Észak-Magyarország, 1982. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-13 / 37. szám

ESZAK-MAGYÄROftSZÄG 6 1982. február 13., szombat A sárospataki kollégium, jubileuma alkalmából gyak­ran esik szó a régi diák­életről is. Köztudott ugyan­is, hogy az eltelt 450 esz­tendő alatt sehol másutt fel nem található, sajátos diákélet alakult ki Sáros­patakon. Itt a diákok va­lóságos kis köztársaságban éltek a letűnt századok­ban. Ebbe az elemi iskolás ábécistáktól kezdve a tó- gások és a világi pályára készülő joghallgatók egy­aránt beletartoztak, övék volt egészen az iskola, de rájuk nehezedett annak sok gondja is, így nemcsak a kollégium rendjének vi- gyázása, a tantermek, fo­lyosók takarítása, hanem a szőlőföídek gondozása, a bor és cipó hetenkénti osz­tása, a könyvtár kezelése, sót még a tanár és diák halottak eltemetése is. A kollégiumnak ugyanis saját orvosa, kórháza, a kórház közelében halottas­kamrája volt. Ezek a régi épületek a kollégium udva­rán ma is láthatók, de ter­mészetesen most más célra használják. A Magyar Ku­rír egyik' 1791-es számából megtudhatjuk például, hogy „közönséges edgyezés- böl Patak városában a Ne­mes Oskola Doktorává vá­lasztották Dr. Pápay Tóth Mihály urat 400 rhénusi forint esztendei fizetéssel és szabad szállással. Az Oskola Doktorának köte­lessége lészen a Classiso- kat ottan-ottan megvizsgál­ni és egészség dolgában rendelést tenni. A szegény gyermekek ingyen, az Os­kola költségén veszik az or­vosságot, a gazdagabbak fizetik ...” Ha a halottat: tanárt vagy diákot eltemették, né­hány hét múlva a „lob­bantás” elnevezésű szertar­tással felidézték az emlé­két. Ez a szokás már-már feledésbe merült, mígnem dr. Keéky István, a kitűnő tollú újságíró az 1930-as években — egykori pataki diákemlékei alapján — „re­konstruálta”. Eszerint egy hosszú asz­talnál annyian foglaltak helyet, ahány éves volt az elhunyt diák. Ha korábban végzett öregdiák meggyá- szolására gyűltek össze, akkor 33-an, professzor vagy kollégiumi elöljáró búcsúztatásakor 4fl-en ültek asztalhoz. Mások it jelen lehettek, de az asztaltól távolabb tartózkodhattak. A búcsúztatást az ifjú­ság vezetője, a szénior ve­zette, segédkezett neki az esküdt-diák. Az asztal fő­helyét üresen hagyták, s oda az elhunyt emlékére egy felfordított cseréptálat, erre egy karéj kenyeret, a tál elé egy borral szíriig töltött fakupát tettek. A főhelytől jobbra a szénior, balra a búcsúztatót mondó diák, a széniorral szemben az esküdt-diák, a szónok­kal szemben a tanári kar képviselője ült. Valameny- nyiük előtt 1—1 szál gyer­tya és borral telt pohár. A szénior felállva helyé­ről, meggyújtja a saját gyertyáját, mire a terem­ben minden lámpát elolta­nak. A szénior párbeszédet kezd az esküdt-diákkal a régi kollégiumi életről, szokásokról, a halottkul­tuszról. Utána a kórus gyászdalt énekel, a búcsúz­tató diák megemlékezik el­költözött társukról. A ta­nári kar képviselője is rö­vid beszédet mond, majd a kórus elénekli az elhunyt legkedvesebb dalát. Ez­után a szénior ezt kiáltja: Lobbantás! Erre mindenki meggyújtja a gyertyáját. Felállnak, kezükben égő gyertyával és borral telt pohárral — a széniort kö­vetve — háromszor körül­járják az asztalt. Az üres főhelyhez érve, mindannyi­szor koccintanak az el­hunyt helyén levő fakupá­val. Visszaülve a helyükre, le­teszik a gyertyát, s újabb rövid párbeszéd után „láng- aluvásig” az asztalnál ma­radnak. Közben a kórus régi pataki diákdalokat énekel. Amikor