Észak-Magyarország, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-21 / 144. szám
1981. jümus 21., vasárnap ESZAK-MAGYARORSZAG 7 SÁLLÁ! FERENC: PARÁZS ISTVÁN Szavak között Sílyss zápor Szavak között Súlyos zápor az éjszaka Örökség fog Bekönnyezem a párnám nem átok Széttépett fürtjeid szavak között véreznek tenyeremen bujkálok ki se látszom Megraboltad az ifjúságom a gazból egylángú tűz, belobbant kaszát fenek politúr egy készülő asztalon magamból Elejtetted porcelán-arcomat JUHÁSZ JÓZSEF: LABODA KALMAN: Az idő PUSKACSÖVEL követett Lejár vagy elhagy, mint halálra-szánt őz legnagyobb ellenségünk de hű szövetséges ha kiterjeszkedik a mellkas kicsiny hogy benne éljünk. ligetén Hétvégeken, de munka után hétköznapokon is valósággal kizúdulnak a városiak Sátoraljaújhelyből. Autóbuszon, gépkocsin meg sem állnak a Néma-hegynél, Sátor-hegynél, Köveshegynél előbb. Akik persze a közelebbi cél', a Várhegy felé igyekeznék, azoknak kerékpáron vagy gyalog is elegendő kiruccanni. Kettős haszna van ennek a hétvégi kirándulásnak: egyrészt a jó levegő, másrészt a haszonnal is járó háztáji foglalkozás. Mert az utóbbi években ugyancsak fellendiüt Sátoraljaújhelyen a kertbarát mozgalom, úgyannyira, hogy szakmai szervezetük is van már. És mivel ez a város a tokaj-hegyaljai történelmi borvidék egyik igen fontos települése, érthető, hogy az itt lakók elsősorban a szőlőmívésségre „specializálták” magukat — a háztájiban is. A nagyüzemi művelésre alkalmatlan területeket, parlagokat a városi tanács évekkel ezelőtt felparcelláztatta és 400—600 négyszögöles darabokban bérbe adta az igénylőknek. Sokan éltek a lehetőséggel, s ennek köszönhető, hogy ma már talpalatnyi parlag sincs a várost karéjban övező öt hegy oldalán. Minden — korábban műveletlenül hagyott — parlag gazdára talált nemcsak a város közelében, hanem a távolabbi Néma-, Küves-^és Fekete-hegyen is. És a ’„honfoglalás” után megkezdődött a szívós, szorgalmas munka. Hiszen nem egy helyen, például a Néma-hegyen teljesen gondozatlan, köves parcella jutott az igénylőknek. Bizony meg kellett fogni a kapa, még inkább a kétágú nyelét, hogy az elbúrjánzott gaztól, bokroktól „visszahódítsák” a szölőkultúra számára a földet. A kemény, kitartó munka meghozta az eredményt. Ma már tenyérnyi, kövér, fénylő levelek zöldellnek a venyigéken, s ezekben a hetekben kellemes, átható szőlőviráglllat lengi be a nem is olyan rég még elvadult, parlagföldeket. Kezdetben csak kis szerszá- mosbódék látszottak ezekben a kertbaráti szőlőkben, s napjainkban csino- sabbnál csinosabb hétvégi házak, helyenként, valóságos kis villák népesítik be az újhelyi hegyoldalakat. És hétvégeken kicsit üresebb lesz a város, mert családok, rokonok, barátok kiköltöznek a várossal szinte egybenött „szőlőnegyedbe” kapálni, kötözni, permetezni, kacsolni a karós vagy kordonos tőkék közt. így aztán szakszerű, gondos munkájuk nyomán minden őszön megterem a család és természetesen a rokonok, jó barátok számára is az a kis „háztáji” koccintanivaló... 0». j.) Az idős házaspár ing szeretettel fogadta ■■ H. Jánost, a frissen diplomázott gépészmérnököt. Jánosnak is tetszett a tágas családi ház, a gondozott kert, a „jobb környék”. Aggodalmai lassan oszladozni kezdtek ... Pedig amikor leszállt az állomáson, legszívesebben a következő vonattal indult volna vissza. Nem is kérdés, hová: a fővárosba. S.-ben azonban komoly feladat, az ismert ktsz főmérnöki beosztása (és fizetése) várta az egykori (jelenleg üres zsebü) társadalmi ösztöndíjast. Számítottak rá — minden szinten. B.-ékhez is baráti-ismerősi közvetítéssel került. A csengetésre B. bácsi jelent meg az ajtóban — a hajdani gazdatiszt, jelenlegi tsz-agronómus, nyugdíjas — pirospozsgásan, őszen, az egészséges vidéki élet reklámfigurájaként. Nem volt egyedül. Lába mellett ott feszített, egy morcos, bizalmatlan pofájú bulldog, aki szemmel láthatóan nem rajongott a jövevényért. Morgása legalábbis erről árulkodott. — Turbi, hagyd már abba! — intette le a házigazda. — Majd ha megismerkednek, meglátja, milyen aranyos kis dög ... H. Jánosnak azonban semmi kedve sem volt az ismerkedéshez, de erről ebben a helyzetben jobbnak látta hallgatni. — Persze, persze .. 'i •— próbált némi derűt erőltetni az arcára, amitől egy kissé a buljdoghoz kezdett hasonlítani. így vonullak hármasban a ház asszonya — azaz Franciska néni — elé, aki már alig várta, hogy kitölthesse a „finom, forró feketét” a ritkán használt herendi készletbe. A bemutatkozáson és a kávézáson túlesve. H. János azt hitte, nincs más hátra, mint beköltözni a valóban barátságos, kertre néző szobába. A munkásszállóról elhozza a cuccát, és kész — ez járt az eszében. De nem így történt. — Ne haragudj, kedves János — ugye, megengeded, hogy így szólítsalak —, valami van még hátra. Tudod. be kell mutatkoznod Turbinák is ... — Bizony, bizony...— bólogatott Franciska néni. — Hogy tetszenek gondolni? — kérdezte meghök- kenve H. János. — Ö, semmi az egész, de Turbi roppant érzékeny az idegenekre, ingerlékeny az júj szagokra, s jobb, ha megbarátkozik veled. Mert nálunk ki-be járni csak az ö „engedélyével” lehet Ugye, kutyuskám? Turbi egyetértőin morgóit. H. János késtégbeesetten nézett körül, a menekülés útját fürkészve. De Turbi t — úgy látszik — heves fejforgása is bosszantotta, mert az ínye idegesen föl-le ugrált. — No jó, jó — csillapította a bulldogot B, bácsi, — Egyszerű ez, gyere csak közelebb! H. János mintha tojásokon lépdelt volna, engedelmeskedett. Feri bácsi pedig elindította a mutatványt. — Turbi, Figyusz! Turbi- kám! Barát, barát! — mutogatott H. Jánosra. Turbi nem túl, lelkesen reagált. Tartózkodóan, de már nem ellenségesen méregette a fiatalembert. — Most szagolj! A bulldog vonakodva, oldalazva közelítette meg H. Jánost. — Szagolj, a nyavalyádat ! Turbi még közelebb óvatoskodott, és körülszimatolta H. János cipőit és nadrágszárát. A „barát, barát” kiáltásokra lassan megenyhültek vonásai, megnyugodott. — No, még egy próba. Rögtön kiderül,' elfogadott-e. Légy szíves, karold át a vállaml Ez H. Jánosnak szólt. A fiatalember szinte szé- delgett ennyi tortúrán túlesve, s magában fogadalmat tett, ha ezt megússza, a következő vonattal mégis visszamegy Pestre. Odafordult a daliás öregemberhez, és átkarolt^ a vállát. Turbi morgása viharos erejűvé vált, de a „barát, barát” kiáltások megtették a magukét. Nem vetette rá magát H. Jánosra, reszkető izmokkal visszaereszkedett előbbi gyanakvóan figyelő tartásába. — Öcsém! Sikerült! — ujjongott Feri bácsi. — Tudod, kicsit aggódtam, néha, amikor rossz hangulatban van, még az ismerősöket is letaszítja a lábukról. De téged megkedvelt, látom rajta, csak nem akarja kimutatni. Ilyen fajta ... szemérmes. Franciska! Erre inni kell! Hozd a demi- zsont! A kicsi, törékeny asszony összecsapta a kezét. — Demizson! Mikbr vendég van a háznál! Ez a mániája — mondta zsörtölődve, és kis idő múltán aranyszínű borral teli kan- csót tett a ropogós-fehér" damasztaöroszra, s poharakat vett elő a metszett üve- gü pohárszékből. — Demizsonbóí azért jobban esik — kacsintott a nyugdíjas agronőmus. — Erezd jól magad nálunk.! — Hát... úgy legyen — nyögte ki H. János, és ösz- szeérintették poharaikat. Apró csilingelések szálltak szerteszét az ódon, finom ízléssel berendezett ebédlőben. * Hamarosan minden elrendeződött. H. János otthonosan berendezkedett, az öregek valósággal kényeztették. Turbival is összeszoktak. Egyre kellemesebbnek találta S.-t. Ehhez még valami hozzájárult: a könyvelőrészlegen dolgozó Z. Piroska. A pénzügyi főiskola utolsó éves hallgatója lévén gyakran fordult matematikai problémáival a főmérnök elvtárshoz, aki — valljuk be férfiasán — szívesen segített. Előbb Jánosként, később Janiként, ö is eljutott a' Piroska, drágáig, sőt, a Pircsiig, de itt valahogy elakadtak- a dolgok. Pedig a folytatást, az egész Wölíinger Ignác Ktsz, mi több: az egész város lesle- várta. Az •igazgató elmélkedései kávézás közben: — Öregem, a te korodban már rég rászántam magam ... Hidd el, nem érdemes halogatni... Ahogy múlik az idő, csak rosszabbat találsz. Nem azért mondom, hogy rábeszéljelek ... Isten ments! De ha mégis rászánnád magad ... a nösülésre... talán tudnék a lakástémában lépni... — H. János csak so- molygott ápolt gazdászbaju- sza alatt — Feri. bácsitól leste el — s azt motyogta, hogy van még idő, nem kell elkapkodni. A tanácselnök baráti poharazás közben — a Vén Diófa különtermében véletlenül szinten ide lyukadt ki: — Jancsi! Nem ragadsz meg te itt, ha egy nő nem kapja el... a frakkodat. • A kaján röhögésre komolyan folytatta: — Nehéz eset vagy, hallod-e? De majd rád uszítok valakit... — Fölösleges, elvtárskám, fölösleges ... — csippentett a szemével a Wölfinger Ignác Ktsz főkönyvelője, Lila Lali, aki ragadványnevét Dózsa-drukkersége miatt szerezte. — Igazad van, Lajoskám. Válogassunk, amíg lehet... — Ügy hallottam, te már válaszoltál... — fenyegette meg H. Jánost tréfás-komolyán az ujjával a tanácselnök. — Néha szórakozik az ember. Ezzel-azzal... védekezett a fiatal mérnök. — No, no! Nálunk ezzel nem szoktak szórakozni — okította ki a szálas férfi H. Jánost a helybéli szokásokról. Ebben maradtak. * Egy 3zép májusi csütörtök estén Feri bácsi, mint férfi a férfival kívánt beszélni lakójával, bekopogott hozzá, kezében demizsorinal. Franciska néni szerencsére szomszédolni ment... — Fiam! A hét végén elutazunk az öcsémhez, Csongrádra. Arra kérlek, vigyázz a házra, legyél a gazda. Turbít etesd meg, a hűtőben van a kosztja. — Hogyne, Feri bátyám, légy nyugodt, rendben lesz minden. — No, erre koccintunk egyet — mondta az öregúr, és meglendítette a demi- zsont a két pohár fölött. Egyetlen csepp sem ment. mellé. A műveletet még jó párszor megismételte, mígnem gyanús, ismerős zajok hallatszottak.. » — Hát akkor, ahogy megbeszéltük __— búcsúzott el k issé spiccesen az öreg. S mi történt? Egy különösen bonyolult (matematika?) példa megbeszélése végett Z. Piroska H. János szobájában, egészen pontosan ágyában kötött ki. A megoldás keresése szombat este hattól éjfél után egyig eltartott, ki is merültek mindketten. A feladatot átvették elejétől végig, sőt, az ismétlésről sem feledkeztek meg. Amikor Z. Piroska éjfél után — ha hinni lehet a városka szocialista brigádok által helyreállított toronyórájának — tökéletesen tisztába jött mindennel, távozni akart. Ügy. érezte, fölkészítése a legszebb reményekre jogosítja föl... a vizsgán. öltözéke ugyan kissé ziláltabb volt, mint idejövet, de ennek már ilyen későn nincs túl nagy jelentősége. Valószínű Turbít sem ez zavarta meg. Hogy mi, az örök rejtély. Tény, hogy amikor Piroska átíépte- volna a küszöböt, szabályosan elállta az útját. Morgott, vicsorgott, izmai, mint az acélrugók, megfeszültek. Piroska ijedten húzódott vissza és segélykérőén nézett lovagjára. H. János előbb nevetett az egészen, de néhány kísérlet után belátta: ennek fele sem tréfa. Turbi határozottan őrizte foglyát, ő mehetett, Piroska nem. — Másszunk ki az ablakon — javasolta gyámoltalanul János. — Rács van rajta — mondta szakavatottan Piroska. — Adjunk neki altatót — jött a nagy ötlet. Igen ám, de pillanatnyilag egyetlen tabletta sem volt. a házban. Egyszóval — kutyaszorító. S amíg így tanakodtak, autópöfögés verte fel a kihalt utcát. Trabant fékezett a ház előtt, búcsúzkodás hangjai hallatszottak. Semmi kétség, ezek ők —• hasított Jánosba a felisme-: rés. — Feri bácsi és Franciska néni. Csikordult a kertkapu, és az öregek csomagjaikkal rácsodálkoztak a kivilágított verandára. Az ajtóban hörgő, eltorzult pofájú bulldogé ra. Amikor Piroskát megpil-: lantották, végképp zavarba jöttek. — Khm . .1 — köszörülte a torkát az öregúr. — Igazán örülök, lányom... Hogy vágj', rég láttalak. Szegény Franciska nénéd nem érez-: le jól magát, egy ismerős elhozott... H. János tudta, mivel tartozik a betyárbecsülefe- nek. — Kedves Franciska néni és Feri bácsi! Engedjék meg, hogy bemutassam ..i — Ismerjük kislány kora óta... pöttyentette közbe Franciska néni. ... a menyasszonyomat —■ fejezte be a mondatot H. János. Éppen most beszéltük meg, a vizsgaidőszak után eljegyezzük egymást, s a nyáron lagzá. Igaz, Piroska? A lány megfogta János kezét. — Szőrul-szóra — és egy kissé belepirult. — Ez aztán a meglep. ti akarom mondani jóhír! — rikkantott az éjszakába B. bácsi. — Hozom a demi- zsont. A kamrába indultában visszafordult: — János fiam! A kutyával nem volt baj? Mostanában ő is érzi a tavaszt.. i János csak annyit jegyzett meg: — Piroskát mintha nem szívlelné... — Tényleg? — kottyan- tott közbe újból Franciska néni. — Pedig kölyökkorá- ban mennyit sétáltattad..} — Hiába — legyintett á házigazda —, a bulldogok természetén nehéz eligazodni. — Vagy nagyon is köny- nyű — gondolta H. János, miközben Piroska hamiskásan csillogó szemét vizs- gálgatta. í I
