Észak-Magyarország, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-27 / 227. szám

/ ESZAK-MAGYARORSZÄG 6 1981. szeptember 27., vasärnap r % i j- tt'- <,, Szeptember 21-én a me­gyei levéltárban ritka ér­tékes „irat” került elő ren­dezés közben. Régi igaz­ság, hogy a 6000 fm irat­anyagban a leggondosabb rendezés ellenére is ma­radnak még feltáratlan kincsek. Ez esetben az irat formája keltette fel a fi­gyelmet, egy 12x17 centi- méteres, a kor szokásainak megfelelően ívpapírból haj­togatott boríték volt az 1835. évi iratok között. El­ső látásra is nyilvánvaló volt, hogy a borítékban va­lamilyen tárgy van, ami önmagában is különleges a levéltárban, ahol kizárólag iratot őriznek. A boríték külzetén címzés helyett az alábbi szöveg áll: „Az 1835- ík évnek Böjtmás hava (azaz március) 13-ikán tar­tott közgyűlés 913. sz. a. határozata szerint Tekinte­tes Nemes Borsod Várme­gyének 196. esztendei hasz­nálat alatt meg rongáltatott _ hiteles petsétje — az e vé­gett ki küldetett s a túlsó óldalon megnevezett Tagjai által be petsételtetvén — a Levéltárba bé tétetett.” A borítékot 6 db 1 *J2—■ 2 centiméter átmérőjű vörös, illetve fekete viasz­ba nyomott gyűrűspecsét­tel zárták le, a pecsétek mellett a hitelesítő kikül­döttek saját kezű aláírása; Balogh Ábrahám tiszti fő­ügyvéd, Négyesi Szepessy László főszolgabíró, Bizáki Puky István táblabíró, Szathmáry Király József első alispán, Kiscsoltói Ra­gályi Zsigmond táblabíró, Okolicsnai Okolicsányi Já­nos főjegyző. A boríték tartalmához ezeknek a pecséteknek a megsértése nélkül csak úgy lehetett hozzáférni, ha fel- metszük a boríték egyik ol­dalát. A borítékból kihul­lott az asztalra Borsod vármegye eddig ismert leg­régibb pecsétnyomója 3;5 centiméteres, kör alakú ezüstszelencében. A szelen- cé 17 cm hosszú, bojtban végződő kék-fehér sodrott selyemzsinór van. A sze- lencse 20 grammos, erősen kopott, rajta aranyozás nyomai láthatók. A pecsét­nyomó is ezüst, letörött a fogantyúja, s ez a törés sértette meg a nyomófelü­letet úgy, hogy az eldefor­málódott. A pecsétnyomó 26 gramm súlyú, a fogantyúja is dí­szített, rajta az évszán« 1639. A nyomófelületen a vármegye címere; az ágas­kodó oroszlán jobb első lá­bával koronát, baljával mérleget tart. A címer­pajzs felett kiterjesztett szárnyú angyal van. A pe­csét körirata: Sigilhim co­rn itürtus Borsodiensis. A nyomófelületet négy helyen bereszelték, ez je­lentette a „megsemmisí­tést”. A közgyűlés a meg­semmisítést március 14-én tudomásul -vette, s az új pecsét használatát elren­delte. Az új hiteles pecsét címerképe azonos volt a ré­givel; „abban egyébb vál­tozást nem tétettek, hanem csak a deák körülírást nemzeti nyelvre fordították által” — ez érthető, hiszen az 1835. évet írták. Seresné dr. Szegőfi Anna levéltáros A szép, szőke, kócos, tizen­nyolc évesen pirospozsgás Angelica Ribaudi, zihálva a négyesével szedett lépcsők miatt, megállt egy pillanat­ra a fordulónál, hogy ki­fújja magát, majd szép las­san tette a kulcsot a zár­ba, óvatosan elfordította, zajtalanul belökte az ajtót, és mint egy tolvaj surrant be a házba. Szeretett volna előbb ér­kezni, mint anyja, akit az utca végén látott leszállni a villamosról. Nem mintha zavarta volna, hogy későn ér haza a vacsorára, de ha legalább egszer kevésbé ké­sőn érkezik a szokásosnál, könnyen elkerülheti anyja szemrehányásait, keserű szavait, és talán el is hiteti, hogy már jóval korábban érkezett. Még sosem fordult elő, hogy előbb érkezett volna haza anyjánál. Lábujjhegyen futott végig a folyosón. Apja ajtaja előtt egy percre megállt, visszatartva lélegzetét; meg­nyitotta az ajtót, bekukkan­tott és föllélegzett: a szobá­ban sötét volt. Apja még nem jött haza. Ami a báty- jait illeti, biztos volt ben­ne, hogy hajnal előtt nem térnek haza. A házvezetőnő meg mindig a konyhába zárkózva sohasem vette észre, ki jön, ki megy, s Az erdőben a madarak is i I elcsendesedtek. Sötétség bo­rult a fák lombjaira. Egy- egy pillanatra őszi szellő mozgatja a fák koronáit, s ilyenkor zizegő hangom hullnak a falevelek. Ősz van. Napnyugtakor is lát­tam az erdőt. Szinte nem tudhattam: égnek a lom­bok? Varázslat, látomás az egész? Barna, piros, sárga, egy másik fa meg üde tóid. I A mozdulatlannak tűnő őszi valóságban a csendet hallgatjuk, s miközben jól­lakunk tiszta levegővel, tá­volról felhangzik az őszi erdő gyönyörű zenéje, a szarvasbőgés. Ha valaki így szeptember -tájt meghallja az erdőnek ezt a mennyei Achille Campanile: PANTOMIM Juhász József: Irányzók nélkül Gyerekként se szeretnék mesék ködös ólmában élni. Bebocsátott a Vereckei szoros, vadvizekre bízott az erdő; egy lépésr^ tőlem a tovább, de vonalain felismerhető: visszafelé sodor engem az idő. i I nagy hogy mi történik házban. Angelica bezárkózott a szobájába. Nem gyújtott lámpát, gyorsan levetkőzött, felkapta a hálóingét, és sö­tétben lefeküdt, mert azt akarta, hogy családtagjai,, amikor hazajönnek, így ta­lálják, és azt gondolják, már régóta otthon van. Közben fülelt, hogy meg­hallja a kulcs fordulását a zárban, belépő anyja lépte­it s hangját, amint a ház­vezetőnőtől kérdezi: „A kis­asszony megjött már?” „Még nem” — felelné a házvezetőnő, és a mama pa­naszkodna az ő örökös ké­sései miatt, aztán ott talál­ná őt a szobában, amint al­szik. Legalább egyszer: kis visszavágás lett volna. De nem hallatszott semmi nesz. A még fiatalos és szem- revaló Iride Ribaudi asz- szony kissé kócosán és zi­hálva, mert futva jött föl a lépcsőn, szép lassan tette a kulcsot a zárba, óvatosan elfordította, zajtalanul be­lökte az ajtót, és mint egy tolvaj surrant be a házba. // Előbb akart érkezni, mint a férje, akit megpillantott az utca végén. Lábujjhe­gyen ment végig a folyosón. Mikor elhaladt a lánya szo­bája előtt, föllélegzett: a szobában sötét volt és csönd, Angelica még nem jött haza. No, nem mintha számot kellene adnia. De bizonyos esetekben feszé­lyez a gyermekek tanúsko­dása; s főleg egy ilyen lá­nyé, mint Angelica! Iride asszony bezárkózott a szobájába, villanygyújtás nélkül gyorsan levetkőzött, felkapta a hálóingét, és sö­tétben lefeküdt, mert azt akarta, hogy családtagjai, mikor hazajönnek, azt higy- gyék, hogy már régóta ott­hon van. Giovanni Ribaudi zihál­va, mert futva jött föl a lépcsőn, szép lassan tette a kulcsot a zárba, óvatosan elfordította, zajtalanul be­lökte az ajtót, és mintegy tolvaj surrant be a házba. Nem akarta, hogy család­tagjai észrevegyék, hogy ilyen későn jött haza ... Lábujjhegyen ment végig a IK dallámát, sosem felejti, örökre a fölébe cseng ... Nemrég új mesét hallot­tam a csodaszarvasról... Itt a bükki rengetegben, egy reményét vesztett, be­teg asszony összetalálkozott az erdő koronázott királyá­val ... A csodaszarvas előbb megmutatta testét, kecses járását... Azt mondta az asszony — ez maga az egészség. Majd az állat le­hajtotta fejét, hogy a koro­nája jól látható legyen. Azt mondta az asszony — ez maga a .szépség. Ilyet csak egyszer láthat életé­ben az ember. A szarvas egy szökkenés­sel — mint a mesében — árkon át, bokron át, eltűnt az erdő sűrűjében. Azasz- szonyt a sírás fojtogatta és szinte könyörgött, hogy még egyszer láthassa. Az orvosok a műtőben azt mondták, félrebeszél ez az asszony, a csodaszarvast akarja még egyszer látni. Azóta is sokszor ott jár az asszony a Bükk erdei­ben, hátha ismét láthatja folyosón, egy pillanatra megállt, s a tökéletes csön­det hallva fellélegzett: a nők alszanak. Kis idő múlva hallotta a felesége hangját, amint a házvezetőnőtől kérdezi: — Az úr megjött? — Nem, asszonyom — mondta a házvezetőnő. — Ki van itthon? — Senki. Giovanni kinézett a szo­bájából. — De igen, kedvesem — mondta —, már egy órája itt vagyok. Minthogy lát­tam, hogy alszol, nem akar­talak fölébreszteni. — Persze — felelte Iride asszony — két órája jöt­tem, és mivel senki nem volt itthon, hát lepihentem egy kicsit. — Sóhajtva hoz­zátette. — Angelica még nem jött meg. Hazug, gondolta Angeli­ca, és sírni szeretett volna dühében. De abban a pillanatban az apa kinyitotta Angelica szobájának ajtaját. — Itt van — kiáltott feL — Ó — mondta Iride asszony —, nem tudtam. Angelica úgy tett, mintha ébredne. — Egyáltalán nem men­tem el itthonról — szólt —, egész délután aludtam. Csöndben vacsoráztak. Bongó Beáta fordítása csodaszarvasát. De nem. Az nem mutatkozik. Olyan csodaszépet csak egyszer lát az ember. Egyszer és csak ha várja szunnyadó érzéseiben, hogy visszatér a remény. Ilyenkor ősszel, amikor ezernyi színben pompázik az erdő, amikor hajnalonta és alkonyaikor felhangzik a szerelmi nász­ra hívogató szarvasbőgés.J Ilyenkor szeretném csend­ben odasúgni az emberek fülébe, hogy a benzingőzös városi forgatagtól néhány kilométerre a Bükkben ta­lálkozót kínál a természet, Felejthetetlen találkozót. Másnap, tiszta fejjel, a munka is könnyebb ... (takács) Ne küldjön el, uram, # legalább hallgasson végig! Ezt a történe­tet nem akartam elmonda­ni, de lássa, nem tudom magamban tartani, s elfe­lejteni sem sikerült. Nem is értem, hiszen régebben va­lóságos művésze voltam a feledésnek, néha már a nevem is kiment a eszem­ből, sőt, akadtak perceim, amelyekben semmire, de semmire nem emlékeztem. Mászkáltam az esőben — csoda tudja, miért, az esőt most is nagyon szeretem —, bámészkodtam, de nem tudtam volna megmondani, mit látok. Ha valaki rám szólt, csak álltam bávatag, a szavak jelentéséről is megfeledkezve — ilyenkor voltam boldog. Akadtak azonban percek, amelyek­ben mindenre emlékeztem, ami csak történt velem éle­tem során. Furcsa pillana­tok ezek, senkinek nem kí­vánok hasonlókat. A gyom­rom görcsbe rándul, meg­szédülök, minden lelassul kö­röttem, a szavak szótagok­ra, hangokra bomlanak, fáj­dalmat okoz a hallásuk, s amikor a fizikai rosszullét már az elviselhetetlenségig fokozódik, rámtör az idő. Ne haragudjon ezért a fellengzősnek tűnő félmon­datért, de valóban, mintha maga az idő zuhanna rám ilyenkor: minden elmúlt pillanatát újra élem; ugyan­akkor azt is érzékelem va­lahogyan, hogy ez a vibrá­ló, összesűrűsödött jelenidő voltaképpen elmúlt, meg­történt már velem. Tehetet­lenül kell újra élnem a múltamat ezekben a per- { cekben vagy másodpercek­ben, órákban — mert hogy valójában mennyi ideig tar­tottak a rohantok, nem tud­nám megmondani. Igaza van, nem erényem a pon­Horváth Péter: w r i«r. liM ili Iái:« üt tosság. Ami azt Hleti, ram- denhonnam elkésem, lusta természet vagyok, nehéz kelő, ahogy mondani szok­ták, csak még egy percet heverészek, csak még egy percet nyújtózkodok, s mi­re kikászálódok az ágyból, mehetek ebédelni — persze rohanvást. Van a dolognak jó oldala is: ha valaki így él, nem sok ideje jut tű­nődni, tépelődni, mert ne­hogy azt higgye, hogy a dél­előtti heverészések alkal­masait erre! Olyankor az ember álom és ébrenlét ha­tárán lebeg, valami nagy, édes puhaságban, semmire nem gondolva. Később az­tán ugyancsak igyekeznie kell, ha mindent el akar in­tézni, amit aznapra elterve­zett. Azon a reggelen, ame­lyen ez a történet kezdő­dött, korán keltem. Március volt, a nap olyankor már besüt a szobám ablakán, az ég makulátlanul ragyog a háztetők fölött, az ember úgy érzi, ki kell mennie a hívogató kékség alá. hogy végre-valaháta nagy léleg­zetet vegyen, megteljen a tavasszal, az újjászületés csalóka ígéretével. Szom­szédaim még javában hor­koltak a rabicfal mögött, amikor kiugrottam az ágyamból, és kiszaladtam a fürdőszobába, hogy deréldg megmosakodjak a hideg csapvízben, noha ez nem tartozott a szokásaim kö­zé: rendszerint csak a csi­páit dörzsölöm ki a szemem­ből, éppenhogy megnedve­sítve az arcomat. Tudja, soha nem voltam megelé­gedve a képemmel. Ez az orr, ez a száj, a rövidlátó szemek — semmi megnye­rő, holott én úgy hittem mindig, szimpatikus figura vagyok. A barátaim annak is tartottak, csak azt nem értették, miképp lehetek jó­ban annyiféle emberrel. Ez nekem soha nem okozott gondot. Ha egy költővel be­szélgettem, szinte magam is költővé váltam, ha pedig egy vasesztergályossal ho­zott össze a szerencse, sem­mi nem érdekelt jobban az esztergálásnál; meg aztán szeretek mások kedvében járni. Nos, aznap reggel, ahogy borotválkozás közben a tü­körben figyeltem magamat, az a borzongató érzésem tá­madt, voltaképpen olyan vagyok, mint az arcom: semmilyen. Begyakorlott fe­lejtő technikámmal azonnal kiütöttem a fejemből ezt a képtelen gondolatot, sietve felöltöztem, pénzt vettem magamhoz, majd végigla­poztam a noteszemet, 'fon­tolgatva, kit is tüntessek ki 'ársasógomma! délelőtt. Ta­lán a valóban pompás, tavaszi idő volt az oka, egyik ismerősömet se talái- ‘am odahaza. Már a husza­dik számot tárcsáztam nö­vekvő türelmetlenséggel és aggodalommal, mihez kez­dek a nap hátralevő órái­ban; végül úgy döntöttem, nem esek kétségbe, nem il­lik hozzám. Nagynénikém nem volt odahaza, pedig végszükség esetén vele mu­lattam az időt, elkártyázva tőle kuporgatott forintjait. Később persze mindig vá­sároltam a számára valami csekélységet, kis üveg bort, tortaszeletet, diabetikus fi­nomságot. Nagynénikém hetvenkét éves, szobája, mint a leg­több hasonló korú öregasz- szonyé: alig lehet mozdulni benne a különféle karton­dobozoktól, amelyekben Is­ten tudja miféle, valamire- egyszer-még-jó-lehet kaca- tokat őriz. Van egy mániá­ja: tükröket tart. A fürdő­szobában hármat, az előszo­bában négyet; tükör van a ruhásszekrény ajtaján kí­vül és belül, tükör a kony­hában is, a szobában tük­rök arzenálja: falitükör, talpas tükör, kézitükrök, kistükör, nagytükör, nagyí­tó-tükör. Nos, ahogy a si­kertelen hívásol: után fel­emelkedtem a telefonasztal­ka mellől, egyszerre tizenöt tükörben ereztem tükröződ­ni a mozdulataimat, ame­lyekről úgy találtam, igen bizonytalanok ahhoz, hogy a sajátjaimnak ismerhessem

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents