Észak-Magyarország, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-09 / 7. szám

ESZAK-MAGYARORSZÁG 6

1982. január 9., szombat

\

Hideg van. Bemehetnél tíz percek a Gellérthegy Ide a presszóba, állva egy ösvényeinek zugaiban, állkávéra. Még tíz perc a fél- va Amikor nem jutottál

fogadásig, s a portás kö- lakáshoz. Amikor? Akkor

nyörtelenül mondta: „Itt sosem jutottál lakáshoz,

nem lehet várakozni kérem, következtek hát a sietséj tessék kimenni”. Ha a szél gek^ a lépések zajára fi' ném fújna, talán ki lehet- gyelve, a távoli kiáltásokra,

v ne bírni az utcán is ezt a mert akkor még voltak ga; fiz percet. lerik, akik ha mást nem

! Tíz perc. Milyen rövid is, de módszeresen riogat- i volt, mikor B.-re vártál a fék a párokat, indiánüvöl5 Dimitrov téren, a villamos- tésekkel lerohanva az aszí megállóban. Csípős szél falttal leöntött keskeny

■ járt a Duna felől, s nagy, utakon. Zs. másodpercnyi

> tágas tavaszi fények árad- önfeledtségei, ami után

" tak a Gellérthegy körül. A “ár csak az eltűrés követvíznek acélos színe volt, kezett, nem a türelmetlen

szinte fémből kalapált hűl- sürgetés, hanem a félelem

jí látnokkal, s a levegőt már diktálta feszültség, mert ó

átjárta a március lehelete. *s állandóan a lépésekre

Tíz perc alatt megmene- figyelt. Ez a feszültség ült

leülhettél volna a matema- az arcán már akkor, amitikadolgozat pánikhangu- kor elindultak. Nem mondlatától is. Mert ha egy pél- hogy ne menjetek, s te

. da megoldására nem -jöttél i®- rés telíted, hogy megint

'í rá rögtön, folytattad a ugyanaz a megalázó hely>' többinél, de közben olyan ze^ következik, mint a

' idegesség fogott el az idő- múltkor, holott nem akarveskteség miatt, hogy mind- bántani Zs.-t. O meg

' úntalan vissza-visszaugrot- azt gondolhatta, milyen ketál ahhoz amelynél meg- gyetle.nség ez az állati

f feneklet tél. És M„ a bará- űzöttséggel átvészelt együtt■; tód is úgy belemerült a let, s tartva attól, hogy a

) magáéba, mintha pokoli félelemért őt okolod, azt

í módon tornásztatná az hihette, ha nem engedel.■! agyát, nem volt ideje egy mes> elveszíthet. Tíz perc,

kis segítségre a sziklák tövében, a repedésekben megkapaszkodott bokrok horzsolásával arcodon.

Tíz perc. Az a légitámadás egy percig tartott Vietnamban. ahol valameny- nyien majdnem ottmaradtatok, mégis óráknak tűnt, a manőverező gépek ég- boltnyi körtáncával. Ha akkor ... Akkor tíz perc múlva a test nyilvánvalóan már hűlni kezd, a végtagok hőmérséklete csökken, még ha az tapintással talán észrevehetetlen is.

F. tíz perce az albérletben, ahol évekig lakott, s javította az öreg és beteg főbérlő mindig rossz rádióját, az elromló villanykapcsolókat. Bár F. idősebb volt nálad, mindig egy-két évfolyammal lemaradva követett az egyetemen, rejtélyes halasztásai, munkavállalásai folytán. F. rög- | tön bekapcsolta a magnót, ■ amikor azon a napon váratlanul beállítottál hozzá. A Beatlesek szóitalt, akiket vagy két-három év- t vei előtte Prágában láttatok először filmen, amikor utolsó koronáitokon kenyér helyett mozijegyet vettetek az Egy nehéz nap éjszakájára. Szóltak a Beatlesek,

F. kapkodta a jegyzeteit, egyetemi előadásra sietett, s csak ennyit mondott: „Gyere vissza Pestre!”, s már mentetek is lefelé, a szemét, mosogatóié és ételszag pácolta lépcsőházban, kettesével ugrálva a lépcsőkön, nehogy F. elkéssen. Neked indult a vonatod, s tudtad, hogy ha rögtön nem tudsz eleget tenni F. felszólításának, akkor már párhuzamos ösvényen mentek tovább ezentúl mind- t örökre. F. ma is a barátod, de miért másként, az, mintha akkor megvalósíthattad Ü volna a tanácsát.

