Észak-Magyarország, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-05 / 3. szám
/ ÉSZAK-MAGYARORSZAC 4 1982. jamíar 5., kedd A képernyő előtt ■■ Az elmúlt műsorhétre természetszerűen ránehezedett a szilveszteri program, de voltak figyelmet érdemlő műsorok mind az óév utolsó, mind az új esztendő első napjaiban is. Ezekből emlékezünk néhányra. Feltétlenül a jó emlékezetű adások közé kell sorolni 1981. gyakorlatilag utolsó, nem vidámkodó adását, a szegedi stúdió A „Teknyökaparó” című műsorát. A Polner Zoltán forgató- könyve nyomán, Rozsnyai Aladár rendezésében készült film a Szeged-környéki falvakban élő és másfelé kevéssé ismert népi hiedelemvilág egyik vonulatába kalauzol el, azok közé az emberek közé, akik ízes szegedi őzéssel beszélnek róla, mit tudnak, mit hallottak a titokzatos Teknyőkaparóról, aki hol itt, hol ott tűnt fel a tanyavilágban, és jóelőre megjósolt ezt, azt, amazt, ami napjainkban már valóság. Hiszen hajdan, amikor az emlékezők öregapja állítólag hallotta a Teknyőkaparótól, hogy eljön az idő, amikor „löcsetlen kocsik fognak járni”, aligha gondoltak a tanyai parasztok a gépkocsira, és hasonló módon nem tudhatták, hogy a jóslat ilyen, vagy olyan formában a hetvenes évek végén valóság lesz. Persze, nehezen bizonyítható, hogy a Teknvő- kaparó mindezt valóban így jövendölte meg. de e film mindenképpen százezrekkel ismertette meg a magyar népi táltoshiedelem egy szűk körben ismert alakját, egy olyan néphit szülte személyiséget, aki hol teknővájó cigányként, hol más alakban jelenik meg, talán maga az álruhás megváltó, de mindenesetre a szegényebb és igazságra vágyó emberek segítője, szószólója, a hiedelemvilág formálója. Mindezt a film roppant érdekesen, izgalmasan, élvezetes nyelvezettel hozta tudomásunkra. Jó, hogy láttuk. * Múltba nyíló ablakok volt a címe annak az ismeretterjesztő dokumentumfilmnek, amely a hazánkban folyó régészeti ásatások segítségével — köztük a megyénkben, Sály—Latorhegyen Gádor Judit vezette nemzetségfői székhely földvár kutatásának bemutatásával — öt évezrednyi történelmet kívánt átölelni és Trogmayer Ottó múzeumigazgató szakértő- műsorvezetésével azt megmutatni, miként nyit ablakot a múltra minden egyes ásatás, miként tárul fel minden újabb lelettel országunk múltjának egy-egy darabkája, hogyan segít ismert, vagy kevésbé ismert történelmi események, tények összefüggéseinek jobb felismerésében a földvárak, egyebek vallatása, milyen szerepel játszottak ezek a helyek a korabeli politika, igazgatás és ezen keresztül a történelem alakításában. Igen okos, jó műsor volt; kár, hogy az egyórányi adásidőbe csak ennyi férhetett; érezhető volt, mily nehezen hagylak el a műsor alkotói az adásból bizonyára érdekes és értékes adalékokat. * A békévé oldó emlékezés jegyében születhetett a szombat esti ........ elátkozva a hatodik napot..című, Zelk Zoltánműsor, a nemrégiben elhunyt költő visszaemlékezése a második világháború idejében teljesített munkaszolgálatára. Mivel e film — a műsorlap szerint — „előrebocsátott darabja annak a dokumentumsorozatnak, melyben a doni katasztrófa történéseit mondják el a túlélők: közkatonák, tisztek, munkaszolgálatosok”, a már halott költő, az egykori munkaszolgálatos nagyon is sajátos emlékezéséhez csak annyit érdemes fűzni: „szerencsés” ember lehetett, hogy ilyen találkozásai voltak az embertelen időkben, s élményei alapján, mert egy Kovács János tizedes nem volt vele embertelen, felmentést adhat minden Kovács Jánosnak. S talán a tervezett sorozatban megszólalnak olyanok is, akiknek