Észak-Magyarország, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-02 / 205. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1979. szeptember 2., vasárnap Átmeneti szezon Mában a holnapot... A több értelemben használt elő- .és utószezon kifejezés’után most kénytelenek vagyunk „bedobni’’ az átmeneti szezon fogalmát is. Mert ■ a színház mostani évadja — szükségképpen! — átmenetinek minősül. A kifejezés már eleve valamiféle felmentést sugall. Mi alól menti fel a színházat az évad „átmeneti” címkéje, S mire kötelez bennünket? Vagy: Mi alól ment fel bennünket, és mire kötelezi' a színházat ? A kérdésekkel talán hatásosan lehetne játszadozni, ha nem volna annyira nyilvánvaló, hogy az átmeneti évad tulajdonképpen az alapozás időszaka. Ami egyrészt szívós, következetes munkát jelent, másrészt (ez a ,sajtó és a színházpártoló közönség • feladata) figyelmet, ügyszeretetei, odaadást. S persze, mindkét részről kölcsönös — ám szeretetteljes! — szigort. „Vétkesek közt cinkos, aki néma.” Az elmúlt hónapok folyamán mindenki szólt, mindenki lépett. A lépést — abban a Íriszemben, hogy ezzel a közjót szolgáljuk —■ magunk is sürgettük. A színház művészeti vezetése új kezekbe került. Tudjuk, hogy formálni képes, erős kezekbe. Következésképp, jó kezekbe. A változások (nemcsak papírforma szerint) jót — új művészi minőséget — ígérnek. Ámbár, ‘a papírformát is érdemes megvizsgálni. A magyar színháztörténetben nem első . eset (s már ezért * sincs ebben semmi különös), hogy fiatal művészemberre bízatik egy nagy múltú színház. A mindössze 2!) esztendős Csiszár Imre egyébként is csak életkora szerint fiatal. Szinte gyermekkorától színházi közegben élt, szemléletét meghatározó mestere — a művészi megújulásra, szenvedélyes kísérletekre mindig kész, de „rögeszméihez” sosem hűtlen — Major Tamás volt. Ez nemcsak szépen hangzik, hanem igaz is. Ámbár van valami, amit Csiszár nein MESTERÉTŐL tanult. Amit nem is lehet tanulni. S ez a művész légkörteremtő készsége. Azok, akik mint „hivatalos’’ szin- házvezetőhöz szegődtek hozzá, lehet, hogy elhagyják. Akik azgijban emberi és művészi szövetséget kötöttek vele, követni fogják. Kétségtelen, hogy céljai érdekében sok tehetséges embert nyert meg; bár az évad előkészítéséhez vajmi kevés idő állt rendelkezésére. Nos, különösen örülünk, hogy itt köszönthetjük Biankó Pétert, Dégi Istvánt, Tímár Évát, Polgár Gézát, Szerencsi Évát, s a kitűnőszínházi szakemberként megismert Swajda Györgyöt. Es még ezzel nem is teljes az „újak” névsora. De ugyanilyen fontos számunkra, hogy továbbra is itt él és dolgozik majd Fehér Tibor. Somló Ferenc, Máthé Éva,- Kulcsár Imre, Süllős Gábor, Varga Gyula, Demeter Hedvig, Lenken Edit, Várhegyi Mária, Csapé) János, Simon Gyöfgy (ez nem a teljes névsor és természetesen nem valamiféle rangsor szerinti felsorolás!), akiknek bizonyára lesz alkalmuk — az eddigieknél alkotóbb légkörben és méltó szerepekben — tehetségüket kamatoztatni. Ezt annál is inkább remélhetjük, mert az új művészeti vezető székfoglalójában kifejtette, hogy nagyon fontosnak tart- J ja a kontinuitást; az értékek őrzését. Biztató jelek: A színházi próbatáblán nincs üres hely. A Ház a város felett című Sarkadi-durab és a Lúdas Matyi próbái máris megkezdődtek, de ismert a Csapo- dár madárka (Ruzante) meg | a Vízityúk (Witkiewicz) szereposztása, és tudomást szerezhetünk a Férfiakat Sze- listyének című produkció és j az Űz felújításáról. Csiszár Imre olyan színházi rendezőket nyert meg vendégül (egyelőre csak vendégül?!), akik az elmúlt évek folyamán nemegyszer felhívták magukra a figyelmet sajátos látásmódjukkal, korszerű előadásaikkal. (Szőke István, Fodor Tamás, Sándor Pál, Páll István.) De vendégünk lesz Major Tamás, rendezőként mutatkozik be j Bodrogi Gyula, megismerhetjük Ungar Tamást és Balázs Ádámot, s a litván Irene Pucicnc-t. Természetesen dolgozik Szűcs János és Csiszár Imre rendezőként is készül a Szecsuáni jólélek bemutatására. ( Ez a felsorolás, de még inkább a közhírré tett műsorterv bizonyítja, hogy a színház tudja: sok és sokféle igényt kell kielégíteni Miskolcon, s nagyon fohtos, hogy ezeket az igényeket a lehető legjobb színvonalon elégítse ki. Mert: új közönségrétegeket kell megnyerni, stabilizálni és fejleszteni kell a társulatot, be kell kapcsolódni színházi kultúránk vérkeringésébe és folytathatnánk tovább ... „Mellesleg”: Kamaraszínház nyílik a Vasasban miskolci szerző eseményjá- lékával — új közönségre várva. Év végén kabaréelő- adást láthatunk, mely reméljük,, megalapozza a régen óhajtott miskolci kabarét, és sokkal intenzivebb lesz a — kísérletekre alkalmat adó játékszíni (stúdiószínházi) munka. Ami még nagyon fontos: a színház nemcsak várja a közönséget, hanem felkeresni is szándékozik. Az üzemekben és az egyetemen is láthatunk majd előadásokat. Egyszóval: az idén nemcsak megnyílik, hanem nyitott is lesz a színház! Azt ígéri, hogy befogad és j azt várja, hogy befogadjuk. (gyarmati) Hét új rövidfi!m szeptemberben Szeptemberben a játékfilmek ’kísérőfilmjeként hét új rövidfilm jelentkezik a premier-mozikban. Ezek közül négy magyar, egy csehszlo- . vák, egy szovjet 4s egy bolgár alkotók műve. A magyar kisfilmművésze- tet időrendben A sótartó jelé, az idei miskolci filmfesztiválon sikeresen szerepelt animációs film, Örkény István egypercesének Orosz István rendezte átfogalmazása, tu, Új partok közölt című, Paulus Alajos rendezte do~ kumentumfilm a nagymarosi vízlépcső építéséről, a Szijj Miklós készítette és j Sopront bemutató, A város- j ról című népszerű tudományos film, valamint a Takács Gábor rendezte A gyakorlatozó lakosság képviseli. Látjuk még a Gibraltár című csehszlovák népszerű tudományos, a Kuljab rabjai | című szovjet dokumentum- | és a Karrier című bolgár rajzfilmet Hajdanában — most már olybá tűnik, hogy az egyszer volt, hol nem volt kezdetű mesében — generációk örökölték egymástól a tankönyveiket. Magunk iskolás éveire visszaemlékezve sem ritka, hogy nővérünk, bátyánk gondosan félretett tankönyveit csomagoltuk újra; használtuk, tanultunk belőlük. De mielőtt bárki is felsóhajtana — ugyan, hol van már ez az idő! —, sietek leszögezni, nem hiszek a megtanulni valók megváitoztathatatlan- ságában, miként a tudomány sem ismer változatlanságot. Igaz, nem Nobel-díjas tudósjelölteket kell kibocsátani a jó öreg, vagy ifjú alma materek falai közül, .de hát az mégiscsak igaz, nem hunyhatunk szemet a változó világ felett, nem taníthatjuk a múltnak a jövő nemzedékét. Néha, amikor a 'tantervmódosításokon háborgókkal vitába keveredem, el szoktam mondani egy 15—17 éves történetet. Érettségi , tételként a halmazállapotokról kellett felelnie a diáknak. A vizsgabizottság felkapta a fejét, mikor a maturandus így kezdte mondókúját: négyféle halmazállapotot ismerünk. — Négyet? — kérdeztek vissza. — Igen. Szilárd, cseppfolyós, légnemű és plazma ... Fizikus nem lé- 'vén, nem tudom, pontos-e a kifejezés, de a diák a világűrben előforduló, a földiektől eltérő anyag-megjelenési formára gondolt. Persze erről a 'fizikatankönyvekben nem volt — nem . lehetett szó. Más példát is mondanék. Meglehet, sajnálom Balassi majdnem száműzetését, Arany megtizedelt balladáit, de józan ésszel mégiscsak belátom, elsősorban kortárs írók müveiért nyúlnak, a könyvesboltokban, a könyvtárak polcain; illő tehát, hogy ebben is eligazodni segítsük őket. A kor változik, s a kor követelte ’ ismeretanyag. Hogy egészen pontosak legyünk, az ismeretanyag milyensége. S az iskola nem. kulloghat sem kora, sem a társadalom elvárásai mögött. A kor változása — ez a gyorsuló ütemű változás — magával hozza az iskola változásait. S nemcsak a megtanítandókat tekintve! Elmondanék egy — megle- . hét se füle, se farka — történetet. Talán két esztendeje, hogy a jó gyerekről beszélgettünk egy alsós tanítónővel. Néhány eleven, nagyszájú, minden lében kanál nebulója magatartás jegye adott neki éjszakába nyúló gondot. — Tudod, mondta, néha baj van velük, mert belebeszélnek a feladatba. De többet visznek előre az órán, mint az, aki kuka módra ül a helyén. A belebeszélés fegyelmezetlenség — de hát mi arra akarjuk szoktatni őket, hogy kérdezzenek, mondjanak véleményt. Igaz, néha tiszteletlenül teszik, olykor provokálnak, de az idő megoldhatja, hogy megtanulják kivárni a sorukat, amíg felszólítják őket. Még magam is emlékszem, hogy nem volt mindig természetes, hogy a gyerekek véleményére is kíváncsiak voltunk. Többnyire megfellebbezhetetlen ítéleteket kapott a diák a tanártól, mondandója, véleménye olyan volt a nebuló számára, mint a fizika vagy a matematika axiómái. S jaj volt annak, aki csak félhangosan is megfellebbezte a tanári ítéletet. A tiszteletlenség persze tiszteletlenség, de nem volt minden az, amit annak tituláltak. A gondolkodásra nevelésben — s hányszor mondjuk ezt az oktató-nevelő munka axiómájának — a külön s a más véleményekben edződik az elme, s nincs aki kijelenthetné, csak tízévesen, csak 18 évesen alkothat magának más — meglehet olykor helytelen — véleményt, a gyerekember, Pálcás-kormos nevelési módszerek helyett, ahol nem tudni, a félelem vagy a tisztelet szoktatta jó modorra a gyereket, ma szabad, bb, egymást is csiszoló közös gondolkodást, együttes gondolkodást kívánunk meg — s még nem, jutottunk az út végére. ‘ Csupán elindultunk, hogy ne csak az ismeretek frissítődjenek fel, de önállóságát megtartva, egységét megőrizve az iskola is merjen, mi több, akarjon együtt élni környezetével. Mint befogadó. s mint adó. Mert,a környezet gondja már régóta beszűrődik az iskola falai közé. S nemcsak a családi tragédiák csapódnak azonnal ki a tanórákon és az óraközi szünetekben, a munkára nevelés szépen megfogalmazott elvei is összeütköznek a valóság olykor szemtől szembe tapasztalt, a gyakorlati, társadalmi munkán bőrön érzett ellentmondásaival. Realitásokkal, amelyekkel szembe kell nézni, s meg kell — ha tudjuk! — magyarázni. De az iskolától várunk is: várjuk, hogy tornatermébe, sportudvarára bemehessenek a mozogni vágyó felnőttek, hogy ne csak a gyereket, a szülőt is formálja,, alakítsa, hogy művelődési lehetőségre alkalmas helyiség híján kiállításaira, hangversenyeire az őszinte érdeklődő is bejut- ; hasson, s hogy fóruma le- 1 gyen a művelődésnek. 1 Az iskola — az iskola! De a ma iskolája azt hiszem lényegében mégiscsak különbözik a régi idők iskolájától. Mert nemcsak a tanlerv változik, hosszú évekre az elégségesnél jóval több feladatot róva azokra, kik nem elégszenek meg! annyival, hogy tisztességgel leadják az anyagot, s nemcsak az iskolával, szemben támasztott követelmények módosultak. Az oktató-nevelő munka szelleme változott a legtöbbet. Azt hiszem, végül is ez az utóbbi változás az, ami — minő paradoxon — végül vs garanciát adhat arra, hogy a sok új feladat ellenére is biztosítani lehet a pedagógiai munka folytonosságét és stabilitását. Mert az iskola változásai — néha kitérőkkel tarkítva, talán fölösleges adminisztrációkkal is nehezítve, néha igaztalan követelményekkel is terhelve —a mában is a holnapot szolgálják. S ha az épület, elemekből nő nagyra, akkor következetes türelemmel kell felépítenünk a ma iskoláját is. Évről évre ... Csutorás Annamária. Beszélgetés Kern Andrással arról, Iiogy mi a jó szerep? A jó szerep, meg a kíséretébe szegődött siker táplálja, élteti a színészt — mondják. De mi a jó szerep? Erről kérdeztem Kern Andrást, aki a Krónikást játszotta az egri várban, Vámos Miklós Háromszoros vivát című képtelen krónikájában. — Azt hiszem, tisztességesebb, ha előre megmondom, hogy elég nehéz riportalany vagyok — mondja a Vígszínház művésze a beszélgetés nyitányaként. — Nem baj — így a válasz, majd gyorsan javaslom: ugorjuk át azt a bizonyos „csodagyerek” korszakot, a vígszínházi évtizedet is. maradjunk a legutóbbi évadnál. — Jó évadot zárt nyár elején. Vajon elégedett-e szerepeivel, sikereivel? — Válasszuk ketté a kérdést. A szerepeimmel tulajdonképpen igen, hiszen olyan figurákat játszottam, amelyeket szereltem. A S hakespea ré-da ra b bel i szerep végül is sikeres játék lett, A 22-es csapdáját, amelyet már évek óta szereltem volna megcsinálni, bemutattuk. És izgalmas főszerepet játszottam Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól című filmjében is. Függetlenül attól, hogy jók, avagy nem jók, ,egy bizonyos fajta szeretettet vannak teli ezek a szerepek. Az évaddal tehát elégedett vagyok. Ami viszont a sikert illeti: fogalmain sincs, hogy azzal elégedett lehetek-e, vagy sem. Nem az én dolgom ezt meg- • ítélni. (Bet'ényi Géza Légköbméter című művének* főhősét, a Kiskatonát is Kern András formálja meg, egyik szerzője és szereplője a Harmincéves vagyok című musicalnek, és, hogy ki ne hagyjam a sorból, a századik előadáson rég túljutott Ken ' Kesey-régény Kakukkfészek című színpadi változatát, amelyben az egyik ápoltat, Billyt játssza. Végül a korábbi évad egyik 1 legjobb színházi produkciójában, a Ljubimov rendezte Bűn és bünhödésben mint Raszkol- nyikov lépett színpadra.) — Egy korábbi, nyilatkozatában olvastam, hogy szereli a mohit, s hiányolja a hazai színész)ilmekei, Noha sokan egyetértenek ezzel, a magyar filmgyártásban eddig mégsem sikerült megfelelő rangra emelni a színészek tehetségé*., egyéniségét. Vajon miért? — Ezen bizony sokat tűnődünk, de kielégítő választ nem nagyon találunk. Ha ugyanis meglelnénk a keresett választ, akkor tulajdonképpen már könnyebb lenne a megoldás is. Én azt hiszem. hogy mindennek köze .van ahhoz, hogy az utóbbi 10—15 évben az amerikaiak ismét olyan nagy realista filmeket csinálnak, amelyekkel bizony nem tudjuk felvenni a versenyt. Ezért a mi rendezőink másfajta stílussal próbálkoznak. Ez gyakran oda vezet, hogy olyan játékok jönnek . létre, amelyben háttérbe szorul a színész, vagyis másodlagossá válik a szerepe. Ezek az alkotások persze vannak olyan érdekesek, hogy kialakulhatott belőle a jellegzetes magyar filmgyártás. Például a Jancsó-iskola, amely híres volt. Még most is az ugyan, ám egy évtizeddel ezelőlt kifejezetten világhírű iskolának számitolt Jancsó stílusa. Nos, én úgy gondolom, hogy ezekben a filmekben nem igazi, nem' ideális a színész helyzete. A színészek ugyanis olyan filmekben tudnak kibontakozni, jók lenni, amelyek egy történetre épülnek, van humoruk, bizonyos mértékig érzelmesek, szóval olyan jó moziszerű filmekre gondolok. — Nem kétséges ugyan, hogy az amerikai filmgyártás valóban magas szinten műveli a. mozit, ám a saját témáinkat mégiscsak, a. mi filmeseinknek kell megcsinál, niuk. — Ez igaz. Ha más-más stílusban is, de azért csinálják a hazai rendezők, litván például Mészáros Márta, aki tulajdonképpen . realista, és színészfilmeket csinál. Ö olyan név ma a világban, mint amilyen Jancsó volt egy évtizeddel ezelőtt. Következetessége pedig egyenesen becsülendő. A kezdeti évek öthat filmje, például nem volt olyan kiemelkedő, Mészáros Márta azonban nem adta fel, s lám, utóbbi alkotásai eredetibbek, színvonalasabbak. Most már úgy tűnik, hogy öt is befogadta a világ. — Gyakran mondjuk, írjuk: jó szerep. Milyen is az a sokat emlegetett jó szerep? •— ... Fogalmam sínes. Talán az, amit a színész szeret. — Kern András például milyen szerepeket szeret? — Nem is tudom. Nehéz ezt így megfogalmazni. Gyakran előfordul, hogy az ember rettentően téved a szerepek megítélésében. Ha én például idei szerepeim közül egyet visszaadhattam volna, akkor egész biztos, hogy a Shakespeare-vígjáték bolondját nem játszom el. Mert elolvasva a darabot, nem értettem, hogy mitől olyan jó ez a szerep. Aztán a próbák közben, a rendezővel, Valló Péterrel kialakult közös munka során és egy csomó más tényezőnek az összejátszása folytán, végül is kiderült, hogy ez a figura valóban egy remek szerep. Ezek után csak megismételhetem: fogalmam sincs, hogy mi a jó szerep. Nyilván nem pontosán az, amit u színész magának képzel, meg amiről álmodik. — Vannak szerapálmai? — Nincsenek. Egyre inkább rájövök ugyanis arra, hogy én nem tudok magamnak szerepet osztani. — Amikor A 22-es csapdája színpadi változatát irta. számított-e arra, hogy eljátssza a történet közppnti alakját, a katonát? — Nem magamnak szántam a szerepet. Legalábbis nem úgy írtam. Később persze, amikor elkezdtük próbálni a darabol, akkor már nagyon szerettem a figurát. A kritikák 85—90 százaléka keményen le is tolt, finoman kifejezve megbírált ezért a szerepért. — De azért szereti.,. — Nagyon. — Hisz-e a szerencsében? — Rettentően. A színész karrierjében, sikereiben jelentős szerepet tulajdonítok a szerencsének. Majdnem többet, mint a ráfordított munkának. Vagy jól jön ki a lépés, s eltalál az ember bizonyos szerepeket, vagy nem. Ha nem, akkor ha ösz- szetöri magát a színész, akkor sem sikerül jót alakítania. Lehet, hogy ezzel a kritikusok nem értenek egyet, de szerintem ez egy ilyen pálya. i Márkusz László