Be kell menned a hivatalba, a portás talán már hiányol, ki kell jelentkezned, ennyi az egész. Tíz percek emlékművei mögöt- > ted, az életed meg elszivárog.

Marafkő László

Valaki nem lön

;

;;

Marika egy borsodi faluban születeti,, a K. család harmadik gyermekeként. Utána meg egy kisfiú érke- , zett. A szülők a hattagú csa- ; ládot paraszti munkával tartották fenn. Marika a gyerekkorára úgy emlékszik, hogy nem voltak ugyan ; gazdagok, de szegények sem. Legalábbis kenyerre mindig tellett.

— Az öltözködés? Ahogyan a többi hasonló sorsú családnál, megoldották a mi szüléink is. Én a nővéremtől örököltem, az öcsém a bátyám kinőtt ruháit hordta. Nem biztatott senki, de valahogy benne volt a levegőben, hogy mielőbb a saját

| lábunkra álljunk. A tanuláshoz különben sem volt nagy kedvem. Saját keresetre vágytam, amit magamra költhetek, amiből úgy élhetek, mint a városi lányok. Mert őket aztán irigyeltük, mi falusiak. A divatos szép ruhákat, a szórakozást!

Marika elvégezte a nyolc általánost, és elment szerencsét próbálni a városba. A szülők akkorra már beköltöztek a közeli nagyközségbe, a lányuk is mehetett volna. De őt gyermekkora óta változatlanul vonzotta az ismeretlen, az új. Ügy gondolta, egész élete egy csapásra megváltozik, ha a városba megy. Betanított munkás lett egy nagyüzemben. Nem költözött leányszállásra, hiszen tiltásból, fegyelemből otthon is kijutott. Az albérlet, igaz, drágább volt, de már semmi nem korlátozta az áhított szabadságban.

— Hamarosan találkoztam ; egy férfival, akit megszerettem. Ö volt az első szerelem. A mai eszemmel azt

i mondom, könnyelműség, félj Időtlenség volt úgy vállalni jj ezt a kapcsolatot, hogy szin- j te semmit nem tudtunk : egymásról. Nem terveztünk : közös jövőt, mégse gondol - 6 tam soha arra, hogy ennek I a szerelemnek egyszer vége

I

S szakadhat. Sajnos, így történt. Nem volt tapasztalatom, s mikor észrevettem, ;; hogy gyereket várok, már I hiába kerestem őt. Külföld- í re utazott, soha többé nem

tért vissza. Azt sem tudja, hogy megszületett a kislányunk. Most kilencéves. Apját a Vöröskereszt sem találta meg.

Marika nem- hitte, hogy a szigorú erkölcsű szülők befogadják, hazatérhet a gyerekkel, apa nélkül a falujába. A szülők, noha nem repestek az örömtől, mégis befogadták lányukat. A baba nemsokára a nagyszülők szeme fénye lett. nem adták volna oda a világ összes kincséért sem. Sőt, biztatták lányukat, maradjon otthon három évig gyermekgondozási segélyen. Mégiscsak az a legjobb a gyereknek, ha az anyja vigyázza. A falu szájával nem sokat törődtek. Marikáék beköltöztek a kis szobába. Amikor letelt a gyes, a nagyszülők elvállalták a kislány gondozását, Marika visszamehetett dolgozni a munkahelyére.

— Már-már úgy látszott, sikerül helyrehozni az életünket. A gyárban megismerkedtem egyik munkatársammal, akit hazavittem bemutatni a szüleimnek és a kislányomnak. Hosszú ideig jártunk együtt, vele aztán “megbeszéltünk mindent, a legapróbb részletekig. A jövőt úgy terveztük, hogy sok gyerekünk lesz, és szép saját otthonunk. A kislányom is megszerette őt, vágyott az apa • után, jóllehet, a faluban soha senki nem bántotta őt amiatt, hogy neki nincs apukája. Már az esküvőt tervezgettük, amikor észrevettem, hogy .megint állapotos vagyok. Szóltam az udvarlómnak, aki velem együtt örült a kis jövevény érkezésének. Az esküvő időpontját azonban csak halogatta. Hathónapos terhes voltam, amikor megmondta, ne haragudjak, de ő meggondolta magát, mégsem akar elvenni feleségül. A gyereket elismeri, fizet is utána, ha kell, de nem házasodik.

