Észak-Magyarország, 1979. október (35. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-21 / 247. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6

1979. október 21., vasárnap

Sárközy Gyula:

Hát az úgy volt, kérem, hogy békésen éldegéltem, legelésztem a Diána Vadásztársaság rezervátumában. Nem bántott engem a kutya sem. Dúskáltam minden jóban, amit csak erdő, mező ígér egy magamfajta, szerény muflonnak. Legfeljebb annyi dolgom akadt, hogy néhanapján, amikor a jámbor Diána-vadászok flintával a vállukon cserkésztek bix-odalmamban, egy-egy fejbiccentéssel fogadjam köszönésüket. Igenis, a köszönésüket. Mert jöttek, megálltak és integettek felém. Olykor megütötte fülem egy-egy szavuk: „Szervusz, Mufti!” És továbbmentek vidáman, nevetve.

Éltem, mint hal a vízben, illetve muflon a rezervátumban. S akkor egy nap olyasmit hallottam, ami gondolkodóba ejtett, majd cselekvésre késztetett. Barátaim, a Diána-vadászok megint megjelentek, „dörgő botjukkal”, a puskával, s ahelyett, hogy integettek volna, mutogatni kezdtek felém. Ekkor vettem észre, hogy egy idegen is van közöttük, akit azelőtt sohasem láttam.

— Nos, itt a- mi muflonunk! — mondták barátaim, a Diána-vadászok. — Ö a kedvencünk, és Mufti- najc becézzük!

— Pomoás példány! Királyi trófea! — csettintge- teét az idegen.

Úgy tettem, mintha semmit sem vettem volna észre, és közömbösen legelész-: tem tovább, de úey, hogy elindultam, mégoedig feléjük. és menet közben haránt) áltam a füvet.

Nem akarom hosszú lére ereszteni, mert a szerkesztők még megharagusznak rám, az ágról szakadt muflonra, a sok fecsegésért és könyörtelenül húznak a szavaimból. Elég az hozzá, hogv megtudtam a következőket: a közeli nanokban két nyugatnémet vadász érkezik a rezervátumba és engem akarnak flintájuk végére kapni.

Árulás! Árulás! — dobolt a vér az agyamban, amitől még a csigába csavart szarvaim is megfájdultak. Diána-vadász barátaim eladták a külföldieknek, hogy trófeámért súlyos márkák üssék a markukat! Hát nem! Ebből nem esznek! Vagy a diánásoké leBenkövóri Marianne rajza

szék, vagy senkié! — határoztam el sziklaszilárdan. Nos hát csak jöjjenek azok a híres külföldiek!... Ezzel megfordultam és tovább legelészve megindultam a sűrű cserjés felé, aztán eltűntem a szemük elől.

Pár hét telt el csendes semmittevésben. Minden nap kimentem arra a tisztásra, ahol az idegen urat láttam barátaim társaságában. De a két külföldi csak nem jött. Talán csak nem gondolták meg magukat? De nem. Éppen a tisztást övező cserjésben leskelőd- tem, amikor észrevettem a két, állig felfegyverzett külföldi urat. Minden lépés után lehajoltak és sokáig vizsgáltak valamik a földön. Alighanem a nyomomat keresték. Hát azt bottal üthetik! — gondoltam és kiugrottam a cserjésből.

Látták volna csak a két külföldi úr arcát! Csupa ragyogás volt és még a nyáluk is elcsöppent! Emelték is nyomban a .mennydörgő csövüket”, vagyis a flintájukat, de én máris bent voltam a cserjésben! Utánam vetették magukat. Én megint megmutattam nekik egyik szarvamat, de csak egy, nil- lanatra. aztán ismét behúztam fejem a bokrok közé. Hallottam csatakiáltásaikat, maid csalódott háborgásokat. Am én a'-i-nr már túl voltam hetedhét, országon,, a szomszédos vadászmezőn legeltem a füvet és onnan, a he"v tetejéről küldtem a VQlgvben ide-oda rohanaá- szó külföldi urak felé eay- eyv csúfondáros mosollval kísért pillantást. AVán láttam. amint lógó orral, csüngő nyelvvel elhagvták hazámat, a rezervátumot.

Másnap kijöttek megint, harmadnap is. Aztán beleunlak s hazautaztak — a trófea nélkül! Én pedig szépen visszaballagtam szabaddá vált vadászmezőmre és amikor megpillantottam flintás diánásaimat, rájuk mosolyogtam és ha beszélni tudtam volna, ezt mondtam volna nekik: „Csak a tiétek vagyok!” De mivel nem tudtam, megelégedtem azzal, hogy megráztam agancsaimat és békésen továbblegeltem. Mert azért még egy kicsit duzzogtam rájuk a németek miatt... Hát csak ennyit akartam mondani.

