Észak-Magyarország, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-28 / 150. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1981. június 28., vasárnap (s meiij jeltda a arii d? Mottó: „A múltat tiszteld, — s a jelent vele kösd a jövőhöz.’1 (Vörösmarty.) Kegyetlen, véres csata volt. Frigyes, a számító német-római császár írta róla: „A tatárok megölték a főpapokat, a főurakat, kik szembeszálltak velők, aztán a magyarok végtelen sokaságárt, hallatlan vérontással, melyhez hasonlóról a legrégibb idő óta, egy csata lefolyása alatt, soha nem történt említés”. A muhi síkon, 740 évvel ezelőtt a királyi Magyarország katonai tekintetben teljesen összeomlott. Muhi akkor, 1241- ben 60 ezer magyar temetője lett Kerestem én is valami emlékeztetőt, mementót, mint ahogy tette, teszi az a sok országjáró kiránduló, elsősorban diákok, akik éppúgy eljöttek, eljönnek e tájra is, akár Mohácsra, Egerbe, Nagycenkre, vagy történelmünk más emlékhelyére. Itt azonban kellemetlen meglepetés fogad. Ellentétben a felsorolt helyeikkel, itt sem én, sem ők nem találnak semmi nyomot emlékeztetőt. A muhi csatának nincs emlékműve ... pedig volt. íme a fényképe. Egy régi fénykép, még a felszabadulás előtt készült Akkor, ez a képen látható szépen faragott kopjafa hirdette, emlékeztetett a hajdani- szomorú eseményre. De, mint annyi mást, ezt is elpusztította a II. világháború vérzivatara. S azóta oszlop, se obeliszk. A muhi csata emlékművének kérdését az országos sajtó már többször boncolgatta. A Lobogó például Í961-ben, a Turista lap 1962- ben tetté szóvá az emlékmű hiányát. Érdemi változás azonban azóta sem történt. Pedig a korábbi Muhi, majd most a Sajó- szögedi közös községi Tanács vb-titkára, - Kis Tóth István több előterjesztést is benyújtott az ügyben az illetékes szervekhez. Például 1965-ben a következő választ kapta a megyei tanács akkori elnökhelyet- tesétőík „A muhi csata emlékére, illetve dombormű felállításával egyetértek, a község ez irányú kérését indokoltnak tartom ...” Az év májusában a képzőművészeti lektorátu- si osztály a megyei tanács képviselőivel helyszíni szemlét tartott, ahol úgy határoztak, hogy az emlékmű helyét parkosítani kell,, illetve annak körülkerítéséről gondoskodjon A korábbi muhi emlékmű — a képen látható kopjafa — a II. világháború alatt pusztult el. az akkori Muhi községi Tanács. Részlet egy 1978-ban keltezett hivatalos levélből : „Tekintettel arra, hogy Muhi község lélek- szárna igen alacsony, Így volt megállapítva a költségvetési hitele is, akkor (1965-ben) nem volt anyagi fedezete a munkák elvégzésére, így a fenti létesítmény felállítására, a Kimozdul-e a kátyúból végre a muhi emlékmű ügye? — ezzel a kérdéssel kopogtattunk be minap Kis Tóth Istvánhoz, a Sa- jószöged, Muhi, Nagycsécs, Sajóörös közös községi Tanács vb-titkárához. — Én nagyon szeretném remélni. 1978 októberében a lektorátusi bizottság újra szemlét tartott a helyszínen. Ekkor közölték, hogy az emlékmű építésének kérelme a következő: szükséges hozzá a megyei pártbizottság egyetértésével és javaslatával ellátott történelmi és politikai indoklás. Mi ezt megkértük a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen dr. Rácz István egyetemi tanártól __ E gy mondat dr. Rácz István 1980. október 3-án kelt szakvéleményéből: „ ... szakmai szempontból messzemenően támogatom a sajószögedi tanács kezdeményezését.” Kis Tóth István: — Az így felterjesztett anyag a lektorátusa bizottság közvetítésével, a Művelődési Minisztériumba • kerül. Itt hagjfják jóvá, itt adják meg az építés tulajdonképpeni elvi engedélyét Ha már ez megvan, akkor jelöli ks a lektorátus az építészt, illetve a szobrász- művészt, vagyis kezdődhet az érdemi munka. — Ezek szerint nem a régihez hasonló fából készült emlékművet állítanának? — Nem, az előzetes tervek szerint körülbelül egy hektáros parkban egy 20 méteres obeliszk állítana emléket a muhi csata elesettjeinek. A kivitelezéshez —. mint azt a vb-titkártól hallottuk — a helyi tanács területet, s a parkosításhoz a lakosság társadalmi munkáját tudja felajánlani. Az emlékművet egyébkén* a Debrecen felé vezető országút mellé, a He- jőkeresztúr—Muhi elágazásához tervezik. Nyomatékosan hangsúlyozom, tervezik, mert ma még csupán elvekben, tervekben, reményekben van Muhi-émlé^mű. S míg nem magásódik'a Muhi-sík felett, addig úgy gondolom, mindig jogos, s időszerű feltenni a kérdést: miért, s meddig marad jeltelen a muhi csatamező? Hajdú Imre } DEÁK MÓR: Nagyapám úgy fekszik mintha halni menne s úgy kel mint aki nem hisz benne egyetlen foga beragyogja árnyékot vetve az árnyakra forgat: te vagy az unokám nem hitte el még igazán papucsa szól a betonon én már nappal is álmodom" hunyorogva félve néz szét rövidlátó mint a kétség már csak szőlője tartja itt ha ránéz elmosolyodik életébe nem fér bele ami már nem az élete a szeméből aszú cseppen □ szájszegletén-ott ül isten Sivár gyerekkora leQ hetett annak az építésznek, aki úgy tudta megtervezni ezt a lakótelepet, hogy még a vízszintes vonalak is csak derékszögben találkozhassanak. A népszokás alakít ugyan valamelyest a „tájon”, de az is... Égy hússzor húsz méteres négyzetben adva van egy homokozó, egy vaslétra —, no ez körszelet alakú —, meg egy betonasztal kétszer két betonpadlábbal, ezeken olykor deszka is» van. A felsorolt objektumokat némi gyep szegélyezi, ezen taposhatja ki a lakosság a maga szabad ösvényeit. Az ösvények történetesen átlósan metszik —, illetve metszenék egymást, ha a sódéros plac- con búvópatakot nem játszanának ... A ?óder talán a beton lelki életé? Ebből lettél, ezzé leszel — elmélkedhetnek vajon a házóriások borúsabb kedvükben? ... Az ösvények egyébként azért mennek keresztben, mert egyikük az iskolától és az óvodától a kapusorhoz vezet, másikuk, a piactól a kricsmi irányába. A kő — illetőleg beton — pad ilyenformán a népek országútja mentén dacol az idővel — meg-megújuló deszkái jóvoltából. Hol kismamák merednek innét a nirvánába, hol közepesen ápolt fiatalok támasztják meg a lábukat, miközben az első gitárakkordokat próbálgatják, hol pedig — még lakótelepi viszonylatban is! — ismeretlen vándorok tarisznyáz- nak párizsispapírjukba süppedve. Magam csak olyankor időzöm itt valamicskét, amikor még újdonság a tavaszi napsugár, és már tudom, hogy rossz a lift. A lift azért eléggé gyakran rossz a lakótelepi ember alkalmazkodása is eléggé fejlett már. Ha egyszer szerencsésen hazajutott, nemigen megy már el aznap az utcára, hacsak nem elengedhetetlenül szükséges... De az is micsoda fogalom, hogy „elengedhetetlenül szükséges”?! Ha az ember rendesen bevásárolt, eszébe sem juthat már semmi. Hisz mindent megvett, amit látott. Amire pedig nem volt pénz a zsebében, arra ódahaza sincs. A kultúra dróton jön, a szomszéd papucsban —, ha Trencsényi Imre: jön. Ha ásítás közben ki is tudnánk nyújtózkodni, egészen kényelmesen élnénk ... Egyik nap hozom haza a lányom az óvodából. Valamiért nem akaródzott még fölmennie. Nem bánom, hadd ugrándozzon, amíg a fiú is megjön az iskolából. Órámra pillantok —, mert az ember mindig az órájára pillant, amikor a gyerekei kérnek valamit. Ez ugyanolyan szokás, mint, hogy a határidőnaplónkért nyúlunk, • amikor a barátunk jelzi, hogy jó volna összefutni. Órámra pillantok hát, és leteritem az újságom egyik felét a kispad- ra, a másikat meg olvasnám. Az első soroknál rájövök azonban, hogy már reggel kivégeztem, így ezt a lapot is magam alá teszem, és nézelődni kezdek. Alig emelem föl a fejem, a piac felőli ösvényen (háttal ülök a kricsminek), felbukkan az ember. „Csak ez ide ne üljön!” — villan át azonnal az agyamon. Kabátja zsákból készült, madzaggal van a derekán összekötve. Ha valamelyes egység felfedezhető öltözékében, akkor az épp e madzaggal kapcsolatos, mert szellős aktatáskája ugyanilyen madzagon csüng a válláról. Amikor tekintetünk találkozik, kék nefelejcsek nyílnak boldogan széthúzódó szemréseiben, borvirágos orra a felkelő nap, jobb karja előrelendül, széles körmű mutatóujja egyenesen a mellemre céloz. „Ismer ez engem? Vagy bárkitől lejmolna, akit az isteni kegyelem e pillanatban útjába vet?” A padra sandítok, hogy a szélén ülök-e, vagy a közepén, s hogy miképp is volna jobb. — Jó napot kívánok! — veti meg a lábát nagy barátsággal Hasonló hangnemben fogadom az üdvözlést, mert gyerekkoromban úgy tanítottak, hogy az idegennek is köszönni kell, ha ránkköszön; még ma is tartom, hogy amilyen az adjonisíen, olyan a fogadjísten, a ezt is oda-vissza értem. Mintha kissé meglepődne, de ez csak a pillanat töredékéig tart. — Fodor István vagyok — löki elém a markát. Én is megmondom a nevem, azután kezet rázunk. — Már csak azért! — néz a szemem közé egy pillanatra megkeményedve. — Hogyha az embernek köszönnek, azt fogadni kell! — Én is így tartom — bólintok rá. — Szegedi parasztember vagyok — mondja erre Fodor István. Erre nem tudok mit válaszolni. Éppen szegedi? És éppen paraszt? Hangjában nyoma sincs sem szegedi, sem másféle tájszólásnak. A marka, az csakugyan széles és kemény parasztmarok. Akkor már miért ne lehetett volna akár szegedi is — sok-sok évtizeddel ezelőtt? ... — Itt dolgoztam egész nap a Tóthnál — bök lapos hüvelykujjával a háta mögé. Tudnom illene, ki a Tóth,, de sajnos csak találgathatom magamban: piaci árus, zöldségtermelő ? ..) Alighanem az, valami őstermelő, mert Fodor István földdel dolgozott, erről vallanak fekete holdas körmei; tenyerének kapanyéltől fényes keményedései, és szét-: mosott szálú ruházata, mely minden olyan anyag illa-5 tát magába szívta volna és árasztaná, amely egy ki-: csivel is tisztátalanabb, mint a széljárta anyaföld ..: — Most megyek, és leöblítem — hunyorít a kricsmi felé, aztán ismét erősen a szemem közé néz: — Annyi jár az embernek; le kell öblíteni, nem igaz? — Persze, hogy — bóJ Untok, noha kapálás közben sem igen tarthatta szárazon a torkát. — Na isten áldja — löki elém ismét a kezét. — Már csak azért __ Harag-; s zik, hogy köszöntem? ... — Dehogy is haragszom — igyekszem meggyőzni erős szorítással. — Azért nem szabad haragudni. Köszönni ... kell az embereknek. Szegedi parasztember vagyok én... Az utolsó szavakat már csak maga elé motyogja útban a kricsmi felé, de a keze úgy jár, mintha lépkedne valaki az oldalán — Tóth-Máthé Miklós: Áz ötszáz formt u Kökényés kölcsön kért Balatonitól ötszáz forintot, azzal, hogy elsején megadja. — Igazán nagy szükségem van a pénzre — magyarázta —, úgyszólván élnem kell belőle. Ugyanis az unokaöcsém nősült, neki vettem nászajándékot, és az a kiadás nem volt bekalkulálva. Ugye nem haragszol? — Ugyan... — legyintett Balatoni, és odaadta a pénzt. Kökényes hálálkodott, és. nagyon rendesnek, megértőnek nevezte barátját. Másnap este ismét jelentkezett. A kaputelefonon kereste Balatoniékat, akik éppen tévét néztek, így elég sokáig nyomta lent a gombot, amíg meghallották. — Felmehetnék? — Gyere — mondta Balatoni a telefonba, és nem tudta mire vélni Kökényes felbukkanását. Máris hozná a pénzt? Kökényes kezet csókolt Balatoninénak, megsimogatta a gyerekek fejét, aztán félrehívta Balatonit és úgy suttogta: — Szeretnék kérlek elszámolni. — Miről? — Átipehetnénk a másik szobába ? — Parancsolj. Odaát Kökényes elővett egy papírt, szépen kihajtogatta, és ezt mondta] — Az ötszáz forintból ma elköltöttem ötvenet. Nézd meg, ezeket vásároltam a pénzből. Balatoni csodálkozva bámult az eléje tett papírra. Fél kiló cukor, 10 deka párizsi, 20 deka juhtúró, 1 tubus szardellapaszta ... — Dehát — kérdezte értetlenül —, mi közöm nekem ehhez? — Ti sem éltek köny- nyen — mondta Kökényes —, ezért úgy gondoltam, jó ha látod, mire fordítom a tőled kapott pénzt. Vagyis, hogy valóban a legszükségesebbre ... — Nézd csak, engem nem érdekel, mit veszel belőle, az már a te dolgod. Felőlem akár el is égetheted! — Elégetni?! — Kökényes döbbenten meredt Balatonira. — Hogy gondolhatsz ilyet? Nem az utcán találtad te ezt a pénzt, hanem megdolgoztál érte. Éppen ezért nagyon rendes voltál, amikor kisegítettél szorult helyzetemben ,44 — Jó, jó — vágta el idegesen a szépen kerekedő mondatot Balatoni, — ne hangoztasd ezt folyton. Emberek vagyunk, segítjük egymást. Hasonló esetben te is ezt tetted volna, nem? — Természetesen — helyeselt Kökényes. Ezután néhány napig nem mutatkozott, és Balatoni már kezdte elfelejteni az egészet, akár egy kellemetlen epizódját a hétköznapoknak, amikor egyszer megint nyüszített a kaputelefon. — Csak én vagyok —■ mondta Kökényes, amikor Balatoni a kagylóba hallózott —, nem is mennék fel, csupán egy szégyenletes dolgot szeretnék bejelenteni ... — Mit? — kérdezte BaJ latoni rosszat sejtve. — öregem, a kapott pénzből ma vettem egy üveg bort és megittam .., — Váljék egészségedre! — Haragszol? — érdek-; lődött megszeppenve Kö-; kényes. — Mintha ing&J
