Észak-Magyarország, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-07 / 261. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1979. november 7., szerda Továbbra is közügy A szovjet drámaszemíe miskolci bemutatója i ’ Sicc, halál... M apjainkban felfokozó- dott az érdeklődés a gazdasági élet iránt. Hivatalos szervek, gazdálkodó egységek és magánemberek egyaránt erre figyelnek. Népi közösségi életünk ágazatai közül ez most megkülönböztetett figyelemmel kerüli előtérbe. Indokolja ezt az(ér- deklődést és figyelmet igen sok körülmény, amelyekről korábban is, de ez év dereka óta különösen sok szó esett a legkülönbözőbb, köztük legfelsőbb sziniű fórumokon és amelyek az ország vezetéséi különféle gazdasági jellegű intézkedések tété" lére késztették. Természetes hát. hogy a gazdasági hatékonyság követelményei erőteljesebben hangzanak majd az elkövetkezendő időszakokban. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy fejlett szocializmust építeni lehetetlen, ha a kulturális előrelépés azzal nem párhuzamos. — A közművelődés továbbra is közügy és elsőrendű kulturális program, a hetvenes évek egyik legfontosabb politikai vállalkozása, semmi meg nem állíthatja és nem is akarja megállítani — hangsúlyozta dr. Pozsgai Imre kulturális miniszter legutóbbi parlamenti sajtótájékoztatóján, és kiemelte, hogy nehezedő körülményeink között is tovább kell fejlesztenünk azokat az intézményeket, szervezeteket, amelyek közművelődési célkitűzéseink mind jobb megvalósítását segíthetik. öt és fél év telt el az 1974. márciusi közművelődési párt- határozat megszületése óta, s immár három éve állami törvény is biztosítja a párt- határozatban előirányzott célok realizálását. Ezt az limes közművelődési párthatározatot ma is közművelődési és — ettől elválaszthatatlanul — művészeti életünk legfőbb iránytűjének tekintjük, a párthatározat ma is kötelező, azt semmilyen rendelkezés nem módosította. Napjainkban is, amikor szüntelenül a takarékosság jegyében, a gazdaságosságra figyelemmel kell életvitelünket formálnunk, jó tudnunk, hogy ezek a takarékossági intézkedések kulturális politikánk alapvető tételeit nem érinthetik. Tagadhatatlan, hogy a kulturális gazdálkodásunknak ... gyere, gondolkodj csak el...” — velem s velük együtt, akiknek most izgalma az, hogy mit ér nekünk, nektek, fiataloknak a politikai dal. Szedd elő emlékeidet — most ne is e dalokról, de a dalokhoz való kapcsolatodról —, s tedd próbára emlékezeted. Mire emlékezel?... Én is emlékszem fiatalok által fiataloknak szervezett politikai rendezvények forró hangulatára, lelkesítő demonstrációkra. Ezek általában ünnepi események voltak. S ez alkalmak — ha nem csal meg emlékezetem — sose múlhattak el a nagy „varázslat” nélkül: dal nélkül. Fiatalok énekeltek mozgalmi dalokat, politikai dalokat. S volt mindig ezekben valami hit, hinnimuszáj őszinteség, lelkesedés, indulat, együttes szándék, közös-együttes akarat. Ilyenkor nem is figyeltünk, nem is figyelhettünk a sorokban, így is, némán maradókra. Mert lehettek .. . ... mert emlékszem arra is, hogy hétköznapokon hányszor feszengtek már fiatalok, egymás között, kínosan-eset- lenül; ha valami muszáj-pa- rancs kiadta mégis a vezényszót: Énekeljünk!... S ha indult is dallam, mert indulnia kellett, hány szempár fordult magába titkolózón, hányán maradtak, egymás között, mégis magukra? De miért nem találkoztak össze? Mint az ünnepeken. Miért lett szégyenlős-szemérmes az ember a hétköznapokon, találkozni- közössé lenni képtelen a hétvannak komoly, sőt súlyos gondjai. Vannak hosszú évek óta húzódó, elsősorban gazdasági okok miatt megoldhatatlan, illetve eddig megoldatlan és már-már sokak szemében krónikusnak tűnő bajai, de ezeket a gondokat racionális kultúrpolitikai intézkedésekkel és igen jól átgondolt, igencsak racionális helyi művelődéspolitikai te" véltenységgel lehet és kell ellensúlyozni. Szó sincs arról, hogy átálljunk valamiféle kommerciális kulturális szolgáltatási rendszerre, eszmei engedményeket tegyünk a gazdaságosság érdekében, de az bizonyos, hogy egyes kulturális szolgáltatásokban jobban ki kell fejeződnie a tényleges ráfordításoknak, mint ahogyan eddig kifejeződött és mint azt már az 1974-es közművelődési párt- határozat is előirányozta. Racionális kultúrpolitikai intézkedésekről és helyi tevékenységről szólva, okkal merül fel az a kérdés, van-e pazarlás a kulturális életben? Teljes bizonyossággal állítható, hogy van. De ez nem a könnyen és látványosan megszüntethető dolgokban — villanyvilágítás, fényreklám, korszerű propaganda stb. — jelentkezik elsősorban, hanem a silány minőség jelenti a legnagyobb pazarlást, a rossz minőségű szolgáltatás árt a legtöbbet. Szellemi és anyagi erők pazarlása a legsúlyosabb ilyen jellegű gond a kulturális életben, amikor ezeknek a ráfordításával művelődési szempontból értéktelen produktumokat teremtünk. E tekintetben kell elsősorban racionálisabban gazdálkodnunk, inkább kevesebbet, de jobbat nyújtani. A rossz minőség nemcsak anyagi kárral jár, hanem igen sok esetben diszkreditálja is a kulturális szolgáltatást a társadalom előtt. Magyarországon a kulturális ellátásban olyan nagy a hiány, hogy nincs lehetőségünk téves döntések~ re. Itt kell a racionalizmus, itt kellenek az ésszerű, jól átgondolt intézkedések. A racionális intézkedés és a mind átgondoltabb helyi közművelődési tevékenység fokozottabban előtérbe állítja a tanácsok szerepét. A kulturális élet gazdái ugyanis néhány kiemelt intézményt, vagy tevékenységet leszámítva, mindenkor a helyi tanácsok. Előadódhat, hogy köznapokban? Miért maradnak, most már láthatóan többen, némán a sorokban? Amikor a dalok, ezek a mindig közösségi szívverést, egymásra utaltságot magukban hordozó mozgalmi és politikai dalok ugyanazok maradtak... Együtt emlékezem tehát forró hangulatú dalban találkozásokra és kínosan magukra maradt csendekre. Csak, reménykedem mindig — hogy az előbbieknek leszek részese. Valaminek részese lenni- ekképpen — indultam el legutóbb is egy Politikai daltanulás címmel meghirdetett programra. S most mégsem írhatok a dal, az együltének- lés közösséget jobbító élményéről. Hanem szólnom szükséges a beszélgetésekről. A kezdeti csendből felmorajló kérdésekről, a válaszpróbálkozásokról. Ismerik-é > fiataljaink a mozgalmi, a politikai dalokat? Akarják-e megismerni — 's amire valók — énekelni azokat? Tudnak-e együtt énekelni fiataljaink? (Egyáltalán: tudnak-e énekelni?) Van-e funkciója a fiatalok mindennapi életében ezeknek a daloknak, vagy csak „produkcióra” valók, csak ünnepi csillámlás-pillanatokra? Végezetül tehát: tudunk-e, akarunk-e élni a mozgalmi, a politikai dalok emberformáló erejével? Nyersen-paegyes tanácsok éppen a kulturális szférában akarják teljesíteni egész takarékossági tevékenységüket, s egyes tanácsi, gazdasági szakemberek túlzott önállósága és a kulturális életet is befolyásoló szerepe — vagy pontosabban fogalmazva: — félreértelmezett tevékenysége károsan hathat a kulturális élet lehetőségeire. Ugyanis minden bizonnyal lesznek és talán már nem is egy helyen voltak olyan tanácsok, amelyek a könnyebb megoldást választva, mechanika" s an csökkentettek bizonyos alapvető kulturális szükségletekre fotdítandó kereteket, holott a takarékossági terv nem korlátozódhat erre. Ez, mint az említett miniszteri sajtótájékoztatón is kitűnt, országos méretekben jelentkező gond, igencsak elevenbe vágó probléma. Tagadhatatlan, hogy a közgazdászok most igen fontos emberek és napjaink feladatainak megoldásában rájuk igen sok teendő hárul. De hogy ezeket a teendőket hogyan látják el, hogyan élnek a rájuk bízott jogkörrel, arra nem adhat valami különös elbírálási lehetőséget szerepük je~ lenlegi fontossága. Azaz, hogy egy-egy tanácsnál a közgazdászok miként élnek jogkörükkel, az nemcsak az ö dolguk, hanem egész helyi közösségé. T ermészetesen egy sor * területen kell most alaposan megvizsgálni a teendőket, hogy az említett racionális kultúrpolitikai vonatkozású intézkedéseket megtehess ük — ezek egy űréről-másikáról még más. alkalommal szólunk is —, de vissza kell térnünk az alaptételünkhöz: a közművelődés továbbra is közügy és első" rendű közművelődési program, a hetvenes évek egyik legfontosabb politikai vállalkozása, semmi meg nem állíthatja és nem is akarja megállítani. S ha a Nagy Októberi Szocialista Forradalom szellemében, tanításaihoz hűek akarunk maradni — ami aligha vitatható! —, szocializmusunk építésében, nehezebb gazdasági körülményeink között sem szorulhat háttérbe a továbbépítésre képes, művelt és mind sokoldalúbban tájékozott emberek szellemi fejlődésével való törődés. Benedek Miklós rasztosan: tudjuk-e használni azokat? Belátom, sok a kérdés. Belátom, ott, a beszélgetésekben is túlságosan sokkszerűen szaladtak össze ahhoz, hogy foghatóan meg tudjuk köze- líteni-válaszolni valamennyit. De, legalább nem maradtunk csendben. S minő foghatatlan: közbe-közbe énekeltünk, érvül a szóhoz. Elkezdtük ezt a dalt is, hogy: „Te, ki csendben ülsz a sorban... gyere, gondolkodj csak el...” S folytattuk ismét szavakkal. Majd, napokkal később folytattuk a két „legilletékesebbel” is e körből: Nagy Sándorral, az említett „rendezvény” szervezőjével és Fedor Vilmossal, akinek a gitár volt a kezében. (Mellesleg: mindketten tagjai, természetesen társadalmi munkában, a KISZ Miskolc városi Bizottsága politikai képzési munkabizottságának.) Lássuk hát, mire mentünk. Naigy Sándor, propagandista : — Hogy érdekli-e a fiatalokat a politikai dal? Véleményem szerint nem nagyon igénylik. Mert nem is ismerik azokat, kevés a propaganda. Pedig a politikai képzéshez hozzátartozik a politikai dalok ismerete, éneklése is. És úgy látom, hogy kissé elkoptattuk magát a szót is, hogy: politika. Talán ezért van — és azért, mert Ha semmit nem tudnék a darab írójáról, a rendezőről és munkatársairól, az előadás akkor is nyilvánvalóvá tenné számomra, hogy mindannyian fiatalok, rendkívül fogékonyak — nyitottak mindarra,. ami emberi —, hogy nincsenek félelmeik, hogy tudnak és mernek életre, halálra játszani. Egy új nemzedék színházteremtő tevékenységének lehettünk tanúi tegnap este a II. szovjet drámaszemle miskolci előadását nézve. Lehet, hogy ez a produkció (maga a dráma és megjelenítésének formája is) kicsit szokatlan a mi nézőinknek, de csak azért, mert eddig nem sikerült bekapcsolódnunk a világszínház áramkörébe. Az a tény, hogy a kis Litvániának sikerült, messzemenő tanulságokkal szolgál számunkra ... Salienis „Sicc halál” című játékának színrevitele jelentős erőpróba volt a miskolci társulat számára. Nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy egy számukra idegen színházi kultúra követelményei szerint — azzal testben és lélekben azonosulva — teremtsenek világot. Már most leszögezzük: sikerült a nagy feladat! A dráma tulajdonképpen egy víziósorozat. Egy — egész megszokott világától, családjától, környezetétől elszakadó — fiatalember felidézi eddigi életét. Azt a jó szokszor formalitást tapasztalnak a fiatalok —, hogy eléggé passzívak, tartózkodóak a politikai dolgokban. Itt vannak például a vitakörök, automatikusan, egyik évről a másikra; eljárnak ők ide, de kicsit unottan már. Itt, az LKM- ben ezért is próbálkoztunk valami újjal, ezért hirdettük most a politikai daltanulást. Arra gondoltunk, nem baj, ha kevesen vagyunk eleinte, de akik itt vannak lelkesek legyenek. Majd szétviszik, utána a hírt a munkahelyen, ismerősök körében. Mert hiszünk abban, hogy így is hozzá tudunk járulni a közösségi élet formálásához, tartalmasabbá tételéhez. Folytatjuk lehát ... Fedor Vilmostól különösen joggal kérdezhettem, mit tart a fiatalok és a politikai dalok viszonyáról, hiszen lassan másfél évtizede „otthon van” e műfajban-kérdéskör- ben: — Jól indult hazánkban — a hatvanas évek közepén — ez a mozgalom, a politikai dalok terjesztése. Aztán, a kezdeti felbuzdulás alábbhagyott. Nem akarok frázisokat ismételgetni, de hiszem, hogy a daléneklés igenis közösséget formál, együttes élményt jelent, azonos hullámhosszú gondolkodást. Ezért is sajnálom. hogy van egy ekkora fegyver a kezünkben, mint a politikai dalok — és n<?m másfél évtizednyi időt. mely eszmélésélől mostanáig meghatározta gondolat- és érzelemvilágát. Van a drámának egy kulcsmondata (a nagyapa szavai), mely így hangzik: „A gyermekkorodba, mint egy meleg kutyaólba, nem bújhatsz vissza.” Egyetemes érvényű igazság, megértése, elfogadása azonban minden nemzedék számára többé-kevésbé tragikus. Hiszen tele vagyunk nosztalgiákkal; legszívesebben — már felnőttként is — abban a közegben keresnénk védelmet és megértést, mely gyerekkorunkban mindenféle rosszat elhessegetett tőlünk; siccet kiáltva a körülöttünk ólálkodó halálnak, s minden kisebb es nagyobb kellemetlenségnek is. De hát mégsem bújhatunk vissza a gyermekkor meleg vackába, mert önálló életre születtünk, öntörvén.veink szerint kell élni — sokszor szeretteink ellenében Is. Andrius Satas — kénytelen, kelletlen — leszámol egész eddigi életével, s elindul megkeresni a maga felnőtt helyét a társadalomban. Az emlékek persze kötik; otthonához, szülőhelyéhez, a litván kisvároshoz, családjához, iskolatársaihoz, szerelméhez. Hogyan is éltem, mit Is tettem én eddig, mik voltak a meghatározó élményeim? — teszi fel magának a kérőiünk vele megfelelően. Hogy miért nem megy? Mert kampányszerűen csinálják. Pedig nem határozatok kellenek, nem „lebontás”. Ezt csinálni kell, egyszerűen oda kell menni a fiatalokhoz. De sokszor az az érzésem, mintha egy pályaudvaron külön vonatokra szállnúnk. .. külön vágányokon, egymás mellett utaznánk... Most is írok dalokat. Ma is volt egy ötletem, még nem tudom, lesz-e belőle valami. Ma megváltozott helyzetben kell funkciót találnunk a politikai daloknak. Olyan dalokra van szükség, melyek az ifjúság széles rétegeit érintő problémákkal foglalkoznak. Éppúgy aktuális témái vannak tehát, mint a politikai vitaköröknek... Mi a ma íorradalmisága. ami a dalokat is igényli? Az. hogy ezeket a kérdéseket közösen megvitassuk, feltárjuk a problémákat, elgondolkodjunk, eltöprengjünk rajta. Mert mindig csak altkor mentek előbbre* a dolgok, ha ugyanazzal a szándékkal cselekedtek az emberek ... * Ez az írás. belátom, nem tudott híd lenni a feltett kérdések és a kérdésekre adandó válaszok között. Csak szándék maradt, csak „hídépítő” akarat. S bizonyos; leszünk még tanúi eztán is forró hangulatú demonstrációknak és hétköznapi kínos hallgatásoknak. .. de nem ülhetünk a sorokban csendben maradók közé... (tón agy) dést. S erre a jórészt kimondatlan Kérdésre, megelevenedik a múlt. Satas — a kavargó állomképek törvényéi szerint — végigálmod jaéli az elmúlt eveitek Különös nangulatú történéseket látunk. Egy kicsit minőén iebego, távoli, üe ugyanakkor nagyon intenzív is; mondnatnánk olyan álom, mely nyomán verejtékes lesz a testúíiK. Andrius Satasnak — akiben meg el a kisgyerek — két alakját, énjét „fogjuk” egyszerre; egykori önmagával szembesül újra és újra. Kérdezik, vallatják egymást. A kisfiú folyvást emlékeztet. Hogyan is volt régen, mikor még élt a nagyapa, mikor újból es újból jött a cirkusz, az erőmüvésszel, az artistákkal, mikor felgyulladt a szomszéd Kaminski ék istállója, mikor „Egy ifjú partizán eiete es halála” címmel drámát írt (Í1 felvonás, 2B kép) és azt lőporfüstös előadáson bemutatták az iskolában? Mit és miként játszott a tűzoltózenekar? Az apa mindig hegedült, a nagyapa dobolt... Es hogyan készült a kisfiú, hogy lerója Kaminski- éknak azt a régi, régi adósságot, hogyan gyűjtötte a kopejkákat, hogy megvegye a , tehenet, kárpótlásul a helyett a tehén helyett, mellyel a nagyapa becsapta a szomszédot. Igen, a tehenet okvetlenül meg kell venni, hogy a nagyapa békén pihenhessen ... De nem hessenthetők el azok az események sem, melyek felbomlasztják a családot, s aztán át kell élnie az első szerelmet is ... A gyermeki élet éppúgy telített röpdöső örömökkel, mint megrázkódtatásokkal — mindezt újra kell látni, érezni Andriusnak. Az együttes Irena Buciené rendező vezetésével megteremti azt az álomszínházat, mely nemcsak sokszínű, hanem groteszk, ironikus, s hallatlanul mulatságos is. Olykor azt érezzük, hogy megszűnt a föld vonzereje, máskor lehetetlen felröppenni. A szürrealista közegben (Virginia Dayterliene nagy invencióval készült színpadképe) rendkívül precíz —és kitűnő rendezői, játékmesteri kvalitásokra valló — színpadi munkának lehettünk tanúi. A szimultán játékok, az áttűnések, a vízióként megjelenő drámai betétek egyaránt tükrözik a rendező költői látásmódját és fölényes mesterségbeli tudását. A szereplők — bár kiemelkedő egyéni teljesítményről aligha szólhatunk — jól megfeleltek a velük szemben támasztott igényeknek. Beratin Gábor f. h. (Andrius Satas, kamaszos szögletességgel és bájjal oldotta mea nehéz feladatát. Az aou (Kulcsár Imre) minden helyzetben hitelesen szólalt meg, s képes volt az alak ironikus vonásainak ér- . zékeltetésére is. Simon György nagyapója szinte a mesék világából lénett elénk. Dariday Róbert (Kaminski) „kovakő-egyénisége” tény] eg szikrázott, Máthé Eta (az anya) természetes egyszerűséggel élt, Máhr Ági (Luci) kamasz indulatú és lírájú kislányt formált, s nagyon tetszett Holl Zsuzsa szikkadt, merev, érzéseit leplező, igazgatónője. Péva Ibolya (Andrius tanárnője) kicsit kari- katurisztikusan, de ellenállhatatlan humorral játszotta szerepét. Ezúttal a kisebb szerepek is (Kanalas László, M. Szilágyi Lajos. Mátyás Jenő, Bus Erika, Rudas István) rangos feladatot jelentettek. Mindaugas Vrbaitis kísérőzenéje dramatikusan a filmzenék feladatát teljesítette — a legjobb színvonalon. A tervező nemcsak a díszletekkel, a jelmezekkel is remekelt. Gyarmati Béla „Te, ki csendben ülsz a sorban...
