Észak-Magyarország, 1982. május (38. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-01 / 101. szám

fi ESZAK-MAGYARORSZAG 8 1982. május 1., szombat i ay.asz Faluban nővéil fel, ? @ nekem meg minden '& évszaK bő forrásból kínálja a gyermekkor em- lékeit. Bizonyára későbbi * évek tették, élmények ala­kították úgy, hogy nem mindenikbon keresem ma már egyformán a múltké­peket. Mindinkább a tava­szok emlékei tisztulnak vi­lágosabbá: föidszagú kiraj­zásaink kertekbe, mezőre, folyóhoz, határba, erdőbe. A természetbe. Pedig mi télen is jégen virgonckod- tunk, hóban huszárkodtunk, kályháktól messze pirosod- tunK. Mégsem a mi nagy meg­újulásunk hetei-hónapjai voltak .ezek, igazán nem. Hanem téltől hervadt, szo­bafogságra’ ítélt, dologtalan bánatban epesztett, iagyok- jegek ijesztésétől elgémbe­redett szívű öregjeinké. Nagyanyáinké, nagyapáin­ké. Az ő kedvük élesztője, ébresztője volt minden ta­vasz. Mert a létüket iga­zolta:, reményüket támasz­totta: Munkát, Dolgot adott! Mert csak üldögél­niük is nagyon jólesett: ha a munka, az éledő élet ott „beszélt” körös-körülöt- tük ... Nagyanyámat, nagyanyám arcát-alakját, kezét-mozdu- latait is innen, a tavaszok dologfakadásától látom iga­zán, tudom követni bizto­san. Csipogó meg csetlő- botló aprójószágok hang­udvarában; magágyak biz­tató földmelegségében; tél­szagot űző meszelések fe­hérség-illatában ... Tavasz van megint. Má­jus van. Bárhol járunk, a megye bármely településén- falujában állunk meg szét- nézésre, néhány szóra: meg- vidámult, megfrissült nagy­anyáinkat mindenütt ott találjuk. Kivirította őket megint a . tavasz, a munka. Már ők szavaikat sem tud­ják dolog nélkül igazítani. Jó szóval kínálnak, mun­kás emlékekkel, virágmag­gal indítanak utunkra: gaz­dagodjunk. Míg kezükben ott a munka, gondolataik gyerekeket kutatnak, uno­kákat idéznek, egészséget fohászkodnak. Család és- munka; adako­zás: az ő asszonysorsuk. Így maradnak megörö­kítve, így őrződnek emlé­keinkben, így tanítanak munkát tisztelni messzi ta­lálkozások távlatában is. Nagyanyámat kutatom ben­nük, őt találom ma is mozdulataikban, két dolog között megpihenő-elmeren- gő tekintetükben. Hozzájuk Májust becsül­ni, munkát tanulni és tisz­telni — elmenni mindig ér­demes. Ténagy József - Fotó; Laczó József E. KOVÁCS KALMAN KONCZEK JÓZSEF: A börtöibíl kisétálva A hűvösvölgyi 1933-bas nagyréten . Nincs munkám, hát nem dolgozom. Nincs kenyerem, hát nem eszem. Az asszonyom is elhagyott, Május, május, könnyű táncdal. Vizet isznak orgonáid. Nincs ágyam, erdőben alszom. Vízi virágmuzsikával Nincs reményem, nem remélem,' Hogy holnap tán jobb lesz nekem. nyög az eső, messze látszik. Nincs hitem, hát nem hihetem. Ködfüggönyön, rózsalángon Hogy megsegít majd egy isten. kék hangszórók nyiladoznak. £ * óriás harangvirágok. Mátna virul a domboldalon, ... Apám kezét fogtam aznap. — Rájárnak a nincstelenek. Jót húzunk a forrósból, és Május! Nézz a kislányomra. / Megfürdünk egy kiá patakban. Itt hajlong a zöld, zöld réten. Verset mondok koldusoknak. Gyermekláncfű sárga csokra, Mielőtt stondjukra mennek. Megvan érte a jutalom, korong-ecset a kezében. Mint bolondot kinevetnek. Szavai a jövőt festik. Hívnak őzért maguk közé. Ö még mindent tőlem kérdez. r Betanltnak, adnak helyet. Mennék is, csak az a hiba, Harangoz a bongom estig. Hogy nem hojlrk a derekam. A fény illik a szeméhez. • PAKOLITZ rSTVAN: i ' GÁLÁM B h Noétól Píoassórg a fegyverdúlás közben szünetlenül mozgósít; gallyávol föíéok röppen; világnyi küldetéssel ahogy fortyog a század, uszít a békességre; fi 2 úgy terebélyül ágo; nem szegi kedvét-szómyát, a békés jó hírt szálja meggyötrtk bár a kányák; reményzöld lobogója. I I i n : I 1 1 . JT Fiam áffarrdóari a f # konvertibilis forinttal nyúz. Született köz­gazdász a fickó. A geneti­ka csodája ... Ilyenforma idős i lehettem, amikor elő­ször hallottam, hogy „ki-ki a képességei szerint dolgo­zik, és munkája arányában részesül...” S neki egyszer csak kipattan a fejéből: — Te, apa! Rájöttem, hogyan lehetne megjavítani a fo­rintot! Ha mindenkinek megmondanák, mit kell csi­nálnia, és azért adnák a pénzt, amit megcsinál az ember! — Hát igen, — De apa! Nem lehetne valahogy így megoldani? Apa! Kérdeztem valamit! — De. Jó lenne. Nekem is eszembe jutott néhány­szor... Csak mindig kide­rült, hogy a dolog sokkal bonyolultabb... — Miért? — Na jó — teszem félre a munkámat (mert azért a havi fixes is csak bütyköl- get otthon valamit). — Ré­gi történet... Kicsivel na­gyobb voltam már, mint te most... Egyszóval kamasz­koromban az a nóta járta, hogy „Már minálunk, ba­bám ...” Arról szólt, hogy „nem szedik a meggyet fe­deles kosárba. Felmegy a legény a meggyfa tetejére, oszt’ lerázzaja meggyet, te meg babám szedjed a ró­zsás kötényedbe!”... Afféle munkadal volt... „A ma­gyarok második szimfóniá­ja.” Az elsőt, tudod, Gellert; püspök hallotta, csak nem jegyezte le az utókor szá­mára ... Így tesznek a makkal is, a végén annyi­ra belejönnek, hogy a le­gény egyszerre megy fel a „meggyía-makkfa tetejére, lerázza a meggyet-makkot, te meg babám szedjed- kapkodd...!” Mindig ezt fújtuk, ezzel tódultunk a hajókra is, meg a fenyő- lócás „boci-pullmanokba”, Trencsényi Imre; r * ■ J. Jó irány Penlele, felépítjük, a Vasművet! Sokszor ledőlt a fal, de azért felépült a gyár is, meg a város is. A mi munkánk csak egy por­szem az egészben, de azért benne van __ Tudom, té­ge d most nem ez érdekel, én sem erről akarok ára­dozni. Az a lényeg, hogy amikor a második kéthetes táborozást kezdtem, vala­hogy megválasztottak bri­gádvezetőnek. Először még örültem is, kicsit büszke is voltam, azt 1 fittem, annyi az egész,' hogy kivonulás­kor én megyek elől a la­páttal, és a munkavezető nekem mutatja meg, mettől meddig kell planírozni. Él­veztem, hogy süt rám a nap, erősödik a karom. Csakhogy a diáktáborban is, akár a felnőtt építők ba­rakkvárosában, naponta közzétették a brigádverseny eredményeit. Zavartan san­dítottunk a testnevelési fő­iskolásokra, akik olykor röO százalékra is teljesítet­ték a normát. Könnyű ne­kik — mondhattuk volna, ha nem jár a csúcs köze­lében egy lánybrigád is ... Volt köztünk egy baromi erős fiú — máig sem ér­tem, miért nem akart sem­mi áron brigádvezető len­ni —, ez sehogyan sem tu­dott belenyugodni, hogy mi általában 50-V-60 száza­lékkal csúfoskodunk. Ó kezdett piszkálni, menjek oda a munkavezetőhöz, szá­moltassam újra a teljesít­ményünket. Amikor már a Kobra is, aki olyan volt, mint a lapát árnyéka, úgy nézett rám, mint valami rakás szerencsétlenségre, el­szántam magam, odasom- íordáltam a szakihoz. A* vállat vont, és a normás­hoz küldött. A normás azt mondta, hogy a diákoknak külön normásuk van, ahhoz menjek. Végre őt is megta­láltam, de igen vonakodott az úji-aszámolástól, azt mondta, nincs nála a nor­makönyve. Én akkor már nem hagytam lerázni ma­gam. Kelletlenül, átcsoszo­gott egy másik barakkba. Élőkotort valami könyvecs­két, szorozgatott, osztoga­tott, végül kijött neki 24 százalék. Elhomályosult a tekintetem. Ez nem lehet igaz, mert akkor itt süly- lyedek el... — De hát hogy lett akkor hatvan­négy ... ? — motyogtam elhaló hangon. — Ügy, hogy a diákoknak más normá­juk van — kottyantotta el normásunk, majd magya­rázatképpen hozzátette: — Hogy el ne veszítsék a ked­vüket ... Sok mindent megért az ember, csak szóljanak idő­ben ... De akkor is, hogy én, és az, aki csak tehén- kedni tud a szerszámnyé­len ... ! Nem tudom, hon­nan került az ajtóba az a fáradt mosolyú, fiatal ku­bikos, aki, úgy látszik, vé­gighallgatta beszélgetésün­ket. — Ilyennel dolgozza­tok, öcsi — hunyorított a falnak támasztott hatalmas „szívlapátra”. — Akkor meglesz a normátok! __ A szív alakú szeneslapát’ akkoriban vált' használa­tossá a földmunkában, s nevét a közvélemény nem­csak alakjával hozta össze­függésbe, hanem bizonyo« .

Next

/
Thumbnails
Contents