Marikát hideg zuhanyként érte a hír. Már nem volt mit tenni, de ha korábban tudja, sem döntött volna másként. Kezdettől

akarta ezt a gyereket, ha kell. megmutatja, két gyereket is képes felnevelni egyedül. Soha nem fordult meg a fejében, hogy állami gondozásba is adhatná legalább az egyiket. A gondot már csak az okozta, hogy vajon mit szólnak a szülei, akiknek már az első gyerek befogadásáért is nagy hálával tartozott. Ügy gondolta, mihamarabb albérlet után néz, ahol a két gyerekével otthonra találhat. Az albérlet keresésére végül is nem került sor. A szülök —. akikről ezt Marika soha nem hitte volna — ismét nyeltek egyet, s azt mondták: ahol egy gyerek felnő, van helye a másiknak is, hárman is megférnek abban a szobában.

— Nemcsak a szüleim, de a falumbéliek is nagyon emberségesek voltak velem. A községben új üzemet szerveztek. Szólt a vezető: Marika, ne menj vissza a gyárba, adunk mi neked munkát. Nem kellett sokat biztatnia. Tavaly óta itt dolgozom, s nem bántam meg. Többet lehetek a gyerekeimmel, s nem is keresek rosszul.

Marikát mindenki szereti az üzemben. Jól dolgozik, szorgalmas. Otthona is gondos kezekre vall: szépen berendezett szoba, könyvek, és sok-sok játék. A két kislány megszólalásig hasonlít egymásra, és a mamára. Bár a természetükről mást mond az édesanya. A nagyobbik, csendes, nyugodt gyerek. Az iskolában a legjobb tanuló. A kicsi meg akár a szélvész — egy percig sem ül meg a, helyén ...

— Ha rájuk nézek, gyakran összeszorul a szívem. Mindig keresem a hibát magamban. Soha nem felejtem el, a nagyobbik lányom sírt, amikor megtudta. hogy testvérkéje lesz. Azt kérdezte: hogy lehet ez édesanyám, hiszen nekem nincs apukám? Ha a büszkeségem engedné, üzennék azért az emberért. A másodikért. Hiszen én még mindig szeretem. Déváid Hedvig

Az eső még esett, de ha Tímár el akarta érni a délutáni gyorsvonatot, nem várhatI

* 1 ta tovább a presszóban a vihar elvonulását; a pultnál kapta el a pincért, fizetett; az üzlet ajtajában egy pillanatra megtorpant, hogy felmérje a helyzetet, aztán táskáját a feje fölé tartva

I átfutott az úttesten a buszmegállóhoz.

Abban a percben csitult az eső, az ég is világosodni kezdett.

(

Behúzódott az eresz alá. Hárman álltak a közelében, ernyő alatt — egy idős házaspár meg egy fiatal r>ő. ü Helyi lakosok lehettek, vasárnapi öltözékben; a férfi talán a Vasgyár munkása volt, kistermetű, és az a fajta, aki, ha teheti, műszak után elegáns; szürke nyári öltönyt viselt, sárga cipőt és színes inget nyakkendővel. A kissé testes asszonyon kosztüm feszült, frizurája egyszerű volt, hajtűkkel feltűzött konty. Mindketten kedvesen társalogtak a nővel. Tímárnak feltűnt, hogy . bár hallja, mégsem érti a

! szavakat, valami felismerhetetlen, idegen nyelven diskuráltak. A lány, olaj- j; zöld, puha bőrkabátjában

’• karcsúnak, csaknem sovánj'nak látszott, csak a haja volt dús és sötét, s a válláig omló. Az arca azonban közönségesnek tűnt, egyáltalán nem volt szép, de kreolos; ti

* Szakonyi Károly írása a Köz- 1 ponti Sajtószolgálat 1981. évi

elbeszéléspólyázatán III. díjat nyert.

I

Szakeiyi Károly

Tímárnak azonnal megtetszett a széles pofacsont, a duzzadt száj és az árnyékos szempár, meg a lány ajka körül, főleg beszéd közben vékony ívbe futó két, keserű, mégis bájos vonás.

