Észak-Magyarország, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-22 / 274. szám

1981. november 22., vasárnap ESZAK-MAGYARORSZAG 5 Lakodalmak 4 elő ff... ■ ■ A szőlőmívességnek, bo- ' rászatnak régi, évszázados , kellékei, szerszámai már a i múzeumba kerültek Tokaj- | Hegyalján, s ezeket három i helyen is gyűjtik, őrzik, s j mutatják meg a látogatók- i nak, éspedig Tokajban, Sá- [ rospatakon és Tolcsván. A , a tolcsvai Borászati Mú- • zeumot tiz évvel ezelőtt lé- [ tesítette a vidék legnagyobb i szőlészeti-borászati gazda- [ sága, a borkombinát, amely ■ nemcsak termeli, feldolgoz- J za, forgalmazza világhírű , borunkat, a tüzes, zamatos i tokajit, hanem a történelmi J borvidék szőlő- és öorkultú- i rájának a múltjával is fog- J lalkozik: rendbe hozza a ■ népi építészet szempontjá- J bél értékes présházakat, j pincéket, épületeket, gyűj- i ti, megőrzi, kiállítja a to- J kaj-hegyaljai szőiészettel- i borászattal kapcsolatos ré- J gi írásos és tárgyi emléke- i két. J __ Ezt a célt szolgálja Tolcs- i ván egy barokk műemlék | épületben,' az egykori Rá- i kóczi-kastélyban berende- 1 zett borászati múzeum. Az i írásos és képi anyag meg- i ismerteti az érdeklődőket [ Tokaj-Hegyalja és a tokaji a borok múltjával, a régi ura- J dalmi, kincstári, állami a pjncészeti borgazdálkodás < történetével, a borkereske- } delem fortélyaival. A fala- i kon térképek tájékoztatnak | arról, merre vezettek szá­■ zadokon át a „borutak”, s [ a világ mely tájaira jutnak ■ napjainkban a tokaji bo­• rók. A letűnt századokból J való gazdasági számításokon i kívül régebbi és mai szőlé- | szeti-borászali szakkönyvek i is láthatók a tárlókban, s J tájékoztatók a borkombinát i munkájáról. • A borfeldolgozás és -lá- [ rqjás különböző eszközei i szintén láthatók a múzeurn- J ban. Az elfeketült prések- i bői, bálványsajtókból több [ .példány is került ide. Az ■ egyik olyan hatalmas, hogy i be sem fért a múzeumba, [ kint kellett felállítani az J udvaron. Aztán taposóká- i dalt, taposózsákok, egy és ! két fülű „fickók”, afféle cser- ! pálcok, majd az évszázado­■ sr. lton át űrmértékül használt gönci hordók és az ezeknél kisebb „antalok”, azaz áta- lagok, csobolyók, puttonyok sorakoznak. De látható itt fennálló is, amelyet Hegy­alján „terhesnek” neveztek. Persze a bor palackozá­sához, kortyolgatásához üvegek, poharak is szüksé­geltetnek. Ezek is itt készül­tek a XVII—XVIII. század­ban a közelben. Hiszen a történelmi időkben a vidék­nek, így a szülőföldeltnek a birtokosai is a Rákócziak voltak. s gondoskodtak üvegedények „gyártásáról” is. A zempléni hegyek bel­sejében levő kisközségek­ben : Hollóházán. Háromhu­tán üveghutákat létesítet­tek. s ezekből kerültek ki a különböző butéliák, ha­bos korsók, buborékos és rücskös díszítésű kancsók, poharak. Különböző fajtájú és év­járatú borok is vannak a ..kiállított” tárgyak között, így 3—4—5—6 puttonyos aszúk, édes és száraz szamo­rodnik, asztali és pecsenye­borok. A legnagvobb érdek­lődésre mindenképpen egy palack 300 éves tokaji aszú tarthat számot, amely vala­ha a berlini császári nince készletéhez tartozott. Talán vásárlás útján került oda, vagy úgy. hogy valamelyik maevar főúr küldte aján­dékba a császár őfelségének „hódolata” jeléiül. A császári pincéből kike­rülve. hosszú, kalandos ván­dorlás lett a sorsa a 300 éves tokaiínak. Többször cserélt gazdát, mígnem két évvel ezelőtt a londoni Sothobv- cég árverésre bocsátotta. Élénk licitálás után 1300 fontért George Chadwick tulajdonába került. Az észak-angliai üzletember többször is járt Tok aj-Hegy­alján, megszerette ezt a tá­jat, ezért a borkombinát múzeumának ajándékozta. „Meginni nem érdemes — mondotta — legyen hát ott, a méltó helyen, ahonnan származott.” Hegyi József Egyre kevesebb már a ré­gi, úgymond’ „igazi falusi la­kodalom”. Ahol több napos háziasszonyi rítus előzi meg a sok vendég fogadására készülő konyha ellátását; csi­gatésztával, süteményekkel... A sátras lagzi, ahol kikérik a szülői háztól a menyasz- szonyt (rendszerint ki ife kap­ják), ahol hangos énekszó­val köszöntik az új pár ösz- szekerülését. Ritkán hát, de azért vannak ilyen lakodal­mak. Ehhez persze elengedhetet­len a jó vőfély, aki szóki­mondó, ha kell, meg tudja hatni — van úgy, hogy rí­hatni — a jelenlévőket rig­musaival. Igazi tevékenysége azonban ősi forgatókönyv szerint a lakodalom esemé­nyeinek összetartása. Kell tehát a jó vőfély, aki hívo­gat, aki kíséri a menyasz- szonyt, aki este a vacsoránál kínálásával el is ismerteti a főzőasszonyok ügyességét, aki megforgatja a menyasszony­táncban a leendő új asszonyt Vannak falusi lakodalmak, és hogy igazi vőfélyt is le­het találni, arra bizonyíték; Alacskán Nagy József né, Tar Erzsébet büszkén mutogatja férje kendőit, vőfélyi díszeit. A környéken köztudott; ő az első vőfély, akit falusi lako­dalmakhoz felkérnek. Több mint hetven kendő van a szekrény mélyén, saj­nos, már sokat el is aján­dékoztak, mondja a feleség, de még így is büszke a gyűj­teményre. Színes, hímzett virágos, eredeti és kevert minták dí­szítik a kendőket. Volt egy rigmusos könyve is, de hát elkérték, elkeveredett vala­hová ... Pedig abban voltak Nagy József bányász legszebb rigmusai. Szerencsére a leg­többet fejből tudja, hiszen a saját szerzeményei... (köpöczi—fojtán) Pipacsok, rózsák, margaréták..! Hogy érzi magát, doktor őr?... .Rendhagyó ez a történet. Egy — nyugodtan lehet ne­vezni így is — karrier tör­ténete. A fővárosi orvos 12 éve érkezett a hegyközi kis­községbe. Nem ismert sen­kit, s őt sem ismerte senki. Meg kellett ismernie a köz­séget, s a községieknek is meg kellett őt ismerniük. Egyik sem ment könnyen. Az eltelt 12 év módot ad a számvetésre. Emeberire, szakmaira egyaránt. A kettő azonban összefügg, nem le­het elválasztani egymástól. Egy esetet mond el, ami megrázta. S a későbbiekben meg is határozta magartartá- sát. Valaki rosszul lett az üzemben, ahol orvos. Ellátta, majd autóval beküldette vizsgálatra a járási székhely­re. Pár nap múlva úgy érez­te, megfagyott körötte a lég­kör — nem tudta miért. Azután egyszer csak hívat­ták a gyár vezetői, s kérdőre vonták, miért nem foglalko­zott a beteggel? Nem értett semmit, még akkor sem, amikor az eset tisztázása után a gyár pártszervezetétől egy elnézést kérő levelet ka­pott. Félreértés? Áskálódás? Azóta sem tudja, miért ter­jesztették rossz hírét, hiszen legjobb tudása szerint csele­kedett. Felkérték, vállalja el egy üdülő vendégeinek ellátását, ennek fejében évente egy alkalommal két hétig pihen­het ott, igaz, nem a család­jával, csak egyedül. A kér­dést; ami — ahogy mondja — félig-meddig parancs is volt, nem teljesíthette, hi­szen üzemi, községi szolgála­tot lát el. ráadásul egy kör­nyékbeli katonai egység be­tegeit is ő gyógyítja. Azóta szálka annak az embernek a szemében. De hát — úgy tartja'—, ha egy orvost min­denki szeret egy faluban, ott nagy baj van. Az az ember sem szerette, aki annak ide­jén kővel törte be lakása ab­lakát. Hogy ki lehet, csak sejti, nem tudja biztosan, hi­szen a kezdet kezdetén szin­te elözönlötték rendelőjét a szívességkérők, a két-há- romnapos táppénzért kopog­tatók. Voltak, akik csizmá­ban jöttek, s voltak, akik jól vasalt nadrágban, nyalc- kendősen állítottak be. Olyan is akadt, aki irodájából tele­fonon ajánlotta figyelmébe sógorát, komáját... A ter­mékeiről Európa-, sőt világ­hírű gyár üzemorvosa néha — nagyritkán — kompro­misszumra kényszerül. „Szé­gyen ezt bevallani?” Mit is lehetne mondani... Az a kollégája vesse rá az első követ, aki nem hátrált még meg, ne adj’ isten, holmi el­lenszolgáltatásért nem vál­lalt egy kis szabálytalansá­got. Ha pedig már az anya­giaknál tartunk: ahogy mond­ja, nem a mellékesből él. „Tudja — fanyarodik el mosolya — sokan hivalko­dásnak, esetleg álszerény­ségnek vennék, ha azt mon­danám, hogy büszke vagyok a fizetésből élő orvos státu­sára. Pedig így van, s tény­leg büszke vagyok erre.” Ké­sőbb számolgat. Néz a meny- nyezet felé, s hangtalanul mozog ajka. „Két-háromszáz forint sincs havonta, arait ka­pok. Legtöbbször nem is pénz­ben, hanem egy kis tojás stb. ...” Hogy mások meny­nyit keresnek, nem érdekli. Bevallott és be nem vallott jövedelmek, menő és még menőbb orvosok, villák, mű­gyűjtemények, kollégák kö­zötti áskálódások, talmi, de biztos csillogás — nem az ő világa. Havonta 8!) forintot kap kocsiátalányt. S ezt az összeget még akkor számol­ták ki, amikor a benzin kö­rülbelül a mostani ár há­romnegyedébe került. Hogy ezzel a gépkocsival jár ügye­leti szolgálatba? Vagy akkor is beindítja a Trabantot, ha éjjel sürgős esethez hívják? Miért ágáljon azért, ami hu­zavonával, utánajárással jár? Sok, nagyon sok olyan do­log van, amiért érdemesebb szólni, aminek sürgősebb utánamenni. Például egy jó lemez, egy jó könyv. A mun­ka mellett kevés idő jut szó­rakozásra, s a szórakozást faluhelyen mi más jelenthe­ti? Szabadságra nem szíve­sen megy. hiszen orvos nél­kül marad a gyár, a falu. Nem nézik ezt szívesen, de neki ez a legtermészetesebb. Legutoljára Ráckevén, a vál­lalat üdülőjében volt a csa­láddal. Éjjelente — rossz be­idegződés — állandóan fel­ébredt a nemlétező, illetve otthon hagyott csengő hang­jára. Ráadásul odaérkezé- sükkor megkérte a gondnok, hogy egy cukorbeteg asszonyt reggelenként lásson el. „Aludtam volna hétig, így fél halkor mentem a fecs­kendővel ...” Nem pénzért és nem szívességből tette. Ügy tartja, ha ez a hivatása, akkor meg kell tennie... Csak a tehetetlenséget gyű­löli: „Ott volt ennek az asz- szonynak a férje; a nő tíz éve inzulint kap, nem ér­tem, ha már ő nem is tudja beadni magának az injek­ciót, a férje miért nem ta­nulta meg?!” Sikerek, kudarcok váltják egymást. Nemrég alakított egy szocialista brigádot. Egészségügyi szocialista bri­gád alig van az országban. Üzemegészségügyi brigádról pedig még sosem hallott. Ki akart tűnni? Nem, csak any- nyi a munka, hogy minden­képpen létre kellett hozni ezt a kollektívát. Ezüstko­szorús kitüntetésük is egy­fajta értékelése tevékenysé­güknek. Az igazi értékelést azonban itt, helyben végzik — azok a gyári dolgozók, akik naponta keresik fel az üzemorvost, a körzeti or­vost. „Hogy mit értem el ti­zenkét év alatt, és hogy ér­zem magamat Hollóházán?” — kérdez vissza dr. Komá­romi Ferenc. „Tényleg, mim is van? Egészségügyi cikke­ket írogatok a vállalati új­ságba. van egy nagy teljesít­ményű rövidhullámú rádió adó-vevőm, szeretem az elektronikát, a fotózást: ol­vasok. tanulok, egyszóval úgy élek. ahogyan értelmes­nek tartom.” Puszta falvi Tivadar A kis asztalos — Ebben a korban • nőnek legtöbbet a gyerekek. Apró kis­emberkék kerülnek hozzánk tizennégy évesen, aztán su­dár, daliás fiatalemberekké válnak a szakmunkásvizs­gára. Gyakran lejövök ide a tanműhelybe, szeretem elnézegetni őket. Ahogy a kezükbe veszik a szerszá­mot, ahogy csetlenek-botla- nak, ügyetlenkednek a tan­év elején... A másodéve­seknek már önbizalmuk van, a tapasztalattól csak úgy da­gad a mellük, amikor lát­ják az elsősök szorongását. Aztán ha harmadévesek lesznek és már „nagyok”, egy kicsit megint lecsilla­podnak. reálisabbakká vál­nak, hiszen tudják, hogy következik a nagy próbaté­tel. a szakmunkásvizsga, a szakmai remek elkészítése. A miskolci Avas Bútor­gyár személyzeti vezetőjével — aki négy fiú édesanyja — járjuk a négy évvel ezelőtt átadott, korszerűen felsze­relt, tágas, szép tanmű­helyt. Első és harmadéve­sek vannak bent. Van. aki ülőkét készít egy pályavá­lasztási kiállításra, van, aki virágtartót szeretne produ­kálni a még engedetlen deszkákból, van, aki kalit­kát „gyárt”, vannak, akik még csak a szerszámokkal ismerkednek. — Készülnek itt olyan bú­tordarabok is, amelyeket értékesítünk a Bizományi Áruházon keresztül. Aszta­lok, szekrénykék ... Meg is vásárolják valamennyit mondja Dömsödi Béla, a gyár oktatója. — Jelenleg 39 tanulónk van, többnyi­re vidékiek. — Ügyesek, szorgalma­sak — dicséri tanítványait a 100. sz. Ipari Szakmun­kásképző Intézet szakokta­tója, Szilvási Lajos is. — Szolid, kedves fiúk, akik nem akarják ellógni az időt. lanem igyekeznek mindent megtanulni. Aprócska, mondhatni na­gyon pici, igen-igen szép arcú fiúcskán akad meg a szemünk, önfeledten bir- cózik a gyaluval meg a fá­val. Sapkája föltolva, szö- tésbarna rakoncátlan haja üskésen mered ki alóla, lopkodnék körülötte a for­gácsok. — Elsős. Balogh Zsolt a neve — mondja Szilvás! Lajos. — Ez alatt a néhány hónap alatt kiderült, hogy ez a gyerek jó asztalos akar lenni, őt nem holmi szülői kényszer hozta erre pályára. Megismerkedünk. — A nagybátyám aszta­los, az ő munkája tetszett meg, ezért jelentkeztem asz­talostanulónak. Különben három bátyám is asztalos. Közülük az egyik épület- asztalos. — Három bátyád is van? — Van nekem hat bá­tyám. És van még öt nő­vérem. És van két öcsém és egy kishúgom is. Tizen­öten vagyunk testvérek! Fn vagyok a családban a ti­zenkettedik gyerek. Van­nak persze már néhányan, akik férjhez mentek, meg­nősültek __ — Hol laktok, Zsolti? — A Martintelepen. Csa­ládi házban. — A szüleid? — Édesanyám a Zöldért­nél dolgozik, édesapám a Beton- és Vasbetonipari Műveknél. Édesanyám is, amikor csak lehetett, min­dig dolgozott. A nagyobb testvérek segítik a kicsiket, a ház körüli munkáknál is dolgozunk mindannyian. Nálunk mindig így volt szokás. Nem ment gyorsan, gon­dolkodnia kellett, ám vé­gül is sikerült felsorolnia a testvérek nevét: — Mária, Éva, István, Sanyi, Béla. Irén, Ági. Gyula. Attila és Laci, ők ikertestvérek. Az­tán: Erzsi, én. Utánunk megint ikerpár következik. Andrea és Péter. A leg­kisebb testvérünk János. Édesanyámat Magdolnának hívják, édesapámat István­nak. így aztán nálunk min­dig van valakinek névnap­ja. — Megünneplitek? — Igen. fel szoktuk kö­szönteni egymást. Az ün­nepeken azért van baj is. végig a tűzhelyen kell tar­tani az ételt, mert három­szorim férünk az asztalhoz. Most, hogy már a nagyob­baknak családjuk ás van, még többen vagyunk ... — Hogyan lehetne ezen segíteni ? — Már kitaláltuk Zsolti­val — súgja az oktató. — Ügy. hogy ha mái tényleg asztalos leszek, csi­nálok egy akkora asztalt, hogy mindenki mellé fér­jen. Egyszerre. Az lesz az igazit Lévay Györgyi Fotó: Laczó József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents