Észak-Magyarország, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-04 / 233. szám
ESZM-MAGYARQRSZÄO 6 198Í. oMőljef 4., vasárnap Pstsky Dezső: Szörnyű-völgy évsr&-, © századok óta viseli nevét, a Bükk egyik kiágazójában. Legendák és mondák egész sora fűződik hozzá, véres események, est*? pa szörnyűség. A szerencsét: len sajői ütközet után ide, a rengetegek sűrűjébe, a három oldalról is magas hegyektől, hozzáférhetetlen kőszikláktól védett tágas völgyfenékre húzódott be EV. Béla seregének csekély maradványa, a szomszédos falvak lakóival együtt A tatárok utánuk nyomultak,’ s egy sötét éjjelen, kit ott leitek, mindöl élőt felkoncoltak. E szomorú vérfürdő emlékére nevezték el később a v-ölgykatlant Szörnyű- völgynek. Más monda sas-’ rint az Eskála vár zsarnok urát lepte meg itt vadászata közben Mátyás király, amint éppen egy Kulcsár nevű zsoldosát akará kivégeztetni a legszörnyűbb, leg kegyetlenebb módon. Az utolsó véres esemény egy erdőár borzalmas halála, meggyilkolása volt. Ügy feilen even éve történhetett a dolog. Sokan meséltek róla, ám ei nem hittem addig, míg sárgult papírokon dokumentáltan is fel nem tárult előttem a különös bűnesett Elmondom-a történetet itt azért, hadd tudjanak róla azok is, kito még életükben sérti hallották soha Szörnyű-völgy-nevét ___ A Szörnyű-völgy tájéka vadorzók paradicsoma volt akkoriban. Több esetben találtak itt erősen megsörétezett őzeket, feloszlásnak indult szarvasokat, elrejtett, lenyúzott vadbőrpket. A főerdész hiába adta ki a legszigorúbb utasításokat, s hiába rendelt kétszeres őrjáratokat a leggyairúsabb pontokra, a tetteseket a legerélyesebb intézkedésekkel' sem keríthették kézre. Egy napon a nyájőrző pásztor jelentette: a völgy melletti öreg bükkösben, a Jegeto-kút alatti posványbán beteg szarvasbika fekszik; a kutya ugatására ugyan megpróbált felugrani, de máris visszazuhant. Az erdőőrök egész éjjel várták, késő virradatig lesték rejtekhelyükről: eljönnek-e a vadorzók a kapitális zsákmányukért. Az agancsár még élt, látni valóan rendkívül szenvedett fájdalmaitól. Két mellső lábának körmei cafatokban lógtak, s a csülkeit is, mintha éles-hegyes szerszámokkal sebezték volna meg. Kegyelem- golyóval szabadították meg fájdalmaitól. A vadorzókat nem sikerült fölön csípni, uem jelentkeztek a zsákmányért. A főerdész saját embereire is gyanakodott — helybeliek, s tán tudják is, kik a bűnösök, az atyafiság miatt, mégsem akarnak rájuk vallani — ezért a szomszéd, faluból keresett megfelelő embert, ki felfedheti az üzelmeket. Egy öreg szénégető fia, Berta István lett a Szörnyűvölgy őrizöje. A fiatalember ;apja mellett segédkezve, gyerekkora óta az erdőt járta, ismerte annak minden Dejtekét, s az erejéről is históriákat- regéitek. Rendkívüli ébersége, szem fülessége miatt falujában a „Vércséd nevet ragasztottál: rá. Eél esztendőn át, semmi gyanúsat nem tapasztalt szolgálata-során Vércse Feste. Azután elérkezett Karácsony aaent estéje is. Friss hó takarta a tájat, többször is körülnézte a völgyszoros bejáratát, embernyomra azonban nem talált. Ejfél alán újra ott Sit a völgy torkolatában. És akkor egyszerre nagy izgalom fogta el: friss nyomokat vett észre a hóban. Jó darabon követte óvatosan a nyomokat, s a zajokra, neszekre figyelve, lesbe állt Várta, mi történik majd az éjszakában. Nem kellett sokáig várakoznia. Kisvártatva két lövés csattant. Gyors duplázás dörejét visszhangozták a sziklafalak, azután síri csend borult újra a mély katlanra Órák teltek, míg meghallotta, valaki vagy valakik közelednek. Távolról nehéz léptek alatt recsegtek a lehullott ágak, ropogott a hó. Már látta is a zsákmányt cipelő sötét alakokat. Hárman voltak. Mikor Vércse Pesta búvóhelyéhez pár lépésnyire értek, váratlanul kiugrott eléjük az öreg bükkfa mögül. Villámgyorsan ütött, s az elöl haladó cipekedő hang nélkül összerogyott. A hátul ballagó két alak közül az egyik nekifutott a sűrűnek, a másik pedig hiába kapkodott fegyvere után, hamarosan gúzsba kötve feküdt ájult cinkostársa mellett. A három vadorzó — Pan- tostsek. Erán-ci, a kovács, anr nak inasa és a sötét múltú Szántó Józsi — bíróság elé került, s onnét a börtönbe. Szabadulásuk után a faluból is elköltöztek. Vadorzásról a környéken ezután már soha nem hallottak. Csalt Vércse Pesta, az erdőőr címére érkeztek olykor bosszút* ígérő fenyegetések, ő pedig dehogy törődött ilyesmivel Mi lett mégis Vércse to-- válfbi sorsa? Pünkösd hajnalán — hogy másfél év is eltelt már a különös kaland óta —, még fegyverrel a vállán ballagott ki a völgyszorosba. És on- . nét már nem tért vissza soha többé. Keresték, kutatták sokáig a Bükkben mindenfelé, nyomára nem akadtak. Ügy eltűnt, mintha a föld nyelte volna be. Hosszú-hosszú évek múltán éppen a Szörnyű-völgyet pórtyázta a főerdész. Egy nyurga fiú volt vele, tizenöt éves kamasz, segítségnek a madarászáshoz.' Amint haladtak, bagoly ki-, áltett rájuk messziről, „űri hú!” S aztán még egyet kL állott a halálmadár. „Ub- hú!” A főerdész lassan, óvatosan beközelítette. Sikerült is leszólítani egyetlen lövés-, sei a nagy hangú éjjeli rablót egy százados fa tetejéről, ott. rejtezett a törzshöz húzódva egy csonka ágon. Az aláhulló madár az ágak között, jó magasan a földtől, a gallyak között fennakadt, A fiú fürgén felmászott érte, hogy leemelje, lehozza. Hirtelen ijedt kiáltást hallatott — majd kihúzott a fa odvából egy megrozsdásodott puskát. Vércse Pesta lankasztere volt. S ott, a tölgyfa odvábán hevert az erdőőr maga is. Ruházata alatt, már csak a csontváza volt ..... A megejtett bírósági és orvosi szemle annyit állapított meg, hogy a szerencsétlen embert először golyóval agyonlőtték, aztán ruhástól, puskástól a korhadt belsejű fába gyömöszölték, rejtették. A gyilkosság elköve© vetésével a bosszúval fenyegető, hajdani vadorzókat gyanúsították, de a gyanú igazolására semmilyen bizonyítékot állítani nem tudtak. A borzalmas bűntény elkövetésének részletei örökre a Szörnyű-völgy titka marad-». Tehenek fekete-fehérben Valahányszor a Herrtád szelíden hullámos vidékén járok, s megpillantom a folyó menti réteken legelésző Kolstein-fríz teheneket, akarva-akaratlan messze kalandoznak a gondolataim. Időben és térben is nagyon messze, amikor életemben először találkoztam ilyen fekete-fehér jószágokkal. Végigkergetett bennünket a háború csaknem egész Európán. Ügynevezett elmaradt korosztálybeliek voltunk. Az 92. légvédelmi tüzér pótosztályhoz hívtak be 1944 szeptemberében, de kiképezni már nem tudtak, így a front közjeled tévéi örökké hátrálnunk kellett Űgyannyira, hogy 1945 telének végén Drezdán, Lipcsén keresztül — közvetlenül a szörnyű bombázások után — Nyugat-Németor- szágban találtuk magúnkat Az angolok eleinte még nem tudtak bennünket szögesdrót mögé dugni. Ekkor már vagy háromezren voltunk. Rotenkamp, Klein- Kummerfeld, Gross-Kummerfeld, Hussberger-Moor és más környező községek csűreiben, pajtáiban, üres istállóiban húztuk meg magunkat. Szabadon kóborolhattunk a Holstein-fríz teheneit hazájában. Sokat éheztünk, mert az angolok a német civil hatósággal „kosztoltattak” bennünket. Nékik maguknak sem volt mit enniük a háború végén. azért van, amit mi másképpen csinálunk. Olyan bizalomkeltően magyarázott, hogy az öreg német készséggel átadta neki az ócska mordályt: most mutassa be ő a magyar módi fegyver*: fogást. i Zempléni, abaűjl, borsodi, szabolcsi parasztemberekből állt túlnyomórészt az „alakulatunk”. Legtöbbjük családos volt, két-három gyermekkel. Olden burgon, Brémán, Hamburgon, Neuen ünsteren át északra vettük az irányt Száz meg száz kilométereket gyalogoltunk, majdnem „leléptünk már a térképről”, hogy Flensburg- nál átjuthassnuk az álmaink nétovábbját jelentő Dániába. Erre azonban mégsem kerülhetett sor, egyszeresbe vége lett a háborúnak. Schleswig-Holstein tartomány Timmaspe nevű falujában estünk angol fogságba. Itt láttam életemben először Holstein-fríz teheneket Dróttal körülkerített réten legelésztek, a zsenge májusi fű csiakűgy hersegett a fite guk között. Mind fekete-fehér volt, s a tőgyük, akár a korom. Egyszer azért úgy istenigazában sikerült jóllaknunk. Ezt egy pödrött bajsza, háborút járt nyíregyházi huszárnak, Szász Gábornak köszönhettük. Kinn bolyongott egyik napon barátjával a plöni országút mentén a határban, s a fekete- fehér tehenek közt egy tejesborjút megpillantva, hirtelen „isteni” szikra villant meg az agyában. Már éppen dologhoz akartak látni, amikor a távolban két német veterán bukkant elő. Mezőőrök, falusi rendésziek vagy effélék lehettek, elég az hozzá, hogy egyikőjük vállán, amolyan első világháborúból maradt mauser volt. Kicsit meghökkent a két magyar, de amint később a borjúpörkölt falatozása közben elmondták, fejükben már készen volt a terv, t abból nem akartak engedni. Szász Gábor előszedte néhány szavas német tudományát, s azt tudakolta a veterántól, hogyan csinálták ők annak idején n fegyver- fogást Az öreg szeme csillant egyet, lekapta válláról a puskát, és hajdan betanult akkurátus mozdulatokkal bemutatta a német fegy- verfögást. Száz Gábor elismerően bólogatott, majd megjegyezte, hogy nagyjából nálunk is így van, de Becsületére legyen mondva, a nyíregyházi huszár ennek eleget is tett Minden* végigcsinált szabályszerűen; kivéve az utolsó „fogást”. A végén ugyanis nem a vállára vette a puskát, ahogy a „reglama” előírta, hanem a két németre emelte. Azok eleinte azt hitték, hogy ez is hozzátartozik a magyar „bemutatóhoz”. Szász Gábor azonban keményebbre fogta a szót, amúgy magyar „táj- szólásos” németséggel rájuk kiáltott: „kertájj, lóf!” Mire a két öreg szapora léptekkel kénytelen volt megindulni a messzi falu felé. A többi már ment magár tói, mint a karikacsapás. A borjút a két magyar gyorsan elkötötte a legelőről. Behúzták a közeli erdőbe, és annak rendje-módja szerint széttrancsírozták. Értesítetr tók a cimborákat a zsákmányról, s a húst a sötétség leple alatt hazahordták a tanyasi „lágerba”. Még aznap éjjel pompás pörköltet készítettünk belőle, s az utolsó falatig belátom árrozr tnk. Mégpedig nnnden lelktrameretfurdalás nélkül. Mert amint „gavallér” vendéglá-í tónk, Szász Gábor pörkölt- zafttöl fénylő szájjal kifejtette; Mi ez a kis borjú ahhoz a temérdek jószághoz képest, amit a németek a háború alatt elhajtottak Magyarországról ... Hegyi Józsefi Gábor: Reggel a zsebembe csösa*- fa ttom a víkendház kulcsát, a ház egy 200 négyszögöles telek közepén áll, három oldalról kerítés határolja. Ä legközelebbi település mondjuk öt kilométerre van. Szigeten vagyok tehát az óceánban. Körbejárom az egy helyiségből álló házamat, számba veszem a kincseimet, egyetlen darab száraz kenyér, szalonna, ez is az elmúlt hétről maradt; aha, itt egy szatyor, az alján három szem krumpli. Sebaj; biztatgatom magam, megnézem mit tud adni a birodal-; mám. Hagyma, tudom, van, a paprika sajnos nem jó itt, évek óta kísérletezgetem vele, csak vegetál, alig hoz termést. Paradicsom van, de hát paprika nélkül ugye lecsót sem lehet No, lássuk csak, mi van még? Bicskával a kezemben körbejárom a gyümölcsfák mögötti apró ágyúsokat, zöldség, pasztinák, sárgarépa, zeller, karalábé. Hát ez bizony eléggé furcsa, ha egyetlen lábasban képzeli el az ember, de én már közben döntöttem és szaporán gyűjtöttem a főzéshez szükséges nyersanyagokat. Kirántottam két nagy fej hagymát, meg a többit is. Nemsokára lángot fogott a spirituszfőző és pirulni kezdett a szalonnamaradék, belevágtam a hagymát, az ínycsiklandozó illatok rövid percek múlva szinte bukfencet vetve az alacsony helyiségben, felszöktek a plafonig. Azután jött sorban a magyar sza- kácsmű vészetet megcsúfoló összeházasítás, vizet a hagymára, belevágni a három krumplit, majd egy paradicsomot, a zöldséget, a pasz- tínákot és a sárgarépát. Persze megfelelő arányban. Azzal vigasztaltam magam, a húslevesben is megfőzik. Főtt is. Megborzongtam, amint belepillantottam a lábasba. Valahogy ennek nincsen színe. De hát piros paprika sincs, a paradicsom meg nem ad jó színt. Só meg bors van, így rövidesen belekerült a lábasba mindkettő, csak úgy érzésre. És egyszerre úgy véltem, most itt, ezekben a percekben születik valami jelentős emberi találmány, mondjuk a szakácsművészet számára, bár egyszerű közkatonája vagyok ennek az ügynek, de közkatonákból is lehetnék tábornokok. Most már megbékéltem a spirituszfőző fölött a készülő művemmel, még egy keveset alakítani kell ugyan rajta, az ember ne elégedjen meg az egyszerű, mondhatnám primitív megoldással, a teljességre törekedjen, csakis arra. Üjra a pöfékelő lábas fölé hajoltam.... Ügy összességében... Talán ..., szóval csak a színe, azon kellene valamit igazítani. Megvan, kaptam a fejemhez, hiszen ez egyszerű, mint a Kolumbusz tojása. Szép sárga ez a lé, egységesen sárga a répától, bele kell tenni egy kis zöldség zöldjét és egészen más lesz a helyzet. Az alkotás izgalma féllelkesített, lehetne ez akár az életem főműve is, van aki még ettől kevesebbet tesz az emberiség előrehaladásáért, és lám itt, az isten háta mögött, a szigetemen most megszülethet egy újabb csoda. Amikor kész lett a főz- töm, ldvitlem a verandára. Kis ideig néztem és valami furcsa elégedetlenség lopó- zott belém. Talán az alkotók örök gondja ez, olyan kételyféle kisördög, hogy igen, bevallom, ez itt... De