A busz késett; az eresz alatt meghúzódva közel kerültek egymáshoz. A házaspár háttal állt; Tímár pedig szembe került a nővel. Leplezetlenül nézte, érdekelte ez az arc; a mély barna szempár egyszer csak csodálkozva és kissé renclreutasí- tón villant feléje, de ő kivédte ezt a pillanatot, s makacs kitartással elérte, hogy a nő, miközben fesztelenséget mímelve folytatta a beszélgetést a házaspárral, mind többet tekintett rá, sőt már a figyelme is elkalandozott; kétségtelen, hogy a férfi némileg a hatalmába kerítette.

Timárt bosszantotta, hogy nem érti, mit beszélnek; hogy nem képes megállapítani, milyen kapcsolatban vannak azok hárman. Az elegáns kis munkásember szinte rajongva és megállás nélkül magyarázott valamit, az asszony pedig csak bólogatva mosolygott. Eszre sem vették, hogy társuk nem is figyel rájuk.

A busz végre feltűnt a főutca kanyarulatában. Már alig szemerkélt; Timár kilépett az eresz alól. Amazok is becsukták az ernyőt, s nevetgélve, szakadatlanul cse*- vegve húzódtak a járdaszélre. A kocsiból két Timár- korú, negyven körüli férfi

szállt le, megbámulták a nőt, de az feléjük sem nézett. Csak a hátsó ajtó nyílott ki; mindannyiuknak ott kellett felszállni. Timár előre engedte a társaságot. A szürke öltönyös emberke is előaékenykedett, de még a

felesége is: túlzott kedvességgel segítették fel a hágcsóra a lányt.

Már indult a busz, amikor Timár is felugrott.

A csaknem üres kocsiban, miközben kilyukasztotta a jegyét, kíváncsian leste, hova ülnek. Az asszony az ablak mellé telepedett, külön, s hagyta, hogy a férjé szorosan a fiatal nő mellett foglaljon helyet.

Timár a lány mögé ült.

A társalgás azon a furcsa, szerb, vagy miféle nyelven zökkenő nélkül folyt tovább. Csendesen, csaknem diszkréten beszéltek, nevetésük is halk volt, meghitt. A férfit ez bosszantotta. Kizárták valamiből. De miből? Hiszen még tíz perce sincs, hogy beléjük botlott, ők meg, ki tudja, mióta ismerik egymást. Megtehette volna, hogy velük szemben helyezkedik el, de kihívásnál többre becsülte a próbatételt, ha amaz így is érzi ■ jelenlétét, nyert ügye van. A buszmegállóban annyira magába itta a lány arcát, hogy most, amint a támlába kapaszkodva mögötte ült, szinte látta. A pő dús, sötétbarna haja a kezét érte. Mozdulatlanul hagyta, hogy a hajszálak a bőrét simogassák.' A kapcsolatra várt: valami jelre, amiből megtudhatja, a másik tudomást vett-e róla? A jel meg is érkezett: egy lassú, óvatos fejmozdulat, és ezzel a jobbra-balra ringatott hajzuhatag szelíd, mégis áramütéssel felérő cirógatása. Tímár beszippantotta az erős, édeskés parfüm illatát. Nem ismerte ezt a parfümöt; közelebb hajolt, de a kezét a támlán hagyta. Ez a fejmozdulat néhányszor megismétlődött; s egyidejűleg mintha a nő hangja is megváltozott volna — át- fűtöltebb, rekedtes lett.

Már ez a hang is erotikus hatással volt rá.

Arra gondolt, nem bánja a vonatot; ha ezek hárman leszállnak, ő sem megy ki a pályaudvarra. Meg kell ismerkedniük. Szentül hitte, hogy a nő is így akarja. Már csak a kellő alkalomra van szükség. Timár féltékenyen leste a szürke öltönyös kis alakot, talán csak nem szerelmes ebbe a fiatal teremtésbe? Vajon a felesége tisztában van-e a viszonyukkal, és csak színleli, hogy nem sejt semmit, vagy be tudják csapni? De kell-e ennek a nőnek ez az öregedő ember?

Minden megállóban résen volt, hogy leszállhasson velük, de amazok nem is figyelték az állomásokat. Timár egy ízben kísértést érzett, hogy érintéssel vagy si- mogatással a nő tudomására hozza, mennyire kívánja, de különös, sejtelmes kapcsolatuk így most olvan harmonikus volt. hogy azon minden mozdulat csak ronthatott volna. Ilyen buja vágyódás talán csak kamaszkorában fogta el. amikor sóvárogva megkívánta a sze- rélmet.

Bizonyára az volt mindebben a legizgatóbb, amit a

i