Észak-Magyarország, 1979. december (35. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-31 / 305. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1979. december 31., hétfő Tíz esztendő ajándék Óvodások eredeti szentistváni népviseletben köszöntötték az öregek napközi otthonának „lakóit”. (Laezó József lelv.) özvegy Simon Antalig né, született Pápai Veronika, egy esztendővel idősebb, mint a mi századunk. Szegény summós- családban született. Szent- islvánon 1899. október 8-án. Ö mesélte valamikor: „Nádasházban szüiettem, a Ri- hesroldaíiban. A házat azóta már átcsináltatták... Mióta a£ - eszemet tudom, mindig volt dolgom. Nagy családdal voltunk. Vigyáztam kisebb. testvéreimre, segítet- terp anyámnak, a házimunkában. .. Azután, hogy ugye mán a hat osztályt kijártain. mentem summásnak. Hatvanban voltunk, nem is tudom minő báró-birtokán. Voltunk ottan sokan, olyan tíz-tizen négy éves gyerekek is." Kapáltunk, meg egyeltük a ' répát, de mi gyereklányok, gyereklegények egysorosak'voltunk, míg a felnőttek kétsorosak. Így kaptuk az ellátást is és a kom- meneiót. is, a felnőtteknek való félnormát. Nehéz volt megszokni ezt az életet, leginkább azért, mert távol voltunk a szülői háztól. Meg nehéz volt a kapa nyele, vasa, meg különösen nyáron. az aratásban a marok- szedés. .. Azt mondhatom, hogy az első világháborútól kezdve a második világháború befejezéséig sum- más voltam. Később, amikor férjhez mentem, akkor az urammal együtt voltunk summások. Látástól vaku- lásig dolgoztunk. Azt hit- leni. hogy ott rohadok el elevenen, mivel a földön háltunk és a földön ettünk. .. Emberemmel eßvütt mindig, minden esztendőben így dolgoztunk. Néztük, hogy hol jobb De bíz az egyforma volt mindenütt. Becsaptak bennünket egy bodályba. amibe azelőtt mindig állat volt. szalmát szórtak alánk. aztán ott feküdtünk sorban-porban egymás mellett. A kom- rnenció kevés volt. Látástól vakolásig kellett érte dolgozni. meg azért a kis ellátásért. amit enni kaptunk naoonta. Egy hétre kikaptuk azt a kis kenyeret meg szalonnát, amit el kellett isztani minden napra. Ebédre meg főztek. Tésztalevest, krumplit és nagy-ritka ünnepeken birkahúst. Az ebédet is kihozták a mezőre, ahol dolgoztunk. A földön ettünk, hatos-tálból, merthogy hatan ültük körül, hatan ettünk egy tálból. Estére. vacsorára meg rendszerint bableves volt. Ügy mondtuk, lisztlánggal volt habarva, vagyis úgy habarták rá, hogy az ecettel be- leöntötték a tálba, abba tették a lisztet, aztán jól elkeverték, hogy minél többnek lássék.. Ez, egy nehéz élet néhány töredéke jutott eszembe a szentistváni öregek napközi otthona tízéves jubileumi kis háziünnepsé- gón. A társalgóban ott volt a szépen feldíszített karácsonyfa. A feketébe öltözött öregek egy része öreg-fáradt lábán csoszogott be otthonából; egy részét személyautóval hozták. Sokan sétabottal segítették magukat, öreg nénik, öreg bácsik egyaránt. A férfiak nem vették le fekete kalapjukat. Az ebédlőben reggeliztek, és láttam, amint egyikük-másikuk mégsimogatta a friss, ropogós zsemlét, de volt amelyik meg is csókolta. Közben csendesen beszélgettek. Betegségről, oi-vosról, patikáról, orvosságról. A kiadós reggeli után olyan természetességgel itták meg a presszókávét, mint ahogy kicki megtalálta és birtokba vette a maga modern, kényelmes fotelét. Aztán jöttek az óvodások, eredeti népviseletben, dallal, verssel, régi helybeli. szentistváni gyermekjátékokkal, az úttörők irodalmi színpadi előadásukkal és virággal, végül az ifjúkommunisták kultúrgárdája villanyorgonával, hatalmas hangfalakkal és fergeteges népi táncukkal. Az öregek hete keretében .megrendezett öregek napján megtisztelték ennek a napközi otthonnak idős „lakóit” a község és a termelőszövetkezet vezetői. képviselői is... „Elvesztettem zsebkendőmet, megver anyám érte .. — játszották önfeledten az óvódások. És én az öregek között özvegy Simon Antal- né, születeti Pápai Veronikát figyeltem. Illően. Ma már csak hárman vannak azok közül, akikkel tíz esztendővel ezelőtt megkezdték ezt a számukra kezdetben szokatlan, aztán már lőlük elválaszthatatlan és elvehetetlep új életmódjukat Tudom, hogy annak idején külön agitálni kellett a faluban levő idős, egyedülálló embereket arra, hogy foglalják el helyüket az öregek napközi otthonában, amelyet a községi tanács, a termelőszövetkezet, de még á háziipari szövetkezet is, együttesen hozott létre, rendezett be. Özvegy Simon Antalné Pápai Ve- fconi kával jó fél évtizede sokat beszélgettünk. Ismerem életét, summás-sze- génységben való szenvedését, mint a többiekét is. Ő is könnyezett és mosolygott, mint talán mindenki az ünnepség, az őket való ünneplés alatt mindvégig. Pedig az nem volt rövid. Reggeltől tartott déli harangszóig. *. Ez a falu a maga erős termelőszövetkezetének bázisán megengedheti magának, hogy bölcsődéje, óvodája. iskolája, öregek napközije és jó közélete legyen. És megengedheti magának a „lipcust”, hogy ápolja, védje, gyűjtse hagyományait, a sokat szidott nehéz summáséletből, a jellegzetes szentistváni hímzé- si motívumoktól kezdve a szokásokon, a dalokon, a balladákon, a legendákon keresztül az élet nagy sorsfordulóinak sajátos ceremóniájáig bezárólag. Ezt csak életerős, gazdag falu teheti meg, ahol nemcsak a határban, a földeken van rend, hanem bent, az egyre gyarapodó község utcáin, a szép családi házakban, de az emberi fejekben is ... * Az ünnepség után elcsendesedett az öregek napközi otthona. Az egyik falon mozdulatlanul állt az öreg ingaóra, amely már csak dísz és emlék, de a másik falon könyörtelenül szeletelte az időt a villanymotorral működő kronométer. Azt „ketyegte”, amit Vera néni mondott, súgott nekem délelőtt az ünnepségen: „A mi korunkban már minden nap ajándék. Számunkra ez a napközi otthon tíz esztendő ajándék volt már eddig is .. Valahol kintről, nem is olyan túl messziről gyerek- zsivaly t szűrtek meg az ablakok függönyei. Van abban a véletlenszerűségben is valami szép szimbolikus és szimbolikusan szép, hogy az óvodásokkal szinte közös az öregek udvara, és hogy a szomszéd házban van a bölcsőde... Oravec János Pult alól Adélka nagyon fontos személyiség, és főleg exponált helyen dolgozik. Kis asztalkája előtt sorban áll és elvonul mindenféle fontos foglalkozás képviselője. Adélka szemfelszedő. Fel is szedi a szemet, kiválogatja az ocsúbó! a tiszta búzát, így aztán nem csoda, hogy a feleségem, akit Adélka barátságával tüntetett ki — ami azért meglepő, mert a feleségemtől nem várhat semmi szíves viszontszolgálatot — a vasárnapi húslevesbe egy hatalmas velős csontot is belefőzöfct. A csontot Adélkának hozta hentesismerőse, de neki éppen nem volt rá szüksége, így aztán kenyeret pirítottam ráfújtam a velőt, és hálás szívvel gondoltam Adélkára, életemben először. Aztán telt-múlt az idő, s kiderült, hogy Adélka barátsága pótolhatatlan. Kapcsolatai révén olyan dolgokhoz is hozzájuthattunk, ami rendes körülmények között nehezen, vagy egyáltalán nem volt beszerezhető. így jutottunk két éve matchbox-pályához és autókhoz a gyerekek karácsonyfája alá, így kaptunk) a mosógéphez olyan alkatrészt, ami hónapok óta hiánycikk volt, s már-már fontolgattuk egy mosóteknő beszerzését. Be kell vallanom, hogy ennek dacára nem szeretem Adó-lkát. Utálom, hogy folyton dicsekszik, hivalkodik a kapcsolataival. A minap is nálunk kevergette jól megérdemelt feketéjét és mesélte, hogy hogyan szerzett televíziót Tóthék- nak. Mondta volna tovább is, de olyan köhögési roham fogott el, hogy még őt is elhallgattatta. Szemre-^ hányon nézett rám, amiért megzavartam előadásában. — Beszereztem egy kis bronchitist — mentegetőztem. — Az semmi —- legyintett —, nekem péntekre Jenő kettőt is ígért. Ja, így könnyű. Ha valaki még a broiichitist is pult alól kapja ... (szatmári) Mohácsi Regős Ferenc rajza karolyi amy Festmény Egy régi ház. Rozsdaszin vonalak. Ablak mögött sötét ágyak mélyén nagy dunyhák alatt nénik alszanak, Álmodnak fánkról, kávésbögréről, álmodnak nyárról, álmodnak télről. Száncsengö csilingel a párnájukon. Főznek. Öltöznek. Lakodalom. Küszöbbe botlik egy kisgyerek, én voltam? te? vagy a szomszédgyerek? A pókhálókban nevetés tanyáz. Mindenki meghalt. Mindenki él c képen. Múlhatatlan délután. Eső elölt. Eső után. t ■ Volt egyszer egy apa, s annak volt egy lánya. Meg volt egy feleségé is, nem volt csúnya, de igen rossz természetű. Egyszer azt mondta az apa a feleségének: — Menjünk el gombát szedni az erdőbe. A kislányunk is levegőn lenne addig, nem ülne a négy fal között. — Örüljön, hogy itt ülhet és rajzolgathat! — csattant fei az asszony, mert féltette a derekát, nem szeretett hajolgatni. Meghallotta a kislány, miről beszélgetnek. Ellökte maga elől a papírokat meg a színes ceruzákat. — Ügy szeretnék gombát szedni... Vigyetek ki az eredőbe! — Na lessék! — mérgelődött az anyja, és leszidta a férjét: — Miért kell neked mindent a gyerek füle hallatára megbeszélni? Most majd addig sír, amíg muszáj kimenni vele az erdőbe. Ügy is lett. A kislány kért, rítt. rimánkodott. . Végül beültek a Trabantba, és meg sem álltak az erdőig. Egy földúton hagyták az autót, ők meg kis kosarakkal a karjukon, elindultak a fák közé. —• Ennyit menni pár nyiszlett gombáért! — ké- nyeskedett az asszony —, mikor lehet kapni a piacon! Én nem is megyek tovább — ült le egy kidőlt tölgyfa Gulay István: törzsére. — Megvárlak benneteket. De ne maradjatok túl soká! Az apa a kislányával bevette mugát a fák közé. Ha találtak egy gombát; örömükben felkiáltottak és egymáshoz szaladtak, megmutatni a zsákmányt. Már jól bent jártak a sűrűben, amikor a kislány így szólt az apjához: — Tudod mit, apuci, szökjünk meg! Elszomorodott az apuka, hogy ezt kell a lányától hallania. Meg is fogadta magában, hogy változtatni fog az életükön. — Nincs hová szökjünk, kislányom — magyarázgalla borúsan. — Hazánkban egy családnak csak egy lakása lehet, megszökni lehetetlen. Ha elválnék anyukádtól, neki ítélnék a lakást, meg téged is. Nem tudunk megszökni. mert nincs hová menjünk. — Van errefelé — mondta a kislány, és jobbjával oldalra mutatott — egy maszek vargánya. Annak több lakása is van, az egyiket kiadná nekünk az Ibuszon keresztül. — Honnan tudod te ezt? Megérdekiődted ? — Mondták az óvodában. — És mit kér érte? Azt is tudod? — Hát úgy emlékszem, elég sokat, de majd nyulat vagy selyemhernyót tenyésztünk. vagy kecskebékát vagy csigát gyűjtünk, azzal lehet keresni. Mindenki csinál valamit, mit gondolsz, apuci, mások mibő! veszik a nyaralójukat? Csak nem gondolod, hogy fizetésből ? — Nem. nem... — tűnődött el az apuka. — No, gyerünk, mutasd az utat, hol találunk arra a vargányára? Karján a kiskosárral elöl ment a kislány, mögötte az apja. Egyszer, amint egy tisztáshoz értek, valaki rájuk köszönt: — Erő. izom. csak nem engem kerestek? Néztek jobbra, néztek balra... Hát egy jókora vargánya emelte rájuk széles mosollyal a kalapját. Nagyobb volt. mint a kislány, de kisebb, mint az apukája. Behízelgő képű vargánya volt, nagyon magabiztosan
