Észak-Magyarország, 1981. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-11 / 161. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1981. július 11., szombat Csónakra szállnak az új dunai aranyászok Aranymosó-tanfolyamot szerveznek Ácson Felkészülés az új Lassan hozzászokunk már, hogy minden év meghozza a maga újdonságát az iskolá­ban.1 Már annál is inkább, hiszen 1978 óta a felmenő osztályokban fokozatosan be­lépnek az új tantervek. Az első években még csak a ma­tematikáról beszéltünk — ar­ról viszont változatlanul sok szó esik! —, most viszont már szinte képtelenség fel­sorolni, hogy mely tantár­gyak kezdik új tantervvel a tanévet. Mindez pedig azt is jelenti, hogy a pedagógusok­nak évről évre, nyárról nyár­ra arra is kell időt találniuk, hogy megismerkedjenek a néhány hét múlva már taní­tandó tananyaggal. Ezt a célt szolgálják egyébként a Borsod megyei Pedagógus Továbbképző Intézet nyári tanfolyamai. Gulyás István, az intézet igazgatója először is szám­adatokat sorolt. A közeli na­pokban 14-féle tanfolyam, nyolcvan csoport pedagógusai fejezték be ezt az újjal való ismerkedést. Az általános is­kolai tanítók, tanárok közül 2500-at érintettek az idei nyári tanfolyamok, amelye­ket a járási székhelyeken, a nagyobb városokban szervez­tek meg. Rajtuk kívül per­sze ezen a nyáron is vagy száz borsodi tanító, tanár vett részt országos szervezé­sű tanfolyamokon, nyári egyetemeken. Ez utóbbiak főleg a szakfelügyelői gárdá- ! ból kerülnek ki, hiszen a to- 1 vábbképzés hagyományos há- ' romlépcsős rendjében reájuk hárul a helyi, megyei jelle­gű tanfolyamok szervezése. Az „első lépcsőben” ők ké­szülnek fel, a „harmadikban” pedig már az iskolai szak­mai munkaközösségekben folytatódhat a módszertani munka tökéletesítése. Erre az utóbbira, a szakmai mun­kaközösségek munkájára kü­lönösen erős hangsúly helye­ződik. Hiszen, ahogy lakva ismerjük meg egymást a jó magyar közmondás szerint, az új tanterveket is csak ta­nítva ismerheti meg igazán a pedagógus. A megyei és az országos tanfolyamokon — bár az utóbbi időben hatá­rozottan törekszenek gyakor­lati segítségadásra is — első­sorban szemléletet tudnak formálni, s az új tanterv fő követelményrendszerével tudják megismertetni az ér­dekelt pedagógusokat. A módszertani feldolgozásra kevesebb lehetőség jut. Egy­részt, mert a tanév vége után többnyire még nem volt le­hetőségük arra, hogy megis­merkedjenek az újjal. Vagy az idő hiányzott, vagy a tan­könyv, a munkafüzet. (Ép­pen ezért figyelemre méltó, hogy a megyében néhány, az új tantervi anyagot. kísérlet­képpen már korábban kipró­báló iskolában filmre vettek egy-egy magyar irodalom-, történelem- és magyar nyelv­tanórát, s ezeket a filmeket bemutatták, megvitatták, az órát vezető tanár részvéte­lével.) Napról napra növekszik a Balatonnál üdülő hazai és külföldi vendégek száma. Sok ezren napoznak, füröd- nek a tó vizében. A déli parton a Siótour kemping­jeiben, nyaralótelepein mór több, mint tízezren tartóz­kodnak, s a zamárdi autós I„ tantervekre A módszertani feldolgozás dandárja így változatlanul az év közbeni csekély szá­mú továbbképzésekre, illetve döntő módon a szakmai mun­kaközösségekre jut. Nem vé­letlen, hogy ezeken a nyári továbbképzéseken is azzal kezdik, hogy a most végig­tanított új tankönyv mód­szertani elemzésére sort ke­rítenek. Az oktatás, a taní­tás igazán feltételezi a folya­matosságot. Nem túlzás: soha annyi energiát nem fordítottak to­vábbképzésekre Kellett és kell is, hiszen az iskola sem kért még soha annyi ener­giát, napról napra való ké­szülést a pedagógustól. A változások ezt megkövetelik! Néhány példát. Az idei to­vábbképzéseken arra is gon­dot kellett fordítani, hogy a földrajz—biológia szakos ta­nárok megismerkedjenek a negyedikes környezetismeret- tantervvel. Az ideális ugyan­is az lenne, ha e tantárgy tanításában ők is részt ven­nének. Elsősorban a kis is­kolák és a tagiskolák alsó tagozatos pedagógusait von­ták be az orosz nyelvi tan­folyamok munkájába. 1982- től — mint ismeretes — már a negyedik osztályban megkezdik az ismerkedést a gyerekek a kötelező idegen nyelvvel. Nagy iskolákban nincs gond, ha van szakos tanár. A kis iskolákban vi­szont ez is a tanító feladata lesz. A sárospataki Comenius Tanítóképző Főiskolával együttműködve, két éven át szerveztek tanfolyamot. (Az utóbbi években kikerült ta­nítók között egyébként már vannak olyanok, akik orosz speciálkollégiumot végeztek.) Kilencvenöt tanító részesült ilyen felkészítésben. S raj­tuk kívül tavaly 46-an, idén 36-an vesznek részt országos orosz nyelvi felkészítőn. S hogy a továbbképzés felada­tait soroljam még: változat­lanul kell szervezni a mate­matikai felkészítőket, hiszen igen sok gyesről visszatérő tanítónő igényli ezt Augusztus végén a közép­iskolai tanárok részére szer­vezik meg a továbbképzése­ket. Ez nem kevésbé fontos feladat lesz. De azt hiszem, mélységesen igazat kell adni Gulyás Istvánnak, amikor azt mondta: az új tantervek­re való felkészítés nem lehet eredményes, ha csak az inté­zet feladata. Az iskolák ve­zetőire, a pedagógusokra változatlanul nagy felelősség hárul.' Az előbbieknek szá­mon kell kérniük a munka- közösségi munkát, az utób­biaknak pedig igényelniük kell azt. A pedagógus önál­lósága abban is megnyilvá­nul, hogy Önmaga is feldol­gozza az új anyagot, önmű­velés. folyamatos módszerta­ni felkészülés nélkül nem le­het dolgozni. Jó tudni: a szakmai munkaközösségek egyre aktívabbak. valamint a fonyód-bélatelepi kempingben már telt ház van. Az IBUSZ által bérelt üdülőszállók kihasználtsága is jobb a tavalyinál. A Siótour szálláshelyein a múlt év ha­sonló időszakához viszonyít­va 18 százalékkal emelkedett a vendégek száma. Drótár Béla, a szakközépiskola gépszerelő szakjának másod­éves tanulója a szaktanterem részére készülő sötétítő függöny vázszerkezetét készíti a 100. szá­mú Pataki István Szakmunkás- képző Intézet és Szakközépisko­la gépszerelő-kabinetjében. Katowicéi festők kiállítása Tízéves múltra tekint visz- sza a Magyar Képzőművé­szek Észak-magyarországi Csoportja és a Lengyel Kép­zőművészek Katowicéi Szer­vezete közötti együttműkö­dés. Páros években az észak-magyarországi csoport alkotói mutatkozhatnak be Katowicében — tavaly Nagy Gy. Margit és Varga Miklós rendezett ott kiállítást —, a páratlan években pedig a lengyel művészek hozzák el alkotásaikat Miskolcra. Ezúttal csoportos tárlattal léptek az érdeklődő nagykö­zönség elé. A Miskolci Ga­lériában tegnap, július 10-én délután 5 órakor megnyílt kiállításon tíz festő- és 5 szob­rászművész munkáit állítot­ták ki. A tárlatot egyébként dr. Végvári Lajos művészet- történész ajánlotta a közön­ség figyelmébe. Néhány hónappal ezelőtt, egyik községi művelődési há­zunkban járva, az igazgató panaszos szavait is meg kel­lett hallgatnom. Ebben, az egyébként hasznosan elren­dezett intézményben, némi gondok adódtak pénzügyi té­ren: elfogyott a működésre szánt támogatási összeg. Nem került rossz helyre az a pénz, de most nagyon hiány­zik; többek között a műve­lődési házban dolgozó kis­csoportok, klubok, szakkörök folyamatos munkájához. Azt tanácsolták az igazgatónak: függessze fel mindezek mű­ködését arra az időre, amíg valahogyan megint „talpra állnak”. E kézenfekvőnek tű­nő tanácsot azonban a hiva­tásos népművelő sehogyan sem akarja magáévá tenni. Azzal érvel: ha most bizony­talan időre szélnek ereszti a valamelyest már együvé tar­tozó embereket, akkor na­gyon nehéz lesz őket újra „összeterelni”. Azért idéztem kissé hosz- szadalmasan ezt az esetet, mert az utóbbi években nem kevésszer fenyegette műve­lődési intézményeinkben a kis közösségeket — minde­nekelőtt az amatőr műked­Aranyásó, pontosabban aranymosó-tanfolyam kezdő­dik július második felében a Komárom megyei Ácson. Harmincöt kincskereső haj­lammal kellőképpen megál­dott fiatal és idősebb jelent­kező ver tanyát két hétre a helyi cukorgyárban, s innen rajzik ki nap mint nap, hogy az ősi aranyászeszkö- zökkel megvallassa a folyam fövenyét, elsajátítsa egy ha­lódó mesterség szakmai fogá­sait. Aranynézőlapát, mo- sópad. meringülő, szérke, csöcsös korsó — íme néhány a hajdani szakma muzeális eszközeiből —, amivel csó­nakba szállnak majd az új­sütetű aranyászok. A Dunának a Kisalföldtől Ácsig terjedő szakaszán va­laha sok aranyat mostak. A csillogó aranyszemek az Al­pokból lemosott vörös grá­nithomokkal együtt rakódtak le ezen a tájon. Az egykori mesterség űzői apadáskor a középvízszint magasságában, a homok- és a kavicszátonyok sötétebb sávjaiban keresték és találták meg az aranyat. Jó néhány embernek adott kenyeret ez a fáradságos ősi mesterség. Ásvány községből például a múlt század végén még 102 aranyász nevét em­lítik a korabeli feljegyzések, tehát a kistelepülés lakói­nak jelentős része élt arany­mosásból. Keresetükről is tanúskodnak a régi győri harmincadvám aranybeváltó hivatalának okiratai. 1869- ben Máté Vendel 316 forintot kapott a beszolgáltatott „sár­aranyért” — ez tisztaságát tekintve 23—24 karátos aranynak felel meg —, de voltak, akik ennél is töb­bet kerestek. Ez tisztes jöve­delem volt, mert abban az időben 5—6 forintba került egy mázsa búza, 12 forintért velő mozgalom valamely te­rületén dolgozókat — a „le­építés”, az „elbocsátás” ve­szélye. És ezek mögött min­dig az állt: a közművelődési intézményeknek szánt költség- vetési támogatás összege nem nőtt, adott esetekben a „szintentartás” sem volt biz­tosított- És bizony adódott úgy; hogy maguk a hivatásos népművelők is azokban a rovatokban nyomták meg a tollat a mínusz jelek írása­kor, amikben a csoportok fenntartásához és működte­téséhez való anyagi fedezet tételei szerepeltek. Hozzá kell tenni: szerencsére (leg­alábbis ismereteim szerint) hosszabb ideje együtt dolgo­zó klub, szakkör, műkedvelő csoport tagjainak nem kel­lett szétszéledniük anyagi fe­dezet hiányából. Valahol, valakik akadtak, segítőn, ki­segítőn. Tulajdonképpen tehát nem is kellene feszegetni e témát; ha ugyanis a baj nem tör­tént meg. Hogy mégis szólni kell. azért van, mert a baj forrása nem apadt el. Ott. ta­lálható, abban a szemlélet­ben, amely úgy okoskodik: ha kevés, kevesebb a pénz a művelődési házban, mint ed­adtak egy pár szép borjúbőr csizmát, hatvan forintért egy jó tehenet és egy vármegyei hajdúnak 240 forint volt az egész évi fizetése. Az arany- ászás tehát hajdanán ál­landó megélhetést biztosított. Ács községben a hetvenes évek elején hunyt el Szakol- cay Antal, aki a közelmúlt legismertebb és legszakava­tottabb mestere volt. Nem­csak az aranymosásé, hanem a feldolgozásé is. Csodálatos finomságú gyűrűket és egyéb dísztárgyakat készített szín­aranyból. Az általa készített szerszámokat és aranytár­gyakat mast már múzeumok őrzik. Szakolcay Antal nap­lóban hagyta örökségül mes­terfogásait, tapasztalatait. Az ő „receptjét” hasznosítja ma is az az egy-két idősebb ácsi aranyász, aki még ki-kiruc- can a vízre szerencsét pró­bálni. E romantikus foglalkozás­nak lényegében a Duna sza­bályozása vetett véget. A gá­tak közé szorított víz nem tud már úgy szétterülni, mint régen. Sebessége megnöveke­dett, nem rak le már annyi aranytartalmú hordalékot. Az utolsó aranymosók ezért in­kább csak passzióból, nosz­talgiából űzik még olykor nagyapáik mesterségét. A szerszámok és az eljárás is változott valamicskét, de vál­tozatlanul sok erőt, időt, tü­relmet igényel ez az ősi mes­terség. Előfordul, hogy a Du­nára szálló kései unokáknak naponta öt-hat köbméter ka- vicsot-homokot kell átforgat­niuk. Legkevesebb félnapi mosás után akadnak csak fenn a rézsűs mosóasztalra erősített fekete posztó bolyhái között a parányi csillogó aranyszemcsék. De még ek­kor sem fejeződik be a mun­ka, mert csak a pörkölés, hi­ganyos derítés és sok más, türelmet igénylő művelet után marad fenn a tiszta, 98 százalékos „sárarany”. dig, akkor jobban fenn le­het tartani a „mégis dolgo­zunk” látszatát egy-egy al­kalmi monstre-műsorral, ren­dezvénnyel; jobban, mintha ezek kárára továbbra is a már dolgozó kiscsoportok kapnak „zöld utat” a szűkös anyagi körülmények között... Kétségtelen: ha egy köz­ségben megcsappannak a fia­taloknak szánt táncos-zenés rendezvények, koncertek; ha hirtelen elmaradoznak az úgynevezett szórakoztató műsoros estek — az ott élők­nek hamarább szemet szúr ez a hiány, mintha az adott művelődési házban megszű­nik — mondjuk —, egy addig eredményesen — de mégis­csak szűkebb körben ható — szakkör. A kérdés csak az, hogy mindannyiunknak mi a fontosabb: a demonstrációs rendezvények látszateredmé­nyei mögé húzódni — vagy a kevésbé látványos, de hasz­nos ismeretek szerzésére in­dító; közösségi érzéseket megmozdító: önművelő és másokra is hatni képes „ap­ró munka” alkalmait felvál­lalni? Tudom, a tapasztalatok nagy többségben költőivé te­szik az előző kérdést. A nép­Ogy tűnik azonban, e régi mesterséget mégsem kell véglegesen átadni a feledés­nek. Vannak ugyanis hozzá­értők, akik derűlátóbban vé­lekednek az aranytartalmú hordalék áramlási viszonyai­ról. Azt tartják, hogy a fo­lyam ma is épp annyi arany­szemcsét hoz magával, mint hajdanán, csak éppen má­sutt és másképp kell keresni a Duna kincsét. Így gondol­ja ezt többek között N. László Endre, a neves hely­történet-kutató is, a leendő aranyászkurzus eszmei atyja és szervezője, ö maga így ír erről: „Harminc év alatt rengeteg anyagot gyűjtöttem össze erről a szép, szabad ős­foglalkozásról. Még azokban a helységekben is keveset tudnak róla — vagy kézle­gyintéssel intézik el —, ahol ennek az ősfoglalkozásnak hagyományai kellene, hogy legyenek. Mégis akadnak so­kan, akiket érdekel a téma. Megragadja őket az arany­mosás romantikája, néprajzi érdekessége, a felújított mes­terség esetleges anyagi lehe­tősége. Ezért is sikerült hoz­zákezdeni egy aranyász- tanfolyam szervezéséhez...” A hírek szerint e nem mindennapi akciónak sok lel­kes, önzetlen támogatója akad. Többek között a Mű­velődési Minisztérium, a* Országas Közművelődési Ta­nács, Komárom megye és Ács nagyközség, tanácsi ve­zetői. A leendő tanfolyamon képviselteti magát a felso­roltakon kívül a Magyar Nemzeti Bank, a Magyar Rá­dió és Televízió is... Így hát sok sikert és jó szerencsét, dunai aranyászok! művelői munka azonban mindig konkrét közegben hat; inspirálóan vagy kedvet szegőén. Ha egy színjátszó csoport­tól vagy irodalmi színpad­tól csak azt várják el. hogy ünnepeken és „nagy esemé­nyeken” szolgálják ki a helyi érdekeket, akkor ennek a csoportnak a tagjai rövid idő múltával ambíciójukat vesz­tik. Esel leg marad néhánvuk- ban annyi „szufla”, hogy ne­gyedévenként, félévenként kiállnak még az „ünnepi mű­sorban” ... És ilyenkor fur­csa dolog történik: a rende­zők úgy raktározzák el em­lékezetükben mindezt, hogy „lám. milyen aktív emberek vannak itt, milyen szépen, eredményesen dolgoznak”... Mert mi is számít ered­ménynek? — az. ha „oda tu­dunk állítani idegenek vagy nagyszámú helyi egybegyűlt elé egv irodalmi összeállítást, kisebb jelenetet a színpadon, egy kis zenét..és így to­vább . . . Csak nem kellene elfelejteni: ezek az. egynapos, egyrendezvényes eredmények korántsem egyenértékűek a folyamatosan dolgozó és mű­ködő művelődő közösségek kulisszák mögötti. szürke hétköznapi, színpadon nem mutogatható tevékenységé­vel ... (ténagy) Csutorás Annamária Balatoni helyzetkép R. E. Eredmény és tevékenység ti r r i •• | j i nrvn riif írásos bejelentésre házhoz megyünk. Lakosság es kozuleiek, rlblLLLlTl! ■wttntrj Az elvállalt bútorok be- és kiszállításáról gondoskodunk. A Miskolci Bútoripari Szövetkezet javítórészlege mindenféle ülő- és fekvő kárpitosbútorok javítását, áthúzását, különféle függönyözéseket vállal rövid határidőre. Igénybejelentés; Miskolc, Laborfalvy R. u. 16. Telefon: 15-494

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents