Észak-Magyarország, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-16 / 13. szám

T982. Januőr T6., szombat

ESZAK-MAGYARORSZÄG 7

Gondolatok a tégláról

Ütök egy hivatalban, ahová behívtak (sőt behívattak). A levélből, amit szorongva bontogattam, végül is kiderült, hogy semmiféle főbenjáró bűnt nem követtem el, s nem hágtam át semmilyen szabályt. Mégis meg kell jelennem (óra, perc), mert a tanácsomat akarják „kikérni” bizonyos szakmai ügyben, illetve kamatoztatni óhajtanák, amit az évek folyamán különböző alsó-, közép- és felsőfokú oktatás formájában az állam „belém invesztált”. (Csinos kis összeg, tudom, fölemlegetése pedig szerfölött praktikus. Főnökeim főleg ingatag érveket szoktak megtámogatni ilyen módon.)

Ülök tehát a hivatalban — melynek packázásait Hamlet-korom óta ismerem —, s várom, hogy kamatozhassak. A hivatalnokok fésülik egymást, cipőt próbálnak, esznek, természetesen dolgoznak is. Közlik velem például, hogy aki hivatott, momentán nincs bent. Valami dolga akadt. Nekem nincs egyéb dolgom, tehát várok. Ülök, és kibámulok a nyitott ablakon.

A hivatal udvarán valamit bontanak. Fiatal ember kezében kőműveskalapács, kopott pufajkán térdel, és téglát pucol. Előtte régi, nagyméretű téglák, egyikenmásikon látni készítőjének bepréselt ovális bélyegét, háta mögött halomba gyűlnek a gondosan megtisztított fél, negyed és háromnegyed darabok. Mert a kőműves, miután pontosan célzott kalapácsütésekkel leveri a szép, egészséges téglákról a rákövesedett maltert, nagy ívben a háta mögé dobja, hogy csak úgy puffan. S természetesen törik is. Mióta itt ülök, még mindegyik eltört. Pedig jóízűen dolgozik a mester, komótosan, akkurátusán, takarékos mozdulatokkal. Kopp-kopp. Énekelni lehetne hozzá. S aztán puff. hátra. Micsoda önpusztítás.

Gogol kéziratait látom lángolni, s a meghasonlott Van Gogh vásznait hasadoz- ni. Mert ez az ember alkot. Ilyen míves mozdulatokkal csak alkotni lehet. Térden dajkálja a téglát, kabátujjá- vaí törli, épp csak hogv rá nem lehel, s azután ... Nem, ezt nem lehet nézni. Elfordulok az ablaktól. Akit várok (óra. perc), nem jön. Aki behívatott, mert bizonyára szüksége van a véleményemre, elfelejtette, hogy élek.

Eehet, hogy nem is fontos a fal. mely ezekből a téglákból épülne majd? S az ügy sem, amelyhez én lennék most a tégla?

Mester Attila

Porcfi Anna:

Téli vers

Elvarázsolt függés.

Most a földfelszín, máskor meg oz ég. Pillantások tusája, a fehérre spontán lelkesedés, majd bánat, ismeretlenek között ismerős érzéseim havával.

Megtalálom karórámon az időt. Csüggedésem cáfolják a friss levegőjű fák.

Sok ember éneke ez a Magyarország. Már fiatalon is meghallottam örökkévaló és hétköznapi himnuszát.

nyezve félrecsapala a fejét utána. .

— Semmi baj... nincs semmi baj — dünnyögte a fogatlan szájú vigasztalón. — így van ez. Ha egyszer nem megy vonat. Te még ezt nem tudhatod, mert most vagy itt először, de én már... — Lecsapta az ujjara csordult szeszcseppeket, és kotorászni kezdett sötétkék posztózubbonya zsebében. Egy lebélyegzett cetlit szedett elő dohánymorzsákkal együtt. — Látod? Ráadásul szabadjegy. Szolgálati. Oda mehetnék rajta, ahová csak nekem tetszik! De hogyan, ha egyszer nincs Vonat? Tíz éve itt hordom

a zsebemben. Nem hiszed? Nézd meg rajta a pecsétet.

A véreres, szürkére fakult szemekbe bámult. Eszébe jutott a kunpusztai vasútállomás. Gyermekkorában ott laktak a közelében, nyaranta reggeltől estig csodálta a vonatok szakadatlan menetelését. Soha nem ülhetett, fel rájuk, így aztán az álló marhava- gonok közt játszott az állo- másfönök fiával. Az egyik őszi napon ellógott az óvodából is, mert reggel új vagonokat látott megérkezni.

— Az óvónőnek — kezdte mesélni, és a borostás arcú öreg érdeklődéssel hallgatta — egy rendőr vagy egy katona, nem is tudom már

Szikszói Károly illusztrációja

»Elemzem, ábrázolom, gúnyolom

Amikor Bertha Bulcsú tíz esztendeje interjút készített vele, gondosan összeszámolta, hány könyve jelent meg a beszélgetésig. Harminchét. Kolozsvári Grandpierre Emil azóta is mérhetetlen buzgalmú alkotó. bizonyára ötven felé jár könyveinek száma. Nagyjából annyi, ahány éve megkezdte írói működését.

Első műve, a Rosta, önéletrajzi regényfolyamának kezdete, pontosan ötven esztendeje, 1932-ben jelent meg. Önéletrajzi sorozatát azóta sem szakasztottá meg: a legújabb, az Árnyak az alagútban, tavaly került ki műhelyéből. Bizonyára legmaradandóbb vállalkozása, amelyre leginkább illik önvallomása: „Csaknem valamennyi írásomban a sajátos magyar életformát elemzem, ábrázolom. gúnyolom, vagy leírom. Ennek az életformának ... legjellemzőbb vonása a beteg valóságérzék”. Az úgynevezett régi, úri középosztály életformáját elemzi, gúnyolja ki, — vallomása ezzel a kiegészítéssel értendő.

Kolozsvári Grandpierre Emilre nemcsak a termékenység, a szorgalom, a műfaji gazdagság is legalább annyira jellemző. Irt irodalmi nyelvészeti tanulmányokat, meséket, elbeszéléseket, humoreszkeket, szatírákat, s műfordítói munkát is végzett. Racionális eleme, stílusa célratörő, világos, szereti a gúnyt, az éles vitát. A hetvenes évekből igen emlékezetes az a valóságos hadjárata, amelyet n magyar nyelv védelmében folytatott a Kritikában, s könyveiben (Négy-öt magyar összehajol, Herder árnyékában.)

A negyvenes évek végéig volt egy irodalmi elismerés, a Baumgarten- díj — kétszer is megkaota. Később József Attila-díjjal, 1980-ban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki A csillagszemű, a Doktor Csibráky szerelmei, a Tegnap, s annyi más nevezetes regény életélvező, pajkos, törhetetlen alkotóját. Sokan — a fiaKolozsvári Grandpierre Emil, Kossuth- díjas író.

talabbak — A fekete bula című tolvajnyelvi elbeszéléséről ismerik. Sokat vesztettek: Kolozsvári Grandpi- erre Emil, a hetvenöt éves fiatalember, századunk egyik legjelesebb magyar írója. Még apró karcolalai- ban, humoreszkjeiben is. ' Január 15-én, születésnapján, méltán ünnepeljük. Q.y ^

Virág kartárs egy napon kevésnek ltSF érezte, hogy ő egyszerű dolgozó. Elhatározta, hogy előlép káderré. Mert kádernek lenni szebb is, jobb is. így vélekedett Virág kartárs. Egy darabig fontolgatta, hogy s mint fogjon hozzá. Aztán úgy döntött, hogy erzsébetvárosi tájszólás helyett ezentúl népiesen fog beszélni. Ízesen, zamatosán, mintha minden szavát tőről metszették volna. S mivel éppen akkoriban helyezték át, új munkahelyére ekként köszöntött be:

— Jaó napot kíívánook, eetársak.

Ez az „eetársak” különösen tetszett, mert elvtárs sok van, de eetárs kevés. Fölfigyelt rá a vállalat minden vezetője, föl a kollégák, de légióként; a káderes. Ebben nincs is semmi csodálatos, hiszen a vállalatban csupa budapesti tájszólást beszéltek. * Felüdült a lélek, ha Virág kartárs megszólalt. Ö pedig látta ezt, és

Kolozsvári Grandpierre Emii:

Virág kartárs, a káder

gyakran beszélt. Kiváltképp termelési értekezleteken hallatta hangját. Többnyire ilyen tanácsokat'adott:

— Az ömbör törmöljön. Törmöljön minél többet, öhun az igazság!

Fehémé, a káderes, hetek óta törte a fejét. Nem helyes politika, ha egy ilyen tősgyökeres káder alantas munkát végez a könyvelésben. Az ilyennek több dukál. A vállalatnál nem volt üresedésben fontosabb beosztás. Várni pedig nem akart. Szerencsére egy termelőszövetkezetbe főkönyvelőt kerestek. Fehérné behívta magához Virág kartársat, s fölöttébb ravaszul megkérdezte tőle:

— Fjlett könyvelő vagy?

— Könyvölni, azt szípön

tudok — válaszolt Virág kartárs őszintén.

Ez a kijelentés megnyugtatta Fehémét. Virág pedig harmadnap jelentkezett a köszögi Táncsics Termelő- szövetkezetnél. Egy darabig könyveit, igen szípön. Megszerette mindenki, habár a parasztok nem mindig értették meg a beszédét. Találgatták is sűrűn, milyen vidékről való. Végül abban egyeztek meg, hogy alighanem göcseji. Ott ugyanis egyikük sem járt.

Virág eetárs pedig örült az előléptetésnek, örült a szép fizetésnek. És elhatározta, hogy a legközelebbi értekezleten egy jeles felszólalással rója le háláját. A beszámoló alatt figyelt, jegyezgetett, aztán szót kért.

— Még többöt köll tBr- mölni, eetársak! — mondta. — Ékkő mög akkő. hogy a hibákat kikküszöbőljük szípön. Hogy mást ne mondjak, asse jó, hogy a búzaföld egy tagban van. Egy kicsinyég több tag kellene. Mer ha a tagságot szapo- ríjjuk, mindgyárt növekszik a tömörülés. Asse ártana aztán, ha merészebbön kí- sérlötöznénk. Hogy mást ne mondjak, miért ne vetnénk tököt a búza közibe? Ne mönjön kárba a sorköz.

Nagyon kiváló felszólalás volt. Ehhez foghatót még nem hallottak Köszögön. Aztán elhangzott a óálasz. Abban is akadt egy-két olyan mondat, amilyenhez foghatót Virág eetárs sem hallott még életében.

keresztül, s nyomában kék villogás száguldott.

Nem sietett jobban, a sugárút végén a tér zajló sokasága nem oszlott el egyhamar. Kóbor Ferenc különösebb kíváncsiság nélkül közeledett. A kék-fehér rendőrautó mellett már egy zöldes-fekete zárt kocsi is állt. A zsibongó tódulás befogadta: közönyös arccal tekingetett, és hallgatta a keringelő szavakat.

— Belefulladt a pocsolyába, aztán megfagyott.

— Nem fulladt meg, csak megfagyott.

— Dehogy! Előbb megfagyott, és csak atán fulladt meg.

— Ilyen hülyeséget! Kipróbálta már?

Kóbor Ferenc a piszkoszöld autót figyelte, s követte tekintetével, ahogv távolodott. Engem visznek — állapította meg, és nem érzett sem szorongást, sem elégedettséget. Egyszerűen csak megállapította: én vagyok az autóban. És kimondta hangosan is:

— Ott vagyok. Mit szólnak hozzá? Ott a vasaitók mögött. Ott visz a hulla- szállító.

Senki sem figyelt rá.

— Azt hiszi, hogy aki megfagv. az el is patkói?

— Kérem, a fagvhalál után. ugye már nem következhet be a fulladás.

— Ki beszél ilyesmiről, idióta!

micsoda udvarolt. Ott tén- fergett, mindig az óvodában, slukkerrel az oldalán. Ez hozott vissza. Tudod mi vár a szökevényekre, mondta, s a teraszra vitt, és az egyik sarokba állított. Kivégzés. Meg ne próbálj fordulni. Azzal elővette pisztolyát. Nem mertem megfordulni, vártam, s arra gondoltam, még egy pillanat és lő. Vár ■ tam a dördülést, és közben elkezdtem, hogy én istenem, jó istenem ... lecsukódik már a szemem ... de a tied nyitva, atyám .. . Elmúltam ötéves, a moziban láttam már kivégzést.

— És?

— Semmi. Hülyéskedett. Imponálni akart az óvónőnek.

A fogatlan szájú elégedetten röhögött, bólogatott. Aztán a söntéspulthoz csoszogott, hogy teleméresse újból a stampedliket.

Kóbor Ferenc nem várta meg. Tekintete a nyíló ajtóra tévedt, valaki bebukott fagyosan, ő pedig kiment. A rosszul világított, vizesárkokkal kísért utcákon visz- szaindult a belváros felé. A Lekervényes utak egy térig kalauzolták, ahol hirtelen betonba szaladtak, és megsemmisültek az árkok. De itt. a kezdődő, vagy végződő vizesárkok egyikénél megtorpant.

Egy ember mászott benne. Négykézláb araszolgn- tott. Föl-fölkapaszkodott a partra, de a part konokul ledobta újra meg újra. A jég már beszakadt alatta, a

test meg-megbuggyant a fekete vízben.

Kóbor Ferencet örökölt ösztön lökte meg, hogy nyújtsa le a karját. És mégsem mozdult meg. Csak állt és bámulta a hiábavaló vergődést. Iszonyút érzett.

Kései hazaigyekvők szállingóztak szemből, hangos, vidám koppok, fagyon szikrázó szavak közeledtek. Elhátrált az ároktól, s az egyik kapualjba húzódott. Várt. A közeledő csoport egyszerre csak elcsendesedett, de aztán fölcsapott egy nevetés, és a léptek tovább kopogtak.

— Jól befürdött!

— A legkorszerűbb de- toxikáló. Téged is idehozunk, ha megint berúgsz!

A nevetés, mintha a falak közé szorult volna, s oda-vissza pattogna, sokáig visszhangzott. Várt még. Halántéka, csuklója hevesen lüktetett. Most egy magányos pár közeledett. Éppen csak lassítottak, s mintha bűvölné őket a látvány, furcsán tekeredett a nyakuk. Aztán riadtan körülnéztek, és szinte futva menekültek.

Kóbor Ferenc megvárta még a távolról errefelé imbolygó részeget is. Az értetlenül torpant meg az árok szélénél, kis hüán beleszédült. — Hahá! Cimbora! — vihogott.

Lentről kettőt is csobbant a víz.

— Berúgtál? — nevetett károgva a részeg. — Ügy kell neked. Minek iszod négykézlábra magadat? He?

Nézz meg engem. Látod? Én egészen egyenesen. Figyeled? Még csak nem is tántorgok.

Azzal végigegyensúlyozott az árok szélén, és eltűnt a sötét utca egyik kanyarulatában. Most végre előjött Kóbor Ferenc is a kapualjból. Lebámult megint az árokba, aztán tovább indult, a belváros felé. S ahogy haladt, egyre maga- biztosabbnak, egyre diadalmasabbnak érezte magát. Soha többé nem megy haza, ezt már biztosan tudta. Holnap bemegy abba az átkozott hivatalba, a reggeli kávét beleönti utálatos kollégája kalapjába, s a kalapot a pasas fejébe nyomja. Aztán elkéri a munkakönyvét. és fölkeresi Évát.

Holnap? — torpant meg. — Hiszen Éva férje vidéken van ezen a héten. Nem. Most rögtön elmegy az asz- szonyhoz. ^

Reggel hosszasan zuhog- tatta magára a kézitus sugarait. A kellemes, szappanillatos melegben egy pillanatra szorongást érzett. Egy szobájuk mosdósarkát látta, a lepattogzott zománcé lavórt, a nedves, gyűrött törülközőt. De aztán feje fölé tartotta a tusrózsát, és a meleg vízpászmák kimosták agyából a látomást. Éva a tükörből visszamosolygot* rá, s ebben a mosolyban benne volt: este visszajössz ugye?

Havas, kristálykemény világ fogadta kint az utcán. A dermedt ködös levegőt váratlanul sziréna hasította

Kóbor Ferenc néhány percig még ácsoreott. Aztán zsebredugott kézzel feltűnés nélkül tovább sétált.