szokkal. Az emlékkiállítás megren­dezéséért mondott köszöne­tét végül a Miskolci Galériá­nak, a rendezést megköszön­te Dobrik István művészet­történésznek. Lukovszky László három évtizedebéit Miskolcon. Hoz­zánőtt a városhoz, a művé­szetet kedvelő közönség tisz­telte, szerette. Fájdalom, hogy születésének 60. évfor­dulója idején már csak em­lékkiállítással adhatjuk meg számára a tiszteletet. (bm) Egy kevéssé ismert Lukovszky-grafika: Lévay József Kiváló pedagógus CB E 3 « í í H! ■ I a. ■ H •.! i í1 \ üisüiüüiíüiu i- Ü.rt/Uíl. rü u >.|5P !Í;iJ i *! t'fi * «I ft fi nt Ül Az Országházban megtartott pedagógusnapi ünnepségen vette át a Kiváló Pedagó­gus kitüntetést Bagyinszki Ferencné, a kazincbarcikai 105. számú Lékai János Szakmunkásképző Intézet igazgatóhelyettese. Életéről, munkájáról, a szakmunkás- képzésről és a pedagógus hi­vatásról beszélgettünk vele. — Mikor gondolt először arra, hogy tanítani akar? — Ha jól emlékszem, he­tedikes voltam, amikor meg­kérdezték, mi akarok lenni. Magyar—történelem szakos tanár, válaszoltam. Egy év múlva — 1950-ben végeztem el a nyolc általánost — mondták, mezőgazdasági technikumba továbbítják a lapomat. Oda javasolnak. Én tanár akartam lenni, s addig kértem, hogy végül a balas­sagyarmati gimnáziumba me­hettem. A tanári pálya azon­ban egyre messzebb került tőlem. Érettségi után pénz­ügyi előadó voltam három évig a rétsági járási taná­cson. férjhez jöttem Kazinc­barcikára, s egy laboráns­képző tanfolyam elvégzése után elhelyezkedtem az ak- kcjr induló BVK-ban. A ké­miával itt kerültem szoro­sabb barátságba — Hogyan került a pályá­ra? — Innen már rövid úton. 1961-ben elkezdték szervezni azt a szakmunkásképzőt, amelyik a berentei vegyimű­veknek és á BVK-nak ké­pezte a szakmunkásokat. Je­lentkeztem szakoktatónak. Közben ugyanis elkezdtem tanulmányaimat a vegyipari technikumban, és szakmun­kás-bizonyítványt is szerez­tem. Csak így lehettem szak­oktató. Taníthattam, még ha messze is kerültem a gye­rekfejjel megálmodott ma­gyar—történelem szaktól. Közben ugyanis műszaki ta­nári oklevelet is kaptam. — Pályán volt tehát. . — És azon is maradtam, bár igaz, elég hamar igazga­tóhelyettesnek neveztek ki, és sajnos kevesebbet tanítha­tok, mint amennyit szeret­nék. De nagyszerű felada­tokat kaptam, kaptunk. Ami­kor a vegyipari szakmunkás- képző szervezése megkezdő­dött, jószerével kitaposatlan úton indultunk el. Balaton- fűzfőn, Péten volt már ugyan vegyipari szakmunkásképzés, de nekünk a saját arcunkra kellett igazítani a miénket. Talán a feladat nagysága volt az, ami minket, tizen­hármunkat lelkesített... Ennyien dolgoztunk akkor itt. De nagyszerű kollektíva kovácsolódott össze. Talán a kitaposatlan út miatt, de mi mindig mindent megbeszél­tünk. S azután, amikor új munkatársak jöttek, ez a munkaszellem volt a mérv­adó. a szokásos. Mondjam, hogy a természetes? Gondo­lom nem véletlen, hogy az alapító 13-mak közül hatan most is itt vagyunk, s töb­ben innen mentek nyugdíjba. — Közben persze alaposan megnőtt az iskola is. — Meg bizony. Olt kezd­tük, ahol most a BVK ke­reskedelmi igazgatósága van. Akkor, az indulásnál volt két tantermünk, egy vasipari műhelyünk, két laboratóriu­munk és egyetlen pici iro­dánk. A 105-ösre viszont, úgy gondolom, joggal lehe­tünk büszkék.. És ^nemcsak az épületre, az oktató-nevelő munka is sok elismerést szerzett. Nincs miért restel­kednünk. Igyekeztünk lépést tartani a feladatokkal. A szaktanterem-hálózatunkat említhetném ... De mást is. Például, hogy öt éve elindí­tottunk egy mozgalmat. Mi célprémiumos munkakészí­tésnek nevezzük magunk között. Pedagógusnapon ér­tékeljük azokat a kezdemé­nyezéseket, újításokat, ame­lyeket pedagógusaink dol­goznak ki az oktatás ered­ményesebbé tétele érdeké­ben. Nagyon sok hasznos, jó kezdeményezés született, s gondolom születni is fog. Az asztalomon az a nagy halom papír, ezek a pályázatok. Nem restellem mondani, egy ki­csit meg is hatódtam, ami­kor megláttam, mennyi új ötlet, kezdeményezés szüle­tett az idén is, pedig nagyon nehéz, fáradságos év végén vagyunk. — De mi az igazgatóhe­lyettes sikerélménye? — Sikerélmény van, csak észre kell venni. Vagy miért ne lehetne az én személyes sikerélményem is, ha óralá­togatáson azt tapasztalom, hogy tanár, diák együtt tud dolgozni? Ha szakfelügyelő elismeréssel nyilatkozik a kolléga munkájáról, nekem is öröm. S ha végigmegyek az iskolaudvaron, s látom, rend, tisztaság mindenütt, nekem is jó érzés. Benne van, gondolom, az én mun­kám is. Az én feladatom, végül is, hogy a munkafel­tételek adottalc legyenek, se­gítem a módszertani fejlő­dést. Ez a munkám, és úgy érzem, ebben nincs semmi rendkívüli. Csak tisztesség­gel kell ellátni. — Szakmunkásképzőbe nem szívesen mennek közép­iskolai tanárok, akik közis­mereti tárgyakat taníta­nak . . . — Sajnos ez igaz, bár is­kolánk jó híre .miatt nekünk viszonylag kevesebb ilyen gondunk van, Én nem mon­dom, hogy könnyű szakmun­kásképzőben tanítani. De na­gyon szép feladat. S aki iga­zán belekóstol, nem akar megválni tőle. Nagyon sok mindent ki lehet hozni a mi tanulóinkból, csak akarni kell. És egymás segítése nél­kül ez nem megy. — Ügy vélem, a család se­gítsége nélkül sem. — Nekem ebben is szeren­csém volt. Férjem ugyancsak pedagógus, a vegyipari szak­középiskolában tani),. Sokat segített, már azzal is, hogy megértette, ha elfoglaltságom volt. Két fiam van. A na­gyobbik egyetemista, a ki­sebbik középiskolás. Elége­dett ember vagyok. — Mikor lenne még elé­gedettebb? — Ha a papírmunkám ke­vesebb lenne. Szeretnék még több időt tölteni a kollégák és a tanulók között. Többet beszélgetni velük. Meggyőző­désem, hogy az emberi kap­csolatokat semmi sem pótol­ja­Csutorás Annamária Még mindig nyitva %1 fl| ff S' f MŰJÉGPÁLYA QßfräLJ ISI—« J2L -öLJL hétköznap 17—21 óráig, szombaton 7—10 és 17—22 óráig, **** vasárnap 7-10 és 17-21 óráig Tiszái Vegyi Kombinát, Leninváros------------------------------------------——----------------------------------------------—---------- -­M űj'égpáiya telefon: (49) 11-222/15-06

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents