Észak-Magyarország, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-27 / 227. szám
\ 1931. szeptember 27., vasárnap ESZAK-MAGYARORSZAG 1 Benke László; Hosszú éj Ettem inkább vagy gondolkodtam, világom nehogy leromboljam. Túl sok sajnálat gyűlt föl bennem, s mindig magammal verekedtem. Csak ültem, ültem, hosszú éjben, késsel kezemben — folyt a vérem, iszonyodtam és öldököltem; nem öltem meg magamat könnyen. Most meg virrasztóm hogyha moccan takargatnom kell szép halottam. Féltőn s félve, nehogy remegjen, életemmel kell átölelnem. Most éppen Jeanne d’Arcra került a sor. Igaz, eleddig hosszú hetek, talán ! hónapok is elmúltak anélkül, hogy újabb deheroi- záló cikket olvashattunk, hallhattunk volna, mindenképp ideje hát, hogy vala- ! kiről valakik leszedjék a Ü keresztvizet. I Ámbár éppen Jeanne dTArc, a' Szűz előráncigá- lása kissé meghökkenti a népeket. Hiszen őt már hosszú ideje békén hagy- ( Iák, lévén, hogy még a középkorban, 1456-ban ártatlannak nyilvánították, azaz rehabilitálták. Ügyany- nyira sikeresen, hogy később — jóval később, 1920- [. ban — egyenesen szentté avatták. Azóta is, korábban is, valahogy a nép jelképe, a szabadságé, a lelkesedésé, a hősé, meg minden szépé, jóé, mi a nép igaz harcával kapcsolatos. Arra a bizonyos középkori rehabilitációra persze szükség volt, csak kissé késve érkezett. Mint ismeretes, előtte máglyán elégették a Szüzek Az akkor már hőst, a nép által szeretettet, ki az angolok ellen vitte győzelemre a hazájukat védő franciákat. Most egy amerikai biológus azt állítja róla, hogy nem is volt nő. Vajon miként állapítja ezt meg több száz év múltán? De hát nemcsak nálunk, Hunnia szépséges földjén I dívik a deheroizálás, hanem ezek szerint másutt is. Ismert, régi dolgokat idézgethetünk. Annak idején Shakespeáre-t próbálta valaki megfúrni, azt állítva róla: képtelenség ennyit írni, amit írt, nem is ő írta. Karinthy Frigyes szerint sem ő, hanem egy másik ember, akit történetesen ugyancsak Shakespeare-nek neveztek. Ismeretes az a vélemény is, miszerint nem is Árpád apánk vezényletével érkeztek a szittya csapatok a Kárpát-medencébe, hanem valaki máséval. Árpád atyánk a fúrás érez- tén foroghat a sírjában, de mást nem tehet. Koszorús költőnk, Petőfi Sándor sem tehet semmit, akiről pedig leginkább az utóbbi években próbálják igen nagy energiával bebizonyítani, hogy nem is szavalta ama március idusán a Nemzeti Múzeum előtt a Talpra magyart. Egy drámánk szerint pedig Haynau egy vesztett kártyacsata miatt állt bosszút Kazinczy tábornokon. Egyáltalán: a deheroi- i zálás nagyon is látványosan szedi le a keresztvizet — majdnem — mindenről, miről eleddig mást gondoltunk. Szépnek, jónak gondoltuk, tiszteltük, most meg valaki kinevet érte. Mindezt teszi az őszinte szembenézés, az önismeret jelszavával. Hogyne lenne szükség az őszinte szembenézésre, magunk valójának feltárására! Csak néha mintha a mosdóvízzel a gyereket is kiöntenénk. Vigasztalhat bennünket, hogy most éppen a Szűzre prüszköl valaki és nem is közülünkvaló. Mi el vagyunk foglalva a magunk prüszköl ősei vei, (priska) Gyakran találkozhatunk olyan automobilokkal, amelyeknek antennáján nyúl- fark díszeleg, oldalán színes csíkok ékeskednek, műszerfalát művirág, esetleg horgolt csipke takarja. A hátsó szélvédőn is feltűnnek a dekoráció legkülönbözőbb fajtái. Integető kéz, odatapasztott figurák, vicsorgó zöld szörnyeteg, avagy egyszerűen csak egy roló. Azaz nem egyszerűen, hiszen ennek is többféle változatát árusítják már manapság. A stabil műanyag rácstól, a le- és felhúzható rolón át, egészen a kívülre szerelhető redőnyig. Ízlés és persze pénz kérdése, hogy kinek az autóján, milyen redőny van. Más kérdés, hogy ezek mennyire zavarják az autóvezetőket a közlekedésben, különösen az előzésnél. A minap egy ilyen agyondekorált kocsi — PB-g rendszámú, 1500-as Lada — első szélvédőjén két fogmosópohár díszelgett __ N em tévedés. Műanyag, piros színű fogmosópoharak voltaic, sárga tapadóval az ablaküveghez erősítve. Igaz, fogkefe nem volt bennük. Talán a tulajdonos éppen', ez ügyben rótta a várost; hogy kocsija és poharai színéhez megfelelő fogkeféket vásároljon... Ha már a tisztánlátásban nem is, a tisztaságban bizonyára segítséget jelent a dekoráció eme sajátos formája lií (monos) el őket. Elhaladtam a falról ferdén lenéző nagytükör előtt, amelyben a szerteszét világító kistükrök egyszerre tizenöt irányból mutattak engem, amint puklis háttal imbolygók az alattomosan összezsúfolt bútorok között, s akár oldalról, hátulról, vagy szemből szemléltem magam, igen lehangolt ez a mozgás, e tartás, az imbolygó léptek. Ügy járkáltam abban a szobában, mint akinek sejtelme sincs, miként került oda, s hogyan szabadulhatna a . csapdából. S lássa, még az is tükröződött az arcomon, fogalmain sincs, hová szökhetnék a levendula szagú bútorraktárbél, s miért is kellene menekülnöm onnan! Csak bámultam a tükörképeimet: hát nem olyan az az ember, mini akinek van két távo-_ li fia, két tanult szakmája," amiket nem művel, vannak ruhái, amelyeket mind másoktól kapott, van húsz ismerőse, akiket nem talál, amikor szüksége volna rájuk, v; ziességes, jól hangzó neve, amelyet szórakozottan hallgat, mintha nem is őt szólítanák. Görcsbe rándult a nyomrom, megszédültem, a csönd zakatolni kezdett a fülemben, majd csöndekre szakadt, külön- külön csöndekre, csend-szigetekre, és rámzuhant a múlt. Láttam magamat ma- jomkodni gyerekkoromban: „Ipiapacs, nem ér a nevem!”. Reszelem a munkadarabot, közben mosolygok: tudom, soha nem leszek lakatos. Feszült arccal figyelek az előadóra, noha egyetlen szava nem érdekel, az egyetem alibi: el kell töltenem az időt, amíg végre megérzem majd, ki is vagyok valójában, s akkor majd vállalom magam, de Bulgáriai vazi C*«. I." f-JÜK-. IV ii _. L ü- '" j • sí----U- )||-"N Mezey István rajzai Oláh János: Fehér éjszakák megállók nincs tovább a fehér éjszakában kabátom is üres föltámadó szelek egyetlen lebbenéssel fölisszák mindenem addig: nem ér a nevem, nem vagyok azonos! Láttam, amint szégyenlős- zavartan megköszönöm első fiamat az anyjának a szülőszobán, s közben arra gondolok: mire hazajönnek, én már nem leszek otthon. Szerelemről beszéltem a második gyermekem anyjának, akartam is érezni a szerelmet, mert már nagyon szaladt velem az idő, jó lett volna, ha én lehettem volna „az ember, aki szeret”. Szeretlek, hadartam, pedig másra áhítoztam már, nagyobb, fontosabb szerepre, valamire, ami már nem is szerep, hanem maga as élet, a feladat, amelyre születtem, amit vállalhatok anélkül, hogy becsapva erezném magam! S miközben mindezen elmúlt pillanatokat egyszerre éltem újra, láttam a nagynénikéin szobájának tükreiben jelenvaló magamat is, a puklis hátamat, imbolygó, tétova lépteimet, az arcomat, és üvölteni kezdtem: nem, én nem vagyok ilyen! Mint egy eszelős, vagdalkoztam, összetörtem a tükröket, hogy megszabaduljak a képmásomtól, egy szórakozott, idegen ember arcától, amelyhez nekem semmi közöm. Kivertem az ablaküvegeket is, s már azon voltam, hogy levetem magam a negyedik emeletről, az ugrással bizonyítva, nem vagyok azonos, nem én vagyok, aki így éltem, amikor megcsörrent a telefon: egy ismerősöm hívott, ünnepelni. Boldogan mentem. Mit mentem! Rohantam, vágtattam abban a friss, tavaszi záporban, mert akkor már esett, s furcsamód délután volt. Megittunk két üveg pálinkát, ő berúgott. „Te — mondja egyszercsak —, hol az Istenben az arcod?” Nevettem ezen az ostoba kérdésen. de ő egyre erősködött, hiába mereszti rám a szemét, nem lát engem, nincs arcom, elveszítettem valahol, vagy lemosta a tavaszi zápor, Isten tudja, de már nincs meg. „Adj egy tükröt!” — mondtam meg- bocsátóan mosolyogva, de hiába kerestük össze az egész lakást, nem találtunk túlerőt, noha ismerősöm váltig állította, hogy volt neki, nagyon jó kis tükre volt, biztosan meg is van valahol, ellentétben az én arcommal, amely végképp elveszett. Megijedtem, de nem mutattam. Barátságosan elköszöntem tőle, lerohantam az utcára. Sötét volt már, késő éjszaka, a kirakatok nem világítottak, nem tudtam üvegük tükrében ellenőrizni magamat. Lesiettem a folyópartra, de a hold arcát felhők kendőzték, így a folyóban sem tudtam megnézni magam. Három félrészeg alak bóklászott a rakparton, hozzájuk léptem, ! hogy egy kistükröt, meg Valami fényforrást kérjek tőlük, de ők sajnálatosan félreértették a közeledésemet, és agyba-főbe vertek. Hajnalig botorkáltam a városban, majd a szürkület világánál megpillantottam magamat egy drogéria kirakatába állított kézitükörben. Feldagadt arcomból vaksin hunyorgott a szemem, kék volt az ajkam, , véres az orrom, de nem i éreztem fájdalmat, csak örömet: van arcom! Elcsörömpölt mögöttem az első villamos, s egyik pillanatról a másikra ráébredtem a feladatomra. Amint látja, azóta tükrökkel házalok. Nálam mindenféle tükör kapható: homorú, domború, síktükör és görbe tükör és higgye meg, > uram, mindegyik hű képet ad, vegye meg bármelyiket! Ne mondja, hogy nincs szüksége i'á, higgyen nekem, ha valaki, én aztán tudom, milyen fontos, hogy kéznél legyenek a tükrök, főleg manapság, amikor mindenki arra szövetkezik, hogy a másik arcát leha- zudja. Ne, ne csukja be az ajtót, eresszen be, nézze, itt van ez a különleges... J De hát mit csinál? Ne törje • össze a tükreimet, ne te- ! gyen tönkre! Én vagyok „az | ember, aki tükröt...” Hall- ja? Miért csinálta ezt? Most '• nézze meg, erről lejött a ] f oncsor! Az áldóját magának! ' 9 Mit művelt velem?! ,Lássa csak, ha belenézek ebbe az üvegbe, nem látok mást, csak az eget, az eget, uram, a lakatlan, makulátlan eget! Miért tette ezt velem? Hát most hol vagyok én? Milyen vagyok én? Ki vagyok én? Adja vissza az arcomat, uram, ' hiszen még egy ilyen arc is jobb annál, amit az ég tükröz, a makulátlan ragyogó márciusi ég!
