Észak-Magyarország, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-01 / 257. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 6

1981. november 1., vasárnap

r

A közéletben

Mónus Antal elmúlt húsz-harminc évünk minden kis és nagy eseményét, napfényes, vagy árnyoldalát úgy tekinti saját élete kiszakíthatatlan darabjának, ahogy annak idején megélte. Beszélgetésünkkor úgy idézte fel az elmúlt évtizedeket, hogy a szubjektív emlékek során, s a közemlékezés tárgyilagosságával rajzolódott ki a felszabadulás óta eltelt időszak. Hogyan kezdődött?

— Számomra is a felszabadulással — mondotta —, már 1944-ben szakszervezeti tag voltam, 45-ben természetesen tagja lettem a kommunista pártnak, s innen egye- nej út vezetett az ifjúsági mozgalomba. Lakatos voltam az akkori DIGÉP-ben, később a kohászatban. Itt voltam először üzemi, majd később vállalati ifjúsági vezető.

A fényes szelek éveiben, de utána is gyorsan változtak a feladatok, így a funkciók is. Az ötvenes évek elején a DISZ központ munkatársa, Komszomol-főiskolát végez, utána Baranyában a DISZ megyei első titkára. Később a pártközpontban az ifjúsági szövetséggel foglalkozó munkatárs. Mai szemmel visszatekintve azokra az évekre; már könnyen ki tudjuk válogatni az akkori eseményekből, az akkori cselekedetekből, hogy mi volt a jó és mi volt, amit máshogyan kellett volna csinálni. Mónus Antal azok közé tartozott, akik nagy rátermettséggel, erős akarattal építették ezt a mostani időkbe vezető utat.

Az ellenforradalmi események Pesten érték: fegyverrel védte a pártot, a nép hatalmát. A pártközpontban dolgozott, elsők között lépett be az MSZMP-be. Részese volt a párt szervezésének és ott volt a KISZ bölcsőjénél.

— A konszolidáció első hónapjaiban a párt ifjúsági titkárságán dolgoztam — folytatta. — Bonyolult és nehéz munkánk volt: azt kellett megértetni és elfogadtatni, hogy a proletárhatalom konszolidációja, a szocializmus építésének folytatása olyan ifjúsági szervezetet követel, amelynek politikája nyíltan, egyértelműen, következetesen a marxizmus—leninizmus talaján áll, a párthoz tartozik, a párt vezetését igényli.

A KISZ Központi Bizottsága szervezési osztályának vezetője, később a budapesti KISZ-bizottság egyik titkára. Közben pártfőiskolát végzett, majd 1962-ben hazakerült: a KISZ Borsod megyei Bizottsága első titkárának. Szívesen jött, hiszen újra itthon volt: a szülőföld szeretete mellett idekötötte a nagy család; a diósgyőri munkások közössége. Akikhez két év után újra. s még szorosabban kötődött; mivel megválasztották a Diósgyőri Gépgyár párt- bizottsága titkárának.

— Életem egyik jelentős fordulója volt ez. hiszen - párt katonájaként mindig ott szolgáltam, ahol szükség volt rám, és sokszor bizony elég rövid ideig. Itt, a DIGÉP- ben — a párt és a gépgyári kommunisták bizalmából — először adatott meg számomra, hogy viszonylag hosszú ideig, tíz esztendeig egy beosztásban dolgozhattam. Szívesen emlékszem ezekre az évekre, igaz, hogy napjainkhoz képest másféle körülmények között, de sikeres időszaka volt a vállalatnak.

Beszélgetésünkkor arra kért, óvatosan bánjak a jelzőkkel, de személyes emlékeim alapján is nyugodtan leírhatom: fáradhatatlan, dinamikus és népszerű pártmunkás volt. A bonyolult dolgokat és problémákat világosan fogalmazva, nagy agi- tatív erővel, érzelmileg is meggyőzte az embereket arról, amiben rendületlenül hitt ő is.

— Az ötvenes években bíztam a párt megújulásában — mondotta —, abban, hogy a szocializmus építésének egy új korszaka következik. Annak ellenére, hogy volt éle- te..inek olyan — szerencsére nagyon rövid — időszaka is, amikor a kommunista hitem tartott meg azon az úton, amelyen gyerekfejjel elindultam, s amelyet ma is járok. i hetvenes évek végén bíztam abban, hogy ez a nagy múltú gyár képes lesz kilábalni a nehézségekből, hiszen a diósgyőri munkások már sokkal nehezebb helyzetekben is megmutatták, mire képesek.1 igaz, más volt 45-ben újjáépíteni a lerombolt műhelyeket, más volt az ötvenes évek termelése és mások voltak a hatvanas évek eredményei. De az elmúlt két-három év megmutatta, hogy a megváltozott, nehezebb világ- gazdasági helyzetben, az intenzív fejlődés körülményei és követelményei közepette is eredményesen tudunk dolgozni.

Mint személyzeti és szociális • igazgátó, aktív részese a gépgyár gazdasági és politikai életének. Egész életében politikai munkás volt, ez azt is jelentette, hogy emberekkel, az emberekért dolgozott. Most igazgatóként változatlanul közéleti ember: ez a megtisztelő cím nemcsak vezetői funkciók- ho'_ kötött, de nem hiszem, hogy bármit csinálva, el tudná képzelni az életét a közért végzett; önként vállalt munka nélkül.

, Tagja a vállalati pártbizottságnak, aa ipari minisztérium ifjúsági bizottságának, a városi pártbizottság fegyelmi bizottságának. Részese a MAB egyik munkabizottságában folyó üzemszociológiai kutatásoknak, a vállalati művelődési bizottság elnöke és vezetője a vállalati pártbizottság kiadványaként megjelenő Pártcsoport Híradó szerkesztő bizottságának. Még felsorolni is sok: de megszokta már, hogy mindig jut a munkából otthonra is.

A múlt felidézése, maga az emlékek közötti válogatós is már egyfajta változtatás, azért is, mert célszerűen válogatjuk ki a múltból azokat, amiket az emlékezés pillanatában éppen szükségesnek vélünk jelen gondolataink, cselekedeteink bizonyítására felidézni. Mónus Antal úgy idézi és vállalja a teljes életét, hogy a tapasztalatok, a tanulságok a mát és a holnapot segítik. Beszélgetésünk végén azt mondta: szerencsés ember, mivel az elmúlt harmincöt év minden nagy sorsfordulója egyben az életének is fordulója volt. Másrészt válságos helyzetekben talpon tudott maradni és ezt annak is köszönheti, hogy sohasem szakadt el az emberektől, a munkásosztálytól.

A történelem, az emberek formálták őt is. de az emberek gondolkodását nemcsak életmódjuk, tapasztalataik befolyásolják, hanem jelentős mértékben azok az eszmék is, amelyekkel azonosulnak.

Petra József

I

1.

Az egyetemi népművelési szakemberképzés kezdetének 25 éves évfordulója alkalmából közművelődésképzési és tudományos vita- iilést rendez a Kossuth Lajos Tudományegyetem Felnőttnevelési és Közművelődési Tanszéke, a Magyar Népművelők Egyesülete és a Hajdú megyei Kölcsey Ferenc Művelődési Központ november 1—2—3-án Debrecenben, a művelődési központban.

A háromnapos rendezvényt 1-én a végzett hallgatók találkozója vezeti be,

majd 2-án A közművelődési szakemberképzés korszerűsítésének útján címmel kezdődik vitaülés, amelynek megnyitóját, bevezető előadásait és korreferátumait a közművelődés kiváló ismerői, egyetemi tanárok, köz- művelődési irányítók, más szakemberek tartják. A vita után szakest zárja a napot. Másnap két szekcióban — jelnöttnevelési, közművelődési, valamint művelődéselméleti és művelődéspolitikai — folytatódik a vitaülés, majd plenáris ülésen vitatják meg a Tanulmányok a közművelődési jolyamat tárgyköréből (I—II. kötet) című egyetemi jegyzetet. A vitaülést dr. Gyarmati Kálmán, a Kölcsey Művelődési Központ igazgatója, a Magyar Népművelőit Egyesületének elnöke zárja be.

19. Capa, a magyar

s

f I

I 3

25 éves a nípmiveEiépzés

1945. június 6-án Párizsba érkeztem, hogy részt vegyek az Európában állomásozó amerikai csapatok számára rendezett turnén. Párizs csodálatos volt. A nehéz idők ellenére, amit végigcsináltak, az áru- és élelmiszerhiány ellenére, a szellem töretlen marddt. Öt éve nem voltam Európában, és úgy éreztem, újjá- szüíetek.

A Ritz Hotel volt az amerikai haditudósítók főhadiszállása, és egyben művészek lakóhelye is. Nem sokkal a megérkezésem után vacsoráiba szóló meghívást csúsztattak be az ajtóm alatt. A feladó: Róbert Capa. Lementem hozza a szálloda bárjába, és megtudtam, hogy Bob ismert fényképész és háborús tudósító.

Első látásra megértettem magam vele. Pompás estét töltöttünk együtt. Egy kis étteremben ültünk, megismertem a barátait. Nevettünk és táncoltunk. Az első pillanattól kezdve nagyon tetszett Bob Capa, aki magyar volt, vidám és nagyon kedves. Turném nem is kezdődhetett volna nagyszerűbben. Cápát a turné egyik állomásán láttam viszont, Berlinben. A város úgy tűnt, mintha

V

A magyar származású Róbert Capa

megszámlálhatatlanul sok darabra hullott voína.

Amikor visszatértem Párizsba a művészcsoporttal, Bob Cápát ismét ott találtam. Azt hiszem, ekkor szerettem be!§. Egyszer csak azt mondja nekem: ..Bolond vagy. hogy íey éisz. Te a saját iparod vagy, egy ónálló vállalkozás egy intézmény. Meg keli próbáincd. hogy újra ember iéfy. Téged min- denk. manipulál, a féljed, a filmtársaságok. Az életed a munka, a munka, a munka. Közben elfelejted azokat a dolgokat amelyek éi -ékessé teszik az életet. Nincs időd az igazi életre.”

Ha Capa azt mondja nekem, „házasodjunk meg”, biztosan követem. Ehelyett azt mondta, nem tud feleségül venni, mert nem akarja lekötni magát. ,.Ha holnap Ázsiába kellene utaznom, és meg lennénk esküdve, lenne egy gyerekünk. nemi tudnék elutazni. És ez nem megy. Nem vagyok a házassághoz való alkat.” Nagyon jól megértettem. De aszerint, ahogyan engem neveltek, az ember feleségül megy ahhoz a férfihoz, akit szeret.

Visszamentem New Yorkba, hogy megkezdjem az „Orléans-i Johanna” próbáit. Cápától sok levél érkezett. Franciaországból is: „Elővigyázatosnak kell lenned, mert a siker veszélyes, és jobban korrumpál téged, mint a sikertelenség, és ezt nem tudnám elviselni... Most abbahagyom. Kiszáradt a tintám, és éppen most beszéltem veled telefonon, te kedves hollywoodi svéd lány. Nagyon szeretlek.”

Angliából: „Mindig, ha kocsmába megyek, ha színházba, ha a ködös utcán sétálok, mindig szorosan magam mellett szeretnélek tudni...”

Törökországból: „Vasárnap délután van. A szobám teraszán ülök, átnézek a Boszporuszon és a minareteken. és mindig csak a te arcodat látom.”

Következik:

KI EZ A RENDEZŐ?

(... a vőfély a násznagyoktól kikérte a menyasszonyt. Fordult vele egyet- kettőt, majd elkiáltotta magát. Eladó a menyasz- szonyl...” Bogdán István: Régi magyar mulatságok, Magvető, 1978)

Látó János:

p« **

Lr

Már a falusi lagzi sem a régi — mondják. Ki tudja? Éjfél elmúlt. A nagy ponyvasátor alatt tetőfokra hág a hangulat. A zeneitar — „nem cigánybanda már ez, igazi dzsessz, ez kell a fiataloknak” — tust húz. Fellebben a ponyva oldala, az ifjú asszony jön pettyes kendőben. Vőfély kíséri, verses mondókával kínálja a táncra. Mindenkit megelőzve, zománcozott lábasba dobja ötszázasát. Mércét szabva, vagy csak a rezet kivágva? Egyre megy. A zenekar gyors csárdásba csap. A szaxofon botladozva próbálkozik a gitár dallamát követni. Bortól ázott hangszálak segítik a „dzsesszbandát”. Eladó a menyasszony! — kurjantja valaki. Üjabb százasok, ötszázasok hullanak a tálba. Az ifiasszony széles jókedvet mutatva lopva a tálat lesi, telik-e. Van, aki kétszer is táncra kap, mások csak a nótázásig jutnak. Asztalszomszédom — félig városi (gyárban segédmunkás), inkább falusi (háztájit kapál, disznót hizlal) — nem mozdul a táncra. „Régi, ósdi szokás, hát csak csinálják. Én ugyan nem adok erre a formára — mondja, talán Viselkedését magyarázandó — van benne valami koldulásféle. Bár erre még divatozik, de jobbára csak azért, hogy a

kiadás egy része megtérüljön. Ez, a régi szokás szerint úgy vót’, hogy no, kinek mennyit érne a menyasszony. Olyan kíváncsiságféle, osztán az újdonsült férjnek kellett az egészet überolni, mármint, hogy neki éri a legtöbbet. Megvettem a nászajándékot, a porszívót, és jónapot. Hát ezért ülök, kivárom amíg vége. akkor forgatom meg az asszonykát csak magáért a táncért.”

Nem nyílt rá módja, mert a fiatalok autóra kaptak, átmentek a szomszédos faluba a lányos háznál levő vigalomba, hogy ott se maradjanak le semmiről. A zománcozott tál hajnalra negyvenhárom- ezer forintot ért.

„Lazítani, próbálj meg lazítani” — ásítja a dróttal nyakba erősített mikrofonba a tangóharmónika kezelője. Láthatóan szusz- szanna már, de a násznép hangulata nem csökkent az igencsak felhangosított unszolásra sem. Hol van már a szokásos cigánybanda? Dob, szaxofon, gitár, tangóharmonika adja a ritmust, noha a hangnem egyre ritkábban találkozik. Ki figyel oda? A zenekarvezető — ötvenesnek saccolom — több hangszeren is. próbálkozik. Időnként hegedűre cseréli a harmonikát. Megállás nélkül csapnak át egyik nótából a másikba. Már-már megsajnálom őket, rájuk férne a pihenés. Délután még műszakban voltak, egyenesen a gyárból hozta őket a fogadott autó. Amolyan alkalmi társulás, a fizetés kiegészítésére. mert hallhatóan nem a zene imádata tartja őket össze. Ahogy végignézek a sokadalmon, még néhány liter bor, aztán már bármit is húzhatnak, pengethetnek, de addig — A háromezer forintos tiszteletdíjért meg kell szenvedni — mindenkinek! Már a Léna van soron (Isten óvja az Omega együttest!).-A gitáros szemeit pihentetve énekel, énekel... Az egészből őt már aligha érdekli valami. A dobos — úgy érzi ritmusban van —, tekintetével egy harminc év körüli asszonykát fal, aki asztalra borult férjét vigyázza nem nagy buzgalommal. Végre szünet. Van, aki leül, mások meg éppen felállnak. Még látom, amint a sátor ponyvája egyet lebben a dobos mögött. Az asztalra borult férfi is magára marad egy kis időre...