Észak-Magyarország, 1979. október (35. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-21 / 247. szám

ÉSZMcMAGYARQRSZÁG 4 Előtérheti a történeti munka ehéz volna rang­sorolni, hogy a megyei múzeu­mi szervezet sokirányú mun­kájában mely tevékenység a legfontosabb, melyikre kell a nagyobb gondot fordítani. Meddő feladat is lenne ilyes­mivel kísérletezni, hiszen az egyes tudományágak, mú­zeumi tevékenységek egy- másmellettisége gyakorlatilag egymás kiegészítését jelenti, és valamennyi közösen al­kotja a múzeum egészét,' együttesen végzi el azt a sok­irányú feladatot, amely egy- egy megyei múzeumra vár. Rangsorolás szándéka nél­kül szólunk mo'st a törté­neti osztály munkájáról, hi­szen ez a múzeumi osztály az, amelyhez minden tevé­kenység, ami nem kifejezet­ten régészeti, néprajzi, ter­mészettudományi, vagy kép­zőművészeti — hozzá tarto­zik. Erről volt szó a Mú­zeumi hétfők sorozat leg­utóbbi estjén és ebből ki­indulva érdemes felvázol­nunk a történeti osztály munkáját a múzeumi tevé­kenység egészén belül. A nyolcvanéves miskoci Hermarí Ottó Múzeumban az utóbbi hét év történeti szer­zeményei messze-messze meghaladják az előző het- venhárom év gyűjtési anya­gát. A legutóbbi évek szer­zeményeiből való — többek között — a közönségnek most bemutatott több Thö- köly-levél, amely a Kriston- család háromezer darabos levéltárának része; a görög kereskedők egykori szám­adás-könyve, amely e jelen­tős egykori társadalmi réteg ugyancsak a múzeum birto­kában levő teljes iratanyagá­ból való; egy skófiumos tug- rás török terítő; egy erdélyi reneszánsz ezüstpohár; a baktakéki kódex XVI. száza­di ószláv nyelven; miskolci ónöntőműhelyekből szárma­zó edények sora; egy 1563- ból való díszes számszeríj, amilyenből összesen három darab van Európában; egy későreneszánsz augsburgi tál­ka; egy selyemre nyomott francia rokokó rézmetszet; a ráckevei műhelyből való ikon; vagy egy messingeni menora, amelyet az Arany János utcai bontásokkor ta­láltak és még sok más egyéb, értékes anyag. Látható volt a 'korábbi gyűjtésből Borsod megye egykori (sokat hasz­nált) pallosa; egy díszes ala- bárd és több más érték. Mindezek természetesen csak igen elenyésző, töredékes há­nyadát jelentik a történeti osztály gazdag gyűjteményé­nek. De mit is csinál egyéb­ként az osztály? Min dolgoz­nak a múzeumban a törté­nészek, mert a gyűjtés és a gyűjtemény őrzése csak egyik feladat. De a begyűj­tött anyagokból a következ­tetések levonása és a továb­bi kutatások végzése, az már kevésbé látványos és a nagy- közönség előtt kevéssé is­mert munka. Most például 3 történeti osztály munkatársai Göröm- böly történelmi monográfiá­jának elkészítésén dolgoznak. A XVIII. században telepí­tett falu történetének feldol­gozása etnográfiai szempont­ból is rendkívül érdekes fel­adat. Ezen most az egész osztály munkálkodik. Készül és előreláthatólag 1981—82- re lesz kész egy nagyobb diósgyőri munkásmonográfia, amelyben Kárpáti László, a környezetnek a munkásosz­tály kialakulására való hatá­sát vizsgálja, Veress László a munkások családnevének és nemzetiségének összefüg­géseit, Gyulai Éva a kolónia településtörténetét, Dobrossy István pedig a diósgyőri munkásgenerációk, munkás­dinasztiák, életmód- és élet­körülmény-változásait elem­zi. Több más szervvel — pártbizottság, KISZ, Hazafias Népfront, Partizán Szövetség, mások — a partizánok bor­sodi tevékenységét is feldol­gozzák, sorra járják, felke­resik az egykori partizánokat és hozzátartozóikat, pontos életrajzukat, tevékenységüket feldolgozzák, begyűjtik tárgyi emlékeiket. Ennek a munká­nak az eredményét már sze­retnék a jövőre megnyíló új múzeumi épület állandó kiál­lításán bemutatni. Ez is az egész osztály közös munkája. Természetesen nemcsak kö­zös munkák folynak a tör­téneti osztályon. Az osztály- vezető, Dobrossy István a XVIII—XIX. századdal, Ve­ress László a XVII—XVIII. századdal, Gyulai Éva a XX. századdal, Kárpáti László pe­dig az iparművészet, egyház­művészet, faépítészet, mű­emlékek témakörével foglal­kozik a XV. századtól nap­jainkig. Ennek megfelelően a közös munkákon kívül az egyes történész-muzeológu­sok aktuális kutatási témái­ra is érdemes felfigyelni. Ve­ress László például most a diósgyőri koronauradalom és Miskolc kapcsolatát dolgozza fel önálló kötetben, és fölyó- irati publikációra készít elő nagyobb szabású tanulmányt az országos manufaktúra- kutatás eddigi eredményeiről. Kárpáti László az észak-ma­gyarországi kárpát—ukránt szórványok művészeti emlé­keivel, valamint a régi zsi­dótemetők kőfaragó hagyo­mányaival foglalkozik. Gyu­lai Éva az 1918—19-es mú­zeumi és tárgyi emlékekről készít katasztert, feldolgozza Berzeviczy Albert 1919-es miskolci naplóját. Mindez már hozzá tartozik a terve­zett állandó történeti kiállítás előkészítéséhez. Dobrossy Ist­ván kutatási témái között szerepel a Miskolccal 1880. január elsején egyesült Mind­szent község történeti mono­gráfiája, a tapolcai bencés apátság történetének megírá­sa, valamint a miskolci gö­rög kereskedők XVIII—XIX. századi, a város kapitalista fejlődésében játszott szere­pének további elemzése és bemutatása. A fentiekben néhány gyűj­teményi tárgyról és a mu­zeológusok aktuális kutatási témáiról szóltunk. De még e kettő együtt sem adhatja tel­jes egészében a múzeum tör­téneti munkáját. Ahhoz ugyanis, hogy bármely mú­zeum a maga területén tör­téneti jellegű feladatainak magaslatán állhasson, a mú­zeumon kívüli társadalom nagy segítségére van szükség. Arra, hogy legyenek az em­berek a múzeum mecénásai, adják oda megőrzésre érté­keiket, vagy jelentsék be vé­detté nyilvánításra muzeális értékű tulajdonaikat, más­részt minden fellelhető és történelmi emlékkel bíró anyag tekintetében legyenek segítségére a múzeumnak azok megismerésében, vizs­gálatában, esetleg megszerzé­sében. zzal kezdtük, hogy nem lehet rangsorolni a múzeum sokféle tevékenysége közül, melyik az előbbre való. Egy bizonyos, hogy minden­féle sorrendiség kialakítása nélkül is, napjaink társada­lomépítő feladatai közben előtérbe kerül a múzeumi tevékenység egészén belül a történeti munka. Ezért érde­mes fokozottan felfigyelnünk rá. Ezt kívánják szolgálni a fenti sorok is. Benedek Miklós 1979. október 21., vasárnap Nemrégiben érkezett haza hlangversenykörút járói — amelyről több alkalommal olvashattunk — zenekarunk. Hétfőn este hangzott el az idei hangversenyszezon nyi­tókoncertje a szinházban. A külföldi út sikerei határo­zottan érezhetők a zenekar játékán, magabiztosságán, friss muzsikáló kedvén. A nyitóműsor magyar szerzők műveit tartalmazta túlnyo­móan, különböző stílus- korszakokból. Erkel, Bartók, Sárai Tibor alkotásait hall­hattuk. Az est szólistája, Bianki Iván gordonkamű­vész, Saint-Süens gordon­kaversenyét tolmácsolta. Ve­zényelt Mura Péter, Liszt­díjas, érdemes művész. A műsor legigényesebb, legnagyobb hatású alkotá­sa Bartók Concertója volt, amelyet csehszlovákiai kör­útja során is előadott a zenekar, ennek jótékony hatását már az első üte­mek után megérezhettük. Bartók e nagyszabású mű­ve élete utolsó évei­ben készült. Öttételes alko­tás. Hangulatvilága rendkí­vül gazdag. Az első tétel komolysága, a második tré­fás hangja, a harmadik gyá­szos siratóénekén át a záró­tétel életigenléséig terjed. A szimfóniaszerű zenekari mű címét az egyes hangszerek vagy han-gszercsoportok kon- certáló, vagy szóldsztikus jellege magyarázza. A Con- certóban, bár a dallam tor­zult formájában, persziflázs- szerűen benne zokog az el­hagyott hazához intézett forró vallomás. Zenekarunk számára szép feladat volt e világszerte sokszor elhangzó mű még- szólaltatása, és örömmel hozzátehetjük — méltó meg­szólaltatása. Minden tételen érződött a kidolgozottság, művészi fegyelem és oda­adás. A nagyszerűen meg­oldott előadás ellenére a műben benne rejlő harsány- ság egy árnyalattal a szük­ségesnél többnek hatott. Mura Péter és a Miskolci Szimfonikus Zenekar még magasabb művészi osztályba lépett. Karmesterünkről is­mert, milyen céltudatosan igyekszik a zenekar reper­toárját minden irányban fejleszteni. Különös gondot fordít a modern magyar szerzők műveire. Sárai Ti­bor Nolturnója gyökerei va­lahol Bartók éjszaka-zenéihez nyúlnak vissza. Értékes al­kotásnak tűnik első hallás­ra. Az Erkel-nyitány maga­biztosan, ünnepien szólt. Bianki Ivánt feltűnően nagy rokonszenvvel fogadta a kö­zönség. Eddig csak a zene­kari pultnál láttuk, noha tudtuk, hogy tehetséges mű­velője hangszerének, szólis­taként nem hallottuk. A csellóirodalom nem túl bő választékából Saint-Süens gordonkaversenyét játszotta. Bianki Iván tehát szinte előzmények nélkül lépett az előadói dobogóra — sikerrel. Szép múlttal kell mérkőz­nie, hiszen Miskolcon kitűnő csellóművészek működtek: Iiaydu István, Névely Jó­zsef, Gombás Ferenc. Pia tál csellistánk technikája jó, hangszíne szép, bár még nem elég erőteljes, s úgy tűnik a szélistaszerep, még a siker ellenére is, kicsit szokatlan. Az ünneplés rá­adást kívánt. Reméljük, ezentúl gyakrabban hallhat­juk. V. Zalán írén Egy kisváros főterén egy ismeretlen valaki, váratlanul önmaga szobrát kezdi építe­ni. Se terv, se engedély, a szobor mégis készül. Az il­letékesek üléseznek, tár­gyalnak, de határözatokat nem hoznak — mindenki tanácstalan. Az „ügyeseb­bek” igyekeznek az ismeret­lent megnyerni, megkömyé- kezni. Ardi Liives szovjet író szatírája egy kisváros értelmiségi rétegéről ad plasztikus képet, s e szatíra alapján kezdték forgatni a Magyar Televíziónál, Hor­váth Tibor rendező irányí­tásával Az emlékmű című filmet, amelynek főszerep­lője Sztankay István. Október 23_án, kedden dél­előtt a sátoraljaújhelyi Kos­suth Gimnáziumba látogat­nak el a Napjaink írói, szerkesztői, hogy közelebb­ről is megismertessék a diá­kokat irodalmi és kulturális lapunk munkásságával. A Napjainkban megjelent pub­likációkból a Miskolci Nem­zeti Színház művészei olvas­nak fel, majd a lap munka­társai válaszolnak a kérdé­sekre. Apród voltam Mátyás udvarában A Magyar Televíziónál megkezdték a Gyárfás End­re írása nyomán készülő, Apród voltam Mátyás udva­rában című kalandos kisjá­tékfilm forgatását. A film, a címéből kitűnően, Mátyás király korába és udvarába kalauzol. Megismerteti a fia­tal nézőket korabeli szoká­sokkal, játékokkal, a .sza­kácsművészet remekeivel, az öltözködéssel, a képzőművé­szettel és a tudományos élet néhány érdekességével. Ter­mészetesen nem hiányzik a műsorból a költészet és a muzsika sem. A felvételek B. Nagy Tibor rendezői irá­nyításával folynak. !r róírórí számos állan­í raganaK dő jelzője van. Nevezik a tornyok vá­rosának, Arany-Prágának, Európa szívének. Jobb úti­könyvekből mindez kiolvas­ható. A csehországi útra indul­va — szokásomtól eltérően — nem készültem. Legalább­is lexikálisán nem. Ezt utó­lag sem bánom, mert a tol­mácsok, s az elektronikus idegenvezetők (a készülékek egy koronáért magyarul is megszólaltathatók) úgyis elmondták a legfontosabbá-1 kát. Ezekkel nem untatom az olvasót. Inkább nagy gyaloglása­imról szólok. Mert Prágá­ban — ahol gyorsabbak a villamosok, mint nálunk, ahol pillanatok alatt röpít egyik városrészből a másik­ba a metró, ahol nem nehéz taxit találni —, gyalogolni is lehet- Mondhatnám: csak gyalogolni érdemes. Azt hi­szem, a prágai ember is töb­bet gyalogol, mint mi. Nem rohan; inkább sétál. A vá­rosnak nincs olyan izgatott lüktetése, mint Pestnek, vagy akár Miskolchak. S aki nem rohan, az többet lát, jobban lát. A prágaiaknak több ide­jük jut egymásra és az ide­genekre, mint nekünk. A zsúfolt étterem pincére, magának is tölf egy kortyot a morvái borból, s koccint velünk. A lapzárta előtti szerkesztőségben leültetnek, kávéval kínálnak, s amikor egy húsboltban a sor elejére állok véletlenül, senki nincs felháborodva. Ugyanilyen megértőek a kisvendéglőben is, ahol elfoglaljuk egy tár­saság törzsasztalát. Mert Prá­gában még vannak törzsasz­talok. Vagyis van — valami egészen meghitt hangulatú társas élet. Milyen kevés kell hozzá! Csak egy gyalult asz­tal, szék, meg egy korsó sör- S persze beszélgető partne­rek. A prágaiak szeretnek beszélgetni. Talán ezért sincs általában zenekar a nyilvá­nos helyeken. Részeget, garázdát, aluljá­rói ápolatlan huligánt nem láttam éjszaka sem. Viszont láttam, hogy-a rendőr, mi­ként állítja le a forgalmat egy kisiskolás csoport ked­véért, s hogy kezd beszélge­tésbe a gyerekekkel. Hogy csakugyan Európa szíve-e Prága, azt nem tu­dom, de mindenképpen Eu- rópább Európa, mint amit jártamban-keltemben eddig megismertem. A szokatlanul meleg őszi napsütés (Prága átlagos évi hőmérséklete egyébként csak kilenc fok) külön ajándék. A Károly-hídon dolgoznak az utca alkalmi művészei (egyi- ket-másilíat főiskolásnak né­zem), s árulják a város lát­képeit. ötven, nyolcvan, .vagy száz koronáért vásárol­hat az ember egy akvarellt, vagy tusrajzot. Nem is rosz- szat. Feltűnően sok a kisbaba- Remek sportkocsikban parkí­■ gr szive roznak az üzletek előtt, a te­reken, s a hídon. Velük nin­csenek nyelvi nehézségeim; kitűnően I kommunikálunk. Növeli az önérzetem, hogy senki nem néz gyerekrabló­nak. Egyszóval élvezem Prágát. Ahol nemcsak a műemlék- épületeket őrizték meg ere­deti formájukban, de helyén van minden régi kerékvető kő, minden cégér. Minden nap gyaloglással kezdődik. Friss, kicsit lebegő hangulatban vagyunk azon a délelőttön mi hárman, mis­kolciak. Éppen a Kehely vendéglőből jövünk, ahol, mint ismeretes, oly sokat időzött és filozofált Hasek világhírű hőse, Svejk. , Aligha van élőbb regény­alak. Egyáltalán nem csodál­koznék, ha a kocsmába — ahol most is ott díszeleg Fe­renc József két képe is (egy egész alakos festmény, meg egy ovális metszet), s k. u. k. uniformisba bújtatptt pincé­rek hordják a sört — egy­szerre csak belépne a derék katona... Talán épp erről beszélge­tünk sétánk közben, amikor (gyorsan felírtam) a Hastols- ka utcában barikád állja