Észak-Magyarország, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-22 / 274. szám

ESZAK-MAGYARORSZÄG 6 1981. november 22., vasárnap Lenkey Zoltán rajza Emléktáblavallató limittel A nagy forgalmú 3-as fő­úton, a gépkocsikban ülök Büknábranyon áthaladva legfeljebb a fehér, szürkülő emléktáblát veszik észre ott, az útmenti épület fa­lán. De gépkocsiból azt ész­revenni, hogy a kis már­ványtábla kinek állít emlé­ket, már képtelenség. Persze a gépkocsi meg is állhat. S akié megáll, az a következőket olvashatja kőbe vésve: „Ezen a plébá­nián buzgólkodott 1886—• 1906-ig ... Répássy János, Gárdonyi Géza egri iroda­lomprofesszora ...” Még egy versrészlet lejjebb és semmi más. Az emléktábla szűkszavú­sága, valamint Gárdonyi neve felkelti a további ér­deklődést: ki is volt tulaj­donképpen Répássy János? A Bükkábrányi községi Tanácson a település kró­nikájából kapom az első információkat: „Nevezetes­sége nem kimagasló lírai költészetéből adódik, ha­nem inkább a megelőző évekből, amikor még az eg­ri érseki tanítóképző ma­gyar—történelem szakos ta­nára volt, és az 1881—82-es tanévben a III. éves képzős Gárdonyi Gézát az első fél­évben magyarból megbuk­tatta ...” Bükkábrányban sikerül találnom még élő szemta­nút is. A 88 éves Szepesi Antal ismerte Répássyt. — Ismertem-e? Mint az ujja­mat. Tíz-tizenkét éves gye­rek voltam -akkoriban. Két cselédje volt, négy ökre. Gazdálkodott. Aztán volt egy üveghintaja, azon járt Nyárádra misézni. Hogy verseket írt volna? Erről nem tudok, de ez nem is ér­dekelt __ A Bükkábrányban hallot­tak mindössze arra elegen­dők, hogy fokozzák a kí­váncsiságot: ki is volt Ré­pássy János? Az első komo­lyabb nyom Tordai Ányos: Amit nem tudtunk Gárdo­nyiról című. 1935-ben meg­jelent tanulmánya. Ebben a következő áll: „Répássy Já­nos az egri képző tanára, a harmadéves Gárdonyit megbuktatta a félévben a magyar stúdiumból. Oka volt rá. Gárdonyi sem na­gyon tiltakozott ellene. De Répássy nem a szekundá- val segítette diákjait íróvá nőni, inkább azzal, hogy lel­ket tudott önteni tárgyaiba, ■aert maga is szépíró és sap*,1 ÍJÉ m . í>:ü papién Wl I Äi)~ íi i<?•>«•■ t1#;).: jÉ'Üűiii)*- «5 KÍíi’áS jfö uepassvdáa íu'mkm i Gém eqn iro<tekii pt#$&«ra, mní ö í tói )!%>!* ííópokPiiM bajnoka, ÍJS • :: ’ Íj! ,á _ K, ia !>:• mwtttöe cfbktMn H > : • - .vG '■ ■ ■■ •>*.' Wtkvfrfch... ^ SsPfe költő volt. Gárdonyi az ő gyakorlattételein növelte szárnyait...” Azt már a nagy író fiá­nak, dr. Gárdonyi József­nek a könyvéből tudjuk meg, hogy a javítóvizsga eredményétől sem lehetett elragadtatva a professzor, mert amikor az elégségest beírta, az egész osztály előtt kijelentette: — Fiam! Te belőled sohse lesz nagy em­ber, de a kenyered azért meg tudod keresni... Tudjuk, Répássy téve­dett. Persze azt szokták mondani erre: csata után a közlegény is okosabb, mint csata előtt a tábornok. De megérdemelte-e az egykori bukást a diák Zieg­ler Géza? Fia Az élő Gár­donyi című művében erről így ír: „Nem. A magyart különösen nem. Mindamel­lett itt megerősítem: Zieg­ler Géza Gárdonyi Géza di­csőségét elsősorban Répás- synak köszönhette.” Hogy miért? Répássy af­féle hivatalnok-tanár mód­szerével dolgozott. Rendre feladta az iskolai dolgoza­tokat, és persze ' javította. Nála kitűnő ás jeles ér­demjegyet nem kaphatott a diák, mondván: egy diák sohasem tudja a feladatot tökéletesen megoldani. Emi­att, no meg a szigorú bírá­lataiért féltek is Répássytól a tanulók. Gárdonyi nem. Sőt, a többiek dolgozatát, is megírta. Egy dolgozat egy hatos. Írói munkássága e „dolgozatkínokon” fejlődött és éleződött. Ugyanazt a témát tízféle változatban is elkészítette. De egyetlen mondatnak sem volt szabad egyeznie, mert azt Répássy észrevette volna. E dolgo­zatírások során szokott rá arra, hogy ugyanazt a té­mát többféle módon lássa. Rászokott a szavak súlyá­nak mérlegelésére, a válto­zatos kidolgozásra. A Ré­pássy-féle iskola az író Gár­donyi jól előiskolája volt. Bántotta Répássyt később az egykor adott szekunda, és kijelentés? Gárdonyi Jó­zsef írja: „Szegény, derék Répássy professzor teljes életében bűnhődött e kije­lentéséért. Emlékszem: egy nyári délután felvánszor- gott hozzánk a Hóhérpart meredekjén. Becsöngetett a Gárdonyi-portán. E sorok írója fogadta, kisdiákos rö­vid nadrágjában és mély tisztelettel. — Apám nincs itthon — válaszoltam saj- nálkozóan az érdeklődésre. — Nincs? Hát akkor mondd meg fiam, itt járt az a szerencsétlen, aki őt meg­buktatta magyarból. Életem legnagyobb gyalázata — fűzte hozzá a foga között bosszúsan mormogva __” A később országos hírűvé vált író netán haragudott az ominózus eset miatt? Tor­dai Ányos szerint: „A bu­kást elfelejtette, de lelkes tanárát sohasem. 1899-ben kerültek újra melegebb vi­szonyba. Gárdonyi keres ki­adót Répássy Hárfahangok című énekes könyve számá­ra. Ettől kezdve Gárdonyi levelével minden évben megkeresi születése nanján „Tisztelt Jani bátvját, Ked­ves jó Professzorát”. íme részlet* egy 1918-ban kelt Gárdonyi-levélből: „... ha valami szoros gondja volna kedves Jani bátyámnak és vélné, hogy valamiben szolgálatára le­hetnék, méltóztassék csak megírni teljes bizalommal. Tisztelő tanítványa, Gárdo­nyi Géza”. Répássy János az alsóáb­rányi plébános, az egri köl­tőtanár két évvel élte túl tanítványát Hattyúénekét koszorúként tette sírjára: „ ... Álmod legyen üdvös — régi jó diákom!” __ Hajdú Imre , í Esti beszélgetés... Már sötétedik. A testes, idős ember bosszankodva kéri, bontsam már fel az üvegét, mert sehogy sem boldogul vele. Valahogy si­keredett. — Nem erőltetem, ha nem iszik, hát nem... — mondja zavartan a kínálás után. — De azért csak el­fogad egy cigarettát?... Törődött Kossuthtal kí­nál, s amikor fellobban a láng, mélyre szívja az első slukkot. — Maga persze, mit is tud a régi időkről — fordul felém, s keze önkéntelenül is erősebben szorítja a pa­pírzacskóba süllyesztett pá­linkásüveget. — Az építő­iparban öregedtem meg, is­merem az egész társaságot itt is, meg más megyékben is. Romiunk — teszi hozzá magyarázatképpen, s vá­laszra sem várva folytatja. — Hogy is mondjam — gondolkodik egy másod­percig — sok helyen a régi kőművesbecsület, vagy ne­vezzük inkább úgy, hogy építőipari becsület már ki­halt. Régen nem így volt, nekem elhiheti... Érezhető: nyomja valami a lelkét, amit a pálinka csak felnagyít; kínozza va­lami, amit elmondana, s valószínűleg el is mond majd. Restellem magamat előtte, hiszen az ő baja nem tartozik rám, s mégis bizalmába fogad, megoszt­ja velem életének esemé­nyeit, történéseit. De bosz- szankodom is, hiszen miért pont engem választott ki, engem, aki csak véletlenül csöppentem ide, várok va­lakire, aki negyven perc múlva érkezik, s ha meg­jön, mindketten elmegyünk erről a rideg térről, s itt­hagyjuk ezt a szerencsét­len, nagydarab embert, aki­nek most, a késő őszi alko­nyaiban az arcát sem lá­tom pontosan, csak pálinka- szagú leheletét érzem. — Hatvanéves múltam, és nem egészen így képzel­tem el az életem — foly­tatja, miközben ismét rá­gyújt. — Tudja maga, mi az, hogy szerelem? Nos, én mar jól benne jártam a negyvenben, amikor meg­nősültem. Nem tudom mi­ért, talán megúntam a sok lénfergést. Hol itt, hol ott dolgoztunk, becsavarogtuk az országot, dolgoztunk a szomszéd országokban is, szóval sokfelé bolyongtunk. Azután elfáradtam, ponto­sabban belefáradtam ebbe az életbe, majdnem ötven­éves voltam már, s akadt egy lehetőség. Hét évig él­tünk együtt, azután elvál­tunk. Én nem sokkal a vá­lás előtt kaptam egy gar­zont, most a volt felesé­gem, meg a fiam lakják. Ti­zennégy éves a srác. jó ki­állású gyerek, szinte min­den nap meglátogatom őket. Hol moziba, hol kirándulni megyünk, időm most bő­ven van. Zsebéből egy flakont vesz elő, s miközben szájá­hoz emeli, már görcsösen rázzá a köhögés. Asztma, rögzítem félhangosan, s ő rábólint. — Eléri minden baj az embert, de mit tegyünk? — néz rám, s elteszi a sprayt. — Csak ez ne kínozna, megeszi a fene... Na, hol is jártam? A válásnál. Kép­zelje, az asszony azt mond­ta, nem adom haza rende­sen a fizetést. Még azzal is tetézte, hogy bejött a mun­kahelyemre, s le akarta til- tatni a keresetemet, amiért megdolgoztam. A párttit­károm meg kinevette, hi­szen senki nem úgy ismer engemet, hogy ilyen komisz lennék. Mindegy. Elvál­tunk, otthagytam nekik a lakásomat, a bútorokat, szinte csak annyit hoztam el otthonról, ami rajtam volt. Mit tehettem volna, hiszen a fiam még kicsi volt, miért lásson kegyetlen dolgokat. Így hát csendesen elváltunk. Most már nincs harag közöttünk... Igaz, ismét ott vagyok, ahol an­nak idején. Sem lakásom, se bútorom, szinte egyik napról a másikra élek. Nem sok a nyugdíjam, de meg lehet élni szerényen belőle. A munkásszállásért sem kell fizetnem, s van egy kis mellékesem is . .. Dolgoz­gatok. ahogy nyugdíjasnak lehet. Szórakozás is akad, sokat vagyok ecvütt a gye­rekkel. meg kell adni. szé­pen neveli az anyja. Csak hát. elgondolkodom sok­szor, mire is jutottam? Le­dolgoztam az életem. Má­soknak ilyen korban már unokájuk van. lakásuk, tel­kük. autójuk. Hétvégeken azon gondolkodnak, melvik gyereküket hívják meg ebédre, vagy mit csinálja­nak a kiskertben. Higgye el. én csak tudom, hiszen sokfelé megfordultam, s láttam már egyet, s mást. No, — nyújtja az üveget — kóstolja meg. nem olyan rossz. Persze, lehet, hogy most azt gondolja magá­ban: micsoda csődtömeg ez az ember. Igaza is van. de rá se rántson, nem kell engem félteni. Mert — néz körül — mi is történt? Semmi különös. Sok ezren elválnak, s az mind új éle­tet kezd. Nekem is így kell felfogni, csak hát, persze ebben a korban már nehe­zebb. Lakásom már nem lesz, ez az egy biztos. Miért is kapnék, ráadásul hogy fizetném a nyugdíjból ki? Azután nősülni nemigen akarok még egyszer, mert minek? így hát ezt a hát­ralevő kis időt csak kihú­zom valahogy a szálláson, beosztom azt a kis pénzecs­két, s élem a világomat, ahogy megadatott. Fel a fejjel, férfiak vagyunk! Üresen csörren az üveg, amikor a férfi feláll. Kezét nyújtja. — Elfogyott ez is — mondja, miközben tán­torogva próbálja felemelni a kétdecis palackot a pad alól. A sarkon levő bolt fe­lé indul, de megállítja a le­csukódó redőny zaja. Této­vázva áll meg, mint aki azon töpreng, merre men­jen most. Azután elindul a munkásszálló ajtaja felé. Dülöngélő alakja mintha a sötétre támaszkodna ... — Pusztafalvi —­Thiery Árpád A kisfiút reggel bezárták a lakásba. A büntetést még előző este kiszabták rá, de nem hitte el, mivel még soha nem zárták rá az aj­tót. Álmában meg is feled­kezett a büntetésről. Reggel azonban nagy csöndre éb­redt. Még aludt, amikor az anyja meg az apja elmen­tek otthonról. Lassan ocsú­dott fel, s kezdett emlékez­ni az apja méltatlankodó, vörös arcára, de utólag is úgy látszott: ő se veszi ko­molyan a büntetést, a szi­gorú szavakat valamiféle színpadiasság mögé rejtet­te, és a kisfiú ilyenkor nem félt tőle. — Holnap szobafogság­ban töltőd a napot — rán­colta a homlokát. A kisfiú cinkosan elvi- gyorodott. — Győző! — utasította rendre az apja. A kisfiú felült az ágyban, kissé még kábult volt a mély alvástól. — Győző. Győző... — utánozta az apja hangját. Mérgesen visszadobta magát az ágvra. fejét, a párnába fúrta. Nem volt kibékülve a nevével. Ügy gondolta, hülyeség egy tízéves fiút Győzőnek ne­vezni, esetleg majd felnőtt korában, de akkor sem il­lik mindenkire. — Anya öt­lete volt ez a hülye név, meg a bezárás is — gon­dolta haragosan. 1. p 1. 1 m <v. yke Maga előtt látta az any­ját: kissé görbe lábait ke­resztbe vetve ül a játszótéri pádon, a könnyű, virágmin­tás ruha alatt feszülnek a fiatalos formák, a nagyobb fiúk nem is hagyják meg­jegyzés nélkül. Kezében a Bovaryné. Távolabbról néz­ve olyan az anyja, mint egy festmény, de amikor magas fekvésű, fenyegető hangján élesen rákiált Győzőre, ez a szép, néma illúzió azon­nal szertefoszlik. — Hogy te mit akarsz, az engem nem érdekel! Most pedig hazamegyünk, ha nem akarod, hogy meg­mondjalak az apádnak. Mert amit majd tőle kapsz!... Győző az anyjára sandít. Képzeletében megjelenik az apja: dühösen hajol fölé, a kezét ütésre emeli, borgőzös leheletét is magán érzi. Las­san elhatalmasodik rajta a félelem, amiből még a leg- megbittebb pillanatokra is jutott. Most is épo oly éber. mint amikor azt figyeli: mi­kor szűkül össze az apja szeme, mert ez a kezdődő harag biztos iele. Győző megsajnálja magát. — Mit fenyegetőzöl min­dig? — kiáltja sírós han­gon. Az anyja ütésre emeli a kezét — Hogy beszélsz velem? — Csak azt mondtam, amit gondolok! És egyszer úgyis elszökök, és itthagy­lak benneteket! És soha többet nem jövök vissza! — Aztán hova mennél, te kis szerencsétlen? __ A kisfiú hanyatt fordult az ágyon, a plafont bámul­ta. Nem volt kedve fölkelni. — Ha börtön, akkor bör­tön ... — gondolta durcá­san. A nap áttűzött a sávga Iakóíelepi függönyön. A ke­mény fénv még jobban in­gerelte. Kilenc óra felé. amikor már nagyon éhes volt. mégis fölkelt, kiment a konyhába. A reggeli el­készítve várta az asztalon. Evés után megmosakodott, felöltözött, elrángatta a napfény elől a függönyöket, beágyazott. Amikor végzett, megállt a szoba közeoén. — Mi a fenét fogok csinálni egész nap egyedül? —mor­fondírozott. Szobáról szobá­ra járt. mérgében belerug- dofott a bútorokba, az er­kélyajtó mellett a körmével belekapott a tapéta szélébe, és hasított rajta egvet. Leg­szívesebben mindent ösz- szetört volna, ami a keze ügyébe került, de tudta, hogy nevetségesen gr ön re ehhez. Tehetetlen dühében sírva fakadt. Előszedte kedves köny­veit, de elég volt a bezárt ajtóra gondolnia: ismét he­ves düh fogta el. A köny­veket a sarokba dobálta. Az egyik megsérült, levált a borítója. Győző megijedt. >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents