Észak-Magyarország, 1981. május (37. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-24 / 120. szám
ESZAK-HAGYARQRSZftG 6 1931. május 2'4‘„ vasárnap v Ki gondolná erről az apró termetű, törékeny asz- szonyról, hogy évek óta a veszéllyel kacérkodik? Nincs I rajta semmi különös, ám amikor szenvedélyéről kezd beszélni, mintha valami csoda történne: tekintete megváltozik, s szeméből melegség, öröm sugárzik. Azt mondja, nem szokta meg. a nyilvánosságot, zavarban. van. Csak kérdezzek, srnájd válaszol, ha tud, — Valamikor cselgán- esoztam, majd jött az ejtőernyős sport. Négy ugrá:«om volt, de közben megismerkedtem a barlangászaival. Végül úgy megszerettem ezt a sportot, hogy lemondtam a kedvéért mindenről — mondja a 28 éves Miskolci Aladárné, Zsóka, a miskolci Herman Ottó barlangászcsoport tagja. Zsóka civilben bölcsődei gondozónő. Az egészségügyi szakiskola elvégzése után kórházban dolgozott. Azt mondja, sajnálja, hogy ott kellett hagynia a kórházat, szeretett a beteg emberekről gondoskodni. — Kilenc éve járom a .barlangokat, s állítom, hogy nincs ennél szebb sport vagy szenvedély a világon. Sokan csodálkoznak azon, hogy ezt a sportot űzöm. Nem értettem sose, mi ebben a furcsa. Persze, valamikor régen fogalmamsem volt ennek a sportágnak a szépségéről, ma már azonban nem tudnék mást elképzelni. Mit is kell tudnia egy barlangásznak? Milyen bátorság, elszántság hajtja a sportág művelőit a föld titkainak, mélységeinek megismerésére? Ráadásul egy ilyen törékeny nőt, mint Miskolciné. — Nehéz erre válaszolni, s talán nem is tudok semmi tokosat mondani. Emlékszem, a legelső barlangom a miskolci vár-tetői barlang volt. Egy óriási 38-as csizmában mentem le az aknába, biztosítással. Talán egyetlen barlangban sincs olyan agyagos talaj, mint ott. Amikor kijöttem, alig kaptam levegőt. Azt szokták mondani, hogy az első leszállás meghatározó. A következőt az ember vagy égy vár ja* mmt az -éhez» egy falat kenyeret, vagy soha többet nem veszi fel a barlangászszerelést. Amikor ott felszínre értem, megfogadtam az ételbe többet környékére sem megyek egy barlangnak sem. Kevés fogadalom volt életemben, amit nem tartottam be, ez volt az egyik. Amíg beszélgetünk, Zsóka hároméves kisfia, Gáborka kínál forró teával. Itt fenn, a bükki Bolhás-réten szinte lögvacogtátó á hideg. A majdcsak egyhetes barlangásztalálkozó résztvevői is fáznak. — Sajnos, bármennyire is szeretem eat a sportot, gondot jelent az idő és a munka. Hiába van hivatalos kikérő, az igazság az, hogy munkahelyi kötelezettségei is vannak az embernek. Azután a kisfiam, Gáborka ... Óvodás, egyedül nevelem. Nagyon szeretjük egymást és most van abban a korban, amikor leginkább igényli a szeretetet, az állandó foglalkozást. Most ö is „szabadságot” vett -ki, s amíg én a barlangokat járom, addig ő itt a felszínen taláí játszótársat magának. — Térképészet, geológiai; topográfiai, hydrológiai, biológiai, meteorológiai ismeretek, állóképesség, önfegyelem és nem utolsósorban bátorság ... No, és természetesen valami szenvedély, hajtóerő ehhez a különös elfoglaltsághoz, s akkor barlangász lehet, bárki — mondja Miskolci Aladárné, majd hozzáteszi: — Ezeket az ismereteket tulajdonképpen menet közben is elsajátíthatjuk egymástól; a fegyelmet, az önfegyelmet azonban ki kell emelni. Aki ezt a sportot űzi, nem lehet öncélú. Len) az ismeretlenben egymásra vagyunk utalva, s ha a felszínen — szerencsére na- gyon-nagyon ritkán csak — akad is valami ellentmondás, annak leszálláskor a barlang szájánál kell maradni. Nem túlzás, de egymás életére úgy kell vigyáznunk lent, mint a sajátunkéra. Azt hiszem ezzel ki is fejeztem azt a szellemet, ami e sportág művelői között uralkodik, (pusztafaívft Kaiéc Eo jtá« I lyenkor már minden nap áldás. Az ember , felébred, s azt kérdezi magától: meddig még? A mennyezet felé forduló tekintetet emlékek szépítik. Feküdni sem jó sokáig, a munka sürgetően vár. Ro- p'bg a régi ágy az idős test mozdulására. Kitárul az ablak. A kéz;, tétován matat « szív felett kitárt ing gombjain. Sűrű levegőjű hajnal zuhan be a szobába. m Hej, te öreg kar, vén szem, fájó láb! Csak ne bántanátok... Nap mint nap bosszankodom veletek, s az utcán, ha ismerősökkel találkozom, még ők is bosszantanak a kérdésekkel. „Na, hogy van, Lajos?” — így a hozzám idősebbek. A fiatalok, meg: „Lehóczki bácsi, hogy van?” Hát, mondom is, amíg ti engem lábon láttok, mint a kalászt, ne kérdezzetek, ne bosszantsatok! Megyek még. mert visz az én két lábam; megvagyok még erre a napra. Hogy holnap mi lesz — ki tudja? De ma — ma van. Ál] a ház, sír a szomszéd szobában a dédunoka, s meg kell kapálni egy darabka földet is. Fúj a szél a víz felől. Nem fázik már nyolcvanévesen az ember, de melege sincs. Csak ásó, k a kapa nyele fényesedik minden használat után. Igaz, csak annyit, amennyit szem nem is Iát, de ilyen korban már akkor sem venné észre, ha csillogna, mint a tükör... Igen, írja csak nyugodtan, hogy megöregedett már Lehóczki Lajos Beleg- rádbán. De még íeivan, láthatja, ma is' kopog a c-sizma, ahogy illik. Itt, a konyhában, mert a. föld a« puha, ott csak csoszog. © ftte ni, ide nézzenek’ Ez a cseresznye szomolyai. Átesett a mag a szomszédból. de nevelem, mintha nem volna mostoha. A szőlőt is én gondozom; szépek, üdék, ahogy tavaszkor illik. Meg az eprek is, sorban mint a katonák. Meg a hagyma. Ez a kert mozgatja az embert. S a mozgás az élet. Hogy én mennyit mozgok? Munka közben egyre gyakrabban le kelj ülni, de ez így van rendjén. Hosszú útra már nem megyek. Csak ide a közeibe. A múlt héten Hernádnémeti- ben jártam nyiratkozni. Ott, a túlsó parton — mutat a kéz a fák lombja fölé. Ez is csak út... Évszakok váltják egymást, a gyerekek megnőttek, mint a "fű; "a növények is minden évben. Tizenegy unoka, nyolc dédunoka — terébélyó partján. Potoczki nagyságos úrnál szolgáltam, gyerekkoromtól a munkában éltem. Apám nyaranta kaszálta a rozst, én marok- szedő voltam mellette. Tizenkét éves voltam 1913- ban, a Hern ad el vitte a főidet is a terménnyel együtt. Tizenkét fillér volt a biz- tosítás. Negyvenben megint jött a nagy víz, de minket nem judoit elszakítani innen. Aki itt születik, többnyire iti. is hal meg a ma- gamkorúak közül. Csendesen, békésen, amilyen errefelé a vízparti nép. Hogy mi mindent akartam? . .. Vers- iró lenni, azután postás, mert azok olyan jónézésű ruhában jártak és biztos fizetésük volt. Azután egyik sem lettem, mert iskolázni nem tudtam magamat. De írtam verset, elmondom az egyiknek a végét: Egész életén át mindig igyekezett / Hű barátja lenni a nagy természetnek. Bebizonyítani mind. ami nem tudna. / Magával vinni majd nemsoká a sírba. Na, mit szól hozzá? Hogy szomorú? A fenét! Csak igaz... lyesedik a család: A párom már rég itt hagyott magamra. Illetve dehogy is magamra! Én az unokámmal lakok, s az ő gyerekükkel, akinek az epret, a cseresznyét, a gyümölcsöt nevelem. Szeretem mindegyiket. Ók is enge- met, úgy érzem. Mi kell ezenkívül egy nyolcvan- éves öregembernek?... Csak egészség, meg szeretet. Egy kívánságom van magamnak. Ne legyek soha ágyban fekvő beteg, mert annál biztosan nincs rosz- szabb. Ma már csak ezt akaróin, meg azt, hogy békesség legyen Belegrádban, a hazában, a világban. Más nem keM,-:...................... Emlékek, amiből sok va>nc Wst születtem, a Hennád Jk>Ma, amikor minden nap ajándék, igyekszik kihasználni áií ember. Csak jó láb, erős kar, látó szem kellene. Gyógyszer, ami a tapasztalatokon kívül újjá alakítja az embert. Hogy ne lenne betegség, felélem akkor, amikor éjjel felébred valami régvolt emlékre. Ilyenkor van úgy. hogy olyat érez, ami szorítja a szívet. Az egyedüllétet a sötétben ... De reggelre megnyugszik, mert felkelt, felébredhetett. Öröm, amit. csak ebben a korban élezhet a?, ember, legyen a-z férfi, vagy asszony. És ha kitárja az ablakot, ha kitekint az utcái'a, így ío- .hászkódiki legyén meg a mai békességünk, erőnk, egészségünk.,. Pusztai *!«i Ti»»«**»' Czele György: Márta, a M'eségem három órát engedélyezett számomra, hogy összeszedjem a holmijaim, és örökre eltűnjek az életéből. — Takarodj innen — mondta tárgyilagosan és nyugodtan. — Vidd magaddal a vackaid, mindent, ami a tied. Emília akkor' már zuhanyozott a fürdőszobában. Az ablaknál álltam, begomboltam az ingem, karomra csatoltam az órám. Nem voltam ideges, csak fásult és kimerült. Azon tűnődtem, miképpen lehetséges, hogy nem hallottam Márta lépteit, vagy az ajtó nyikorgását. Mikor Emília megmerevedett a rémülettől, és hevesen ellökött magától, Márta már az ágy mellett állt, és nézett bennünket. Nem gyűlölködve nézett, inkább szenvtelen kíváncsisággal a tekintetében, mintha két bogarat bámulna a földön. Talán éppen Márta valószínűtlen, hideg nyugalmának köszönhető, hogy elkezdtem nevetni. Nem tudom, mennyi ideig nevettem. Emília közben szótlanul kiment a fürdőszobába. Márta rágyújtott, és leült az egyik ka- cosszékbe. — Mif röhögsz? Azt Miied, tényleg elutaztam? — Mindig hittem neked. Nem szoktál hazudni. — Sokat utaztam. Ti meg persze alig vártátok, hogy eltűnjek. Nem baj, ennek «nőst «égé. — Nem utazol el többé? — Sokat fogok utazni. Talán többet, mint eddig. Te viszont elmész innen a francba. Nincs vita, nincs bocsánat. Régóta tudok az ügyeidről. Csak hát az ember olyan hülye, hogy mindent a saját szemével akar látni. Legalább szereted? — Kit? — Ezt a csajt. — Nem tudom. Márta legyintett, elnyomta a cigarettáját. Emília bejött a szobába. A bőre enyhén kipirult a forró víztől, és ahogy fel-alá sétált, megtelt a levegő a zöldalma kellemes illatával. Emília a bugyiját kereste. — Az ágy alatt lesz — jegyezte meg Márta. — Kösz — mondta Emília. Lehajolt, némi keresgélés után megtalálta és felhúzta. Nem beszélgettünk, csak néztük, ahogy öltözik. Hosz- szú, szőke haja volt, és elég sokáig iésülködött. Az ajtóban egy pillanatra megállt, mintha eszébe jutott volna valami, de aztán csak eny- nyit mondott: — Sziasztok. Márta figyelmesen nézegette a körmeit. Kissé hosz- szúra nyúlt a csend, éreztem, amint lassan elönt a verejték. — Adj egy cigit. Rövid Marlborót szívott mindig, a kedvenc .cigarettám. Üzletkötőként dolgozott egy kereskedelmi vállalatnál, és kapcsolatai revén a lebet« legolcsóbban jutott külföldi áruhoz. Kétévi házasságunk alatt kar- tónszámra szívtam a cigarettáját. De tudtam, hogy valószínűleg ez az utolsó szál, amelyet Márta jövőt« Iából ingyen elszívhatok. Megkínált ,és tüzet is adott. Nem remegett a keze. Az enyém sajnos reme- gélt. — Mit akarsz csinálni?-—» kérdeztem. . — Kirúglak. Most elmegyek, és délután ötre, mire. hazajövök, eltűnsz a cucca-i iddal együtt. Ki volt ez acsaj ? — Nem mindegy? — Tulajdonképpen mind-“ egy — mondta Márta. — Kirakatrendező. Hónapok óta ismer em. — Tudom, hogy hónapok óta ismered. A barátaid elárulták. Segíteni akartak nekünk. A szomszédok is besúgtak. Ók se akartak semmi rosszat. Ilyenkor mindenki jót akar. Aztán röhögnek rajtunk. Pontosan tudtam, hogy mi történik a hátam mögött. — Rohadjanak meg a barátaim és a szomszédok. Miért tűrted idáig? — Adtam egy kis haladékot. Biztosra akartam menni. Meg aztán nekem is volt néhány ügyem. Persze rólam senki nem tud semmit. Te soha nem voltál jó szervező. Nincs fantáziád. Szerencséd sincs. Jobb volt vele, mint velem? — .Jobb. Felszabadultabb az ágyban, mint te. — Legalább tanulsz valamit tőle — mondta Márta és felállt. — Pocsék szerető vagy, önző és nem is túl szenvedélyes, ötkor visszajövök. Tűnj el a cuccaid- dal együtt. Elment és én egyedül maradtam. Arra gondoltam, bogy. Emília már biztos hazaért, így hát a feléfbrtfrw léptem, és tárcsáztam a számát. — Gondoltam, hogy tel* hívsz — mondta Emília. — Mi történt? — Semmi különös. Márta kirúgott. Csomagolok es megyek. — Hova? — Hozzád. Nincs más lehetőségem. Emília hallgatott. A helyében én is ugyanezt tettem volna. Az utóbbi években ritkán érnek meglepetések. — Tudom, hogy nem lelkesedsz az ötletért. De tényleg nincs más lehetőségem. Napokon belül szerzek egy albérletet. Nem maradok sokáig a nyakadon. Emília sóhajtott. Áz ember csak végszükség esetén kérjen szívességet a barátaitól, ha nem akar megalázó vagy nevetséges helyzetbe kerülni. — Ne felejtsd el, hogy bűntársak vagyunk. Csaknem kívánod, hogy könyörögjek? — Ugyan, ne viccelj. Meglepődtem, ennyi az egész. Szívesen segítek. — Csak pár napról van szó. Igazán nem nagy dolog, — Hát akkor gyere — mondta Emília. — Megszoktam már, hogy egyedül élek. Nem értek semmihez. Soha nem vezettem háztartást. Sok barátom van. Nem akarom feladni a függetlenségem. — Elég jól ismerlek. Nem kívánok tőled lehetetlent. Tudom, hogy mire számíthatok. — Helyes — mondta Emília. — Sok cuccot, hozol? — A lehető legkevesebbet. Nagykorú vagyok, tudok főzni, mosni, vasalni és takarítani. Nem fogok belepofázni az életedbe. — Hozzál valami kaja®