Észak-Magyarország, 1981. május (37. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-10 / 108. szám
ÉSZAK - M AG Y ARO R5ZAG 6 1581, május 10., vasárnap A férfiak nem annyira a beszélgetéssel, mint inkább az ultival töltik el idejük nagy részét a napköziben. A több, mint húszezer lakosú települést 1906. március 1-én nyilvánították vá- Irossá. Lenin város a Sajó ! és a Tisza találkozásánál épült fel, az egykori lápos, iszapos terület pia dinamikusan fejlődő vegyipari, energiatermelő, kőolaj-feldolgozó iparvárossá alakult ki. A mintegy tizenöt éves városnak természetesen a lakói is jórészt fiatalok. Érkeztek és érkeznek ma is a közvetlen környékről, távolabbi városokból, sőt az ország másik végéből is munkát vállalók, otthont, családot alapítók. Igaz, akad olyan lakó is, aki már ebből a városból ment ‘nyugdíjba. A legtöbb idős korú asszony, férfi, azonban gyermeke után költö- S zött a városba. Részükre jl 1975-ben hozták létre a I Munkácsy utcán, több la- ; kásból átalakítva, az öre- ' gek napközi otthonát. Két í évvel ezelőtt egyesített szociális intézménnyé lett, mert idecsatolták a házi szociális gondozottak ellátását is. A három lakásból kialakított otthonba éppen ebédfőzéskor látogattunk el. Közel negyven idős ember jön el ide nap, mint nap, hogy együtt töltsék a dél- előttjüket, délutánjukat, közösen ebédeljenek, mert bizony társaságban az evés is jobban esik. No meg, mindig van miről mesélni, mindig akad a múltnak olyan epizódja, amelyet érdeklődéssel hallgatnak egymástól. Az egyik szobában székek hosszú sora szegélyezi a középütt elhelyezett asztalokat, virágállványokat és folyóirattartókat. Kézimunkázó, újságot, megsárgult fedelű könyveket olvasó asszonyok birtokolják a helyiséget. A szomszédban pedig a bácsik „verik a blattot”, néhány „kibic” segítségével. Csendesen várakoznak a már illatozó ebédre, amelyet délután a szieszta követ. A többségükben hetven éven felüli öregeknek nemcsak étkeztetéséről, hanem állandó orvosi felügyeletéről is gondoskodnak itt. Közös kultúr- programok, előadások, pártoló brigádtagokkal való találkozások sorakoznak a mindig kedvelt meglepetések között. Legutóbb például Buga doktort látták vendégül. így telnek-múlnak a nappalok az ifjú város idős lakói körében. fi Kis-Ba!at0Bsál IX. századbeli templom maradványaira bukkantak a Kis-Balaton térségében fojt lyó nagyszabású leletmentő - ásatások során. Zalaszabar j határában, a Borjúállás szi- gsten megtalált, fából ké- |szült, római téglás padlóza- f tú templom a Frank őrgróf- íj Ságban élő keresztényeké /volt. A körülötte feltárt telj mető sírjaiból előkerült \ ezüst fülbevalók, gyöngyök, i Cülesgombok arra utalnak, hogy azokat az előkelőségeket is ide temették, akik a terület hűbérura, Pribina herceg közvetlen környezetéhez tartoztak. Hidvég- pusztán szintén eredménynyel jártak az< ásatások: késő bronzkori úrnásteme- tő, valamint bronzkori erődített település-maradványok és kerámiák kerültek elő. fiz emberekért í A szomszéd faluban találtuk meg. Mintegy igazolva a róla hallott hírt: örökmozgó, tevékeny, merő egy mozgás az élete. Egy vöröskeresztes aktivisták számára tartott értekezleten hangzott el a neve, amikor példamutató munkát végzőkről volt szó: Gergovácz Györgyné, társadalmi gondozó, Perecse. — Hogyan telik a napom? Járom a gondozottjaimat, gyógyszereket íratok nekik, szenet, fát hordok be, én vagyok a „lelki klinikájuk”, a házhoz menő, aki hetente kétszer-há- romszor felkeresi őket, mind a hatot. Ezt így papíron. Valóságban sokkal többen vannak, mert segítek annak is, aki ki-kiszól a kapu túlsó oldaláról tanácsért, ezért, azért... Lassan hazaértünk Pere- csére. Még az udvar is megvidámodik, ahogy a ház asszonya belép. Közelebb totyognak a kacsák, dorombolva toppan lábunk elé a cica. Tilla néni vidámsága betölti a konyhát. Teli van életkedvvel, úgy érzi magát az ember a közelében; nem is olyan nehéz a nehéz. — Visszaidézve az elmúlt éveket, szinte hihetetlen, hogy már 1946-tól ezen a vidéken élünk — nevet a férjére, aki helyeslőén bólint vissza, ő már mesélt az életük elejéről, a Kőszegről idekerült fiatalemberről, és a Kassáról hozott feleségről —, huszonkét évesen kerültem ide, a falut is meg kellett szoknom. Hát még a falusi „tanítónő asszon- ka” életét. Kenyeret sütni, disznót, csirkét nevelni tanultam a falusiaktól, én meg segítettem, ha jöttek, hogy ez fáj, az fáj... vittem őket orvoshoz, meghallgattam lelki bajaikat, segítettem sebeket kötözni, még szülést is vezettem le! Kerekes doktor bácsi a jobb kezének tekintett, nagy volt szegénykémnek a körzete — tizenkét falu! — persze, hogy nem tudott mindenütt ott lenni. Ezek a büttüsi évek jelentették a fiatalságomat. Két generációt nevelt fel a férjem abban a faluban, amikoi nyugdíjas lett és átköltöztünk Perecsére, alig akarlak minket elengedni. Csinálom itt is, amit megszakítás nélkül csinálok, amióta idekerültünk, gondozom az időseket, foglalkozom a rászorulókkal. Most már negyedik éve hivatalosan szociális gondozóként, addig meg társadalmi munkában. A belső szoba falán soksok oklevél, „társadalmi munkáért”, közművelődésért”, szépen összegyűltek az elmúlt harminchat év alatt mindkettőjüknek. A sötétbarna, öreg könyvespolcon Szabó Magda könyvei, Cholnoky professzor földrajzkönyvei mellett gyermekkönyvek. — Négy édesgyermekünk van, egy nevelt lányunk, öt unokánk. Meg .persze a falu lakói, a kikerült tanítványok vesznek körül bennünket. Annak, aki másokkal törődik, nincs ideje megöregedni! — kacsint nevetve a kávéscsésze fölül. — A szociális gondozó olyan embereket látogathat, akiknek nincs senkijük. Akik egyedül vannak. A hivatalos számnak többszöröse az, aki rászorul a jó szóra, szeretetre, akit úgy itt hagynak, mint a málladozó házakat. Együtt élünk, szükségünk van egymásra. Tilla néni felső kereskedelmi iskolát végzett, szakmája gyors- és gépírónő. Harminchat éve pedig em- berszeretetet, emberséget tanít, vállalt szülőföldjén, a falu tanítójának feleségeként. Köpöczi Edit Veterán-tany így hívják ... Ezt a nevet adták neki maguk az öregek, jó harminc évvel ezelőtt, amikor Oszip István, Miskolc város egykori polgármestere, Ferenc Géza rendőrfőtanácsos és társai felfedezték ezt a barátságos bükki völgyet, majd birtokukba vették. Ma már kevesen élnek közülük, j — Lassan húsz éve járok ide — mondja Roósz Marci bácsi, miközben hellyel kínál a gondosan megépített. szalonnasütő melletti padra mutatva. — Ma reggel például hatkor indultam otthonról. Massá- ig busszal jövök, onnan meg felsétálok a tanyára. Komótosan haladva, jó félórányi járás az út. A kohászattól mentem nyugdíjba, több mint tizennégy éve. Ide a tanyára mind ilyen magamfajta jár. Bár, most rendhagyó módon fiatalok birtokolják a szomszéd házat — tekint a fenyőfák mögötti házikóra. — Harminc év körüliek, mégis sokban hasonlóak hozzánk. Szeretik a csendet, a magányt, az erdőt. Néhány napra érkeztek Budapestről. Most nincsenek itt, valahol az erdőben kószálnak. A mesébe illő környezet valóban adva van, amelyet rendszeresen gondoznak, ápolnak az itt tanyázó öregek. A Budapesti Meteor Turista Egyesület tagjai által kiépített „Meteor-forrás” vizéből például mesterséges tavat is létesítettek maguknak. Igaz, a kert egyik sarkában levő tavacska vize megérett már a tisztításra, de erre majd később kerül sor. Mert mint Marci bácsi mondja: — Mindig akad egy kis munka. Most a kerítést javítgatjuk. Lassan haladunk, hiszen van idő bőségesen rá. A kis házat is ki kell takarítani, mert rend a* lelke mindennek, még itt a vadonban is. Nézze csak meg! — Mutat a szinte csokorszerűen elültetett virágokra. — Ezeket a íloxokat, páfrányokat, amott meg a mocsári góiyahírt én magam ültettem. Amikot kint vagyunk, az asztalra mindig kerül virág. Valóban, a már erősen rozsdásodó tejeskannában most is ott díszük egy színes, erdei csokor. Ez a szabadtéri ebédlő, amelynek asztala és ülőkéje ugyancsak hagyományosan, bükkfából készült. — Kisasszonycipő a neve — mondja Marci bácsi a virágra —, ha jól tudom. Most éppen ez virít. Máskor meg gyöngyvirág, harangvirág van az asztalon. Jobban ízlik mellette a szalonna, a bográcsos gulyás, vagy éppen a gombapörkölt. Merthogy gomba az van ám itt bőven a domboldalban! Főként csirkegomba, amit nagyon szeretek. Beszélgetés közben erdőjáró ruhája zsebéből előkerül a számára elmaradhatatlan, ősrégi dózni. Felpattanó fedele alól jócskán felaprított dohány és kettévágott cigarettapapír tűnik elő. — Ez az igazi — mondja mosolyogva, miközben talán egy élet során belérög- ződött mozdulattal, pillanatok alatt összesodorja a cigarettát. — Most már csak feleket szívok. Egy egész megköhögtet. Jó lenne leszokni róla, de hát nehezen megy. A megszokás, a megszokottság bizony nagy úr. Ezért van az is, hogy bármilyen gyakran járok a tanyára, bármilyen rossz idő is van, az éjszakát sohasem töltöm kint. Jobb az otthoni ágy. Ma is hazamegyek. Bepakolom a házba a szerszámokat, belakatolom az ajtót, aztán lesétálok a buszhoz. Sűrű a járat, hamar hazaérek. Otthon már várnak a gyerekek, meg a feleségem, egy kis hazai főzt- tel, ami legalább olyan jólesik, mint amit én főzök itt kint az erdőben ... Monos Márta Költözés előtt Az új iskola. Szeptemberben már tanítanak benne. Petik Rezső, nyug• díjas szlovák nyelvi szakfelügyelő elém tolta a vaskos albumot. Azért csak nézzem át... ' Régi kirándulások, táborozások, iskolai ünnepélyek emlékei. Azóta már felnőtté cseperedett kisfiúk és kislányok mosolyogtak a hajdani fényképész lencséjébe, összekapaszkodó, nevető felnőttek. Az idős pedagógus — ma is óradíjas tanára a sátoraljaújhelyi szlovák nyelvű általános iskolának — rábök az egyik képre. — Pedagógus lett. Tanárunk. Az igazgatónőt a megye- székhelyre szólította a dolga. Megyei tanácstag. így azután fiatal helyetteséve! és az iskola egyik legrégibb pedagógusával. a nyugdíjas szakfelügyelővel beszélgetünk a parányi ta nári-igazgatóiban, ahová azért be-bekopognak -a gye rekek. A gyerekek nincsenek sokan. Valaha’! szép épület lehetett, az ódon boltozatos épület, de mostanára bizony kicsi lett, ráadásul már nem is iskolának való. Jó néhány éve keményfa oszlopok tartják egyik-másik tanterem mennyezetét. '— Ne erről írjon —. kérlel az igazgatóhelyettes, Csorna Árpádné. — Inkább majd nézze meg az új iskolát, szeptemberben beköltözünk. Később új diákotthon is épül mellé, tornaterem, s úgy tudjuk, az uszodát is felújítják. — Szépek lesznek ... — Ránk fér. Most a szűkösebbnél is szűkösebben vagyunk, mert már a felszereléseket, a berendezéseket is tároljuk, rakosgatjuk egyik helyről a másikra, nemcsak itt, még kölcsönbe kapott helyen is .. Az új helyen a könyvtárunknak is jobb helye lesz mert igazán takaros kis könyvtárunk van, ami persze kell is. Észak-Magyar- országon mi vagyunk az egyetlen nemzetiségi iskola. — Most hány. tanulójuk van? — Százhuszonnégy. Bizony, kevés a helyünk. Sokszor nem is tudunk minden jelentkezőt felvenni. A nemzetiségi iskolában huszonötnél nemigen tanulhat több gyerek egy osztályban. Nem könnyű sem a pedagógus. iem a gyerekek dolga. Az új tanterv szerint — s ebben az esztendőben mái- a mi elsőseink is az új tanterv szerint tanulnak — máraz első napoktól kezdve szlovákul folyik a tanítás. így tanulnak írni. olvasni ... A magyar írást a másodikban kezdjük, meg a magvar olvasást is. S mindvégig nagy óraszámban van szlovák nyelv, irodalom, társalgás ... Az igazgatóhelyettest Petik Rezső is kiegészíti; az új tanterv szellemében ismét visszatérnek az egy- nyelvüséghez, azaz, a kifejezetten magyar- és oroszórák kivételével, szlovák nyelven folyik a tanítás. Ez pedig megterhelő, mért a gyerekek bizony nem egyformán beszélik anyanyelvűket. A komlóskaiaknak van talán a legkönnyebb dolguk, ők odahaza is őrzik anyanyelvűket. De sok nemzetiségi faluból éppen azért küldik a szülők a gyerekeket, hogy itt tanulják meg. alaposan, szépen. Rokon látogatásoknál is .ló — a szomszédos szlovák falvakban élnek a rokonok. gyakran ;|árnak á1 — meg az sem árt ‘éppen, ha egy nyelvvel többet beszél a gyerek. A tankönyveik egyébként a magyar iskolai tankönyvek fordításai, sak természetesen van külön szlovák irodalmi és nyelvtani könyvük. meg egy kiegészítésük földrajzból, törtéAelemből. S az