Szinte eltévedünk itt fent, északon, az encsi járás szélén, amíg a községet, Pusztaradványt keressük. Az útjelzőtáblák csak Szemere felé mutatnak irányt; mintha a kis települést szántszándékkal rejtenék az idegen elől. Pedig hát olyan ez a környék, hogy mindenki csodájára járna ha tudná, milyen is errefelé az ősz. Mert az utak mellett rozsdásodó fák, a domboldalakon vöröslő csipke, s az országutat óvó hegyek igencsak gyönyörködtetik a szemet. Igaz, itt hidegebb van ezen a verőfényes napon, mint a pár kilométerrel arrább fekvő Hernádvécsén, vagy a még lentebb levő Encsen.

De hát ősz van Puszta- radványban is ...

A közös községi tanács elnökével csak véletlenül találkozunk. Hernádvécsé- ről jött ellenőrizni, hogy haladnak a munkával... A tanács és az orvosi rendelő felújítási munkáit nézegetjük. A régi épület napokon belül kész az átadásra; hogy mennyibe fog kerülni, nem tudni.

— Muszáj volt már kicsi- nosíttatnunk, hiszen rászorult — mondja Kiss Bertalan. — Jelentősebb beruházás nem is lesz itt egyhamar, hiszen tudja, hogy állunk a.pénzzel. Nem csak itt, Pusztaradványban, hanem országszerte — teszi hozzá magyarázatképpen.

Arra a kérdésre, hogy mit érdemes még megnézni a községben, keserűen válaszol :

— Talán a kastélyt... Mert azt aztán érdemes körüljárni, megcsodálni. Többet érdemelt volna valamikor, ma meg már nem érdemes foglalkozni vele.

Igaz, ami igaz; a felső út mellett álló hatalmas épület nem válik éppen díszére a teleDÜlésnek. Pedig valamikor, Palavichiny János őrgróf épületének híre

volt a környéken. De nem csak az épületnek, hanem a környékének is; az óriási parknak, s az út mellett levő, aranyhalas tavacskának is ... Az őrgróf ma forogna sírjában, ha látná a portát. Az egykori aranyhalas tavacska ma iszapos pocsolya. Partján kacsák állnak féllábon, mintha gondolkodnának, ússza- na'k-e, vagy sem. Arrább cigányasszony hajlong a deréknyi törzsű gesztenyefák alatt.

— Itt adjuk el a faluban a gesztenyét, kilóját négy forintért veszik. Csak nincs, aki lerázza nekünk, mert a férfiak dolgozni vannak — néz fel rám bizalmatlanul.

— Mit nézeget ezen a házon? — kérdezi ellenségesen. — Tán csak nem bontani jönnek? Mert ezt nem lehet bontani, laknak benne. Menjen csak be, beszéljen a gazdával...

A kicsinyke ajtóban megjelenik egy apró emberke. Mintha futna a benti hangoskodástól. Nyakát vállai közé húzza, mintha elege lenne mindenből.

— Ezt csinálja állandóan

— magyarázkodik, amikor meglát. — Veszekszik egész nap... — mutat befelé,

azután bemegyünk a szobába, ami egyben konyha is.

— Nyolcvan évesek vagyunk mindketten — mondja kicsit később Irén'ke néni, aki jó pár évtizede, hogy Miskolcról ide került az isten háta mögé, Pusztarad- ványba. — öt — mutat a kis emberkére — Dipták Jánosnak hívják. Én Pécsi Irén vagyok. De maga csak velem beszéljen, mert az öreg süket.

Úgy mondja ezt a szót, hogy nincs kétségem, nem csak az egészségi állapotára céloz a bácsinak.

— Nem házasodtunk ösz- sze, de hát kibírtuk egymással ennyi ideig — teszi hozzá úgy, hogy erről a témáról nincs is több mondanivalója.

Tíz éve költöztek az épületbe. Fejük felett még nem szakad ugyan a meny-' nyezet, de feljebb, a felső szinten már repedezik a plafon, recsegnek a nehéz gerendák.

— Mi lesz, ha magukra szakad? — kérdezem az öreget, már kint az udvaron.

— Csak kibírja már azt a kis időt... mondja csendesen a kisöreg, s elindul a falu felé.

#

A 3(10 lélekszámú község ilyenkor napközben szinte kihalt.

Csak az iskola udvarán zsibonganak a gyerekek. Janoczkó Mihályné tanító kilenc éve költözött ide, Pusztaradványba.

— A férjem után jöttem, ő ide való. Kihaló község ez. Események ? Esküvők, temetések ... Akik itt házasodnak többnyire elmennek. Akik meghalnak itt maradnak ... Szórakozási lehetőség nincs. Igaz, igény sincs nagyon rá. Hogy mi volt a faluban a legnagyobb esemény mostanában? Semmi. Hacsak a tíz évvel ezelőttit nem nézzük. Mert akkor a falu hetekig beszélt arról a szerencséről, ami megtalálta Anna nénit, özv. Bodnár Dajosnét.

Anna néni, jóllehet nyolcvan éves, meglehetősen frissen térül-fordul az udvaron, amíg bevezet a kis nyári konyhába.

— Tizenöt éve lottózom, s addig, amíg fel nem ment az ára, két szelvénnyel játszottam. Tíz éve nyertem egy lakást Budán. Azóta sem volt szerencsém. Pedig jó lenne, hiszen sok unokám és gyerekem van. Hogy mi lett a házzal? Eladtuk, kedveském, kétszázezer forintért. Tudja, én itt szoktam meg, itt is akarok meghalni. Hogy kevés pénzt kértem érte? Hát ki világosított volna fel? Nem tudtam én, mibe kerül egy

lakás Budán, szemben a Parlamenttel.

*

Tizenegy óra van, s az idő is felenged kissé.

A vegyesbolt elölt asszonyok állnak. A bolt vezetője mondja, hogy kenyérre várnak. Nem sokszor egy héten, de néha késik a kocsi. Egyébként jó itt az áruellátás, bizonygatják a vásárlók. Csak az a baj, hogy nincs hentesáru.

— Egy hűtőgépen múlik az egész — mondja egy asszony. — Egy hűtőgép kéne az áfész-tól. s már lenne hentesárunk, • nem lenne gond. ha az ember szalonnát, vagv felvágottat akarna vásárolni itt, Rad- ványban.

A sorban állók közül a legfiatalabb is lehet vagy ötvenéves. Türelmetlenek lennének, mert nem jön a kenyeres autó? Dehogyis. Van idő ... Békésen beszélgetnek a szüretről a bolt előtt.

*

Visszamegyek az egykori őrgrófi kastélyhoz. A kacsák még mindig féllábon töprengenek az öreg gesz- tényék árnyékában. Talán irtóznak az iszaptól?

— Nézze csak — áll meg mellettem egy tíz év körüli srác, s a pocsolya felé mutat.

— Tető kerül majd fölé, ha kotróval kitisztítják ... Azután itt lesz a fürdőnk. Talán uszodát is csinálnak ide.

Néz rám, hogy mit szólok hozzá.

— Mikor? — kérdezem, hogy meg ne bántsam.

— Hát... majd egyszer. Van rá idő, nem?

Együtt ballagunk le az útig.

Nézem a srácot, aki uszodát, vagy fedett fürdőt szeretne itt, s egyelőre el sem tudja képzelni, hogy Hernádvécsén, vagy esetleg Encsen . ..kívül,, is,, yappak még falvak, városok, ahol szintén lehet élni. sőt.

Négy, esetleg öt év, s ez a gyerek sem ringat már majd magában ilyen álmokat. Jó ez így, va'gy nem — nem tudom.

i’usztafalvi Tivadar

Kilépett az ajtón, összeszedte a tüzelőnek valót Hideg már a konyha, a kihűlt tűzhelyen még ott a tegnapi lábas. Egy kicsit szalad a ház, rendet is kéne tenni. No, de szüret után ez már csak így van. Előbb inkább a babbal végez...

A zörgő héjú termény ott száradt a tornácon, fogta a klopfolót, és komótosan ütögetni kezdte. Száz liter tiszta bab termett az idén. Igaz, bajlódott is vele eleget, s hogy jött ez a fránya betegség, csak nehezítette a dolgot. Már akkor, érezte a derekát, mikor

I vitte a határba elültetni a babot. Még szerencse, hogy jött Ilonka segíteni.

Három éve, hogy elment szegény felesége. Harmincnégyben nősült ide a szomszéd faluból, a szép Kovács Máriát vette el. Derék asz- szony volt, szelíd természetű. Igaz, őrá se mondhatta senki, hogy iszákos. Mindig volt egy kis borocskája, de sose láthatták pityókásnak. Hogy megnősült, az asszony szüleinél laktak, odakerült vőnek. Naoszámos volt a Palavicsinyi grófnál, az erdőbe járt fát vágni. Ki gondolta akkor, hogy ő még egyszer nyugdíjat is fog kanni? Nehéz élet volt az akkoriban. Meg kellett fogni a garast. Harmincötben megszületett Gyula, két évre rá a kisebbik, János. Felnevelték mind a kettőt tisztességgel; becsületes emberekké lettek.

Negyvenötben osztották fel a gróf földjét, ők is kaptak tíz holdat. Az ötvenes évek elején építették fel ezt a házat, ő már akLl Hel n

kor az állami gazdaságban dolgozott. A „nénnye” gyerekei akkoriban maradtak árván. Az ő fiai már belejöttek a kaszálásba, így a családdal learatták hát a négy gyerek helyett is a búzát...

Végzett a babbal, a kert után nézett. Gyomban van bizony most a kertecske, annak is a betegség az oka, hogy nem érkezett rá tisztogatni. Amikor először bekerült a kórházba, Gyula is, János is azon volt, menjen csak hozzájuk végleg. Miskolcon lakik mind a kettő a családjával, még egy helyen is dolgoznak. A drótgyárban. Unokák is vannak, mind a három lány. A legkedvesebbek. Menjen hozzájuk, menjen hozzájuk. Könnyű azt mondani! Hiszen jó a családdal, jó volt az a pár hét. De ha itt született, ezen a vidéken ... ! Ide van ő szokva. Olvan ez mint a fa gyökere. Nem enged, csak ha kivágják. Itt vannak a szomszédok. Bori néni. Lakatosné. Meg itt vannak az öregek is. Farkas Pista. P. Kovács József, túl a nyolcvanon. Ünnepekkor, ha összejönnek, azok a jóízű beszélgetések ... Egy ilyen alkalommal jött szóba először, jó volna egy napközis otthon az öregeknek a faluban. Nem is csak a kosztért, az elbeszélgetésért is jő lenne. Meg, hogy napközben közelebb lennének egymáshoz. Mert mi volt

az idén újévkor is? Hazajött a íiáéktól, épp hogy begyújtott, érezte, mozdulni is alig bír. Ügy feküdt ott a sezlonon, míg aztán rá nem nyitottak a szomszédból. Kijött az orvos, de már hívta is a mentőket. Be a kórházba, Miskolcra. Ment a falun végig a mentő, mondták az emberek, na szegény, ennek is jól kezdődik az új esztendő. Nyomta az ágyat a kórházban, sokáig. G.yuláék akkor se akarták visszaengedni a faluba. De két hétnél nem bírta már tovább. Otthon ilyenkor tavaszodik, hozza a szagot a határból a szél...

Mint téesznyugdíjasriak, megvan az a kis földje. Szőlővel egy hold. Megél belőle. Így van a többi öreg is a faluban. Megfizetik a vetőmagot, a téesz kombáj- nolja le, ők megkapják a termést. Az árpát odaadta a fiának, neki van hízója.

Emlékszik, mikor megalakult a közös gazdaság a faluban, sehogyse tudtak fizetni. Olyan volt a termés. Akkoriban jöttek ide az első állami gondozott gyerekek a szomszéd faluba is, az övékébe is. Annak is már hánv éve! Azóta már régesrég jó idők járnak a terményre, fizet is a szövetkezet, de a gyerekek csak megmaradtak Újak is jöttek helyükbe. Nevelőszülők. Így hívják azokat, akik magukhoz vesznek gyerekeket. De bizony. jobban bánnak velük, mint az édes szülejük. Itt van mindjárt Szabó Férenc- né. A legidősebb fiú, aki itt nőtt fel náluk, már katona. Szabóné már hetvenkét éves, eladná a házát, ha nem volna a nevelt katonafia. De így neki van fenntartva.

Hogy Gyula meg János úgy látták jobbnak, ha elmennek a faluból munkásnak a városba, ők kelten maradtak az asszonnyal. Nem jó így csendesen, üresen a ház. Az első gyerek, akit idevettek. - hároméves volt akkor. Jó a verek volt, jaj de jó gyerek volt! Iskolás korában már elvitték Megvaszóra. de ha csak tehette az asszony vagv ő, mindig meglátogatták. Vittek neki hazai kosztot. Szünidőben meg mindig hazajött hozzájuk Gyuri. Huszonkét éves. derék fiú ma már. Utána eev kislány iött. lett már nekik is lányuk! Akkor ment első osztálvba. De az olyan jó tanuló volt. hosv csupa örömük tellett bele...

Noha a gyom fel is verte a kertet, a gyümölcsfák azért csak hoztak ezen az őszön is valamit. Igaz. hogv alma. szilva nem nagyon termett, de diócska azért lett most is. A kertből jövet kiakasztotta az abroncsot a áátsó kapuból jó félzsáknyi diót felhozott a nortára. Szemben, a nyári konyha üresen áll. Valami-