Észak-Magyarország, 1979. augusztus (35. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-12 / 188. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1979. augusztus 12., vasárnap — Az első nap rögtön baj történt. Ügy vittem ki az asztalhoz a poharakat, a vizet, hogy a számban cigaretta volt. Igaz, Balekék ültek ott, négyük közül csak az egyik tagot nem ismertem. Még kérdezték is, hogy kerültem ide, az ön- kiszolgálóba. Tudtok jobbat? — vigyorogtam rájuk. Na, Ilus néni nagyon leszúrt. Ö a konyhások csoportvezetője. Nem a szakácsoké, a miénk. Jól megmondta a magáét, hogy miféle dolog ez a cigarettával, meg hogy munka közben nem ismerkedünk! Hallgattam, mint a kuka. A cigit aláírom, de hát a fiúkat már ismertem, miért ne szólhattam volna hozzájuk? Azért csak eltelt az első nap. Eleinte új volt nekem minden, még a mosogatás is tetszett, pedig otthon mindig utáltam mosogatni. Itt meg olyan jópofa forgó szárító van, ráteszi az ember a tányért, fordul egyet, a következő lakkba a másik tányért, és így tovább. Ha bent állok a mosogatóban, csak épp hogy sarkon fordulhatok. Az' üstök felől, ahol főznek, száll, nem is száll, gomo- lyó'g; a gőz, it.t aztán lecsapódik a pára! Nyirkos minden, tocsog a lábam. A konyhában meleg van, a szakácsokon egy szál köpeny, a csuda tudja, én meg miért fázom mindig, ha a mosogatóban vagyok! — Azt szeretem, amikor a' vendégek közt lehetek. Műszakonként váltjuk egymást. Egyszer a mosogató, egyszer az utastér, így hív. juk magunk között az önkiszolgáló éttermét. Meg kell hagyni, nem túl jó hely. Fémasztalok, összevissza karcolva. Ultrás vízzel mossa az ember, mégis ragad. Csikorog rajta az alumínium tálca, pedig az is zsíros. Akárhogy lémosod, mégis az marad. A, reggeli még csak hagyjál!. A turistaszállóból ha betéved egy-egy csoport, általában sportolók. Harmadosztályú csapatok harmadosztályú sportolói. Mit mondjak, nagy a választék. Sült kolbász teával, de csak egy macinka. Hogy elég nekik? A délelőtt üres. Akkor még c.sak a leves kész. Gulyás, meg bab. Na, de a dél! Van kapkodnivaló! A sor az ajtónál, van vagy húszméteres. Először azt mondtam, ez kész cirkusz. De belejön az ember. Rátalál a módszerre, és megy minden, mint a karikacsapás. Tiszta kancsóban tiszta vizet vigyek, és persze, ragyogjon a pohár. Igen ám, de közben a szennyest is le kell szedni az asztalról, letörülni a placcot. Kedve legyen odaülni a vendégnek. Ha kívül vagyok az utastérben, hogy mossak kezet a benti csap alatt? Na, kértem Ilus nénitől egy nagy, műanyag dézsát, meg egy hosszú gumicsövet. Odabenn rá az egyik csapra, az ablakon át a dézsa szélére. Csak beszólok: Cicc — és a soros mosogató megereszti a csapot. Kész, tudok kezet mosni. Nem nagy ügy, de már a többiek is így csinálják. Ha tele a dézsa, ketten bevisz- szük, kiöntjük, annyi idő mindig van. Meg aztán itt van a ruha. Jó, nem vagyunk pincérek egy szuper étteremben. Azért mi is lehetünk csinosak. Mondom Ilus néninek: Tetszik tudni, mit? Amikor kinn vagyunk, vegyünk fel sötétkék szoknyát, fehér hímzett blúzt. Nem drága, ránk jó a bakfis méret. Azóta mindig ezt vesszük fel, rendesebben is nézünk ki. — Mondjam-e vagy sem, magam sem tudom. Az apám többször volt részeg, mint nem. Örökös' veszekedés. Nem véletlen, hogy anyám kedvét is fokozta a kevert. Töltöttek volna belém is, meg a bátyámba is, de nekünk nem kellett. A szagát sem bírom. Még jó, hogy a bátyámnak sikerült szakmát szerezni. Hajt rendesen a műhelyben, mondhatni ágyrajáró, annyit látni csak otthon. Maradtam én, a nyolc általánossal. Kettő egész hét. Ennyi volt a bizonyítványom. Voltam segédmunkás a hűtőházban, szemeltem a meggyet, pucoltam a paprikát, a krumplit. Otthon meg... A végén kitettem a spájzba a sez.lo- nomat, az ágyneműmet. Szellőztetni a konyhán át, az ajtón lehetett, kínlódtam ■ eleget. Aztán apámat gondnokság alá helyezték, elkerült szociális otthonba. Most már csendesség van otthon, anyám is nyugod- tabb, csak ritkán találok üres üveget a kredencben. — Olginak sokáig csak a kezét láttam. Akkoriban még úgy volt, hogy nem váltottak a mosogatók meg a felszolgálók. Az egyik csinálta ezt, a másik azt. Vég nélkül. Számoltam a tányérokat. Húsz, negyven, hatvan. kétszáz. Ezer villa, kés, kanál. Ha kész volt, megint elölről. Mindezt egy akkora helyen, hogy csak sarkon fordulni tudsz, csalódik a pára, és' a pokolba kívánod az egészet. Zümmögni azt lehet, csak úgy dudorászni magadban, magadnak. A kéz — egy idő után tudtam csak meg, hogy Ölei keze — leteszi az ablaknyílásra a tányérhegyet, az ember behúzza, teszi a mosogatócsaoba. A nyíláson át csak egy derekat láttam, a szoknya biztosítótűvel összetűzve. Na, ez sem lehet valami rendes, gondoltam magamban. Különben se voltam túl jó kedvemben, amíg csak a mosogatóban lehettem. A nyílás mindig ugyanazt a képet vágja ki. Félig a szemben levő üvegajtót, a kilincset, meg félig a tábla sarkát. Annak sínjébe szokták becsúsztatni az üveglapokat,' hogy milyen ételek vannak. A lyukon át csak a tésztákat meg a salátákat látni. Másnap már tudtam kívülről. Délután kettőre elfogy majdnem minden étel, egy-kettő marad, mert a vacsora megint más. De azért az üveglapokat nem húzták ki a sínből. Megegyeztünk Olgival, majd mi figyelünk rá. Nem nagy ügy, vagy húsz vendég nem bosszankodik akkor. Azért mégis jobb így. Mi legalábbis örülünk neki. Olgit most már szeretem. Értelmes lány. Amikor én vagyok a soros, hogy a mosogatóban legyek, lehajol a tányérokhoz, bekukkant, úgy teszi a párkányra. — Istvánt itt ismertem meg. Balekék bejöttek többször, velük volt az ismeretlen srác is. Na de én tanultam az első napból. Csitt, mondtam nekik, ha vizet vittem az asztalra, nekem itt nincs haverkodás. Vigyorogtak, hülyéskedtek, lakatot tettek a szájukra, ették, amit vettek. István csak pislogott, egy mukkot se szólt. Látom egyszer, hogy kedden bejön egyedül, pedig a csütörtök a napjuk. Mit csináljak, tényleg le kellett törülni azt az asztalt. Leteszi a tálcát, mennék, megfogja a kezem. Hozok vizet, mondom, de ő csak nem engedi el a csuklóm. Hol találkozunk? A megállóban. Még én vártam rá. Ahányszor csak találkoztunk, mindig nagyon szép -volt. Egyszer beállított hozzánk. Azt mondja, a bátyámnak, Baleknak születésnapja van, engem is várnak. Felöltöztem szépen, elmentem vele. Az úton bélekaroltam, sokat nevettünk. Odaértünk, hát a felét nem ismerem, akik ott vannak. Táncol mind, István meg odacsapódik egy lányhoz. Szőke is, magas is, azt hiszem, gyönyörű. He- herészek, táncolok én is egész este, de a fél szemem csak rajtuk. Végül is tízkor egyedül léptem le. Végig a buszon átkozódtam magamban hazáig. Ilyen hülye is csak én lehetek. Másnap reg.geles voltam. Azt hittem, eltörnek a kancsók, olyan tisztára mostam mindegyiket. Egy percig se maradhatott piszkos pohár az asztalokon, úgy csaptam le értük. Dél is alig múlik el. ott van István a lánnyal. Azért se megvek oda, nem viszem el a tálcájukat. — Balektől tudtam meg, hogy István szerelmes. Bejött aztán ő is egyedül, félvállról beszélt a lányról. Hívott, egyszer sem .mentem vele. Most elfogynak a napok. Egyszer hímzett blúzban, kék szoknyában, egyszer gumikötényben. Elfogynak a tányérhegyek is. , Tegnap Olgival megnéztük a Kaszkadőröket. Ja, és mondta a szakszervezetis, hogy lehet jelentkezni a vendéglátóra. Esti tagozat- ra~ Mikes Mária C“ A sánta gólya a Rakaca- p tónál szerencsétlenkedett. s Gázlómadár fél lábbal! A gázláshoz neki különösen jj szüksége lenne mindkét lábára, mert egy lábon ugrál- ij va, a szárnyaival egyensúíj lyozgatva elriaszt minden apró halat, bizony, így a l zsákmányból semmi sem lesz! Srácok figyelték a gólya j próbálkozásait, az akkori horgásztábor gyerekei. Néz- í ték, biztatták, szurkoltak í neki, hátha fog valamit, de nem fogott semmit. Nem megy ez így, egy lábon! A gyerekek viszont annál inkább fogták az apró halakat, a snecikel, mivel ezek fogása is benne volt a versenyprogramban. — Elpusztulnak a kisgóI lyák — mondta az egyikük. — így el. Most sem fogott semmit! — Adjuk neki a halakat! — Csak elzavarjuk, és nem jön vissza! De azért megpróbálták. I A gólya főként a stég kör- ii nyékén kísérletezett a halászattal, ezért, mikor elre- | pült, a gyerekek a stégre | öntöttek tisztes mennyiségi gű kishalat, és vártak. A I sánta gólya meg is érkezett. No. most mi lesz? Észreveszi? Nem veszi? Kell neki? 3 Nem kell? Észrevette és kellett neki. Odabicegett, hogy fölszedje a váratlan ajándékot. De bizony, ez sem ment könnyen. A la- j pos deszkáról hosszú, hegyes csőrével c.sak nehézkesen tudott néhányat fel- | emelni, lenyelni. A gyere- j kék elkenődve nézték. Egé- l szén addig, míg egy felnőtt :i férfiú megszólította őket. — Srácok! Hallottatok már Ezópuszról? — Ki? Kiről? — Úgy írják a nevét, hogy Aesopus, meg úgy is, hogy Aiszóposz. Nagyon régen élt. Vagy két és fél ezer évvel ezelőtt, Görögországban. — De a gólya... • — Várj csak! Ez.az ember sok mesét írt, többek A sánta gólya közt írt a gólyáról és a rókáról is. Ennek az a lényege, hogy a róka egyszer meghívta a gólyát vendégségbe. Nagyon ízletes falatokat tett elébe, de lapos tányérra, ahonnan a gólya nem tudta felszedni, a róka meg csak biztatta és kinevette. Később a gólya is meghívta a rókát, hogy visszaadja a kölcsönt. Hosz- szú nyakú edénybe tette az ennivalót, ahonnan ő a nagy csőrével szépen kiszedegette, viszont a rókának nem fért bele a szája... No? Kis csend utón az egyik gyerek, felkiáltott: — Vödör! — Így van! Vödörbe lesz- szük a halakat, a vödörbe vizet! Nyomás! Mikor a gólya megérkezett kíváncsian odabicegett a vödörhöz. Aztán pillanatok alatt eltüntette a tartalmát. A gyerekek csak azért nem hurráztak, hogy ne ijesszék meg. De a sánta gólya nem volt ijedős. A következő napokban már éppen csak hogy arrébb ment, amikor a gyerekek hozták neki a kosztol. A srácok meg voltak győződve róla: direkt figyeli őket. hogy vajun tudnak-e eleget fogni, van-e kapás. Aztán járandóságával repült is Szalonna irányába. a fészkéhez. Később, a faluban járva a gyerekek felismerték. Az egyik villanypóznán volt a fészke, a szépen gyarapodó kisgó- Iyákkal. Ezekben a napokban hazánkban éppen a gólyákat is számlálják. Az egyre fogyatkozó gólyákat. Hogy mennyi lesz a számuk, meg nem tudható, de az biztos, hogy a horgjiszitik jóvoltából egy fészekaljnyi gólya megmaradt. (Pl) —. — Rendnek kell lennie, példás rendnek! — Az üzemegységvezetők megértő helyesléssel fogadták az igazgató szigorú, határozott szavait. Ám a szituációnak megfelelően így értelmezték: a magas vendégnek semmi gyanúsat nem szabad észlelnie. Az üzem jövője forog kockán, hiszen a helyszíni benyomások döntőek lehetnek abban, hogy a vendég miként fogadja el hitelesnek bizonyos nehézségek „házon kívüli” okokra épített magyarázatát, nem beszélve a vállalat különféle központi támogatási kérelmeinek fogadtatásáról. A tanácskozást követően a főmérnök körlevelet fogalmazott valamennyi üzemrész felelős vezetőjének címezve: „Tárgy: a Miniszter Elvtárs látogatása. Mint ahogy már szóban igazgató elvtárs és én is közöltem, a Miniszter Elvtárs meglátogatja gyárunkat a következő napokban. Megfelelő szintű fogadtatása érdekében elrendelem, ' hogy minden vezető elvtárs a maga területén biztosítsa az elkövetkezendő napokban az üzemelés és a beruházás mellett a lehető legnagyobb rendet és fegyelmet.” E bevezető után névre szóló utasítások következtek. Ekképpen: rendet kell csináltatni és tartatni a csomagoló- és raktárhelyiségekben; a göngyöleg- és nyersanyagtároló téren, a tehergépkocsi-parkolókban; a tmk-ban és a gépszínben. A rekonstrukciós beruházás területén a régóta szerteszét heverő gépek technológiai vonal szerinti sorrendbe ál- litandók; a hegyekben álló bontási és hulladékanyagok elszállítandók; a munkagödröket beépítés után be kell temetni, illetve azokat a balesetveszély megszűnte, léséért korláttal kell ellátni. A beépítésre váró anyagok rendezett formában tó. rolandók. A rakodólapokat, rakoncákat a rámpáknál és az új üzemrész területén rendezetten kell tárolni, minden felesleges anyag eltüntetendő ... Érdektelen volna felsorolni minden részletet, csu. pán a körlevél zárómonda- ta álljon még itt: „utasítom az elvtársakat, hogy megfelelő létszámot állítsanak be a rendezésre és a rend biztosítására, ha szükséges, a termelés rovására is!” Rend... a termelés rovására ? Furcsa végszó. Oldó est arfima omnium terűm: rend a lelke mindennek — mondja a latin. Lám, az axiómák igazságai olykor nem is annyira magától ér- tetődőek. Ezúttal vissza kelj kérdeznünk, milyen is az a rend. amely a lelke mindennek? A válasz csak az lehet: az értelmes rend, a célszerű rend. Semmi esetre sem a magáért való. Így gondolhatták a régi bölcselők, s hogy nem (ettek jelzőt a gyengébbek kedvéért, annak oka egyszerű: felesleges bizonygatni, hogy az értelmetlen, a munkát akadályozó, a magamutogató .rend” más kategória. A csalárdság, az ésszerűtlen- ség kategóriája, amelynek semmi köze az eredetihez, a közmondás kulcsszavához. Jól tudjuk ezt ma is: seregnyi kiváló eredménnyel dolgozó üzem. példázza, hogv a rend. a tisztaság, az áttekinthetőség a szervezett, az ésszerűen pergő munka egyik feltétele. Pontosan, jól dolgozni csak olyan környezetben lehet, amelynek rendje a termelés kulturáltságát jelenti, amelv feltétele és egyben következ- rnénye is a minőségi munkának. a termékek megóvá. sónak s a dolgozók testi épsége védelmének E példák tanúságából következik, hogy a főmérnöki körlevélben részletezett alkalmi rendteremtésre csak ott ad. hatják felüket ahol valami titkolnivaló vap, ahol nincs meg a kellő felkészültség, hiányoznak a feltételek az értelmes, a jól szervezett munkától elválaszthatatlan, természetes rend állandósítására. A magánéletből kiragadott példák sokaságával is bizonyítható, hogy a rend