a gyertyák „pislogni” kezdenek, a szé­nior távozásra szólítja a lobbantókat ezekkel a sza­vakkal: „Ne légyen máma tinéktek a ti kaputoktól el­térő utatok. ne légyen má­ma több éneketek és italt se ízleljetek! Tiszteljétek meg csendességgel a ti el­költözött diáktestvéretek lelkét és emlékezetét! Tisz­tes jelenlévők és diáktest­véreim, induljatok!” A lobbantás szertartásá­val utoljára a kollégium híres diákjától. Komáromi János írótól vettünk bú­csút 1938. január 15-én. Hegyi József akarok valamit’ í A harang még afrg kon­gatta el a delet... Külön­ben foga van az időnek, mintha még egyet szusz- szanni akarna a tél... Jó itt a kocsi melegében, in­nen különösen szép a fa­lu ... A hó, a háztetőn, a; veteményesnek való kér-;■ ten, a kerítés oszlopain ... | Tiszta járda, ámbár mint-: ha csillanna rajt valami.. J Tegnap olvadhatott kicsit, mert lám csak, megrogy-! gyant a hó is... És csend van, meg ny*­gaJom... Csak ott, az udvarban tesz-vesz vastag félkabá-!; fcosan, kucsmásan, csizmá­sán valaki ... Mintha sö- í pömi készülne, mert itt még megszólják az embert.! ha a porta előtt nincs meg i a rend .. . Aztán, hirtelen, vcörfd megkocogtatja a bocsi atv- lakát... Talán hetvenen to’: tói már, a szikár kis pe-> rasztember.... — Tekerje már le, mon­dám akarok valamitj] És kopog, a nyomaték! kedvéért... — Tessék. U Az ember egy ideig hűm-! möget, tekinget jobbra meg!! balra, de csak kiböki... | — Nem vinne el... csak kétszáz' lépésre no, keresz­telőben voltam, oszt* be­szívtam egy kicsit... — Kétszáz lépésre? Közelebb hajol, bizalom­mal az idegen iránt: — Nem akarom a szé­gyent no, hogy leülök... «es. ».) yar mezígaz Sátoraljaújhelyen, 1797. március 8-án született Ba­lásházy János (gazdasági író, ügyvéd, alszolgabíró, jószágigazgató, a Magyar Tudós Társaság tagja), aki a XIX. század első harma­dában a magyarországi ál­lapotok megreformálásáért indított harc jeles szemé­lyisége, a magyar me­zőgazdaság úttörő alakja volt. Életének kiváló isme­rője Tilkovszky Lóránt ír­ja róla: „ ... a megyei el­lenzéki mozgalomban Kos­suth, a reformeszmék meg­hirdetésében Széchenyi küzdőtársa volt, s a kibon­takozó magyar kulturális élet legjobbjait Vörösmar- tyt, Kölcseyt, Bajzát vall­hatta barátainak." Balásházy —, ki közép­nemesi családból számlá­zott, atyja, Mihály Zemp­lén megyei pénztámok volt — iskoláit Űjhelyben, Sá­rospatakon, Lőcsén és Kas­sán végezte. Az 1816—17- es tanévre a keszthelyi Ge- orgikonra iratkozott be, ahol, végleg eljegyezte ma­gát az agrártudománnyal. Bár jogot is tanult, s 1820- ban Pestre ment joggya­korlatra, ez idő tájt már el­sősorban az atyjától örö­költ újhelyi birtok gazdál­kodási iiroblémáj foglal­koztatták. Elsősorban a juhtenyésztés érdekelte. Nemesítési elképzelései, il­letve a nyáját 1823-ban megtizedelő métely a te­nyésztés és gyógyítás szak- irodalmának alapos tanul­mányozására késztették. Sa­ját tapasztalatait maga is leírta A juhok keringőssé- géről című munkájában. Ez volt az első tudományos dolgozata, amelyet még szá­mos mű, röpirat követett. Ugyanebben az esztendő­ben — mivel anyagi ne­hézségei támadtak — Ba­lásházy megyei szolgálatra lépett, s a zempléni kerü­let atezofgabírája lett. Részt vett az adófizetők 1828. évi összeírásában, s az itt szerzett tapasztalatairól — az adófizetési rendszer fo­gyatékosságairól, a megyei tisztviselők ' visszaéléseiről, a jobbágyság helyzetéről — egy reform jellegű röpira- tot jelentetett meg Az adó és még valami címmel. Ebben írja többek között a következőket: ..Valóban fsak akkor fog kedves Ha­zám kebelében minden erősen állani. akkor fog uralkodni a boldogság, ha a rendetlenséget meg nem szenvedjük; hanem az ész­revett hibát orvosoljuk. Azért teremtett bennüvket. szabad valósággá, azért al­kotott eszet agvvelönkbe, érzéseket szíveinkbe, lelki esméretet kebelünkbe a Mindenható, hogy minden­ben a igassáqot keressük, a rendet eszközöljük.'’ A Tanácsolatok a ma­gyarországi mezei gazdák számára című munkájával —, mellyel a Marcibányi- alapítvánv díját is elnyer­te — Balásházy saját réte­gének, • a kisbirtokosoknak felemelkedését igyekezett elősegíteni. Azt fejtegette, amit egy évvel később Széchenyi a nagybirtok szemszögéből: miszerint ta­gosításra és a tagosftott birtokon a korszerű gaz­dálkodás megteremtéséhez hitelre van szükség. A Magyar Tudós Társa­ság 1830-ban a levelező tagság mellőzésével azon­nal rendes taggá választja Balásházyt. Tudományos sikereivel ellentétben egzisztenciális helyzete viszont rosszab­bodott. Megyei tisztség- vállalása anyagi romlá­sát nem akadályozta meg mi több, hivatali elfog­laltsága miatti távollétei gazdaságára károsan ha­tottak. A megyei reakció sem nézte ölhetett kézzel Balásházy haladó szellemű közéleti tevékenységét. Az adófizető állapotjárói című munkájáért egyenesen fel­forgatónak bélyegezték meg. Úgyhogy családjával, öt gyermekével 1835-ben vég­leg elköltözött Zemplénből. Debrecenben telepedett meg, mivel már 1833 végén gróf Vay Ábrahám birtokán jó­szágigazgatói álláshoz ju- tolt. A gróf kilenc megye* >! re kiterjedő földbirtokán szolgálata igen fáradságos volt. Rengeteget bajlódott a gazdatisztek szakkepzet- lenségével és visszaélései­vel. Mégis, amikor három év után állásától megvált, mérhető volt munkájának nyoma. Balásházyt hajlamai azonban saját gazdaság megteremtésére ösztönöz­ték. Zemplén után Debre­cen határában vett két ta­nyát, ahol újra gazdálko­dott, kísérletezett. Kezdet­ben sikerrel. Sőt a jószág- igazgatói évek hallgatása után ismét írni kezdett. 1838-ban jelent meg A ház­tartás és mezei gazdaság tudománya című munkájá­nak első kötete, mely nagy sikert aratott, s a kötet Vörösmarty Marót bánjával együtt az Akadémia nagy­jutalmában részesült. Saj­nos, kis gazdasága 1847- ben újra csődbe jutott. Ek­kor újra Vay Ábrahám fo­gadta fel jószágigazgatónak, kinél 1853-ig töltötte be ezt az állást. „Láttam, tapasz­taltam a nyomort, mely fő­leg a köznépet sújtolja” — írta az ez évek során szer­zett tapasztalatairól. 1853 tavaszán független gazda­ként újra visszatért kis ta­nyájára. Ekkor már sokat betegeskedett. Két év múl­va el is adta a birtokot és Földesre költözött. Itt a helybéli lelkésszel, Bakos Gáborral még kertészkedett, s tízezer alma- és körtecse­metéből álló faiskolát hoz­tak létre. Hatvanévesen, 1857. december 17-én halt meg Földesen „vizibeteg- ségben”, nagy szegényen. Sírjánál a gyümölcskerlész barát, Bakos Gábor mon­dott búcsúztatót. Balásházy János mun­kásságának legnagyobb je­lentősége az, hogy olyan műveket alkotott, amelyek méltó folytatásai a nagy elődök, Nagyváthy János és Pethe Ferenc munkáinak. Hajdú Imre Bolya Péter Á vonat beárltt,' leszálP tam. Az apró állomás kezet rázott velem, a vasutas mo­solygott, mintha a fia len­nék: — Vége, katona bá­csi? Vége. Három nap sza­badság, ma telt le, azaz most van négy óra, este nyolcra kell fent lennem a dombon, az alakulatnál. — Nem arra, katona bá­csit — kiáltott rám az ál­lomásfőnök, amikor elin­dultam a falu felé. — Ho­va megy? — Még van időm . 1— fordultam vissza. — Nyol­cig szól a papír... — az utolsó szót már kiabáltam, mert szél támadt, és felet­tem zajosan susogni kezd­tek a jegenyék levelei. Négy órám van. Sok. Itt, falun, sok. Otthon: kevés. Egy hosszú séta, egy pohár sör, egy telefonbeszélgetés — és már el is múlt. De itt — hova menjek? A kocs­ma nem nekem való. amúgy is kinézik onnan a katonákat. Hova, merre? Még négy órám van. For­dul az út, már itt a temető, még néhány lépés, és elém kanyarodik a falu főutcája. Még nem értem a kocs­ma elé — „hát mégiscsak oda jutok?” —, amikor hirtelen eszembe villant Kárádi tanácsa: — „Ha jó bort akar inni, alhadnagy elvtárs, csak az öreg Már­tont keresse. Világhírű bo­ra van, csodabor, majd meglátja, alhadnagy elv társ, még érmei is vannak n öregnek”. Hogy is magyarázta? Az iskolánál jobbra, aztán még egyszer jobbra, aztán már látni is, magas, zöld ka­lte,.,. — Ki az? — zörrent meg a hang a kapu mögött. — Innen a dombról... az alakulattól jöttem. Egy fél liter bort szeretnék. Nyílt a kapu, ősz hajú, fekete kalapot viselő öreg­ember nézett ki rajta. — Jó napot — köszön­tem. — Adj’ isten. Na, jöjjön beljebb ... — mormogja az öfeg, és befelé indul. Aztán hirtelen megáll fordultában. Az arcomat nézi. Mit nézeget? Megigazítom a sapkám. Az öregek néha jobban vigyáznak a katona- regulára, mint mi. Márton gazda néz, néz — aztán új­ra elindul. A konyhába vezet.. Ke­mence, mellette tűzhely, macska gubbaszt alatta; barnapokrócos heverő. a polcon dünnyögő rádió. — Üljön csak le, mind­járt hozok... Levettem a mikádómat, felakasztottam a fali fo­gasra.1 Ahogy fordultam,' megakadt a szemem a fa­lon. „Mi a fene ... Hogy ke­rültem én oda?” Egy régi fénykép. Rajzolt. A száj, a szemek színesre festve. Fia­tal férfit ábrázol. A férfi mosolyog — és én magam­ra ismerek benne. „Ki lehet ez? Rokon? Vagy az öreg Márton fia?...” Nyílik a konyhaajtó, pá­rás üveggel a kezében lép be a gazda. Megáll, beteszi az ajtót. Megint engem néz: meglátta, hogy a fénykép előtt állok. — A fiam — mondja. — A fiam volt.., — Meghalt? — Meg. A gazda az asztalra állít­ja az üveget, poharakat vesz elő a konyhaszekrény­ből. Tölt. Halkan kotyogva csorog a bor. A képre né­zek, és a szájamhoz eme­lem a poharat. Mintha n halottat köszönteném. — Hány éves maga? — kérdezi hirtelen a gazda. — Huszonnyolc. Az öreg előrehajol, újra tölt. — Nagyon hasonlít, na­gyon hasonlít — iünnyögi, aztán felemeli szemét a po­hárról; megint az arcomat nézi. — És hol született? — Én? — Maga. — Pesten. Negyvennégy­ben. Az öreg megcsóválja a fejét, a pohár után nyúl. — Tudja ___ — mondja h alkan —. azt hittem, őt látom, amikor maga be­jött ... ő is így jötl be, egyenruhában, no. nem ilyenben, még a régi baka­ruhában. negyvennégyben. Azt mondta: én vagyok, édesapám, engedjen be. :'.e gyorsan... Megszökött. Ka­tonaszökevény volt, tudja. — Megszökött? — Az órámra nézek. Fél öt. Nincs negyvennégy, nincs háború, nincsenek katonaszökevé­nyek. Nyolcra a dombon kell lennem. — És... miben halt meg? — kérdeztem, hadd múljon az idő. — Itt halt meg, egy hó­nap múlva. Leni lakott a pincében, a borok között, hiába mondtam neki. nem akart feljönni. Azt mondta, kivégzőosztagban volt egy­szer. ő nem akar a puskák elé kerülni Aztán ... meg­betegedett Tüdőgyulladást kapott. Elhívtam az orvost,'

Next

/
Thumbnails
Contents