mások az emlékeik, s akik nem fogadták el ismert költőként a nyíltan ellenséges tiszt kivételezését, nem élvezték szobájának melegét, míg társaik minden fedél nélkül éhezve táboroztak a szabad ég alatt, Ukrajna erdőiben. Ne feledjük Zelk emlékei semmiképpen sem jellemzők. A viszonylag kevés túlélő társa és az Ukrajna mezőin elpusztult munkaszolgálatosok tízezrei igazolják: Zelk esete volt az eltérő, az ö emlékezete a békévé oldódó. Valami két hete volt a televízióban egy Zelk-emlék- müsor. Erre, a költő Zelkre emlékezzünk és ne a kivételesen szerencsés munkaszolgálatosra! * Heltai Jenő regénye. A Ul-es nem először serkentette filmkészítésre az alkotókat. Most Málnay Levente vállalkozott ró. hogy az 1919-ben született, ám a „boldog békeidőkben” játszódó, egy világjáró hipnotizőr, egy egyik napról a másikra élő magyar báró és közös szerelmük fantasztikus történetét tévéfilmmé változtassa. Nem tudnám meghatározni pontosan, miért, de a regény és korábbi filmadaptációk ismeretében sem éreztem, hogy ez a groteszkbe hajló történet mond-e valamit most, 1982. elején. Ahogy mondani szokták: nem jött át a mondandó a képernyőn. * Még valami: az elmúlt héten befejeződött Az Onedin-csa- Iád tévéponyvába váltott kalandjainak újabb sorozata. Erről ennyit. Benedek Miklós Jegyzet A sorompó lecsaöódik Garadna felől haladtam Novajidrány irányába, amikor — nem messze a sorompóval ellátott vasúti átjárótól — egy eldőlt kerékpárt vettem észre. A bicikli nagyon gyanús helyzetben hevert a kibetonozott árok partján. Lassítottam. Egy szembe jövő kerékpáros megelőzött az elsősegélynyújtásban, beugrott az árokba. Ketten próbálkoztunk felsegíteni a bajbajutottat, de nem boldogultunk vele, pedig ugyancsak iparkodtunk, mert a kassai szél — a Hernád-völgyben így nevezik az északról fúvó szelet — zúgatta a fákat, és csúnyán csípett. Az esztendő második, de munkaszüneti napja volt, ilyenkor étel-ital egyaránt megakad. Mivel tehetetlennek bizonyultunk, megtudakoltam a segítségre szoruló nevét, és elindultam a falu felé. Ebben * pillanatban lecsapódott előttem a sorompó. Nemsokára feltűnt egy fiatal vasutas, az őrházból sietett felém. Azt gondoltam, hosszú szerelvény lesz, ha a váltó- és sorompó- kezelő elhagyhatja posztját. A vasutas egyenest hozzám, s nem fenyegető, inkább kíváncsi modorban kérdezte: — Maga „csapta el” az öreget? Hirtelen azt se tudtam, mit értsek a „csapta al” igén. Kisvártatva megvilágosodott elmém, s így feleltem: — Nem, uram. A tettes „Miszter Alkohol” volt. Unalmasan telnek az órák két vonat között. A fiatalember csalódottan ballagott vissza őrhelyére — nem történt „cserbenhagyásos gázolás”, s a sorompó lezárásával ő csak lassította a mentőakciót. Mindezek ellenére dicséretesnek tartottam buzgalmát, mert biztos, ami biztos ... <g. m.) Volt és lesz szünidő Gyerekek a múzeumban A tél még itt van, a gyerekek téli vakációja azonban visszavonhatatlanul véget ért. Persze az élmények, az emlékek korántsem vesztek még ködbe, az iskolai új- ratalálkozás — így, szünidő után — mindig is együttjárt a nagy mesélésekkel, múlt napok felidézésével. Így van ez ma is. S bizonyosra veszem: az élmények „felhozatalakor” ugyancsak gazdag mondandóval állhatnak társaik elé azok a miskolci iskolások, akik a téli vakáció napjait a Herman Ottó Múzeum elhivatott munkatársainak társaságában, az ő gondoskodó figyelmük közepette tölthették el. Mondom, bizonyos vagyok, jó szívvel emlékeznek ők ezekre a napokra; onnan gondolom, hogy közöttük lehettem az utolsó foglalkozási napon, annak befejező programján. És láttam-hallottam: alig akartak hazamenni; vagy, ha így jobban hangzik : nagyon nem akarták elhagyni a megszokott környezetet, a múzeum Papszer utcai épületét. Találkozásunk „beszélgető” részét fura ismerkedés vezette be. S nem csupán azért, mert bemutatkoztak ők kérés nélkül is — hanem, mert nevek helyett ilyeneket kellett hallanom: — Én voltam a második betyár ... — Én meg a huszár, tetszik látni, még a bajuszom most is megvan ... — Én angyal voltam... — És én voltam az Öreg . .. Ök voltak, akkor éppen, a bet- lehemes játék résztvevői ... Hogy ezzel együtt, s még ezen túl mi minden várta őket a Herman Ottó Múzeum közművelődési osztálya által szervezett programokon, arról Kovács Bélánéval, a vakációs együttlétek egyik irányítójával beszélgettünk: — Ez már a második szünidőre tervezett programunk volt, s ez szerves része a múzeum és az iskolák közötti kapcsolat elevenebbé tételének. A kiállítási anyagokat egyébként is meg lehet nézni, de a múzeum raktáraiban még rengeteg „holt tárgy” van, ezek is élővé vál - hatnak, ha közelükbe engedjük őket, a gyerekeket. Ezért is vállalkoztunk ezeknek a foglalkozásoknak a megszervezésére. A téli szünidő és az ünnepek (.karácsony, újévi egybeesését természetesen nem hagyhattuk figyelmen kívül, programjainkat ennek megfelelően alakítottuk ki. A közös karácsonyfa-állítástól kezdve a versek, regölök, a betlehemes játék tanulásán és bemutatásán át az ünnepeket megelőző hagyományokról, szokásokról, babonákról folytatott beszélgetésekig terjedt a programskála. Mindeközben a gyerekek nagyon sok múzeumi tárggyal is megismerkedhettek, mozgásba hozhatták ázo- kat; s öröm volt látni, hogy a gyerekek kezében úgy élnek ezek a tárgyak, ahogyan nagyszüleik kezében is éltek ... Húsz-huszonöt általános iskolás volt közöttünk ezekben a napokban, sokkal többre ezután sem számíthatunk, hiszen elég kicsi a „foglalkoztató” termünk. De láthatta, jól érzik itt magukat, itt mindent lehel: leülnek a földre festeni, lehasalnak gyurmázni... Lehet, valami irigységféle ki is ült az arcomra a jókedvű játék és hasznos időtöltés eme együttesét tapasztalván: mindenesetre Kovács Béláné — új év közeledtén — meginvitált engem is ólomöntés- re. Gondoltam is nagyon erősen arra a „valamire”, de amit aztán az ólomból ki lehetett olvasni, az meglehetősen labilisnak mutatkozott... .. . annyi baj legyen. A fontos, hogy egy dolog bizonyos: az, hogy a múzeum szakemberei ebben az évben is megteremtik a gyerekek iskolai szünidejében a mostanihoz hasonló foglalkozások lehetőségét. Tavasszal, nyáron. s majd az újabb tél idején is . .. (t. n. j.) Pódiumi pályázatok Munkásáét iskoHiáz A Népművelési Intézet báb- és színjátszóosztálya ez évben két olyan pályázati felhívást tett közzé, melyek remélhetőleg megyénk szakembereiben is érdeklődést váltanak ki. A „Munkás élet, munkásélet” című pályázat résztvevőinek az alábbi témakörökben kell — választás szerint — feldolgozásaikat elkészíteni: monografikus feldolgozás egy-egy nagy hagyományú üzem színjátszócsoportjának történetéről; esszé a magyar, illetve nemzetközi munkás- színjátszás történetéből egy adott témában (műsorpolitika, színház és közönség, a politikai színház stb.); eset- tanulmány egy működő mun- kásszínjátszó-csoportról, vagy a tatabányai munkásszínját- szó-találkozókról: tanulmány a színjátszás módszertani kérdéseiről; rendezői forgató- könyv; drámai szövegkönyv (még meg nem jelent, színpadon még nem játszott önálló drámai alkotásról van szól... A másik pályázati felhívás bevezető soraiból idézzük az alábbiakat: „... diákgenerációk nőnek fel anélkül, hogy a klasszikus drámairodalom alkotásait színpadon látnák. Az iskolai irodalomoktatás csak az írott mű ismertetésére képes és így a fiatalok nem kapnak valódi, a műfaj lényegét feltáró élményt”. Ezért is határozta el magát a Népművelési Intézet illetékes osztálya az „Iskolaszínház” elnevezésű pályázat meghirdetésére: az iskolai kötelező és ajánlott, valamint az ahhoz kapcsolódó drámairodalom feldolgozására. Pályázhat minden felnőtt és iskolai amatőr színjátszócsoport, melynek arany vagy ezüst minősítése van. Az együtteseknek írásban kell bejelenteni, hogy mely művel kívánnak nevezni; illetve, ha nem teljes művet, hanem keresztmetszetet akarnak bemutatni, akkor annak a forgatókönyvét kell eljuttatni június 15- ig az intézet már említett osztályára. (Az első témakörben — munkásélet — a pályamunkák beküldési határideje május 5J. Ju-52-es szállító-repülőgép, ilyen típusú géppel repültek át Stifterék a szovjet hadsereghez „ típusú szállító-repülőgépet. Harminchét évvel ez- # előtt történt. 1945. január 5. A pápai repülőtéren lassan a szürkület homályába tűnnek az egymástól távol álló repülőgépek. A szürkület vi- ' szont nem zavarja az éppen most leszállni készülő S—202 lajtsromjelű, zöldesszürke színű, hárommotoros Ju—52 E gép mögött ezúttal csak pár percnyi repülőút van. Közelről. Vászárról érkezett. A fasiszta hadvezetés az éjjelente bevetésre kerülő gépeket szétteleoítette Ezzel is védekezni akartak a szövetségesek vitathatatlan légifölényéből származó állandó légitámadások ellen. így az éjjeli bevetésekről Visszatérő magyar és német pilóták a környék falvainak a legelőin szállnak le, majd gépKoesival áthozzák őket Pápára, ahonnan a késő délutáni órákban elmennek a gépeikért, es azokat áthozzak a reptérre, ahol feltankolnak és felveszik szállítmányukat. Az itt állomásozó szállítógépek feladata, hogy a körülzárt Budapesten levő védők utánpótlását megpróbálják biztosítani. A szerencsésen földet ért S—202 jelű gép parancsnoka Stifter János (Zsűri) főhadnagy, beosztottjai: Molnár János zászlós, Kiskéri János, Szeghalmi Mihály és Pintér József. Feladatuk a mai napon is hasonló az előzőkhöz, azzal az eltéréssel, hogy nem a lóversenytéren kell le- szállniuk, hanem egy német ellentámadás által visszafoglalt csepeli reptéren. A magyar szállítószázad parancsnoka, Bánhídi Antal tiltakozik, hivatkozva arra. ha a környéken elhelyezett szovjet tüzérség észleli az első gépet, utána a többit könnyen megsemmisíti, é német válasz rövid: ..Ne" kérdeztem I” A leszálló gép üzemanyag- tartályait a szokástol eltérően teljesen feltöltik. Sietve megkezdik a szállítmány felrakását. Ekkor gördül a rakodó gép mellé egy Focké —Wulf—58. A pilóta közli a gép parancsnokával, hogy Keksz Edgárnak — az akkori' magyar légierő parancsnokának az ulasítása: az általa most hozott csomagokat vigyék be a körülzárt városba, ott kérjenek kocsit, és azzal vigyék el Wert Henrik tábornok rokonainak. A felrakandó csomagok mennyisége és tartalma meglepő. Csupa olyan élelmiszer, amit még ők, a kiemelten jó ellátásiéin részesülő pilóták is régén láttak. Szép. nagy parasztsonkák, szalonna oldalszámra, szalámik. boros- és pólinkásüve- gek. A Weihe parancsnoka sietteti az átrakodást, fél eay esetleges támadástól, ugyanakkor azt is tudja, a parancsot kiválóan hajtotta végre Ennek a gépnek a személyzete iól képzett összeszokott. minden esélyük megvan, hogy berepüljenek Budapestre. Stitterék viszont merőben másként gondolkodnak.
