Észak-Magyarország, 1979. október (35. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-21 / 247. szám

T979. október 21 „ vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Barczy Pál rajza iiieiais A gyermekeké vasárnap az; Ady Endre Művelődés: Ház. Tíz órakor bábelőadás lesz: Cini Samu kalandjai­val ismerkedhetnek meg gyerekek a Játsszunk együti bábcsoport előadásában. 1 órakor kezdődik a filmvetí tés: Visszatérés Öz földjé re. Az igazi izgalmas prog ramot a gyermekfoglalko­zások jelentik majd: 11 órától agyaggal, színes fes­tékkel, makramé fonallal várják azokat, akiket a kollázskészités, az ötvösség a festészet és a bábozás ér­dekel. Lám, mégiscsak jól tet­tem, hogy 1961-ben tizen­hat nap fizetett szabadsá­gomból tizenhat napon, va­lamint huszonhét vasárna­pon társadalmi munkával segítettem fölépíteni válla­latunk balatonfenyvési üdü­lőjét. Az idén megkaptam a megígért jutalmat: kéthe­tes családos beutalót. Igaza volt a feleségem­nek, hogy kicsit elhúzták ezt az ügyet, de ugye, nagy vállalat vagyunk. Sok a fő­nök, a sok főnöknek sok titkárnője van, azonkívül a bizottságok, azok rokonai és barátai, valamint a fizi­kai dolgozók közül is kell turnusonként kettő-három. A lényeg azonban, hogy megkaptam a beutalást, mégpedig családost, tehát vihetném a fiamat és a lányomat is, ha időközben nem cseperedtek volna fel, nem alapítanak családot, és nincs fejenkét két-két gyermekük. El akartam vinni az egyik unokámat, de megmagyarázta az üdü­lési felelősünk, hogy az túl távoli, és ne hivatkozzam mások unokahugaira és a , szomszéd gyerekére, mert azokat olyan kulcspozíció­ban levő ■ dolgozók viszik, mint a diszoécser. a taka­rítónő és a futballcsapatunk kapusa. Étkezésnél az első turnus­ba osztottak. Reggeli fél 7- kor, ebéd 11-kor, vacsora fél 6-kor, de tekintettel kellett lennünk a gyereke­sekre, az idősökre, a fő­nökökre, a titkárnőikre, a takarítónőkre, és a futball­csapatunk kapusára. Vi­szont így legalább mi azon frissiben kaptuk az ételt. A levest például olyan tűz­ről pattant forrón, hogy mi­re langyosra fújtuk volna, már el is vitték az asztal­ról. A második fogást álta- ' Iában félkészen kaptuk, de így egészséges, habár a nyers hús rágása nem a legkönnyebb, de ebben se­gített a következő turnus mögöttünk álló tagjainak biztatása. A harmadik ét­ket állva fogyasztottuk. Ámde a Balaton korlát­lanul a miénk volt, csak ... Hát igen csónakhoz nem jutottunk, pedig volt öt is. Csakhogy a nagyfőnök, a titkárnő, a futballkapus és a tinédzserek az Edzett if­júságért mozgalom szelle­mében beeveztek vagy két­száz méterre a tóba, és ott magnóztak ,a fűző napon, Esténként azonban — hár la első turnusbeli vacsorá­zásunknak — mi foglalhat­tuk el a legjobb helyet a tévé előtt, csak ... Később illett átadnunk a nagyfőnököknek, a titkár­nőknek, a futballkapusnak, a takarítónéninek, sőt azok­nak is, akik gyermekükkel voltak. Mi pedig mehettünk sé­tálni, amerre akartunk, az­tán megtérhettünk a szo­bánkba, ahol zavartalanul nyugovóra térhettünk, csak ... Hát igen, a jobb oldali szobában éjfélig szólt a nagy hangerejű táskarádió­ból a zene, de nem akar­tam szólni, mert ott a köz­vetlen főnököm üdült, meg legalább elnyomta a bal ol­dali szobából áthallatszó kártyacsata hangzavarát, amely hajnali kettőkor kul­minált, de oda nem szól­hattam be, mert ott a be­osztottam üdült, meg jog­gal mondták volna, hogy miért nem a felettem levő rumlizót figyelmeztetem, vagy az alattam levő da- lolót. (Ha megsértem őket, ki védte volna a futball- kaput, és ki takarította volna az irodákat?) Szó. ami szó, minden na- gvtíiv.szép Völt. minden na­gyon jó volt, de a gyógy­szerellátásunk — az egye­nesen osztályon felüli. Any- nyi nyugtatót és altatót kaptunk, amennyi belénk fért. csak ... Csak tudnám, hogy fo­gunk leszokni róla! Sólyom László kor úgy gondolták az asz- szonnyal, oda húzódnak majd, ha az első fiuk ide­nősül. De egyik se akarta így. Persze, minek is ezen töprengeni, ha egyszer jó helyük van a városban. Ez az István gyerek is, aki most van nevelt fiaként nála ... Tizenhat éves ko­rára egyenesen Pestre ke­rült. Vele volt a legtöbb törődés, de tán épp ezért szerették úgy, hogy ma se tudnak elszakadni egymás­tól. Hiába halt meg szegény felesége már három éve. ez a gyerek ma is csak az övé. Hacsak teheti, a fiait is meglátogatja, náluk is otthon van. Megvannak va­lahol még a játékai is, ugyanolyanok, mint a töb­bi gyereké. Mégis Abaúj- kérbe került, az intézetbe, azok közé, akiket rendes iskolába nem lehet elkül­deni, mert nem volt olyan eszes, mint a többi. Nehe­zen fogta meg a betűt, az volt a baja ennek az Ist­ván gyereknek. De úgy ki­csiszolták ott, de úgy ... Tizenhat éves most, és Pesten van. Műkőfaragónak tanul. A szünidőt mindig itthon tölti, olyankor min­dig vesz neki kosztot. Mert­hogy a rokon asszonyok azt mondják, ne főzzön öreg fejére. Ha egyelőre nincs is a faluban olyan hely. ahol kerül az öregeknek étel, akad azért háznál. Jó szívvel vannak hozzá más­hogy is. összeállnak, kimé­szelik, kitakarítják a há­zat ... Milyen szépen kitellett a bab, egészséges a dió is. Úgy-ahogy rendbe hozza akkor a házat, ne szalad­jon annyira a szüret után. Jó, hogy itthon voltak, és segítettek a gyerekek. Hor­dóban a must, van helye a hideg szobában. Ma délelőtt is járt a pos­tás is. Nem jött be a ka­pun, ő épp az udvaron ma­tatott, úgy kiáltott be neki. A címzésről megismerte az István gyerek írását. Be- bakíatott a konyhába, leült a székre, úgy tette fel a szemüveget. A hetvenedik esztendő utón nem megy már olyan könnyen az ol­vasás: „Kedves Apukám! Sze­rencsésen megérkeztem Bu­dapestre. Bejöttem a kollé­giumba, és Magára gondol­tam. Nagyon szépen köszö­nöm az otthoni kaját, de legfőképpen a pénzt. Igaz, nem akartam elfogadni, de ha tetszett adni. nagy ne­hezen elfogadtam, örülök, hogy jól sikerült az otthoni szüret. Továbbra is kívánok jó életet. Viszontlátásra egy hónap múlva. Csókolom. István.” összehajtotta a papirost, visszacsúsztatta a boríték­ba. a szemüveggel együtt tette maga elé az asztalra. Á lcopertán így messziről, szabad szemmel is kivette az írást. Zsiga János, Sze­mere, Fő út 36. Mikes Márta Az egész úgy kezdődött, hogy a tolószek sehogyan sem fért be a lanovka aj­taján. A leendő utasok egy része megpróbálta valami­féleképpen beerőszakolni, de bármit próbáltak ki, nem sikerült. Az' utasok egy másik része szemérme­sen félrefordult, úgy csi­nált, mintha nem érdekelné az egész. Pedig a tolószék­ben egy harminc év körüli férfi volt beszíjazva, akinek csak a feje és a felső teste volt arányos életkorával, mert a keze és á lába rö- videbb is, véznább is volt, mint ebben a korban szo­kás. A két vézna kéz félig volt béna, a két csupa csont és bőr láb azonban teljes egészében. Aki a tolószék­ben ült, a gyermekparalí- zis beteg-béna bánatával nézte a lanovkát, amely felrepíthette volna a hegy tetejére. A tolószéket a Grand Hotel személyzeté­nek egyike tolta el idáig, formaruhájában téblábolt és sajnálattal közölte a ven­déggel, hogy ez a kirándu­lás bizonyos okok miatt nem sikerült. A tolószék váza vörös volt, a lanovkát kívülről pirosra festették, az állomásépület szintén vörös téglából épült, a til­tó feliratok betűi is piro­sán és felkiáltójellel vég­ződtek, a mi arcunk, or­runk vége szintén piros volt a hidegtől: így hát eléggé idegesítő volt a kény­szerű várakozás a hosszú sorbanóllás után a már ré­gen indulásra váró lanov­kánál. Voltak ott igazi al­pinisták hegymászó felsze­reléssel, alumíniumvázas hátizsákkal, valódi turisták degeszre tömött hátizsákok­kal és kocakirándulók, akiknek egy részük vagy sznob, vagy kispolgár, de valószínű, hogy mindkettő. Szóval a lanovka állt, a tolókocsi még mindig az ajtajánál állt. benne a gverm°koaraIízist szenve­dett; fiatalemberrel, háta mögött a sok türelmetlen leendő utassal. Es akkor odajött p«v szakállas, med­vetermetű ember, zöld ogvenr.uhát viselt: erdész lehetett, vacv hivatásos va­dász. A szakállár» túl is látszott, hogy elmúlt már ötvenesztendős. Ránézett a tolószékben ülő, szinte csontsovány lcoponyájú, kissé kopaszodó, szemüve­ges -italemberre, aztán a két béna térde és a hóna alá nyúlt, kiemelte a toló­székből és megállt egy pil­lanatra. Végignézett raj­tunk, aztán belépett a la­novka ajtaján, de még er­dőjáró csizmájának talpá­val visszataszította a la­novka ajtajából a tolószé­ket. Utánatódultunk. A szakállas egy barnára pá- colódott .lócán ült, ölében élettelen"'lábát és félig' bé­na kezét lógató szemüve­ges fiatalember. Mint vala­mi modern Pieta. Senki nem ment a közelükbe. Melléjük sem ült, pedig volt hely, közelükben sem állt, pedig szép kilátás nyi­tott onnan. Megtelt ez a furcsa hegyi jármű embe­rekkel és mély csenddel. A drótkötelek megrándultak, a lanovka megindult. Szép és félelmetes magas hegy­ség csúcsa felé haladtunk. Nemcsak a hegy meredek, hanem a csúcsára vezető gépi út is. És a hegy ma­gas. Sziklaszegélyei — mint a fűrészfogak — élesek, termőtalaja alig néhány ujjnyi vastag, növényzete, úgy tűnik, egyre inkább vedlik, ahogy fölfelé hala­dunk. állatvilága rideg, a vagon napfényt szűrő, ké­kesen hideg spéci ál ablak­üvegei fölött, mellett, alatt borzongásra késztető acél- szürke felhők rohantak el. Hidegnek, nawon hidegnek tűnt ez a világ ... Felértünk a csúcsra, illet­ve legalábbis addig, míg a lanovka jár. A masina megállt, a gép zúgása, him­bálózása is megszűnt, a csend még nyomasztóbb lett. Automatikusan kinvflt az aitó. és mindenei várt valamire, valami félreár- t pimezett udvariasságból SZÚu — 1 '»'»»hói és ecu szó­cr ven bői. A szel, állas, zöld eerven»’»»'■< ás főr*f: mozdulat­lanul ült a halván. Öl óláén nrrv aller valamivé) fiatn- Ighh felnőttel Aztán intett ár; mi ntacet- lrl 1-nllnrrfunlr a 1 a nnvtz á Hói mélvot fz»n- nontattnnlf a m-«í»c barrvalr (-.Időt metaaő ft'icg lovaaő­jéből és elszéledtünk a tu­ristaház, a meteorológiai állomás és a tengerszem­nek nevezett hegyi tó cse- nevész bokrai közelében. Fáradtan bandukoló embe­rek elgondolkozó és ezért talán elgondolkoztató, szin­te gondterhelt arcával ta­lálkoztam. s gondolom, ilyen lehettem én is. A fel­hők néhánv méterre felet­tünk jártak, napsugár nem ért minket, a sziklák szür­kék voltak, a meteorológiai állomás épülete szinte hi­deg-kékben játszott és a menedékház nagy ablak­üvegeit sem érte napfény, belülről ...könnyezték” párá­jukat. És valami sejtelmes hideg színtelénséget tükrö­zött a hegyi tó is. amely kristálytiszta volt és szik­lafenekén nagyon jól lát­szott a sok országból ide­vándorolt aprópénzek hal- pikkely-csillogása ... Hirtelen meglódulni lát­szott ez az egész felhőten­gerbe bújtatott világ. Az egyik ösvényen feltűnt a medvetermetű, szakállas, zöld ruhás férfi, karjában védencével. Hegyi vándorlá­sokhoz szokott erős testé­vel, lábával, lábain a szik­lák veszélyét is legyűrő csizmával végigsétált az ösvényeken, megkerülte a meteorológiai állomást. Megálltak a hegyi tónál, ahol a fiatalember úgy ka­paszkodott a szakállas víz­hatlan kabátjába, hogy meg kellett állniuk. És ak­kor a zöld egyenruhás va­dász, vagy erdész, nyaká­ban az óriás-csecsemővel, féltérdre ereszkedett, egyik kezét kivette térdhajlata alól, aztán levette sokjel- vényes, zöld kalapját és vi­zet merített bele. Aztán a kalapba merített vízből —• nyilván a beteg ember ke3-' résére — vizet pergetett annak homlokára és egyik tenyerébe. A maradék vizet a kalapból aztán kilöttyin- tette. fejére tette, mintha misem történt volna. Fél­térdről fölegyenesedett, néz­te a tó vizét, amelybe szinte beleszövődtek a fel­hő szürke foszlányai. Aztán csak azt láttam, hogy, az ölben tartott fiatalember valami csillogót perget a tó vizébe. Lehet, hogy még az a víz volt. amit az imént a kalapból tenyerével „meg­ízlelt”, vagy aprópénz, amit minden turista megtesz an­nak reményében, hogv visz- szajut még ide. legalább egyszer az életében ... Aztán már csak a meleg menedékházban láttam őket. A fiatalember úgy ült a fából ácsolt lócán, a kecs­kelábú asztal mellett, mint valami bábfigura. Élettele­nül lógtak lábai lefelé, és nem érték a földet. Sokat és élénken beszélt, miköz­ben szemüvegét törölgette, mely valóban bepárásodha­tott idebenn a melegben. De vajon ki tudja? A szem­üvegét törölgette-e, vagy a szemét. Grogot ittak. Ott párol­góit előttük az asztalon ... Oravee János Zene a múzeumban A múzeumi és műemlék- védelmi hónap keretében három alkalommal rendez­nek zenés délelőttöt a Her­man Ottó Múzeum Képtá­rában. A múzeumi zenés matinésorozatban ma, ok­tóber 21-én. délelőtt 11 óra­kor a második hangver­senyre kerül sor. Az Űj Miskolci Vonósnégyes játé­kát hallgathatják meg ezen a délelőttön azok az ér­deklődők, akik a Képtár kiállításait megtekintik. Műsoron: Haydn d-moll vonósnégyese és Schubert C-dúr vonósötöse szerepel.

Next

/
Thumbnails
Contents