Észak-Magyarország, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-16 / 13. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1982. január 16., szombat ■ Wmm ' "■ • í. í> ^ ■ : A Műcs Mongol képzőművészeti kiállítás nyílt a Műcsarnokban. A kiállításon szőnyegek, kultikus tárgyak és a mai mongol képzőművészet reprezentatív alkotásai látha­tók. A képen jobbra: Tára istennő (XVII. század). A képen balra: Celegijn Ódon: Műkedvelő színjátszó csoport (XX. század). Vége már mégis a nagy evészeteknek I Igaz, itt-ott az erkélyeken, a hűtőkben, a kamrákban még félig ra- kottan hűsölnek a töltött káposztás fazekak. Tiz-húsz literesek, mert ha valaki év vége tájékán kisebb fazék­kal főz, talán meg is szól­ják. Másrészt pedig köztu­dott, hogy a kilencedik fel- melegítésnél a legjobb. Mostanában ennek ellenére nemigen esik jó ránézni senkinek, a vendég is rá- únván az erélyes kínálga- tásra, azt mondja: rendben, megeszik néhány tölteléket, ha cserében átjönnek hoz­zá és ott pedig a li­bából esznek. Eset­leg a pulykából. Bizony az elmúlt karácsony, szil­veszter tájékán is tisztes mennyiségű Helek készültek, logytak kocso­nyákban, karajokban, libák­ban, kacsákban, káposzták­ban kifejezve igen hosz- szaöalmas lenne és főként zsíros, gyomorfájdító. Illő módon nagy mennyiségek fogytak, már csak szokás­ból is, meg azért is, mert jó, ha var. mindenféle. Csak- csak megkerült ez is, az is, mire szükség volt, illetve, talán annál jóval több. Mert igaz, hogy amit ilyentájt mondjuk egy három-négy tagú magyar család össze­vásárol, megfőz, megsüt, azzal bármely fejlődő or­szágban jóllakhatna egy ki­sebb falu. De hát vége már a nagy evéseknek, ivásoknak, kis nyugalom kezdődik, egész­séges hétköznapokkal. Hi­szen tudjuk mi. mi a rend, a tisztesség! Igaz, hogy már kezdődik a farsang, de hát farsangnak is kell lennie egyszer, és mikor legven, ha nem éppen félen! Per­sze ilyenkor is elfogy majd egy-két kiló húsocska, egv- két pohár italocska, miegy­más, de hát a bálok idején is szükséges a kalória. «Kü­lönben is ez jól elosztva', időben széthúzva történik meg, hiszen az egyik napon például a jogászok, a má­sikon a műszakiak, megint- csak a horgászok satöbbik rendezik meg a báljukat és egyszerre mindenütt még­sem lehet a dolgozó. De a farsang sem tart örökké, egyszer csak befeje­ződik. vége a dínomdánom- nak és mégiscsak pihenhe­tünk. azaz. dehogyis: ren­desen dolgozhatunk, nem keverjük össze a napokat, hiszen már most is úgy hír­lik. vasárnap lesz a vasár­nap, hétfőn a hétfő és így tovább, és bizony ez is nagy megnyugvás, öröm. Elmúlik hát a farsang is, és akkor már tényleg vége a téli ün­nepeknek, mulatságoknak. Akkor már kezdődik a tavaszi haddelhadd! Ott a húsvéti Annak meg már a nevében is benn foglaltatik, hogy vennünk kell magunk­hoz húst. Milyen jól jön aztán ilyenkor a füstölt son­ka, tarkót megizzasztóan erős tormával, sárga — tényleg sárga — bélű tojás­sal, miegymással, meg az ugyancsak hozzáillő néhány pohárkával, üvegecskóvel, hordócskával. De akkor az­tán tényleg vége! Mert mi jöhet még utá­na? Mondjuk május elseje. Az sem rossz, akkor már bográcsban, a szabadban is lehet birkapörköltet, gulyást írWUM&-.•-jói­rotyogtatnl, a parázs fölött rablóhús is forgatható. De innen kezdve aztán már tényleg vége! Legfel­jebb névnapok, keresztelők, brigádkiruccanások, elmé­lyült értekezletek, tanács­kozások a szabadban, bükki turistaházakban, hétvégi pihenőhelyeken, rögtönzött lacikonyhák közelében, se­lyemfüvű réteken, tiszta vi­zű patakocskák mellett, vagy Aggteleken, ahol ökör­sütés is divat, de bárhol is léteznek ezek a komoly, megfontolt tanácskozások, egy biztos: rövidek, velő­sek, addig tartanak, amíg a velős csont illata is meg­érződik. És vége. Mármint annak az idénynek, mert ugye nemsokára érik a szőlő, jön a szüret, újfent szükséges hát a kondérok alá gyújta­ni, megnézni, mi maradt az óborból és milyen maradt. Ilyentájra már a libák is szépen kifejlődnek, a disz­nó is szemlátomást gyarap­szik az ólban. És persze közben is csak-csak adódik alkalom, mikor meg kell hívni barátainkat, rokonain­kat, azokat meg nem fo­gadhatjuk csak úgy üres asztal mellett. Hadd men­jen! Mindent bele! Tudjuk mi. hogyne tudnánk, hogy mennyire helytelen a sok zsíros, nehéz étel. hiszen ezt olvassuk, halljuk min­dennap, tudjuk, hogv a ka­ralábé, a padlizsán, az ilven-olyan zöldségekből összekevert izé mennyire egészséges, de enni is szere­tünk. Asztalt teríteni — ameddig lehet —, rogyásig. Ne szóljon meg érte ben­nünket mégsem senki. A túlzott nagy kajálásainkért, ivásainkért sem, a pocséko­lásainkért sem. Sőt! Re­méljük, hogy az előttünk levő időkben is sikerül ugyanezeket újra és újra megtennünk, megennünk... Priska Tibor ?í Zelk Zoltán: Üt* Jó reggelt! Jó reggelt nektek, ti csapat veréb! hát még tinéktek, ti fekete-s-kék sipkájú cinegék! S látom, gyöpön fut, majd lassúdva lép, s megáll, s gyanakvón forgatja fejét, kutatja hajnali eledelét a feketerigó. Tündéri nép! csőrük sípjától csillámos a lég: tágasságos hangcsarnokuk, de még műhelyük is: van munkájuk elég! Csak az a homályteli szakadék két évszak közt! A menekvő vidék! Zúg rá dara-s-ónoseső sörét! Csak a kizsákmányoló téli ég — az éhkop, a munkanélküliség! Csökkenteni kell az érte­kezletek szárnál és időtarta­mát. Hányszor és hányszor elmondtuk már! Az el­múl1 évtizedekben azonban szinte észre sem vettük, hogy az Értekezlet olyan nagyhatalmú személyiség­gé vált. aki él. uralkodik, rendelkezik önmaga' táplá­lása, dagasztása érdekében. Megsérteni, leszólni nem il­lik, nem tanácsos. Igyekszik önmagát olyan szervekből összeállítani, hogy ha kicsit is megpiszkáljuk, s kétség­bevonjuk létjogosultságát, valaki, valahol felvisít, til­takozik, igazolni igyekszik az Értekezlet létjogosultsá­gát, érdemeit. Az Értekezlet attól sem veszi észre magát, ha a hír­közlő- szervek agyonhall­gatják, vagy kényszerből tüntető és kihívó rövidség­gel adnak hírt róla. Szemé­be kell hát végre egvszer mondani, ha fölösleges, időt rabló, rosszul szerve­zett, hatástalan volt. Most tehát ezt teszem. A napokban öt megyére szóló tapasztalatcsere-érte­kezletet hívtak össze Mis­kolcon. A téma megválasz­tása szerencsétlen volt, mert igaz, hogy a FEB és a SZÉT kérdése valahol társadalmi szinten összefügg, de a két feladat végrehajtásában il­letékes embereket öt me­gyéből összecsődíteni már eleve kudarcra ítélt ötlet volt. Mindkét témában van­nak feszítő gondok, még­hozzá olyanok, hogy azt százhúsz ember három óra alatt még csak rendszerezni sem képes. Az előadó azt kérte, hogy kérdések formájában; kö­tetlenül vitassák meg a két téma tapasztalatait. A kö­zépiskolai igazgatókból, vál­lalati vezetőkből, osztályve­zetőkből, szakszervezeti tit­károkból álló tapasztalt gyülekezet tudta, hogy ez így, ebben az összetételben, ilyen létszám mellett lehe­tetlen. Véleményüket úgy nyilvánították ki, hogy sem az előadó által feltett kér­désekre nem akartak vála­szolni — csak később, ösz­tönzésre, udvariasáéból egy-kettő —, sem maguk nem éltek a kérdésfeltevés lehetőségével. A zsebből „spontán elő­húzott”. előre megírt felszó­lalás felolvasása csak arra volt jó. hogy mentse a hely zetet. Kínos és bosszantó volt ez a „tanácskozás”, már csak azért is. mert nem voltunk magunk közt. még négy megye képviselői szemlélték a szituációt. , A középiskolai vezetőket nem érdekli, hogyan váló gatja ki és hogyan fizeti a vállalat az egyetemre kül­dött fiatal szakmunkásait Nem érdekelheti, mert eb­ben segíteni nem tud. A vállalatvezetést nem érdek­li, hogy a középiskola ok­tatási módszere, tematikája mennyiben tér el a főisko­lai, egyetemi felvételi kö vetelményektől. Ezt a sza­kadékot észlelve, nem tu­dom hogyan tudja fizikai dolgozóit arra ösztönözni, hogy gyermekét áldozató kát is vállalva taníttassa to vább. Mint említettem, a fizikai dolgozók kultúrálódása, s gyermekeinek továbbtanu lása társadalmi szinten va lahol valóban összefügg, de a dolgokat így nem lehet aprópénzre váltani. Az emberek elégedetle­nül, bosszankodva távoz­tak. Ebből az értekezletből az égvilágon semmit sem profitáltak. Semmivel sem lettek tájékozottabbak, oko­sabbak, semmi meg nem oldódott. Tapasztalatcsere jellege azonban egy vonatkozásban mégis volt ennek az'öt me­gyére szóló találkozásnak, nevezetesen az, hogy: így nem szabad értekezletet szervezni 1 A. L Váratlanul kopaszodó, ala­csony, vézna férfi volt Kó­bor Ferenc, akinek szeré­nyen és érdektelenül elren­dezett hétköznapjaiban már soha semmi nem történhet. Külvárosi albérletben lakott gyermektelen feleségével, meglehetősen szegényes kö­rülmények között, és foly­vást civakodva. Tíz éve vol­tak házasok, és tíz éve gyű­lölték egymást reménytele­nül. Vakon hitték: külön- külön talán boldogok is le­hetnének, de nem tudták elképzelni, hogy külön is élhetnének. Kóbor Ferenc egy fárasz­tó hivatalban dolgozott ala­csony fizetésért, amit csak azért nem hagyott ott, mert sose merte elhatározni rá magát. Ugyanígy volt a hi­vatalhoz vezető útvonallal is; évek óta tudta, hogy ha egy keresztutcán átvág, tíz perccel megrövidíti útját, de nem, képtelen volt változ­tatni lépteinek megszokott rendjén. Volt továbbá egy kollégája is, aki minden reggel rajta próbálta ki ot­romba élceit, s akin ő min­den reggel revansot akart venni, ehelyett azonban minden reggel bárgyún vi­gyorgott, és remegő kézzel kavargatta kávéját. És volt egy asszony is, akibe sze­relmes volt, barátjának fe­lesége, Éva, de nem mert az asszony jelenlétében még egy félresikerült bókot sem megkockáztatni. Néha, ami­kor túlcsordult benne a ke­serűség, leitta magát, s ilyenkor filozófiát kerített lehetetlenségeihez. Mert Tamási István olyan vagyok, dünnyögte zsibbadó nyelvvel, mint Krisztus. Örökké megbo­csátok az ellenem vétkezők­nek. Aztán hazament, hogy felesége mindenféle nullá­nak, girnyónak és impotens alaknak lehordva kirúgja, s fél órán át a bezárt ajtó előtt ácsorogtassa. Egy téli délutánon azután furcsa dolgok törtéfítek Kó­bor Ferenccel. A hivatalból hazamenet összefutott két diáktársával, akik a várat­lan találkozás örömére a belváros egyik vendéglőjé­be hurcolták. S miközben nyeldesték a csillogó, óarany konyakot, egyre sikereseb­ben idézték fel a diákköri évek vidám történeteit. Kó­bor Ferenc pedig lassan kedvre derült, az emlékek­kel ugyanis előkerült a rég elveszett Kóbor Ferkó, aki ugyanúgy nyerte a vetélke­dőket, ahogyan a tanárokai ültette rajzszögekbe, köny- nyedén és félelem nélkül. De nem sokáig gyönyör­ködhetett az értelmes és szenvedélyes suhancban, mert a hajdani osztálytár­sak hirtelen visszairamlot- tak a jelenbe, és külföldi útjaikról, nyaralóikról, s szeretőikről kezdtek el fe­csegni. Kóbor Ferenc pedig újból jelentéktelenné zsu­gorodott, és szorongva hall­gatta a hentesképű Gyurka svindlijeit. hogyan állította falhoz az adóhivatalt, és a fanyar mosoly ú, körmön­font Hentz Karcsit arról, hogy mekkora a különbség tehetős apósa és csúnya lá­nya között. S miközben nallgatta őket. s tovább ivott a pénzükön, rádöb­bent: nem Krisztus ő. ha­nem egy balfácán. Este nyolc óra tájban már elviselhetetlennek érez­te jelentéktelenségét, és ki­ment okádni á W. C.-re. Ezután már képtelen volt visszatérni a fiúkhoz: a ru­határoshoz osont, fölvette a kabátját, és kiszökött az éj­szakába. Sejtelme sem volt. hová megy. programozott léptei vitték kifelé a belvárosból. Csak amikor a peremkerü­letet kirekesztő vasúti so­rompóhoz ért. jött rá cél­talan igyekezetére. S ek­kor rádöbbent: képtelen hazamenni. A vasúti resti kusza, zűr­zavaros nyüzsgésében a bü­dös langyosság megcírógat- ta. Kihűlőben levő, otrom­ba cserépkályhának vetette hátát, melegedett. Meglök- dösték. megtaposták arcá­ba leheltek fülébe hörög­tek. észre sem vette. Ol­vadni kezdett belőle a fagy, és most ezt élvezte, bor- zongva, lecsukódó szempil­lával. — Nincs pénzed, mi? Azért állsz itt féllábon. Egy kihevült és mégis sá­padtan beeső arc nézett föl rá. Fakó borostáinak sűrű- jéber neonfény csillámlott. A vértelen száj idétlenül széthúzódott, és fogatlan üreget nvitott fel. Ütést ka­pott a gyomrába a maró törkölyszagtól. — Na nesze. Idd meg. Ma én fizetek neked, mert új fiú vagy Ne . . . látom raj­tad Te is idejöttél, mert tu­dod hogy nem megy a vo­nat ma éjszaka. — Közel hajolt, ravasz, cinkos sut­togást formált a tüskés- szúrós száj. — Egyáltalán nem megy vonat. — Szürke és kócos szemöldöke föl- ágaskodott. — Soha., sem­mikor! Átvette az imbolygó stampedlit Mindig utálta, mégis fölhaitotta a keser­nyés, büdös pálinkát Köny.

Next

/
Thumbnails
Contents