Észak-Magyarország, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-21 / 144. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1981. június 21., vasárnap Szerencsi Éva és Blaskó Péter a Pygmalionban iff i •W w íÍViíSJ jhk9 ú. ±1 ©refán volt, ii törtök van Szerencsi Évát kérdezve /•í?Cv ■■-ítí* ’tí' íápü' ! Nemcsak babaszép ar@ oa, törékeny termete miatt olyan, mint egy kislány, szinte gyerekes sí- róssággal mondja: álmos | vagyok, fáradt vagyok. A ne haragudj, sajnálom mente- getődzésre viszont már a fel- | nőtt Szerencsi Éva válaszol: •— Ugyan, nem történt semmi, én kértem ezt az időpontot. A kérdéseket pedig j éppen a színésznő várja a Miskolci Nemzeti Színház ébrenlétre serkentő, hűvös társalgójának a sarkában, a színész szeme villan: — Rossz interjúalany vagyok, de ha kérdezel... Kérdés nélkül kapom meg a választ a fázósságra, a kellemetlennek tűnő hangulatra, és nem a kislány, nem az ünnepelt " színésznő, egy sokat dolgozó « ember válaszol. — Pesti vagyok, ma is Pes- \ ten van a lakásom, a hét végeken általában utazom. Ma j hajnalban is otthonról indultam Miskolcra, délelőtt próbák voltak, este megint próba, holnap utazik a társulat az egri próbákra, és i ilyenkor már kávét is hiába iszom. Ez persze elmúlik, nem panaszként, tényként mondom. — 1979 őszén, amikor a Miskolci Nemzeti Színház' hoz szerződtél, nagy öröm- (• mel, szeretettel fogadtak. — Én is nagy örömmel vállaltam, és ez akkor is így van, ha hihetetlenül hangzott sokak fülének. A József At{ tila Színházból szerződtem í; Miskolcra, és amikor híre ment, hogy ide jövök, mind- f járt az iránt tudakozódtak: i nincs-e, nem volt-e valamilyen törés az életemben, a pályámon? Mondták azt is, j nem vagyok normális, | hogy vidékre szerződöm, de f én azt hiszem, hogy a sok a évvel ezelőtti gyakorlat volt | a jó, amikor minden fris- ] seri végzett főiskolásnak vidéki színházhoz kellett szerződnie. Nekem is sokat ért »a Miskolcon töltött két év. Csiszár Imre művészeti í vezető hívott, jó szerepeket \ kaptam. Ha másért nem. már a Pygmalion Lizájáért, az Enquist-darab, A tribá- dok éjszakája egyik főszerepéért megérte. De egyébként is: egy sokféle repertoárral dolgozó nagy szín- t ház, egy nagyváros sok , impulzust adhat. Nemcsak jó kollégákat, űj élményeid két, még barátnőt is Misii kolcon találtam Máhr Ági I személyében: Soha nem volt barátnőm, fiús típus voltam, a grundon nőttem fel, a lányokat egy gyerekkori nagy csalódás miatt nem sokra tartottam. Ági nagyszerű ember, barátsága sokat enyhített a kétlakiság bajain. — Múlt időben beszélsz. A következő szezonban már nem Miskolcon játszol? — Visszaszerződtem a József Attila Színházhoz: hazamegyek. A tévedések elkerülése végett hangsúlyozni szeretném: most sincs „törés”. Édesanyám egyedül él a fővárosban, én ingázom a két nagyváros között, egyedül voltunk mind a ketten. Tehát hazamegyek. — Hol van a színész otthona? Ahol jó szerepek várják? — Édesanyámon kívül nincsenek családi kötöttségeim. Megtehettem, hogy lépjek, változtassak, ezért szerződtem Miskolcra. Később feltétlenül szeretnék egy gyereket, és a család már akkor is kötöttség, ha a pálya kedvéért tudja azért magát függetleníteni az ember. A színész a színpadon, a neki való jó szerepben van otthon. Akkor van otthon, ha jelen van. Ha ismerik, ha nem felejtik el, akkor van elemében. — A népszerűségé gondolsz? Népszerűségben nem szenvedtél hiányt. — Örülök is, de nem felejtem el, hogy harmadéves színinövendék koromban ez egy tévéműsorral, a Bob herceggel kezdődött. Engem választott ki a rendező egy szerepre, és megismert az ország. Szerencse is kell ehhez a pályához, mert mi van, ha nem engem választanak. A televíziós szereplések tették ismertté a nevem, és én örülök a képernyőről sugárzó sikerhek, a népszerűségnek is. Mégis azt mondhatom, amikor az Abigél után mindenki gratulált, hogy köszönöm, de ez szerdán volt. Ma már csütörtök van... tovább kell lépni. — Színház, film, tévé? Miben látod a továbblépés útját? — Minden lehetőségnek örülök, és lehet, hogy vannak, akik nevetnek ezen, de örülök annak is, hogy én játszom a rádió Szabó családjában CsilTSf, Péter feleségét. Az igazán nagyokkal nem könnyű egy színpadra kerülni, ennek az örökifjú sorozatnak Gobbi Hilda az egyik főszereplője. A rádióban rengeteget lehet tanulni, és a más műfaj jogán kitűnő tanító a tévé is. De az igazi nagy szerelem a színház, a színpad. Most azért utazom Egerbe, mert a két városban játszó miskolci színház ott mutatja be március végén a Kaviár és lencsét. A szokásos kislányt játszom benne, és örülök neki, mert ha naiva az ember, a naiva- szerep jó szerep. Csak arra gondolok, hogy az évek múlnak. Nem az öregedéstől félek, ez még tényleg korai lenne, hanem tudom, hogy a naiva korból kinő az ember. Most még ki kell, ki lehet használni a külsőmet, vagy inkább azt, hogy a színpadon is tudok szép lenni. De nincs igazuk azoknak, akik megkérdezték, hogy miért kell a tribádok- ban... a szép Szerencsi Évának azt a csúnya, gusztustalan lányt eljátszani. Minden jó szerepre szükség van, hogy az ember többet tudjon meg magáról, mint amit a tükör megmutat. Negyvenéves koromban már nem állhatok oda nai- vának. — Tehát a színház az igazi nagy szerelem ... — Este héttől tízig jól érzem magam, boldog vagyok a színpadon. Napi három óra boldogság, azt hiszem, nagy dolog. Nem adatik meg mindenkinek. — És egyébként? A színésznőnek sem csak a színházból áll az élet. — Szeretek sportolni, úszni, szeretnék lovagolni, ha lehetne. És utazom, ha lehet. A tavalyi görögországi út után a nyáron itthon járom az országot. Itt az ideje, hogy megismerjem. Makai Márta \ Kerékpárral járnak, bőrkabátot varrnak A fehérre festett épület előtt tízesével sorakoznak a kerékpárok. Itt, Ároktőn ez a legnépszerűbb közlekedési eszköz, nemcsak a faluból, a környező községekből is ezzel járnak az asszonyok a termelőszövetkezetbe. Az ároktői Dél- borsodi Tsz melléküzemága az elmúlt év januárjában létesült. Rekkenő a hőség, a ventillátor sem bírja szusszal, hangját elnyomja a soksok varrógép zümmögése. A gyömrői Héldosz Ruhaipari Szövetkezet itteni varrodájában mübörkabálot készítenek. Az üzem megalakulásakor Nemes György- né lett a szalagvezető, a többiek szerint addigi munkája után esett rá a választás : — Hol dolgozott azelőtt? — Hát, nem sok közöm volt a varráshoz, az biztos — neveti. — A gyümölGombos Károlynénak nem volt nehéz megtanulni a bőrkabát varrását. Azelőtt a tiszakeszi cipőgyárban dolgozott, most itt, helyben talált munkalehetőséget. esősbe jártam. Szerettem a hatalmas kertet, a kinti munkát. De itt jobban megtalálom a számításom. Közelebb is van a munkahely, a két és fél ezret minden hónapban megkeresem. — Betanított munkások? — Három hónap volt a betanítási idő. A gyömrői- ek. nagyon sokat segítettek és joggal követelhetnek minőségi munkát Nagyon szigorú a meo. A készáru raktárban aztán meggyőződhetünk róla, hogy az ároktői asszonyok, most másfél év múltán valóban nagyon szép mun-, kát adnak ki kezük alól. A fekete műbőr kabátokon a legkisebb hajtás, tűzés is a helyén, tökéletes a fazon, elegáns a szabás. Pedig egyetlen Szafari-kabát elkészítéséhez nem kevesebb, mint húsz munkafázis szükséges. S az ároktői üzem dolgozóinak a teljesítmény miatt sincs szégyenkezni valójuk: az első negyedévben jóval túlteljesítették a tervet. Pontosan 4 ezer 545 kabátot szállítottak az ország boltjaiba a varrodából. Az asszonyok között persze nem egy olyan akad, aki már eddig is értett a bőrvarráshoz. Gazdag Ti- borné például a Tiszakeszi Cipőgyárból, jött az ároktői üzembe: — Egyszerű az oka. Itt helyben: dolgozhatok. A gyereket vihetem az óvodába, a munkaidő fél nyolctól negyed ötig tart. No és az sem mellékes, hogy itt építkeztünk, Ároktőn. Már tető alatt a házunk, júliusban be is költözünk. A varrodában lassan véget ér az ebédidő. Az asz- szonyok kávéznak, s ki-ki leül a gépéhez, folytatódik a munka. A terem végében három kislány dolgozik együtt: Szujó Kati, Rostás Juli, Botos Erika a legfiatalabbak. Ök hozzák a jó kedvet, mondják a többiek, de a munkájuk ellen sem lehet kifogás. Még a legidősebb dolgozó, Gönczi néni is elégedett Velük. Az üzem univerzális varrónőj eként a tiszadorogmai Kiss Lászlónét emlegetik. Hét reszort van a kisujjában, s ha valakinek segíteni kell, ő mindig kész erre. — Hogy mi a szép a mi munkánkban? Bármerre is járunk, s ha szembejön velünk valaki, megismerjük, melyik az a kabát, amit mi készítettünk. — Ránézésre? — Természetesen. A gallér, a zseb állása elárulja, hol, kik készítették a ruhadarabot. — Már nevetünk is rajta, hogy a férjünknek, fiunknak lassan ez az egyenruhája — toldja meg Gombos Károlyné. — Az ember úgy van vele, ha bemegy egy miskolci vagy leninvá- rosi ruházati boltba, s meglátja az ismerős kabátot, szíve szerint csak azt akasztja le a fogasról. (mikes—laczó) Dráva Barczy Pál rajza