utunkat. Persze csend van és béke; nem nehéz kitalálni, hogy egy film felvételének színhelyére érkeztünk. A for­gatócsoport vagy befejezte a munkáját, vagy csak szüne­telnek; mindenesetre bejár­hatjuk a helyszínt. Tájkép csata után... Az utca kövezetét felszedték a barikádhoz, a torlaszban ke­rekükkel égnek meredő régi autók, bútorok, homokzsá­kok. Az utca térré szélesedik (később megtudom, hogy ez a gettó területe volt), s min­denütt a hadi állapot jelei, rekvizítumai. Német és cseh nyelvű feliratok, bedeszká- zott ablakok (lőállás), kisik­latott, törtszemű villamosok, golyótépte falak, drótakadá­lyok­Eredeti helyszín. Rekonst­ruálása annyira sikerült, hogy beleborzongunk. Ilyen volt hát Prága egykoron. Megállunk egy kiégett BMW autó mellett. Még szinte pat­tog róla a festék, s érezni a szúrós szagot. Most ebben a pillanatban tapintható a há­ború. S milyen terhes a csend. Egyszerre kapjuk fel a fejünket: egy félrebillent, öreg villamos (a sínt kirob­bantották alóla) szellőző ko­rongját lassan forgatja a széL Most mintha sejteném, miért hallgatnak olyan na­gyokat aZ öreg prágai pol­gárok a söröskorsók fölött. Egyre jobban kíváncsi va­gyok erre a régi Prágára. Nos, vannak útjelzőim. A zsidótemető sírkövei... Ezektől csak pár lépés a múzeum, ahol gyerekrajzok fogadnak. Olyan gyerekek rajzai, akik nem nőhettek felnőtté, s gyermekségükben is több volt a megrázkódta­tás, a félelem, mint az öröm. Gettóban éltek, egy zárt vi­lágban. Mire vágytak, miről álmo­doztak? A rajzok minderről szívszorító hitelességgel val­lanak., Mielőtt azonban a tárlókhoz lépnék, megállít egy vonyító kiskutya. Kora­beli gyerekjáték. Egy anya, vagy nagymama készítette maradók textíliából, durva öltésekkel. A kis állat pana­szosan néz, egész teste fur­csán kitekered ve; mint „akit” megnyomorítottak. Nem gye­rekmunka. Csak a felnőtt érezte így a szenvedést. A gyerekek virágos rétet, ródli- pályát. családi karácsonyo­kat, ringlispilt, játékos ál­latkákat rajzoltak. S a rajzok alá gondosan aláírták a ne­vüket, a születési évüket, s a rajz készítésének dátumát is, meg a kép címét. „Zmrizlina, 4. 10. 1944.” Utálom a szentimentaliz- must, de ha eszembe jut az a kislány, aki 1944 októberé­ben a prágai gettóban fagy­laltról álmodott. .4 Ha élne, olyan idős lenne, mint én. S. László — akivel együtt tévedtünk a múzeumba — lefordítja nekem a tájékoz­tató szövegét. A gettóban sok mindent tiltottak, de rajzolni engedték a gyereke­ket. S volt egy kiváló taní­tónő: Fridi Dieker Brandejs, — érdemes a nevét megje­gyezni — aki megtanította növendékeit, hogy szabadon, és őszintén nyilatkozzanak meg rajzaikban. Megőrizte gyerekségüket. Sajnos a sa­ját életét nem őrizhette meg. A sok prágai emlékmű közül nekem ennek a taní­tónőnek az emlékműve a legszebb. Gyerekek építették a saját tiszta világuk darab­jaiból. Mit Jáfíaiii m.é?? KaLka piciny be­reit lakását az Aranymíve­sek utcájában. Itt írta A pert. Elképzelem lázas éjszakáit; a széljárta sikátorban furcsa alakok .. köd képe lebeg, s nyomasztóan magasodnak a vár tornyai. A trónteremben Mária Terézia és II. József portréja szomszédságában két egymásnak háttal fordult sasmadár. Talán ez 1 a két­fejű sas előképe? A kétfejű sasé, melyet a csehek sem néztek másként, mint a magyarok. Itthon újra olvasom Egon Ervin Kischt, s azt hiszem, jobban értem, mint eddig. Gyarmati Béla Szimfonikusaink a színházban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents