Észak-Magyarország, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-28 / 150. szám

ESZAK-MAGYARQRSZAG 4 " 1981, június 28., vasárnap Az Óceántól az Érig visszajutni Anyanyelvűk: J J Mondd és írd! Hogy hangzik ez az tmyanyelveden? A Bartók-hangoskodó „lelke”: Balázs ifpádUi „A Concerto szel­lemi öröksége mindannyiunké —" jf Csöppet sem lepődnék | # meg, ha visszalapoz­j ván a tábori naplót, er­, ről a csütörtökről azt olvas- ; nám: „izgalmasan szép, ne­héz nap volt.” tássuk csak a programot! •Reggel nyolc órakor kiscso­portos foglalkozás: fordítás, olvasás, kérdezz-felelek, vers- mondás, éneklés. Egy kicsit — a vendégek kedvéért — felpörgetett ütemben. A kas­sai gyermekkönyvtárból ugyanis módszertant „elles- , ni” érkezett Viktoria Bröst- v lova és Emil Goré. A sátoral- í jaúj helyi könyvtárból tíz perc ; alatt, átmentek a városi mű­velődési központba. Ott van ugyanis pianínó; Balázs Ár- . pádék beszélgetéséhez pedig szükség volt a hangszerre. . Mert igaz ugyan, hogy Bar­tókról beszélni hangszer nél­kül is lehet, de zenei hangos- - kodó mégiscsak elképzelhetet­len lenne nélküle. Ebéd után műsoron kívüli foglalkozás; a kassai vendégek nemhiába hoztak magukkal ajándéko­kat (könyveket, jelvényeket), ki is szerették volna oszta­ni. Később egy kis diavetíté- . ses előadás a tábornak ott­hont adó városról. Hiszen aligha mehetnének haza a gyerekek anélkül, hogy egy kicsit Üjhely múltjába, jele­nébe be ne pillantanának. Déltájban pedig „berobogott” Csendes László, a kassai Thália Színház művésze is: szlovák népmesékkel és ta­lálós kérdésekkel, meg egy táskányi rágógumival. Kedv­csinálónak, siker-elismerés­nek, fájdalomcsillapítónak.... Este meg ugye, ennyi min­den ellenére sem maradhat el a terefere, meg a zene- j bona, végtére is táborban, l nem pedig iskolában vannak a gyerekek. Van jó okuk la­zítani ... Már csak azért is, mert itt a táborban, kevés kivételtől eltekintve, a szlovák nyelv a kötelező. A borsodi, a sza­bolcsi és a hevesi községek­ből érkezett harminc általá­nos iskolás anyanyelvét csi­szolja. Szlovák anyanyelvű­ek. De nemcsak az irodalmi nyelvben való jártasságukat szeretnék tökéletesíteni; ta­nulnak népdalokat és szlovák néptáncot, népi játékokat és gyermekverseket... Ügyesen, nagy kedvvel. Szóval lesz itt táncház is, s a hegyaljások mellett a kassai színházból is átruccan táncot tanítani néhány jó lábú táncos. A népdalokra meg hivatottak tanítják megint csak őket: a komlóskai pávakör tagjai, akik őrzik a régi hagyomá­nyokat ... Rudas Istvánná, a megyei könyvtár munkatársa, a tá­bor vezetője örül a gyerekek lelkes szorgalmának, meg munkatársai — a sátoralja­újhelyi szlovák nyelvű álta­lános iskola pedagógusai — fáradhatatlanságának. És persze az érdeklődésnek is. Viktória asszony (a kassai és a Rákóczi Ferenc megyei könyvtár között régóta na­gyon jó a kapcsolat) nem egészen önzetlenül érdeklő­dik. Csehszlovákiában ugyan­is még nincsenek olvasótá­borok. Az ország egyetlen önálló gyermekkönyvtárától viszont „mindig elvárnak va­lami újat”, úgyhogy valami hasonlót szeretnének csinál­ni. Módszert lesni jött át a- múlt héten Dédestapolcsány- ba is, meg most Űjhelyre is. S ha már itt volt, nemcsak nézőként volt jelen ... Mi viszont — ezt talán el­árulhatjuk — nem egészen véletlenül választottuk a csü­törtököt táborlátogatási nap­nak. Balázs Árpád zeneszer­ző, Csapó Károly énekmű­vész, Erdei Grünwald Mihály irodalomtörténész és Bencze Ilona színésznő hangos- kodójára voltunk kíváncsiak és nem csalódtunk. Óceántól az Érig visszajutni — így szólt a cím, a beszélgetés címe, amely Bartókot idézte. Be­szélgetést mondtunk tudato­san és nem műsort. Mert sokszemközti beszélgetés volt ez Bartók eredeti felvételei­nek visszajátszásával, hang­jával felerősítve, művert tol­mácsolva s megszólaltatva a Bartókról írt, a bartóki gon­dolatot önmagukéként valló költőket. Bartók — s szelle­mi hagyatékában, a Concer- tóban ezt oly szépen fogal­mazza meg saját nyelvén, a zene eszközeivel — nemcsak a miénk. Mindannyiunké, akik itt élűnk a Dana-me­dencében, Közép-Európában. S nemcsak azért, mert közel annyi szlovák népdalt is ösz- szegyűjtött, mint magyart! Balázs Árpád azt mondta: ott, Sátoraljaújhelyen, az elő­adásra készülődvén mindent újra átgondolva villant bele a felismerés: a Concerto egyilt szép, csúcsponti dalla­ma egy szlovák népdalból fogant, összefonódó sorsunk nemcsak történelmi örökség, történelmi hagyaték is. A jö­vőnk ... Ebből a csütörtöki napból azt hiszem, mégis inkább az izgalmasan szép jelző marad meg. Az élmény. Hiszen a figyelés fáradtságát ebben a korban még egyetlen moz­dulattal lerázzák magukról a gyerekek; akik egyaránt ái- tüzesedve tudnak énekelni magyarul és szlovákul. S ez utóbbit is egyre szebben, tisztábban ... Csutorás Annamária Fotó: Laezó József Viktoria Bröstlova, a kassai gyermekkönyvtárból érkezett. Tapaszta­latcserére, de nemcsak nézőként. A hű cpfr 1­CL I O / Ceruzavonások két kitüntetett művész portréjához Fehér Tiborral — ne tűnjék valami­féle bizalmaskodó közlésnek — együtt öregedtem meg. Több mint három évtizede ismerjük egymást, s ab­ból két és fél évtizednél több időt a szí­nész és a kritikus nem éppen mindig idil­likus kettősében töltöttünk. Sokszor éles. vitákban, de mindig az azonos platfor­mon álló emberek kölcsönös megbecsülé­sével, és az abból sarjadó barátságban. Művészi útja összeforrott a Miskolci Nem­zeti Színházéval. Jóllehet ifjonti fővel nem itt kezdte pályáját, haném erdélyi színhá­zaknál, nem sokkal a felszabadulás ntán már Miskolcon volt. Nehéz lenne felsorolnom, hány és hány­féle szerepben láttam, hányszor tapsoltam neki és — mi tagadás — olyan est is akadt, amikor valami mást vártam tőle. De ez egy ilyen mesterség. Az övé is, az enyém is. Korábbi testalkata miatt hamar ráragadt a Pufi becenév, Pufi lett város­szerte. S amikor az ötvenes évek elején Honthy Hanna játszotta Miskolcon a Csár- dáskirálynő címszerepét, 6 meg a fiatal Béni grófot, a táncoskomikust, a nagy pri­madonna egyszer ezt sziszegte: „Ez a da­gadt gyerek mindig takar engem a szín­padon, de ebből még lesz valami.” Lett is. Nemcsak azért, mert a most bemutatott Csárdáskirálynőben már nem Bénit, még- csak nem is az 1970-es felújítás Miska fő­pincérét játszotta, hanem a primadonna — régi szövegkönyv szerinti — férjét, az öreg nagyherceget, hanem mert azóta sze­repek százain edződött és vált színházunk egyik oszlopává. Táncoskomikus és drá­mai jellemszínész volt párhuzamosan, a Warrenné mestersége, a Megperzselt lá­nyok színpadán csakúgy helytállt, mint a Három a kislányban; felejthetetlen Svejk volt, meg Tigris Brown, meg Falstaíí, meg Böffen Tóbiás; orosz klasszikusok fi­guráinak kitűnő ábrázolója, romantikus játékok idősödő alakja; vagy a kitűnő öreg Bődog az Adáshibában, egy egész kispolgári magatartásforma — a bódogság — remek megtestesítője; s talán egy-két méltatlan szerepet is ráruháztak, amivel nem tudott eléggé megbirkózni. Színész és közéleti ember Fehér Tibor. Hét évig volt a színházi pártszervezet tit­kára, több éven át vezetőségi tagja; tag­ja volt évekig a városi pártbizottságnak, a városi tanácsnak és a végrehajtó bi­zottságnak, többféle egyéb társadalmi tisztséget viselt. Néhány film- és tévésze­rep is öregbíti művészi hírnevét. A hosz- bzú miskolci színészi működését a közön­ség mindig szeretettel fogadta, mindig elő­legezett bizalommal nézeti fellépései elé, s általában nem csalódott. Nem maradt e! a hivatalos elismerés sem: a Szocialista Kul­túráért és a Szocialista Miskolcért kitün­tetések mellett Jászai-díjat 1959-ben, Dé- ryné-gyűrűt 1975-ben kapott, 1978-ban a Magyar Népköztársaság érdemes művésze lett, 1981-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával honorálták. Most pedig, hat­vanadik születésnapját követően, a mis­kolci színházhoz való elszakíthatatlan kö­tődés és hűség elismeréseként megkapta az évadzáró társulati ülésen „A Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja” kitüntető címet, megpecsételve ezzel a most már örökös összetartozást. Lassan két évtizede, hogy Sallós . Gábort közelről ismerhetem. A hat­vanas évek elején jött Miskolcra Kaposvárról, ahol a Csiky Gergely Szín­ház igazgatója és többféle közéleti tiszt­séget betöltő személyiség volt. A Miskolci Nemzeti Színháznál színész és rendező lett. Később igazgató. Az államosítás óta leghosszabb ideig működő igazgató. Csak­nem egy tucat évadon keresztül irányí­totta a két székvárosban működő teátru­mot s közben rendezett, főleg pedig nem szűnt meg színész lenni. Sokszor beszél­gettünk arról, hogy ő elsősorban színész, színésznek lenni pedig hivatás, színigaz­gatónak lenni meg hosszabb-rövidebb idő­re szóló megbízatás. A minap, a Miskolci Nemzeti Színház évadzáró társulati ülésén miskolci mun­kássága magas elismeréséül vehette át a Déryné-gyü rüt. Déryné Széppataki Róza, a magyar szín­házművészet halhatatlanja idegenből jött Miskolcra még az állandó színház előtti időben, s a Csizmadia-színben, meg más provizórikus deszkákon lett miskolci, a vá­roshoz egy életen át ragaszkodó színész- szé. Itt élte le életét, itt is nyugszik. Sze­mélyisége, művészi munkássága a város­hoz ragaszkodás szimbóluma, a róla el­nevezett gyűrű ennek a művészi hittel való ragaszkodásnak a honorálása. Sallós Gábor a főváros szülötte, más vidéki szín­házban indult és miskolcivá lett. Aligha hinné el bárki is, aki, ismeri, ba azt hal­laná, hogy Sallós elkívánkozik Miskolcról. Pedig több mint évtizedes igazgatóskodás után sokan nem szívesen maradnak ab­ban a társulatban, amelyet korábban ve­zettek. Sallós maradt, mert színész, mert megszerette Miskolcot — s a város is őt —, s mert színészi vágyait itt valósíthatja meg. A színházak élete hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel terhes. A hatvanas évek második felében, egy ilyen hanyatló idő­szakban vette át az igazgatást, s meghir­detett népszínházi programjával sikerült az intézmény útját felíveltetnie. Aztán az egész magyar színházi életre jellemző újabb hullámvölgy Miskolcot sem kerül­te el. Elkötelezett igazgató, kommunista vezető volt, s kommunista művész ma is. Űj magyar drámákat segített színpadra, megteremtette a színház stúdiószínpadát, amelynek első bemutatóját — Choinkski Riadóját — rendezte is, csakúgy, mint vagy féltucat stúdiódarabot, Szabó Mag­da, Ugo Betti, Cocteau, Hornicek darab­jait, a nagyszínpadon meg operettekét és más látványos játékokat. S közben mindig játszott. Mert elsősorban színész volt és az ma is. A báró az Éjjeli menedékhely­ből, a My Fair Lady Doolittle-papája, Ja- rovoj a Ljubov Járóvájából, Sas Béni a Hongkongi parókából, Del Pietro a Vo­nó Ignácból, a II. isten A sZecsuáni jólé- lekből, hogy csak néhányat említsek sze­repeiből, s most — beugrás után — dr. Szegilongi azt Egy szerelem három éjsza­kájából. Meg ki ne hagyjam gyermek- darab-rendezéseit és szerepeit. Jászai-díjas színművészként jött Mis­kolcra, s immár „elgyűrűzött” művésze a városnak. Közel két évtizedes működése, hűsége, művészi ragaszkodása eredmé­nyezte e kötést. Benedek Miklós ÉRTESÍTJÜK T. ÜGYFELEINKET, HOGY 1981. JUNIUS 29-EN, 30-AN ÉS JÜLIUS 1-ÉN az ügy félfogadás leltározás miatt szünetel GÉPJÁRMŰVEZETŐI VIZSGABIZOTTSÁG l

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents